Part 22

Igaz, lehetett már akkor másfél vagy talán két napja is, hogy egyáltalán nem aludtam. A rend az, hogy négy óráig teljesitünk szolgálatot s aztán fölváltanak. Először könnyelmüségből mulasztottam el azt az időt, amelyet az alvásnak kellett volna szánnom, korhelykedtünk. Másodszor már idegességből nem tudtam aludni. Harmadszor azért loptam meg magamtól az álmot, hogy szivességet tegyek egyik társamnak, aki rosszul érezte magát, s aki helyett valakinek szolgálatot kellett tennie. Azután megint rám került a sor. Végül amaz nagyon beteg lett, a másik társamnak pedig – egy másik betegség következtében – egyéb munkát kellett végeznie, s mert rendes körülmények között is mindnyájunkra szükség volt, annyira, hogy egyszerre csak egyikünk lehetett szabad: nem volt, aki fölváltson. Szóval, már alig álltam a lábamon s rettenetes álmosságot éreztem. De hát nagyon kevesen voltunk!…

Január vége felé jártunk. Szörnyü hideg volt s egyszerre vihart kaptunk. Órákig szakadt a jeges eső s paskolt a lenge eresz alatt. Csuromviz voltam; a jéghideg nedvesség átjárta a köpönyegemet, a ruhámat, a bőrömet, a csontomat. Koromsötét éjszaka borult ránk; s a süvöltöző szél folyton verdeste rajtam az ázott ruhát. Annyira fáztam, hogy vacogott a fogam; az álmosságom kezdett leküzdhetetlenné válni. És nekem ott kellett maradnom a poszton; vezetnem kellett a hajót.

Eleinte csak azt vettem észre, hogy nem gondolkozom. Aztán, hogy el-elbóbiskolok. Összeszedtem minden lelkierőmet és egyre figyelmeztettem magamat: „Oda kell vigyáznod! Oda kell vigyáznod!“ Majd rájöttem, hogy gépiesen ismételgetem magamban ezeket a szavakat, folyton ismételgetem, de nem tudom, hogy ezek a szavak mit akarnak jelenteni és hogy mire kell vigyáznom. A szemem majd leragadt az álmosságtól. Rajtakaptam magamat, hogy nem tudok figyelni sehová, hogy öntudatlanul teszem, amit teszek, a megszokás valami ösztönével, mint az állat és hogy már csak hébe-hóba eszmélek.

Azután a lelkierő valami utolsó maradványával meg-megsarkantyuztam roskadozó eszméletemet. Mozogni igyekeztem, egy helyben állva is lépéseket tettem, hogy ébren maradjak. De föl-fölriadva észrevettem, hogy már félig alszom; hogy állva is el-elalszom… Még ki-kizökkentem a szendergésből, de éreztem, hogy már nem vagyok magamnál. Mind tartósabban ejtett hatalmába a zsibbadtság. Olykor még ostorozni akartam magamat: „Oda kell vigyáznod!“ De már nem tudtam, mit akarok és éreztem, hogy nem tudom, mit csinálok. Éreztem, hogy a szunnyadásom mind tovább és tovább tart és már-már kihat az egész testemre.

Végre megtörtem és átláttam, hogy már nem birok magammal. Hogy már nem akarok küzdeni, hogy már nem bánok semmit, csak egy leküzdhetetlen vágyat érzek: ledőlni és aludni! És talán már aludtam is. Még meg-megmozdultam, de már aludtam. Valami isteni kéjérzet melegitette át a testemet, éreztem, hogy belesüppedek a teljes öntudatlanságba… és ugylátszik, hallucinálni kezdtem.

Mert egyszerre két nagy zöld szemet pillantottam meg, két, merőn rámszegzett, nagy zöld szemet. Lehet, hogy ez a két nagy zöld szem nem volt álom; lehet, hogy a hajó egyik macskája bámészkodott rám… mert a hajón, hogy a patkányokat pusztitgathassuk, sok macskát tartottunk. Lehet, hogy valamelyik macskának az a szeszélye támadt, hogy egyszer megszemlél egy igazi vihart, és éjszakai kóválygásában megállapodott előttem, elbámulva azon, hogy: hát ez a fekete alak mit keres itt, ebben a cudar időben?!…

