Part 25

Husz-harminc öreg ember, a városnak husz-harminc különböző helyén, nyugodtan alszik. Nem sejtik, milyen boszuságok elviselését méri ki rájok a sors ebben a negyedórában. Fogalmuk sincs róla, hogy nemsokára milyen lázasan fogják őket kitessékelni a világból, hogy helyet csináljanak két nagyétvágyu fiatalnak.

A HALDOKLÓ ELŐSZOBÁJÁBAN.

– Történik: Héthársy Ferdinánd, volt miniszter lakásán. A lakás bérlője a legbelső szobában kétségbeesetten viaskodik a halállal. Két ápolónő van mellette, akik már régóta a halál pártján vannak. A betegszobához legközelebb eső teremben a tanár urak tanácskoznak, más, alkalmasabb téma hiányában, arról, hogy: mi az oka a mai nyomasztó gazdasági viszonyoknak és hogy Sarah Bernhardt hány esztendős lehet? – mert a konzilium nem tarthat rövidebb ideig egy negyedóránál és mivel üthetnék agyon ezt az időt?! Tulnan, a szomszédos termekben, a rokonok türelmetlenkednek, kivéve Héthársy Olivér doktor, országgyülési képviselőt, a haldokló unokaöcscsét és általános örökösét, aki páratlan szeretetreméltósággal végzi szomoru kötelességét, s minduntalan ki-kinéz az előszobába, megtudni, hogy az ujságiró urak mindennel meg vannak-e elégedve? Az előszobán tul, a konyhában, Orbánné, a gazdasszony, teát készit a hölgyrokonoknak; az ura, Miska, a kegyelmes ur hüséges komornyika, kivül, a cselédszobában alszik; a leánya, Zsuzsika, pedig ki- s bejár, hol a belső termekbe, hol a konyhába, hol az előszobába, hogy ugy a rokonok, mint az ujságiró urak minden kivánságának megfelelhessen. Az előszobában három ujságiró: Recsky, Kanaday és Rabonbán Endre alsóst játszik; ketten: Zimmermann és Lasztóczy Gyurka kibicelnek. A konyakos üveget már kiüritették. A lakásnak a folyosóra nyiló ajtaja megnyilik és az ajtónyiláson egy cilinderes ur dugja be a fejét. –

_A cilinderes:_ Nem volt itt Lefkovics?

_Recsky_ (kivágja az adu-alsót): Ne nyitogassátok folyton az ajtót! Azt hiszed, hogy a Markotányos Pincében vagy?

_Rabonbán:_ Hogyne lett volna itt, te állat?!

_Kanaday:_ Elutazott Pozsonyba ebédelni.

_Lasztóczy:_ Már éppen negyedszer kell neki Lefkovics.

_A cilinderes_ (bejön, beteszi az ajtót, de nem veszi le a kalapját. Zimmermannhoz): Nem volt itt Lefkovics?

_Zimmermann:_ Nincs lenn a „Sziriusz“-kávéházban?

_A cilinderes:_ Onnan jövök.

_Zimmermann:_ Akkor a főhadiszálláson lesz.

_A cilinderes:_ Hol?

_Recsky_ (Zimmermannhoz): Ne felelj neki.

_Kanaday:_ Ne zavarj bennünket.

_Rabonbán:_ Hordd el már egyszer az irhádat!

_Lasztóczy:_ Mit akarsz Lefkovicscsal? Feleséged neked Lefkovics?

_A cilinderes:_ Nála van a Vigszinház-jegy. (Zimmermannhoz.) Hol mondod?

_Zimmermann:_ Nézz be odaát dr. Faust Jákó ügyvédhez. Ugyanezen az emeleten. Keresd meg a cimtáblát.

_A cilinderes:_ De én nem ismerem ezt a dr. Faust Jákót.

_Zimmermann:_ Az mindegy. Megmondod, hogy ujságiró vagy; ez elég. Két szobát rendezett be nekünk, ameddig az öreg meghal. Ha akarsz, ott is aludhatsz.

_A cilinderes:_ Miért aludjam én éppen dr. Faust Jákónál?

_Zimmermann:_ Csak azt mondom, hogy minden jóval ellát, ha nála ütsz tanyát. Mindennap csapra üttet egy hordó sört és vacsora után pezsgőt is ad. Komoróczy és Pollacsek már egy hete ott laknak.

