Part 3

Négy év multán Rodomont király, egy idegen ország vidám fővárosában, a hispániai követ házánál egy gyönyörü asszonyt pillantott meg, akit ott Rupertus grófnénak neveztek.

A király nem győzte meresztgetni a szemét.

– De hisz ez Imogén! Az én Imogénem! – álmélkodott magában.

Megtudta, hogy Rupertus gróf özvegy asszonyt vett el feleségül és ennek az özvegyasszonynak az első férje bizonyos Raimondi gróf volt, aki három évvel ezelőtt leesett a lóról és kitörte a nyakát.

– Nevetnem kell – szólt magában a király – ha meggondolom, hogy engem a történelem „az előrelátó“-nak fog nevezni!…

Nem szalaszthatta el a szerencsét, hogy néhány szót váltson a régi ismerőssel és meggyőződött róla, hogy Imogén szebb, mint valaha.

– Szép asszony, – szólt – bizonyára én is tévedtem, mert nagyon bölcs akartam lenni és ez a Raimondi, aki nemcsak hogy kisíklott a körmeim közül, de alaposan meg is tréfált, méltán kinevethetett. De a te tévedésed még nagyobb. Mert te mindent, még az életedet is kész voltál feláldozni ezért a Raimondiért. Ugyan mondd, érdemes volt-e annyira erőlködnöd, hogy megmenthesd az életét?!… és megkockáztatnod… de hiszen tudod! Ha szépen lefejeztetem Raimondit, egy évvel hamarább mentél volna férjhez Rupertus grófhoz… az ifju Rupertus grófhoz, hogyha nem csalódom?!…

– Akkor Raimondi volt az emberem, Sire.

A PAZARLÓ ASSZONY.

I.

Nagyszakállu Rodomont császárnak volt egy kancellárja, aki sehogysem akart megbukni; valami Lanzendorf gróf. Mig az elődei alig jöttek, már is mentek, nyilván kénytelenségből: ez a Lanzendorf gróf ott vénült meg a trón előszobájában. Az ország fiataljai, akik abban nőttek fel, hogy – talán öröktől fogva – mindent Lanzendorf gróf intéz, el se tudták képzelni, micsoda világ lesz az, a mikor nem Lanzendorf gróf fogja ellátni az államügyeket.

De az idősebbek már alig várták ezt az uj világot.

Sokan kivánkoztak a helyébe és még többen voltak, akik reményeik megvalósulását a kormányváltozástól várták. Ezek az epekedők és álmodozók nem érték be a sóvárgással és a levegő-várak épitgetésével; minden kis és nagy követ megmozgattak a végből, hogy Lanzendorf gróf végre-valahára otthagyja a helyét. De legügyesebb ármánykodásuk és legkitartóbb erőlködésük is hiábavalónak bizonyult. A nagyszakállu császár, aki különben készségesen, sőt szivesen mutatkozott hálátlannak, ha egyik vagy másik szolgájára nem volt többé szüksége, épp olyan rendithetetlenül ragaszkodott Lanzendorf grófhoz, mint amilyen könnyedén kergette el régebben öreg kancellárjának számtalan elődjét.

Hogy miért ragaszkodott a császár ilyen szivósan ehhez az egy hivéhez, akkor derült ki, a mikor az elégedetlenek elsütötték a legnagyobb ágyut s rábirták Ghibellin grófot, a birodalmi seregek fővezérét, hogy legyen szószólójuk.

Ghibellin gróf nagy tekintélynek örvendett. Gyermekkorában a császárnak az a pajtása volt, aki a legjobb képpel viselte el a biborban született ifjutól kapott pofonokat. Később számtalan csatában verték meg és valamennyi csatavesztését ki tudta aknázni arra a célra, hogy fölfelé bukjék; soha, a legcsekélyebb csatavesztés fölhasználását se mulasztotta el. Végül annyi vereséget gyüjtött össze szép koszoruba, hogy kiküzdötte magának a „legtapasztaltabb bajvivó“ nevet s fölvergődött a leghiresebb stratégák közé, mert gyakrabban bizonyitotta be, mint bárki más, hogy az elmélet neki ad igazat, s hogy haditetteinek csodálatos balsikere voltaképpen csupa erkölcsi diadal, amelyek diszes sora csakis az ő csodálatos hadi tudományával volt kivivható.