De én ezt a macskát a Részvénytársaságnak néztem és a csodálatos zöld fényre meredve, igy orditoztam… vagy csak álmodtam, hogy orditozok:

– Te, Részvénytársaság, te cudar Részvénytársaság, te gyalázatos Részvénytársaság, kiszipolyozod a csontjaimból a velőt és most eljöttél, hogy lásd a müvedet?! Merőn nézel rám, ijesztő zöld szemeddel, mert nem akarod, hogy elaludjam, még most sem akarod engedni, hogy elaludjam?! Hát dögölj meg, mert én csak azért is elalszom, mert én egy percnyi alvásért odaadom az életemet, mert én nem bánok semmit, nem törődöm senkivel, ütközzünk össze a poklokkal, azt sem bánom, én szivesen megyek a halálba és viszem a többieket is, a hideg, jeges, fekete vizbe, a nedves sirba, a zuhogó, fekete hullámokba, és dögölj meg mérgedben, mert én magammal meg a többiekkel elpusztitom a hajódat is, és aztán höröghetsz, hogy: milyen kár a pénzedért!… dögölj meg mérgedben, rám hiába meresztgeted undok zöld szemed, én nem törődöm veled és nem törődöm a halállal, nevetlek téged is és nevetem a halált, nekem mindegy, ha az arcomba ugrol is, nekem mindegy, mert én aludni akarok, aludni akarok!…

Ebben a pillanatban valami rémes tülkölést, bugást és csöngetést hallottam, mindenféle fényességek, fénypontok, fénycsikok, fénysávok jelentek meg káprázó szemem előtt… és, ugy látszik, erre már fölébredtem. Mert a vad kiabálás magamhoz téritett… egy pillanatig azt hittem, hogy megőrülök… de aztán már teljesen az eszemnél voltam és tisztán hallottam egy vad, durva hangnak az orditozását:

– Gazemberek, piszkok, disznók, mit csináltok, alusztok?!…

Egy roppant nagy hajó haladt el mellettünk, mondhatnám: egy hajszálnyi távolságban, mert az összeütközéstől és a mi hajónk szétlocscsantásától igazán csak egy hajszál választott el bennünket.

Hiába adott mindenféle jelt, hiába szórt fényt és harangozott: én nem láttam, nem hallottam, csak mentem előre, nyilegyenesen, neki a halálnak.

Pedig ott álltam a helyemen. Ott álltam, feketén mint a Bolygó Hollandi, akinek a hajója némán vonul a nagy végtelenségbe. Ott álltam, teljesen elcsigázott testtel, lélek nélkül, haszontalanul.

UJ VILÁG.

A „Vaskapu“-szálló a nyugati pályaudvarhoz közel, egy zugutcában huzódik meg. Nemcsak azért buvik el, mert szégyenkezik; alapos oka van rá, sőt mindennél fontosabb üzleti érdeke, hogy rejtőzködjék, mint az ibolya. A „Vaskapu“-szállót ugyanis nagyobbrészt csak olyanok keresik fel, akik nem szeretik, ha látják őket, amint ki- s bejárnak a Vaskapun; ha az üzlettulajdonos ur átköltözködnék a körutra, mindjárt be is csukhatná a boltot, mert elvesztené összes fővárosi vendégeit, – már pedig ezekből él.

De azért vannak a „Vaskapu“-nak jámbor vidéki vendégei is: jókedvü bácsik, akik teszik magukat, mintha nem tudnák, hová tévedtek, meg gyanutlan jóhiszemüek, akik évenként kétszer-háromszor is megszállnak a „Vaskapu“-ban, a nélkül, hogy sejtenék, hol laknak. Olykor jó falusi alakok állongálnak a kapuban a kis fiaikkal, meg a nagy leányaikkal, – a járókelők, a hordárok és az idejekorán felvilágositott utcagyerekek nagy mulatságára. Ezek a derék vidékiek hivek maradnak az olcsó, nem hivalkodó külsejü, egészen a tisztátalanságig szerény „Vaskapu“-hoz, mert nincs más igyekezetük, csak az, hogy jó messzire elkerüljék a veszedelmes fényüzést. És olyan mindegy nekik, hogy hol tanyáznak! Kilenc órakor már alusznak; az éjszakai nagy jövés-menés nem kelti fel őket, s nappal hiába nézelődnek, nem vesznek észre semmit. A nagy bámulásban nem látnak tovább az orruknál. Csak gyermekeik meresztgetik néha a szemöket; de ők ártatlanabbak a gyermekeiknél.