_A cilinderes:_ De hát mi köze ennek a Faust Jákó dr.-nak az öreghez?

_Zimmermann:_ Csak azért teszi, hogy a neve benn legyen egy pár ujságban.

_Kanaday:_ Ne fecsegjetek itt, hanem menjetek át.

_Rabonbán:_ Aki részeg, annak odaát van a helye.

_A cilinderes_ (Zimmermannhoz): Olyan vig élet van ott?

_Zimmermann:_ Nem hallod ide Komoróczynak a kurjongatását? Magát az ügyvédet is leitatták.

_A cilinderes:_ Hát ti mért nem vagytok ott?

_Zimmermann:_ Nem akarunk ugy járni, mint Lefkovics barátod, aki minden második embernek a halálát lealuszsza az estilapról.

_Recsky:_ Eredj már a pokolba!

_A cilinderes:_ Akkor csakugyan oda megyek. Ez mulatságosabb lehet minden szinháznál.

_Rabonbán_ (Zimmermannhoz): Ne felelj neki!

_Kanaday:_ Zsuzsika, lelkem, üljön le már egy kicsit mellém, kibicelni, mert addig nem lesz szerencsém.

_Zsuzsika:_ Hihihi! Ne mondjon az urfi ilyeneket. Nem vagyok én olyan.

_A cilinderes_ (Zimmermannhoz): Nem jössz át egy kicsit? Ki tudja, hogy még meddig él az öreg?

_Rabonbán:_ Ne felelj neki!

_Recsky:_ Ne felelj neki!

_Kanaday:_ Zsuzsika, aranyom, csak egyetlen partit kibiceljen!

_Zsuzsika:_ Hihihi! Jaj be pajkos az ifiur!

_A cilinderes:_ Óriási! Pedig én nem is azért jöttem, hogy az öreg halálát lessem!

_Zimmermann:_ Azért megihatod a Jákó pezsgőjét. Hadd fogyjon! (Kituszkolja a cilinderest.)

_Recsky:_ Végre egyedül! (Egy uj alak nyit be a folyosóról.)

_Az uj alak:_ No?

_Lasztóczy:_ Hallja, maga már megint itt van?

_Az uj alak:_ Mégis csak szeretnék beszélni a Héthársy nagyságos urral.

_Lasztóczy:_ Nem megmondtuk, hogy hiába ácsorog itt?! Értse meg, ember, itt nem csinálhat üzletet! A temetést már két héttel ezelőtt megrendelték az „Első Hazai Általános Temetkezési Intézet“-nél. Ha nem hiszi, hát kérdezze meg ott.

_Kanaday:_ Hihetetlen! Minden kontrát elveszitek!

_Az uj alak:_ Még nem halt meg?

_Rabonbán:_ Magának már régen meghalt.

(A tanárok sietve robognak át a szinen.)

_Lasztóczy:_ Nos, tanár ur?

_Az egyik tanár:_ Ibis, redibis… Nem fog háboruban meghalni.

_Kanaday:_ Hát már sohasem fogok partit nyerni?

_Recsky:_ Ugy látszik, az öreg életében már nem.

_Zimmermann:_ Vajjon elviszi még holnapig?

_Egy másik tanár:_ Kitelik tőle.

(Lasztóczy és Zimmermann felsegitik az ezerpengős bundákat s a tanárok elvonulnak.)

_Lasztóczy:_ Maga még most is itt van?

_A temetésrendező:_ Ezek voltak a tanárok?

_Zimmermann:_ Élhetetlen ember, rohanjon utánuk!

_Recsky:_ Ezekből ma még legalább négy-öt temetés néz ki.

_A temetésrendező:_ Nem értem, mi nevetni való van egy olyan komoly dolgon, amilyen az üzlet. Ajánlom magamat.

_Lasztóczy:_ Hallja, maga ne ajánlja magát, mert az szemtelenség. (A temetésrendező elsiet.)

_Zimmermann:_ Megfogadja a jó tanácsot és fel fog kapaszkodni valamelyik tanárnak a kocsijára.

_Kanaday:_ Ez a halálmadár elkabalázott.

_Recsky:_ Ugy kell annak, aki mindig itéletnapig akar játszani. Már legfőbb ideje volna bemondani a mestereket.

_Rabonbán:_ Csak már az öreg is bemondaná a mestereket.

_Lasztóczy:_ Ilyen sokáig még senkisem táncoltatott meg bennünket.