Erre a tekintélyre támaszkodva, Ghibellin gróf egészen szabadon beszélt a császárral.

– Mindent jól megfontolva, – szólt, – arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezt a Lanzendorfot el kellene csapni. Ő meg az emberei már régen jóllakhattak. Ideje, hogy végre másokra kerüljön a sor. A kormányzásban az ilyen váltógazdaság éppen olyan szükséges, mint maga a kormányzás. Egyre többen vannak, akik türelmetlenül várják, hogy jóllakhassanak, s ha még sokáig nem elégited ki őket, nem állok jót róla, hogy az általános elégedetlenség nem tör-e ki olyan forrongásban, amely már nemcsak Lanzendorfot, hanem császári felségedet is meg fogja támadni. A bölcseség azt javallja… nem, azt parancsolja: hogy a jóllakottak immár vonuljanak félre és tömd be a száját azoknak, akik joggal hangoztatják, hogy egyszer már ők is jól akarnak lakni.

Hanem a császár igy felelt:

– Ha én ostoba ember volnék, azt felelném neked, hogy: azért tartom meg Lanzendorfot, mert okos ember, derék ember és önzetlenül dolgozik értem, meg az országért. Ez tudniillik igaz. Tisztább feje van, mint nektek; négyszemközt szólva, birodalmamban ő az egyetlen, akiről bizonyosan tudom, hogy becsületes ember; és senki se tagadhatja, hogy nagyon sokat tett császárotok és az ország javára, sőt folyton csak ebben fáradozik… amit én bizony az ő helyében nem tennék meg… nem is értem, hogy miért teszi? – a mikor semmire és senkire sincs rászorulva. De én nem vagyok ostoba ember, hát nem igy beszélek veled. Hiába is beszélnék veled igy, mert ti arra, hogy Lanzendorf gróf eszes, derék és önzetlen, ugy sem adtok semmit. Fütyültök minden ilyen jó tulajdonságára… a te embereid csak jól akarnak lakni és egyébbel nem törődnek. És van még egy másik okom is, a miért nem beszélek igy. Tudniillik igaz, hogy Lanzendorf eszes, derék és önzetlen, de nem igaz, hogy ezért tartom meg. Ettől még szivesen elejteném… alkalomadtán, szükség esetén… a hála az ostobák és gyöngék erénye. A legnyugodtabban, hidegvérrel, minden habozás nélkül elcsapnám, ha találkoznék valaki, akitől nagyobb hasznot várhatok, mint tőle. De ilyen ember egyelőre nincsen. Mondok neked valamit, fiam, amit te is meg fogsz érteni, azok is, akik hozzám küldtek. Ennek a Lanzendorfnak van egy kitünő tulajdonsága. Nem az, hogy eszes, derék és önzetlen, hanem az, hogy nagyon gazdag, rendkivül gazdag. Jól mondod, nemcsak ő nem éhes, már az emberei is jóllaktak. Róla bizonyos vagyok, hogy sohase fog meglopni; azokról, akik a helyébe kivánkoznak, nem vagyok bizonyos. Nála mindig találni fogok egy kis pénzmagot, mert neki semmi se kell, s az embereinek se kell sok, ezek is jóllaktak. Ellenben, ha mások kerülnének az ő és emberei helyébe, az uj alakok legelőször is csak jóllakni igyekeznének s olyan mohón falnának, hogy nekem semmi se maradna, évekig, talán életem végéig. Már pedig fölérheted észszel, hogy ez mindennél fontosabb dolog, kivált a mai világban, a mikor egyre drágább az élet s a mikor egy szegény császár oly nehezen tud megélni a fizetéséből! Hát csak eredj vissza s mondd meg azoknak, akik küldtek, hogy tőlem éhen halhatnak, hogy nekem éppen a jóllakott ember kell, hogy Lanzendorf egyelőre pótolhatatlan, mert gazdagabb, mint azok, akik ki akarják túrni a helyéből, és hogy akármilyen eszes, derék és önzetlen ember ez a Lanzendorf, azért még se fogom elcsapni!… mindaddig, amig komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!

II.

Lanzendorf gróf életének hatvanadik évéig hozzáférhetetlen és kifogástalan volt.