Állandó lakója azonban, aki hónapos szobát bérel, csak egy van a „Vaskapu“-nak: Véghváry Sebő ur, aki feleségével a harmadik emelet egy kétágyas udvari szobájában lakik.

Véghváry Sebő ur, mikor kibérelte a hónapos szobát, a bejelentő cédulán ezt irta a „foglalkozás“-rovatba: istállótulajdonos. S a „Vaskapu“ portása tudja, hogy Véghváry urnak a sportneve: Captain Luck.

*

Október végén, délután hat órakor, Véghváry ur és felesége otthon vannak, a harminchármas szobában. A fiatal asszony beteg; az ajtóhoz közelebb eső ágyban fekszik és ujságot olvas.

Véghváry ur fölvette a felöltőjét meg a cilinderét és menni készül.

A fiatal asszony megszólal:

– Elmész?!…

– El – felel Véghváry ur.

– Nem elég nékem a többi baj?!… Még hozzá egyedül hagysz?!… – nyügösködik a fiatal asszony.

– Ugy beszélsz, mintha örökre el akarnék menni.

– Ne hagyj itt! Amig itt vagy, nem félek ugy a haláltól!

– Megint képzelődöl?!

– Amig velem vagy, nem félek semmitől. De ha magamra maradok, nem tudok másra gondolni.

– Ne légy olyan gyerek. Nincs neked semmi komoly bajod. És nagyon jól tudod, hogy el kell mennem. Összetegyem a két kezem és azt várjam, amig a sült galamb a szájamba repül? Pénzt kell keritenem, akárhonnan. Egy krajcárom sincs.

– Mikor jössz vissza?

– Mit tudom én azt?! Ha ki tudok szoritani Bergertől öt forintot, mindjárt visszajövök. Ha nyolcig nem jövök, hozass fel magadnak vacsorára sonkát. Tőled nem tagadják meg.

– És akkor reggelig nem látlak?

Véghváry vállat von.

– Kártyázni fogsz? – faggatja tovább a felesége.

– Mi az ördögöt csinálhatnék egyebet?!

– Legalább csókolj meg előbb!

Véghváry ur valami csókfélét lehel a sáppadt asszony homlokára, aztán elpályázik. Lehalad a lépcsőn és kimegy a kapun.

A „Vaskapu“ portása a kapuban áldogál és a szomszédos korcsma csaposlegényével beszélget. Látja a kifelé bandukoló lakót, de nem köszön neki.

Véghváry ur elhalad a beszélgetők mellett. A portás a jobb hüvelykujjával egyet bök az eltávolodó gentleman után, hunyorit és csak annyit mond:

– Captain Luck!

*

A beteg asszony tovább lapozgatja az ujságot, de egy-két perc multán félrelöki, mert azon veszi észre magát, hogy nem tudja, mit olvas.

Előveszi kis kézi-tükrét a rozzant éjjeli asztalkáról; és hosszan nézegeti magát.

Milyen sötét karikák vannak a szeme körül! Milyen sárga az arca! Mennyivel öregebb, mint tavaly! A sok koplalás tenné? Eh, hisz azelőtt se élt valami nagyon jó módban! Sőt azóta, néhanapján, tengeri halat eszik és pezsgőt iszik rá. Igaz, hogy az efféle ünnepeket gyakori böjtöléssel kell megfizetni.

Milyen különös! Mihelyt az ura nincs mellette, már gyöngébbnek érzi magát. Ilyenkor mindenféle aggasztó tünetet fedez fel magában. Csakugyan tüdővészes volna?! Ej, hátha igazán csak képzelődik és ok nélkül gyötri magát?!

Leteszi a tükröt és tekintete az ablakra téved. Csak a szomszéd ház tüzfalát látja ott.

Hanem azért egy darabig ott marad a szeme. Elmélázik. Vajjon milyen ismeretlen élet rejtőzik a mögött a tüzfal mögött? Bizony, vannak emberek, akiknek mindenük van.

Körülnéz a harminchármas szobában. Micsoda nyomoruságot világit meg ez a villamos körte!