_Kanaday:_ Zsuzsika, szivem, ha idejön, adok magának egy kis ezüst Páduai Szent Antalt.

_A háziorvos_ (kijön az előszobába egy cigarettára): Ej, be vigan vannak! Azt hittem, hogy a nekrológot irják idekinn.

_Lasztóczy:_ A nekrológot?! Az már tiz év óta ki van szedve!

_A háziorvos:_ A tudósitást akartam mondani.

_Zimmermann:_ Abba is éppen csak az órát meg a percet kell beleszurni.

_Recsky:_ Meddig birja még?

_A háziorvos:_ Ki tudja azt?! Szabály szerint már régen meg kellett volna halnia.

_Rabonbán:_ De remélem, megteszi nekünk azt a szivességet, hogy még éjfél előtt meghal?

_A háziorvos:_ Nem lehetetlen, hogy megtréfálja az urakat. (Kanadayhoz): Én a zöld ászt hivtam volna.

_Kanaday:_ Ilyen pechem nem volt Klobusiczky halála óta.

_Recsky:_ Mert azóta sem játszottunk ilyen sokáig. (A háziorvos eldobja cigarettáját és visszamegy.)

_Rabonbán:_ És akkor is a Zsuzsika hozott nekem szerencsét!

_Zsuzsika:_ Igen, akkor ott szolgáltam!

_Lasztóczy:_ Nem jöttök át Jákóhoz uzsonnálni?

_Zimmermann:_ Nini, megérkezett a nevető örökös!

_Lasztóczy:_ Éljen Pandur Pál dr., a szeretett képviselőjelöltünk, éljen, éljen, éljen!

_Pandur dr.:_ (belép, de nem teszi le a cilinderét és a télikabátját). Még most sem halt meg?

_Recsky:_ Meghal, de kergettetni nem engedi magát.

_Pandur dr.:_ Nekem valami rettenetes előérzetem van, hogy ez az ember nem fog meghalni és csak bolonddá tart bennünket.

_Rabonbán:_ A gyomorrákjával? Ne nevettesse ki magát!

_Pandur dr.:_ Másfél esztendővel ezelőtt éppen igy volt. Két hétig adta a haldoklót és én ezalatt a két hét alatt éppen háromezer koronát pocsékoltam el a kerületben. Háromezer koronát adok ki puszta hangulatcsinálásra és ő meggyógyul!

_Zimmerman:_ Hát most hogy állanak a dolgok?

_Pandur dr.:_ Hogy álljanak? Megint nyakig benne vagyok a költekezésben! Még meg se halt és már tizezer koronám uszik.

_Lasztóczy:_ Pedig most nem olyan kedvezőek a kilátásai, mert ugyancsak megrohanták a kerületet.

_Pandur dr.:_ Nyolc jelölt és tizféle pártállás, mert Topolyay éppen három párthoz tartozik. Minden elképzelhető pártállás, minden elképzelhető jelölt… és meglássák ez az ember még most se fog meghalni!

_Recsky:_ Már régen nem járt ilyen rossz idő a képviselőjelöltekre.

_Pandur dr.:_ Csak az az egy vigasztal, hogy a többiek is költekeznek. No, viszontlátásra! (Pandur dr. el.)

_Kanaday:_ Fulladj meg! Amig itt sirt, még csak felvételem se volt.

_Rabonbán:_ Nyolc jelölt és az öreg még él! Hányan lesznek, ha véletlenül mégis meg talál halni?

_Recsky:_ Soha se fog meghalni; soha.

_Kanaday:_ Ezzel a paklival lehetetlen tovább játszani! Zsuzsika, angyalom, tegye meg nekem azt a szivességet, szaladjon le a „Sziriusz“-kávéházba és hozzon fel egy másik pakli kártyát, szép tisztitottat!

_Héthársy_ (kijön az előszobába, órájával a kezében): Uraim, elvégeztetett!

_Rabonbán:_ (felkel) Öt óra tizenöt.

_Héthársy:_ Öt tizkor halt meg. (Visszamegy.)

_Kanaday:_ Szépen benmaradtam a vizben!

_Recsky:_ (Zsuzsikához) Már nem kell a kártya. (Elrohannak.)

_Zsuzsika_ (magában): Szegény, szegény öreg kegyelmes ur!… (Megvigasztalódva): Hanem az igaz, hogy már régen nem mulattam ilyen jól az ujságiró urakkal!… (Rövid elgondolkozás után): Nem mulattam ilyen jól a boldogult Klobusiczky kegyelmes ur halála óta!