Ekkor azonban menthetetlen ostobaságot követett el. Csak egyet. De az ilyen ostobaságból egyetlenegy is tökéletesen elég.

Eszébe jutott ugyanis, hogy mégis csak jó volna, ha örökös maradna utána.

Mikor az ember elérkezik a hatvanadik évéhez, akárhogyan élt, föltétlenül megbánja, hogy a kétféle életmód közül nem a másikat választotta.

Megbánja, ha megházasodott; s megbánja, ha agglegény maradt.

Lanzendorf gróf is megbánta, hogy nem alapitott családot, még huszonöt vagy harminc éves korában.

Egyet gondolt és hatvan esztendős ember létére feleségül vett egy igen jó házból való, igen jól nevelt és igen szép kisasszonyt, aki mindössze husz esztendős volt: valami Demonassa grófnőt.

Alighanem ugy gondolkozott, hogy:

– Ha már bolondot cselekszem, legalább kimulatom magam.

Természetes, hogy Demonassa grófnő szegény volt, mint a templom egere. Finom, illedelmes, templomjáró egérke volt, de szegény. A báli ruháján kivül nem vitt magával más hozományt a Lanzendorf gróf házához, csak huszonnégy darab csipkezsebkendőt, abból a fajtából valót, amelyet külön arra a célra készitenek, hogy az öreg férjek feleségei rendre elajándékozhassák ifju udvarlóiknak.

Az is természetes, hogy Demonassa grófnő nem azért ment férjhez Lanzendorf grófhoz, aki éppen háromszor annyi idős volt, mint ő, hogy otthon ülljön s miután örökössel örvendeztette meg Lanzendorf grófot, azután csak a rokkát pörgesse.

Azért ment férjhez a különben elég kellemes viselkedésü és elaggottnak éppen nem látszó öreg emberhez, hogy kiélvezhesse ennek a gazdagságát. Hogy élhesse világát és kedvére szórakozhassék, mint a fiatal nők szokták.

Azt akarta, hogy ott lehessen azokon a fényes ünnepélyeken, ahová a szegény nők nem juthatnak el, még akkor se, ha véletlenül grófkisasszonyoknak születtek. Mulatni akart: szép ruhában járni, nevetgélni, táncolni. Ápolni és csodáltatni akarta a szépségét, feltünni és hóditani; hallgatni a hizelgés zenéjét.

Vidám természetü volt, szerette a társaságot, csak a játékon, meg a mulatságon járt az esze, fesztelen viselkedéshez szoktatták… egyébként, legalább eleinte, nem gondolt semmi rosszra.

Csak ott akart lenni mindenütt, ahol szórakoznak, mindenütt, ahol megcsodálhatják.

(És ha azok, akik megcsodálják, egyszersmind meg is kivánják, hát tehet ő erről?!)

Annak persze, hogy az ifju Lanzendorf grófné kedvére mulathasson, nem volt semmi akadálya. Lanzendorf grófnak volt pénze, mint a köles és Lanzendorf gróf nem bánta, ha a fiatal asszony ünnepelteti magát; hiszen azért fiatal, hogy örüljön ennek.

Hanem Lanzendorf gróf immár nem volt hibátlan. És ha nem volt hibátlan, nem maradhatott hozzáférhetetlen. Ha pedig nem volt hozzáférhetetlen, nem maradhatott kifogástalan sem.

És Ghibellin gróf, akit az elégedetlenek egyre tüzeltek, ugy látta, hogy elérkezett az az idő, a mikor ujra ráléphet a cselekvés terére.

Mindenekelőtt magához Lanzendorf grófhoz fordult:

– Tudod, – szólt neki, – hogy én vagyok a legjobb, az egyetlen barátod. Azt is tudod, hogy mint öreg katona, a világért se szólnék… inkább leharapnám a nyelvem… és ha szólok, csak a te javadért teszem… a barátságunk követeli meg, hogy illetlenül nyilt és őszinte legyek. Hát figyelmeztetlek barátom, hogy tulságosan sokat foglalkozol az államügyekkel. A mig te, öreg ember lévén, nyakig bele temetkezel az államügyekbe, az asszonyka szórakozik, hm, hm. Ne feledd el, barátom, hogy te öreg ember vagy és a nőcske ifju, nagyon ifju, hm, hm. A nőcske igen jókedvü; fesztelen viselkedésü és mulatni vágyó; tulságosan kedves, tulságosan szép és tulságosan sok fiatalember zümmög körülötte, hm, hm. Isten látja a lelkemet, hogy ezzel semmit se akarok mondani. Nem tudok róla semmi rosszat; esküszöm, hogy semmit se tudok. Ha tudnék, akkor se mondanám meg, inkább leharapnám a nyelvemet, mint vén katonához illik. De figyelmeztetlek, hogy ha netalán mégis kutya volna a kertben, te vagy az, aki ezt a legutóljára tudnád meg. Sőt, ha ilyen tulságosan sokat foglalkozol az államügyekkel és a polgárok érdekében, akik ezt nem érdemlik tőled, többet fáradozol, mint kellene, elannyira, hogy se látsz, se hallasz, hát akkor bizony sohase is fogsz megtudni semmit, akárhány kutya lesz is a kertben. A minthogy azt se tudod például, amit az egész világ tud, hm, hm. Hogy mit tud az egész világ? Azt, hogy ötvenezer tallért adtál az asszonykának ruhaszámláinak a kifizetésére s az asszonyka ezen a pénzen uj ruhákat vásárolt, régi számláit nem fizette ki, vagy mondjuk: kifizette, de adós maradt azzal, amit ujonnan vásárolt, ugy, hogy az adóssága most is csak annyi, mint ennekelőtte. Azért, mint igaz barátod, azt ajánlom neked, hogy foglalkozzál kevesebbet az államügyekkel, söpörj inkább a tulajdon házad előtt. A legjobb volna, ha egyáltalán nem foglalkoznál többé az államügyekkel; rábizhatnád ezt már a fiatalabb erőkre.

Lanzendorf gróf ránézett hű cimborájára és igy felelt neki:

– Hát hogy a feleségem pazarló természetü, ez igaz. Csakugyan nem tudtam róla, hogy uj adósságot csinált, vagy hogy a régit nem fizette ki, és bizony rosszul tette a feleségem, hogy ezt elhallgatta előttem. De e miatt ne fájjon a fejed és ne fájjon senkinek a feje. Majd kifizetem az uj adósságot is. Hála Istennek, van miből; jut is, marad is. Ki költsön szép ruhára, ha nem ő?! Gazdag ember felesége és fiatal; költhet rá, mert módja is van benne, kedve is van hozzá. Ez csak az én dolgom. Ami pedig a többit illeti, hát ez se tartozik rátok. Én azért vettem feleségül, hogy örököst adjon nekem. Részem volt ebben az örömben és hálás vagyok érte. Hogy én öreg vagyok, ő pedig fiatal, ez csakugyan hiba; de az én hibám, nem az övé és az én hibámért nem büntethetem őt azzal, hogy a magánosságba kényszeritsem, hogy fogságban tartsam. Miért ne járhatna társaságba, bálokba, ünnepélyekre, ahová elmenni kedve tartja?! Hadd szórakozzék! A szórakozásban még nincsen semmi rossz. Hogy jókedvü? Örülök rajta! Szemrehányást kellene tennem magamnak, ha szomoru volna. Hogy akkor is vágyódik a mulatságra, a mikor engem dolog tart elfoglalva? – nem botránkozom meg rajta. Neki nincs elfoglaltsága és ha sokféle mulatság érdekli, ez korának természetes, szerencsés kiváltsága. Azon se csodálkozom, ha mások is szépnek találják, nemcsak én magam; nem tehet róla, ha másoknak is tetszik, s azt nem foghatod rá, hogy vadászsza ezt a tetszést… ha ráfognád, akkor se hinném el, mert: nincs szüksége erre. Rosszat pedig… azt mondod, sőt meg is esküszöl rá… rosszat te se tudsz róla. Akkor Hát mit akarsz? Ha semmi rosszat nem mondhatsz róla, a legcsekélyebb rosszat se… akkor ugy találom, egy kicsit elsietted a figyelmeztetést. És tökéletesen elég volna ennyit felelnem neked. De tudod mit?!… hogy ne legyek kénytelen még egyszer értekezni erről a tárgyról, többet mondok neked. Persze, ezt csak neked mondom, a legjobb, az egyetlen barátomnak, aki inkább leharapná a nyelvét, semhogy elárulna, a mikor mély titoktartás pecsétje alatt neki, egyedül neki megvallom a legmélyebben rejtegetett gondolataimat, a végből, hogy ő ezt a bizalmasságot megőrizze és magával vigye a sirba. Másnak a világért sem mondanám el, a saját jól felfogott érdekemben, mert más valaki kiszalaszthatná a száján… s ha ez a dolog eljutna az asszony fülébe, ez nagyon veszedelmes lehetne rám nézve. De neked, a legjobb, az egyetlen barátomnak elmondom. Hát tudd meg, kedves, egyetlen barátom, hogy én alattomban, mély titokban, igazat adok azoknak, akik ugy gondolkoznak, hogy ha egy hatvan esztendős ember husz éves leányt vesz feleségül, ezzel olyan rettenetes hibát követ el, amely megfosztja attól a természetes jogától, hogy szigoru biró lehessen. Azért, ha később… netalán… Isten őrizzen meg… mégis csak megtudnál valamit: egészen fölösleges, hogy engem felvilágosits. Ezzel csak teljesen haszon nélkül való szenvedést okoznál nekem, a barátodnak, mert én még ebben a legrosszabb esetben is menthetőnek találnám az asszonyt s azt hiszem… nem tudom, de azt hiszem… hogy megbocsátanék neki. Elmondtam ezt neked, titoktartást kérve, de leplezetlen őszinteséggel, hogy megkiméljelek minden baráti aggodalomtól; és most kérlek, ne fáradozzál tovább ebben a dologban, mert az államügyeket, a meddig a császár is ugy akarja, nem szándékozom másokra bizni… majd csak elvégzem magam!