Egy másik vaságy, ott az ablaknál. Két rosz szekrény, egy sánta asztal, a mosdó, a fogas, két szék – és még ez se az övék! Szó sincs róla, egészen másféle élete volna, ha annak idején hozzá megy az első kérőjéhez, ahhoz a derék falusi doktorhoz.

Akkor rendben és tisztességben élne. De akkor is szegény asszony volna és – ki tudja?! – talán mindent nélkülözne. Nem volt, akit elkeseritsen az a lépése, hogy követte ezt a kalandort. Ha a szülei még élnek, talán nem tette volna. De csak rokonokat hagyott ott, jámbor, unalmas embereket, akikhez nem igen ragaszkodott, akik őt nem értették s akiket ő nem értett. Felesége lett ennek a kalandornak, mert vonzódott hozzá. Mit tudta még akkor, hogy kicsoda ez az ember?! És mert csak a szivére hallgatott, mert hozzákapcsolta a sorsát egy elzüllött embernek az életéhez, akit valójában csak később ismert meg, a társadalom épp ugy kitaszitotta magából, mintha ballépést követett volna el. Mindenki elhuzódott tőle; a régi ismerősei elfordulnak, ha látják; akikkel most érintkezik, szemtől-szembe lesajnálják, vagy nyiltan megvetik. Pedig ő mindenben ártatlan; pedig ő sohase vétett senkinek, – még az illendőség ellen se vétett.

Igaz, a férje nem tartozik a rendes, a kifogástalan emberek közé. Miből él? A vakszerencséből; kölcsönökből, a melyeket talán, valószinüen… sohase fog megfizetni; alamizsnából, egy-két tehetős rokonának az ajándékaiból… a könyöradományából, és főképpen a játékból… Leül kártyázni, akkor is, amikor semmi pénz nincs a zsebében, ami már talán csalás. És ő, amióta tudja, hogy kicsoda a férje, – csak egyre jobban szereti ezt az embert. Mégis szereti; mind jobban szereti.

Mert, ha nem tisztességes ember is, – jó férj. Neki jó férje.

Szereti őt és jól bánik vele. Vele szemben még önzetlen is. Amilyen szép ember, s amilyen nagy betyár, magába bolondithatott volna valami pénzes nőt is. De a szegény leányt választotta és megmarad mellette, mert szereti az asszonyát.

Már hozzáromlott? Meglehet. De néha megszólal benne az állati önzés és ilyenkor igy tanakodik:

Ki tudja?!… Ha ahhoz a derék emberhez ment volna, akihez nem vonzódott, aki már nem fiatal, s aki szintén nem adhatott volna neki valami nagy kényelmet és jómódot, talán már elsorvadt volna a nagy tisztességben. Talán már elvitte volna a tüdővész. Mig e mellett az ember mellett, aki olyan… furcsán keriti elő az ennivalót, legalább egy igazi asszonynak az életét éli… és – ki tudja?! – igy talán még meggyógyul!…

Már pedig ő élni akar… igen, csak élni, élni, élni!… De hát az erkölcs?!… Istenem, az erkölcs!… Mit vét ő az erkölcs ellen?!… Mit tehet ő akármiről?!…

*

Felkönyököl a párnájára és hallgatózik. Lépéseket hallott. Nem ő az. A valaki már elhaladt az ajtójuk mellett.

Már nem jön. Már nem kapott pénzt. És akkor aligha kerül elő reggelig. Nem olyan könnyü dolog az, kivárni a szerencsét, ha nincs egy koronánk se, amelyet kockára lehetne tenni!…

Félnyolc tájban megérkezik Bergerné. Igen, Berger csakugyan megtagadta az öt forint kölcsönt Véghváry urtól. De az emberséges füszeresné nagyon sajnálja a beteg asszonyt. Hozott neki sonkát, süteményt, egy kis csuporban kitünő levest is. Még az öt forintot is odacsusztatja a szegény ténsasszonykának.

Mrs. Luck pironkodik, de köszönettel fogadja el a kölcsönt, s olyan jó étvágygyal tünteti el a vacsorát, mintha már két napja nem evett volna egy falatot se.

Bergerné elbucsuzik.

A beteg asszony már jobban van.