A KAVICS.

I.

Buchbinder ur az irodából leüzent a soffőrnek, hogy elmehet s csak este hétkor kell jelentkeznie a Palace-hotel előtt. Az automobil eltakarodott; Buchbinder ur még átnézte a déli lapokat, aztán lement, fiákerbe ült és kihajtatott a ligetbe.

Amikor a kocsija befordult a Stefánia-utra, félnégy felé járt az idő. Odakünn, a fák között már itt-ott lengedezett egy kis szellő, de Buchbinder urat egyre jobban bántotta a meleg. Letette a kalapját maga mellé és folyton törölgette a homlokát. Ilyen rettenetes augusztusi délutánokon itt csak öt óra tájban kezdődik az élet. Kocsival nagy ritkán találkoztak s az ut külső részein magános sétáló is csak elvétve mutatkozott. Mintha pusztaságban jártak volna. Buchbinder urnak nem kellett attól tartania, hogy valakinek feltünhetik: milyen bőven omlik a homlokáról, talán nem is az izzadság, hanem a verejték?!…

A lovak, miután már kétszer kerülték meg a viztornyot, lépésben közeledtek az Andrássy-ut felé s a kocsis megkérdezte, hogy még egyszer megforduljon-e?

– Nem. Haza! – riadt fel Buchbinder ur a gondolataiból.

– A Palace-hoz?

– Nem. Teréz-körut! – felelt Buchbinder ur és ugy nézett a kocsisra, mint aki most ébredt fel álmából.

Buchbinder ur tudniillik, olyankor, amikor a családja Ostendében üdült, mindig a Palace-hotelben szokott lakni. Ott kvártélyozott ezen a nyáron is és a kocsis, aki jól ismerte a vastag öreg urat, tudta ezt. Azt persze nem sejthette, hogy Buchbinder urnak egy kis dolga akadt otthon, a hat hét óta jól elzárt lakásban. (Amint a soffőr se gyanitotta, hogy azért kapott estig szabadságot, mert a rongyos néhány száz koronáját ma kellett volna megkapnia a milliomostól.)

Mikor kikanyarodtak az Andrássy-utra, Buchbinder ur még egyszer letörölte homlokáról a hideg nedvességet, aztán föltette a kalapját. És mintha a kalapjával a lelke is visszatért volna a fejébe, a tekintete már nem tévedezett ugy s a képe nem volt olyan bamba, mint előbb: arca is, alakja is visszakapta azt a márványszerü merevséget, amelyről mindenki ráismert, aki valaha látta.

Az Andrássy-ut külső részén már sokan jöttek szembe kocsin vagy gyalog, és Buchbinder ur a hindu bálványok szomoruan mozdulatlan tekintetével nézte a fel-felbukkanó alakokat. Majdnem minden második ember kalaplevéve üdvözölte. A poros egylovasokból, a könnyü gummikereküekből és a legdiszesebb autókból is egyremásra lengett az üdvözlet a hatalmas pénzember felé: ezt az óriási terjedelmü, élő hustömeget már messziről föl lehetett ismerni.

A sétálgatók közül többen sietve kapták le a kalapjukat, nagy ivben vagy függőlegesen, de térden aluli mélységre, hogy mindenáron észrevétessék, mennyire tisztelik azt a kitünő embert, akitől annyi függ.

Buchbinder ur most is ugy fogadta ezt a sok üdvözlést, mint máskor. Néha fölemelte a kezét a kalapja felé s aztán egyet legyintett lefelé, félig lemondóan, félig elháritóan, mintha az akarná jelezni: „Ugyan, mit háborgatnak?!“… Néha pedig még csak egy pillantással se felelt a nagy tisztelet-nyilvánitásra – kinek-kinek érdeme szerint.

Időnként azonban lehunyta a szemét, mintha attól tartott volna, hogy ezen a két ablakon át valaki beleláthat a gondolataiba és ilyenkor azt ismételgette magában:

– Ha tudnák!…

Arra gondolt, hogy: üdvözölné-e valaki utoljára, ha ezek tudnák, hogy ő már elveszett ember?!…

De vajjon csakugyan az-e?

II.