Ghibellin gróf nagyot nézett, s aztán biztositván a kancellárt, hogy a titok nála el van temetve, sietett elujságolni ezt a szörnyüséget az egész udvarnak.

– Ez a szégyenletes türelmesség, – szólt, mihelyt a császár elé jutott, – a legnagyobb erkölcstelenség a világon. Nem tarthatod tovább ezt az erkölcstelen embert.

A császár gyönyörködve fürösztötte a kezét szép, hosszu, puha, selymes szakállában.

– Mondtam már neked, – felelt nevetve, – hogy nem azért tartom, mert erkölcstelen, hanem azért mert gazdag. Bánom is én, hogy erkölcstelen! Én csak azzal törődöm, hogy ez az egy, ez nem lop. Hát csak mondd meg azoknak, akik minduntalan hozzám küldözgetnek, hogy Lanzendorfot nem fogom elcsapni mindaddig, a mig komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!

III.

Gondoskodtak róla, hogy Demonassa mindent megtudjon. Azt is, hogy mit mondott a kancellár; azt is, hogy az udvar miképpen itélte meg ezt a természetellenes türelmetlenséget.

A hirhordók ugy okoskodtak, hogy ez a kis fölvilágositás semmi esetre se fog ártani. Ha nem is buktatja meg a kancellárt, csak buzdithatja a fiatal asszonyt.

Igy legalább Lanzendorf semmi szin alatt se fogja kikerülni azt a sorsot, amelyet megérdemel. Minden bizonynyal hamarabb fog bünhődni, mintha az asszonyt semmi se bátoritja.

És – ki tudja?! – egy kis botrány könnyen megbuktathatja a hatalmához konokul ragaszkodó kancellárt.

Csakhogy Demonassának, – akinek kedvére volt, hogy az ország második asszonyaként ünnepelték, – a hir hallatára az jutott eszébe, hogy:

– Ezek ki akarnak túrni bennünket a helyünkből!

Demonassa éppen azon a ponton volt, hogy valami bolondot cselekedjék.

– Csak azért se!… – szólt magában. – Ezt az örömet nem szerzem meg nekik!… És ha belehalok is, akkor se szerzem meg nekik ezt az örömet!… És ha szétveti is őket a düh és ha megölne is a sóvárgás, még akkor se!…

Egy szép, fiatal, ünnepelt asszony, ha arról van szó, hogy meggyötörhesse az irigyeit, akik a bukását lesik, mindenre képes, még a legnagyobb önfeláldozásra is.