Csak legalább ne maradna el sokáig az ura! Hiszen már pénzük is van!

De nem tudja értesiteni a férjét. Ki tudja, hányadik kávéházban kibicel azóta, hogy megszerezze a „szerencse-koroná“-t?!

Unalmában ujra előveszi az ujságot. Amint szórakozottan lapozgatja, tekintete egyszerre a sport-hirekre téved. Elmosolyodik, mert azt olvassa, hogy a pardubici nagy akadályversenyben „indul“ Captain Luck Polihisztor nevü ötéves lova is. Ez a Polihisztor az ő istállójuk. Az egyetlen lovuk; az egész vagyonuk. Véghváry a ritka nagy szerencse egy örökkön emlékezetes órájában nagyobb összeget nyert valakitől „hozomra“, s a vesztő, hogy lerójja a tartozást, átengedte neki Polihisztort. „Az istálló“ egy darabig lenditett valamit a Véghváry hitelén; s Captain Luck azóta se tudta eladni egyetlen telivérét.

Ezen a réven már szép pénzzel tartozik a trénernek s a tréner most nyakra-főre futtatja Polihisztort, mert csak igy lehet reménysége rá, hogy valaha hozzájuthat a követeléséhez.

Miért ne? Néha vak tyuk is talál szemet.

Néha a kapanyél is elsül.

Igaz, hogy Polihisztor eddig még „a zabját se tudta megkeresni“…

Mrs. Luck mosolyog.

*

Óriási dübörgés a lépcsőn.

Beront Captain Luck, kipirultan, elfulva.

– Polihisztor megnyerte a pardubici nagy akadályversenyt!

A kapanyél csakugyan elsült. Hogyan történhetett ez?

Semmi ördöngősség se volt a dologban. A pardubici hosszu és kacskaringós pályát nem igen ismerik a zsokék. Nem csoda; minden esztendőben csak egyszer vannak ott. De az az elhanyagolt, öreg zsoké, akit a tréner Polihisztorra ültetett, már kiismerte magát a pardubici pályán is. Eszeágában se volt, hogy megmutassa az utat a többieknek; különben is Polihisztor, akarva, nem akarva, hátul kullogott. És mig a komoly jelöltek lovasai rendre hamis utra tévedtek, s csak nagy tér- és időveszteség után kerültek vissza a helyes utra, hogy átugrathassák az összes akadályokat, addig az eleinte messze elmaradó, de a jó uton haladó Polihisztor szép lassan beugrándozott és bekocogott elsőnek.

A nagy eseménynek a puszta hire is elég volt rá, hogy Véghváry ur felválthassa a győzelmét egy kis aprópénzre.

Illő jutalom mellett száz korona kölcsönt szerzett egy ismerős pincértől.

– Ha nem volnál beteg, – szólt a feleségéhez – most elmehetnénk mulatni!

De hiszen már egy cseppet se volt beteg! Semmi baját se érezte; az örömhir azonnal meggyógyitotta.

Felöltözött és elmentek mulatni.

Mialatt lesiettek a „Vaskapu“ lépcsőjén, a beteg asszony a lépcső tükörfalába pillantva, boldogan vette észre, hogy az arca rózsásabb és a tekintete ragyogóbb, mint valaha, egy kicsit elgondolkozott.

Hogy ilyesmitől függ a sorsuk!… Sőt talán az élete!… De arra gondolt, hogy ha az, amit ők átélnek, egyáltalán lehetséges, akkor nemcsak ők, hanem sokan, nagyon sokan bünösök.

Ha az egész világ eltüri, megengedi, lehetővé teszi, hogy a kalandorság néha szerencsével járjon, mig a tisztes munkának soha se juttat a száraz kenyérnél egyebet: akkor nemcsak ők a bünösök, hanem bünös az egész világ.

És ezzel elaltatta a lelkiismeretét.

LULLABY.

I.