A Teréz-köruton elküldte a kocsist, fölment az elhagyott lakásba, kinyitogatta az utcai szabák ablaktábláit, s egy darabig le és fel sétált a letakart és benaftalinozott butorok között.

Azon gondolkozott: érdemes-e megtenni még egy utolsó kisérletet? Utána nyuljon-e annak a szalmaszálnak?

Nem nagyon reménykedett benne, hogy ez még megmentheti, de az életösztön mégis furdalta, hogy ne végezzen magával addig, amig mindent meg nem próbált.

Kilenc utcai szobája volt s ezek közül ötnek az ablakai a körutra nyiltak. Ebben az öt szobában kóválygott fel s alá, tanakodva, hogy feltörje-e azt a szekrényt, vagy lemondjon erről a nem sokat igérő kisérletről és minden egyébről?

Azzal vádolta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a menekülés lehetőségében, csak még egy-két órai haladékot akar a haláltól. De hátha mégis sokkal többet érnek a felesége ékszerei, mint képzeli?!… Számon tartotta-e valaha, mit adott ezekért?!… Nem. Csakhogy, ha az ékszereknek nincs sokkal nagyobb értékük, mint gyanitja, – érdemes-e a betörő fáradságos munkáját elvégeznie, csak azért, hogy két órával később haljon meg?

Megállott az erkélyajtó előtt és kitekintett a pályaudvar felé.

– Ha meggondolom, – szólt magában – hogy mint a velencei kalmárnak, nekem is vannak hajóim, künn a tengeren… És ezek a hajók mind, bizonyosan meg fognak érkezni!… Csakhogy nekem már későn fognak érkezni… Nem is hajón, vasuton jön a pénz!… Nemsokára már itt lesz, ebben a pályaudvarban!… Csakhogy én ezt már nem tudom bevárni!

Bizony, nehezen tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy: ha az a pénz, amely most kisgyermekes bizalommal, de egyszersmind kisgyermekes lassu tipegéssel közeleg feléje, már ma a birtokában volna, akkor most nem volna semmi baja!… Mig igy egyszerüen meg kell halnia!

És mégis igy van. Abban a pillanatban, amikor kitudódik, hogy ő, akit nagy vagyon urának tartanak, hamarjában jelentéktelen összegeket se tud kifizetni, összeomlik a hitele és ezzel ő felette összeomlik az egész világ.

Pedig már nincs mentség; már nem tudja lehetetlenné tenni, hogy ez ki ne tudódjék; már semmit se tud kieszelni a végből, hogy ne kelljen előállnia pénz helyett az ezreket elrémitő szörnyű meglepetéssel. Már közelednek az egerek meg a patkányok, amelyek össze fogják rágni a mély verembe szorult embert; az apró követelések rettenetes ármádiája mindenfelől szorongatja; már közelről sziszegnek az undok, éhes állatok.

Hiába minden lelemény, ürügy, nyugalmat és erőt szinlelő lélekjelenlét, kifogyott az ügyes hazugságokból; se a tettetett ridegség, se az ál-okokkal takarózó találékonyság, se a nagy ötletességgel felkutatott segitőforrások nem segitenek többé rajta; már nincs menekülés.

Csak még egy hétig tudná titkolni a mindenkit megriasztó igazságot!… Addig okvetetlenül megérkeznék az első segitség, s ez éppen elég volna rá, hogy talpra állhasson, hogy összeszedhesse magát és nemsokára megint oly erőssé váljék, mint amilyen szerencséjének a delelőjén volt.

Hányszor adott ki egyszerre, félkézből, több pénzt, mint amennyire most szüksége volna!… Egy-két ölelésért, hiuságból, szeszélyből, még oktalan ellágyulásból is!… De hát hitte-e valaha, hogy még ide juthat?!…

Hát igen, borzasztóan elszámitotta magát. Nagyon is vakmerően játszott; a milliomok áhitozása, a mohó falánkság, mely már második természete, elfelejttette vele a legelemibb óvatosságot is; ennyire vakmerően nem szabad játszania annak sem, aki mindenét vakmerő játékkal szerezte.

De ezen már nem érdemes keseregni. Ostoba volt, pont. Még ő is megengedett magának, életében egyszer, egy ostobaságot, és ez most elvesziti. Mindenki ostoba, aki veszit. És a legnagyobb kockázata nem sikerült. Minden elveszett. Hát vége!… ezen nincs mit tovább filozofálni. Mindennek vége. Az életnek is.