Demonassa legalább képes volt minden lemondásra. Olyan görcsösen ragaszkodott az erényéhez, hogy az udvart előbb gondolkozóba, utóbb kétségbe ejtette. Még a kacérkodásról is letett. Még meg is komolyodott.

Történt azonban, hogy a császárnénál egy kereskedő jelent meg, aki egy mesés ruhaszövetet kinált megvételre.

– Ez a legszebb ruhaszövet a világon – szólt. – Olyan szép, hogy csak egy császárné viselheti. És olyan drága is.

– Mennyibe kerül? kérdezte a császárné.

A kalmár megmondta s a császárné elszörnyedt.

– Hja, lelkem, – szólt a császárné, – én nem vagyok olyan gazdag, hogy ezt megvehessem! Hanem tudja mit? Menjen el Lanzendorf grófnéhoz, az talán megveszi. Annak semmi se drága.

A kalmár nem értette meg, hogy ez csak rettenetes gúny volt. Összecsomagolta a holmiját, megköszönte a jó tanácsot s elment a kancellár feleségéhez.

És Demonassa nem tudott ellentállni a mesés ruhaszövetnek.

Valami csodálatos ruhát csináltatott belőle. Olyat, ami mindent elhomályositott, ami eddig a világon történt… elhomályositotta mindazt, ami volt, van és lesz… elhomályositotta magát a napot és a csillagokat is… Legalább Demonassa ugy találta.

És szegény! – ebben a ruhában jelent meg az udvari bálon!

A császárné fuldoklott.

– Most már elég volt! – kiáltott rá másnap a császárra. – Most már repüljön ez a szemét! Most már repüljön ez a cafat!

Hörögni kezdett; attól kellett tartani, hogy meghal.

Rodomont megértette ezt a némának teljességgel nem mondható fájdalmat.

A császárné tizennyolc éves korában is csunya volt, de most már öregedni kezdett és erősen kopaszodott; Demonassának a szépsége pedig éppen most virágzott ki a maga teljes pompájában.

A császár végigsimitotta hosszu, selymes szakállát, egy nagyot nyelt s aztán igy szólt:

– Ez már sok!

És Lanzendorf repült.

HAT ÉV.

I.

Moncontour lovagot az 1777-ik év egy januári reggelén, hét és nyolc óra között, Méricourt grófné kastélyában fogták el.

A lovag már ébren volt s éppen öltözködött, amikor a váratlan vendégek dörömbölni kezdtek az ajtón s kivülről valaki bekiáltott a szobába:

– A király nevében parancsolom, nyissák föl!…

– Tyű, teringettét! – káromkodta el magát a lovag.

A grófnénak szeme-szája nyitva maradt ámulatában. Egy pillanatig nem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Aztán a szeme megmerevedett a rémülettől; szólni akart, de a szó nem jött ki a torkán.

– Sebaj, édes Zsófiám, – szólt a lovag nyugodtan. – Valamelyik gazember elárulta, hogy a „Hollandi levelek“ irója én vagyok. Hát most le fognak tartóztatni és egy pár hónapra alighanem becsuknak. De ne félj, nem fognak fölakasztani! A könyvem ugyan egy cseppet sem tetszik az udvarnak… az is igaz, hogy van benne egy és más, ami veszedelmesen hasonlit a felségsértéshez… de nem azért van előkelő rokonságom, nem azért vannak barátaim, összeköttetéseim az udvarnál és különösen nem azért vannak derék, furfangos és pénzért serény ügyvéd-mesterek, hogy az afféle csipős kétértelmüségeket ki ne tudják magyarázni arra, amire akarják.

Odakünn másodszor is fölhangzott:

– A király parancsára!

– Várják meg, mig a grófné felöltözik, – kiáltott ki a lovag. – Becsületszavamat adom, hogy nem fogok megszökni.

A grófné ész nélkül kapkodott a ruhái után. A lovag segitségére sietett.

– Légy egészen nyugodt, – szólt gyöngéden, – olyan nyugodt, amilyen én vagyok! Esküszöm neked, nem lesz egyéb boszuságunk, csak az, hogy egy pár hétig nem láthatlak!

Ujra dörömbölés.