A tábornok sorra látogatta rózsáit, csodálkozva, örömmel, gyönyörködve nézegetve gyors fejlődésüket, és öreg gyermekek módjára, egy-egy medve-mormogást hallatva, beszélgetett hozzájok: „Kis buták! Ha tudnátok, hogy ki ápolgat, dédelget benneteket!… Ti is elforditanátok-e tőlem gyönyörü kis orcátokat?!…“ Aztán föllépkedett a kilátóra, leült egy padra és a várost nézte, meg a város mögött a hegyek mozdulatlanságát. Villája a Viale dei Colli-nak azon a részén volt, mely már közelesik a Piazzale Michelangiolo-hoz, tehát a legjobb páholyból láthatta a testvérharcok régi szinpadát. Majdnem az egész város ott volt a szeme előtt, abban a törpeségben, amelyet a magaslat és a távolság minden földi dologra rábizonyit, rápirit. Középütt a Duomo olyan kövéren, szélesen terpeszkedett el az egész város alacsonyságában, mint a fiastyuk a csirkéi között; a többi törpeségből, a Duomotól egy kissé balra, csak a Palazzo Vecchio tornya vált ki, mint a történelemnek egy utolsó kiáltása. És az épületek egymásra halmozottságából egy nagy méhkasnak a zsongása, zümmögése hallatszott ki: elmélázásában ugy tünt föl előtte, mintha a házak is élnének és csak várnia kellene, hogy szerte röppenjenek, mint a méhraj. Csakis a város mögött hosszan elnyuló hegyek mozdulatlanságát és némaságát találta fenségesnek.

Majd, amint összegubbaszkodva ült a padján s érdeklődés nélkül való, fénytelen tekintete elfordult a várostól, hogy aztán a kertjében csillogó szines és haszontalan üveggolyók üres hivalkodásán akadjon fenn: akarata ellenére is hallgatnia kellett a város hangjait. Messziről, a Cascine felől, az előkelő élet zsivajgása halk morajként is alig-alig hatolt el hozzá, de a Miniato tájékáról mulatók zajongása hallatszott és a tramway dübörgése, csengése minduntalan megzavarta a környék csendjét. Mintha minden öt percben azt csilingelte volna ez az ujra meg ujra megérkező csengő: „Én vagyok az élet! Én vagyok az élet!…“ És lentről folytonosan hangzott valami zsongás: az az erejét vesztett lárma, az elhaló zugás, a meghalkult morgás, a hápogóvá vált tülkölés, az elgyöngült bugás és a tömérdek emberi zümmögés tompa összeverődése, a város hangja. Élnek! Élnek, mozognak, sietnek, futkosnak… szeretkeznek és gyülölködnek… ha szeretkeznek, akkor is marakodnak, ha gyülölködnek, még jobban marakodnak, mindig csak marakodnak… aztán meghalnak és jönnek mások, akik ujra kezdik… akik ugyanazt csinálják, amit az elődeik… akik megint csak marakodnak… akik elülről kezdik ugyanazt az utálatos komédiát… hogy nem unják meg egyszer!… és ez az élet.

Azon vette észre magát, hogy egy pár perc óta az ő fejében is motoszkál, szöszmötöl, zümmög valami hang… valami ritmus-féle… valami egyszer hallott, meg nem figyelt, s mindjárt elfelejtett ária-hullámocska s ebben uszkálva egy kis szöveg-roncs, valami értelmes beszédnek a roncsa, egy szó, melynek az ő gondolataihoz semmi köze, amelynek rá nézve semmi értelme, amely isten tudja, hogyan jutott eszébe… Figyelni kezdett s ugy tetszett neki, mintha más valaki azt dúdolná az ő fejében: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“ Mi ez? S hogyan került az ő fejébe?… Lullaby, ez angol szó és altatódalt jelent. Talán maga a szó is benne van egy ilyen altatódalnak a szövegében s ennek a roncsa az, amit ő most folytonosan hall… érthetetlen okból… ismeretlen, titokzatos lelki utról?… Hol hallotta ezt valaha? Operában? szinházban? mulatóhelyen? az utcán danolóktól? vagy egy dajkától? És ez az értelmetlenség most ugy belecsimpajkodik az agyvelejébe, hogy nem tudja kiüzni onnan. Az egész élő világ mélységesen közömbös előtte, és az egész élő világ őrült lármájától, zsivajgásától el tudott menekülni, de ez a talán szemétről szedett, talán régtől fogva hozzáragadt, magától dúdoló értelmetlenség mégis be tudott férkőzni a fejébe, a jött-ment arcátlanságával fészket rakott ott s most utat keres a lelkébe… És egyre, folytonosan hallotta: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“

II.