Mert már nincs se ereje, se kedve az életet elülről kezdeni. Ehhez már öreg, fáradt, túlságosan kényelmes. Ha bizonyosan tudná, hogy még egyszer eljuthat oda, ahol volt, akkor se volna hozzá kedve. Már csak kényelemszeretetből is meg kell halnia. Már fáradt, lusta ahhoz, hogy egy darabig szolgálni legyen kénytelen azokat, akiknek valaha a tenyeréből adott enni. Elszokott a kellemetlenségektől, nincs már benne a trainingben, tehát nem volna ereje hozzá, hogy el tudja viselni a megaláztatásokat. És ha néhány évi keserves erőlködéssel, miután az orrával szántotta a földet, miután agyongyötörte az idegeit a sok izgalommal s a fejét a sok tanakodással, gonddal, kieszeléssel, számitgatással, töprengéssel, ha néhány évi kinlódás árán ujra vagyont tudna szerezni, hát érdemes-e?!… Mi hasznát venné ennek akkor, mikor már most is öreg! Azután már eleget élt. És miután egy hosszú életet töltött el jólétben, bőségben, kényelemben és hatalomban, most nekifeküdjék a kinlódásnak, a megalázkodásoknak, a verejtékezésnek?! Nem!

A családja? Hát a családja sokat fog vesziteni, annyi bizonyos. De majd csak meglesznek valahogy. A fiai már felnőtt, jóravaló emberek; azok majd el fogják tartani a lányokat meg az anyjukat. Amit félrelophatott, azt már félrelopta ezeknek. Az asszonynak a rokonsága vagyonos; neki meg a leányainak, bizony, meglehetősen keserves lesz az új állapot, de nem maradnak kenyér nélkül.

Mi jót várhat még az élettől? Nagyon keveset. Miért vállalná a sok rosszat, ami bizonyosan elkövetkezik, ha a bukása után is életben marad?! Nincs mért vállalnia.

Túl van a hatvanon; ha szélütés érné, akkor is meg kellene halnia. Ki tudja, hogy nem ez volna-e a végzete már nemsokára?! És akkor nem a legokosabb, nem a legjobb-e mindjárt meghalnia?

Meghalni – akkor, ha elmondhatjuk, hogy: az életet is alaposan kifosztottuk – nem olyan nagy dolog.

De a „hátha“ mégis furdalta egy kicsit.

Hátha az ékszerek minden valószinüség ellenére megérnek annyit, amennyi elég volna a meneküléshez?

És mégis csak előkereste a szekrény felfeszitéséhez szükséges szerszámokat.

– Ha egyszer az embert üldözni kezdi a balszerencse!… – szólt magában, miközben kissé kényszeredetten mosolygott. – Most kénytelen vagyok betörni magamhoz! Pedig a szekrény kulcsa nálam van valahol. De hol? Mit tudom én! Gondoltam-e valaha arra, hogy egyszer itt fogom keresni az életemet?!

III.

Jódarabig tartó fáradozás után – a betörésnek ebben a kezdetleges módjában nem volt gyakorlata – sikerült felfeszitenie a szekrényt meg az ékszertartó kaszettákat s megtalálta, amit keresett. Nem az életét, csak az ékszereket.

Mindent gondosan szemügyre vett és megbecsült – ehhez már értett – de az egész holmi félannyit se ért, mint amennyire szüksége lett volna.

Minél tovább vizsgálódott, kutatott, kotorászott a mindenféle ötvösmunka és kisebb-nagyobb értéktárgy között, annál inkább meggyőződött róla, hogy az életet már nem mentheti meg.

Hanem időközben talált valamit, ami egy pár percre elterelte a figyelmét erről a fődologról.

Amint egy apróságokkal telt kaszettát vizsgált át, gyémántot, minél több és minél nagyobb gyémántot keresgélve, sok fülbevaló, melltü, medaillon és gyürü után egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Egy aranyba foglalt, mogyorónagyságu, közönséges kavics.

Mi ez?

Egy kavics, amelyet aranyba foglalnak és eltesznek – ez csak emlék lehet. Valami vidám vagy érzelmes esetnek az emléke. Talán egy elfelejtett bolondságé, amely olyan régen történt, hogy már nem is igaz. Talán egy elfelejthetetlen eseményé, amelynek a hatásai esztendők hosszú során át ott rejtőznek a lélek mélyén, mint ez az aranybafoglalt kavics az ékszertartóban.