– Ha azonnal nem engedelmeskednek, – szólt a parancsoló hang, – betöretem az ajtót!

– Nincs rá szükség, – felelt a lovag. – Rendelkezésére állok.

Kinyitotta az ajtót; a tiszt és a katonák beléptek.

– Moncontour lovag, ön foglyom! – szólt a tiszt.

– Amint láthatja, nem ellenkezem, – felelt a lovag.

A tiszt bocsánatot kért a grófnétól, hogy őt is zavarnia kellett.

– Nem járhattam el másképpen, – mentegetőzött. – Határozott parancsom volt rá, hogy betörjek a grófnéhoz.

A grófné csak azt kérdezte tőle:

– Nem adhat egy pár percet?… egy negyedórát?… hogy elbucsuzzam a lovagtól!

– Egyetlenegy percet adhatok a grófnénak, – felelt a tiszt.

Megcsókolták és megölelték egymást, a tiszt és a katonák előtt, hosszan, amig egy egész perc tart. Aztán menni kellett.

– Sebaj! – biztatta kedvesét a lovag és csókot intett neki.

Levezették. De még az udvarból is fölkiáltott abba az ablakba, ahol a grófné sápadozott:

– A viszontlátásra!

Mialatt a grófnét bátoritotta, mintha még a bosszusága is elpárolgott volna. Szinte derülten kérdezte a tiszttől:

– Hová visznek?

A tiszt ridegen felelt:

– Nem azért vagyok itt, hogy önnel társalogjak, hanem azért, hogy a kötelességemet teljesitsem.

Ez egy kicsit sértette. Végre is nem tolvajt fogtak el benne; a tisztnek semmi oka rá, hogy ugy felelgessen neki, mint egy semmirekellőnek.

A harag elhallgattatta. De ha a tekintete elárulta, hogy szeretné levágni a tisztnek a fülét, azt már nem lehetett leolvasni az arcáról, mintha aggodalom vagy gond bántaná. Olyan nyugodtnak látszott, mintha bálba vagy csatába vitték volna.

Pedig mégis furdalhatta valami. Mert amikor Páris sorompóinak a közelébe értek, ujra megszólalt:

– Tiszt uram, ha ön nemes ember, ugy meghallgatja a kérésemet. Nem kérem öntől, hogy álljon szóba velem, csak azt, hogy hallgasson meg.

Mintha egy süketnémának szólt volna.

– Nem szeretném, – folytatta a lovag, – ha mindenki megtudná, hogy ön engem a Méricourt grófné kastélyában fogott el. A grófné özvegy, független, ura a tetteinek; nem róla van szó. Hanem nekem fiatal feleségem van, aki nemsokára anya lesz. A feleségem szeret; nem is álmodja, hogy megcsaltam, azt hiszi, Hollandiában járok. Le fogja sujtani, ha megtudja az igazat. És éppen abban az időben van, amikor a lelki megrázkódtatás testi veszedelemmel jár. A gyermekre is végzetes lehet ez. És az első gyermekét várja; még nincs egy esztendeje, hogy a feleségem. Láthatja, tiszt uram, hogy nemcsak a nemességére hivatkozom, hanem az emberiességére is. Önnek módjában lesz ugy intézni a dolgot, hogy a feleségem soha se tudhassa meg, hol fogtak el. Csak ezt akartam mondani.

– Hazugság volna, – felelte a tiszt, – ha azt mondanám, hogy sajnálom önt. Én Choiseul de Meuse vagyok és egy Choiseul de Meuse soha semmiért se hazudik.

Vagy ugy? Ez az a Choiseul de Meuse, akit Moncontour lovag felesége, amikor még d’Ormesson kisasszony volt, kétszer is kikosarazott?! Az már más!

– Sebaj! – szólt magában a lovag.

Egy megvető pillantás után, amelyre Choiseul de Meuse hasonlóval felelt, hátat forditott a tisztnek. Többet nem szóltak egymáshoz.

II.

Az előkelő rokonok, a jóbarátok és az ügyvédmesterek megtették, ami tőlük telt, de az itélet mégis szigorubban hangzott, mint a lovag várta. Ugy szólt, hogy hat esztendőt kell eltöltenie a vincennesi Toronyban.

És ez még csak a kisebbik baj volt.