Öreg gazdasszonya közeledett feléje.

Rosszat sejtett. Attól tartott, hogy a felesége hivatja s fázott ettől a – ha kivánt, akkor mindenesetre kellemetlen – találkozástól. Ez az asszony, aki huszonhat évi házasélet után olyan idegen tudott maradni hozzá, hogy most, letiportságában, csak a bukottat, csak szerencsétlensége okozóját s mindezek tetejébe fiuk gyilkosát látja benne: ez a szegény, szerencsétlen, nyomorult, rövidlátó, szűkeszü asszony is meghalt neki, amint meghalt az egész világ…

Nem az kereste.

– Tábornok ur, egy fiatalember járt itt, már többször, s mindenáron beszélni szeretett volna a tábornok urral. Megmondtuk neki, hogy a tábornok ur senkit se fogad, kivétel nélkül senkit. Másodszor két ajánlólevéllel jött vissza. Harmadszor azt állitotta, hogy valami igen fontosat akar közölni a tábornok urral…

– Velem senki se közölhet fontosat.

– Megmondtuk neki, de negyedszer is előkerült. És ekkor rimánkodni kezdett, hogy adjam át a tábornok urnak ezt a levelet, mert rá nézve életbevágó fontosságu, hogy a tábornok ur őt fogadja, s egy óra mulva ujra el fog jönni…

– Megmondtam, hogy senkivel se állok szóba. Ha valakit hivatok, azt megmondom maguknak előre. De nem is hivatok senkit. Békében akarok lenni. Pihenni akarok.

– Bocsássa meg, tábornok ur, az ügyetlenségemet… de ez a fiatalember olyan ágrólszakadtnak, olyan szerencsétlennek, olyan kétségbeesettnek látszott, hogy nem tudtam megtagadni a kérését.

A tábornok átvette a levelet és elolvasta. Ez volt benne:

„Tábornok ur!

Nem akarom önt zaklatni, boszantani, izgatni. Az édesanyám életére esküszöm, hogy semmiféle kellemetlenséget nem fogok önnek okozni.

Kéregető vagyok. De nem alamizsnát kérek. Hanem azt a kegyet, hogy egy félóráig beszélgethessek a tábornok urral, s amit a tábornok ur önként kegyes lesz tudtomra adni, fölhasználhassam a javamra, egy ujságcikkben.

Ujságiró vagyok, de már hónapokkal ezelőtt elveszitettem az állásomat, nem a magam hibájából. És azóta nem tudok keresethez jutni. Az én cikkeimet csak akkor adják ki, ha különös érdekességük van.

Megtudtam, amit még kevesen tudnak, hogy a tábornok ur városunkban telepedett le. Eszembe jutott, hogy egy olyan cikk, mely az önnél tett látogatásról szólhatna, az egész országot érdekelné.

Az ön ügyében az akták még nincsenek lezárva. A higgadtabbak önnel éreznek vagy legalább is függőben tartják az itéletüket. A szenvedély, mely olyan vadságokra ragadtatta magát önnel szemben, már kidühöngte magát, lecsillapodott. Elérkezett volna a revizió ideje. Ön, ugy látszik, még nem tartja szükségesnek, s bizonyára nyugodtan várja a történelem itéletét. De talán szolgálatára lehetne önnek, ha a kételkedők, az ingadozók, s különösen a jobb meggyőződésüek tájékoztatására, megirnám egyik nagyobb ujság közönségének, hogy most mi foglalkoztatja önt… hogyan tölti napjait… szóval, amit jónak lát a világnak tudtára adni… akármit, ami önről szól s amit közölni megenged.

Tudom, hogy önnek nincs szüksége én rám, csak nekem van szükségem önre. Nincs kibe kapaszkodnom, ha ön nem szán meg. Ha ön lerug a lábáról, mint egy alkalmatlan kutyát, el kell pusztulnom.

Az a rendkivüli érdekességü cikk, mely önről szólna az országnak, nekem egy hónapi keresetet… nem: a megváltást jelentené!

Tábornok ur! Ne rázzon le magáról! Szegény, öreg, özvegy édesanyám van, akinek én vagyok a föntartója, a kenyérkeresője.

_Carlo Morlini.“_

A tábornok elgondolkozott.