Ki ne hallott volna efféle históriákról?!

Egy fiatal hölgyet üldöznek. A lába gyors s már-már elmenekült az üldözője elől, de az elhatározó percben megbotlik egy kavicsban, elesik, az üldözőnek tehát sikerül elfognia. És most egy szép regény kezdődik, amelynek első fejezete után az üldöző megkeresi, szivéhez szoritja és elteszi azt, aminek élete boldogságát köszöni: a kavicsot. Aztán aranyba foglaltatja és odaadja a fiatal hölgynek, aki időközben belenyugodott a regényes fordulatba, örök emlékül…

Vagy:

Nem regény, csak románc. Egy májusi napon, vagy egy holdvilágos estén… vagy talán egy koraőszi, meleg alkonyaton, amikor édes mélabú ül az egész természeten s a szivek annyira megtelnek érzéssel, hogy már csordulóban vannak… egyszerre csak felpattan a lelkek zára s akik sokáig szerettek némán, valami boldogitó öntudatlanságban, melynek bűnszerzője a hallgatag természet, a táj alattomos csöndje, végre megnyilatkoznak. Megnyilatkoznak, először és utoljára, mert a fiatal hölgy megmondja az ifjú leventének, hogy soha, soha se lehet azé, akit titokban szeret, soha se lehet az övé. És a románc csak románc marad; kedves, szomoruan édes hangulat, történet nélkül; egy valósággá nem vált szép mesének, egy át nem élt álomnak az egyetlenegy foszlánya. Nincs befejezése, mert el se kezdődött. A fiatal hölgy nem engedi, hogy az ifjú levente megcsókolja a ruhája szegését… a szerencsétlen szerelmes fölemeli a földről és megcsókolja a kavicsot, amelyet hölgyének kis lába tapodott… aztán nincs tovább. Később, nagysokára, megint találkoznak egyszer… s a szerelmes, aki nem felejtett, egy kis emlékezést könyörögve átnyujtja az aranybafoglalt kavicsot, jeléül, hogy ő örökre ugyanaz. A hölgy elzárja a kavicsot a drágaságai közé és nem vallja meg, hogy szivében most is ott őrzi annak az édes-bús órának az emlékét. Egy elhaló akkord, és a románcnak vége.

Eh, ki gondolna ilyen gyerekségekre, amikor hallgatagon, mozdulatlanul előtted meredezik a mindenkinél merevebb arcú halál, és láztól égő, verejtéket izzadó arcodon ott érzed merő, mozdulatlan, rémesen nyugodt tekintetét!

Fölkelt az asztal mellől és igy szólt magához, épp oly hangtalanul, mint amaz:

– Buchbinder Guszti, neked ma meg kell halnod!

Egy pár percig megint fel s alá sétált a naftalinos szobákban.

De most már nemcsak az az egy gondolat foglalkoztatta. E körül a gondolat körül, bolygóként, egy új kérdés keringett, kóválygott az elméjében és hol ez a kérdés takarta el azt a gondolatot, hol ismét a másik kerekedett felül.

Nem különös-e, hogy ez a kérdés életében először, éppen akkor merül fel előtte, amikor már a halál szine előtt áll?!…

Pedig hát eddig még soha se jutott eszébe, hogy a felesége nem rejteget-e valami titkot az emlékezetében.

Buchbinder ur – ahogy mondani szokás: – boldog családi életet élt. Az a nyugodt természetü, jólelkű, kövér asszony, aki most Ostendében a fürdőzés és a soványitó kura ártatlan örömeit élvezi (nem is sejtve, hogy mi készül otthon), soha se adott neki okot efajta tanakodásra vagy éppen töprengésre. Sok gyermekkel örvendeztette meg őt; mindig békében élt vele és mindig megelégedettnek látszott; soha se adta semmi jelét, mintha nem szeretné eléggé Buchbinder urat, vagy hogy szive vágyai kirepültek volna abból az aranyozott kalitkából, amelyet Buchbinder ur sok figyelmességgel igyekezett kellemes fogsággá tenni.

És Buchbinder ur, a sok elégtétel közül, amelyeket az élet korábban megadott neki, éppen azt tartotta az egyik legbecsebbnek, hogy e tekintetben nem bánthatta semmi, éppen semmi… azokban az években se, amelyeket más házasságokban válságosaknak látott.