Part 21

– Vagy aztán, ha már ezt elmulasztottad, ne törődtél volna vele. Hagytad volna, beszéljen és csináljon, amit akar. Végre is elunta volna, hogy folytonosan ellened áskálódjék.

– Ehhez nem volt elég önuralmam.

– Pedig a legrosszabb, amit tehettél, az volt, hogy mindig számon tartottad, mit csinál. Persze, visszalövöldöztél te is, amikor alkalmad nyilt rá?

– Azt nem tagadom, hogy én is sok borsot törtem az orra alá.

– Gyónd meg, régóta nyájaskodtok már az ujságban?

Kisült, hogy már vagy négy éve enyelegnek a kishirdetések közt.

– Már most mit csináljunk ezzel a hullával?! – tanakodott fenhangon a főhadnagy. – Semmit se csinálhatunk neki. Különben kár ugy a szivedre venned a dolgot. Mit árt neked az, akármilyen aljas gyanusitást dugdos is bele a kishirdetéseibe?! Vád az, amelyet titkos jelekbe, hieroglifákba foglalnak?! Hiszen mintha kinai nyelven levelezne veled! Ki tudja, hogy rólad van szó és hogy mit akar az orrod alá dörgölni?! Idegenek számára az egész megérthetetlen… olyan ez, mintha egy gyerek a sötétben kiölti rád a nyelvét.

Vagy egy félórai vitatkozás után ugy látszott, hogy valamennyire mégis csak sikerült az öreget megnyugtatnia. Megigértette az apjával, hogy ezentul soha, egy szóval se fog felelni a konok ellenségnek, s azt is, hogy ezután kezébe se veszi az ujságot. Aztán elment dolgára.

Az öreg, mikor magára maradt, egy darabig eltünődött s aztán igy sóhajtott fel:

– Csak még addig ne haljak meg, mig még egyszer, egyetlenegyszer megfelelek neki!…

A felesége meg a leánya előtt eltitkolta a tervét. Félt, hogy lebeszélik vagy kijátszszák.

Várt. Majd csak akkor fog cselekedni, amikor amazok elalusznak.

Egész este szótlan volt; el-elgondolkozott s néha egy-egy mosolyt fojtott el.

Az izgalom már hajnalban felköltötte. Felkászolódott, nagy csöndben átvonult az ebédlőbe s ott várta meg a reggelit, sétálgatva.

Mikor a szobalány bevitte hozzá a reggelit, egy cédulát meg két forintot nyomott a lány kezébe.

– Ezt a kishirdetést – szólt – nyolc órakor el fogod vinni a kiadóhivatalba. A másik forint a tiéd, de senkinek se mondod meg, hogy hol jártál, érted?

Aztán ujra lefeküdt és végre valahára megnyugodva, mindjárt elaludt.

II.

Másnap, reggeli nyolc óra tájban, Miklosics, tolószékéből türelmetlenül kiabált át feleségének a másik szobába:

– Még most se öltöztél fel?

Miklosicsné, aki már látta az ujságot, éppen azon töprengett, hogy miképen sikkaszthatná el a nagy kellemetlenséget.

– Mindjárt!…

– Meddig várjak még? – zsémbelt az aggastyán.

Az ujságban valami nagy szerencsétlenségről volt szó; Miklosicsné azt remélte, hogy ezzel eltéritheti férjének a figyelmét a veszedelmes sorokról.

– Nem, nem, a kishirdetéseket olvasd!… sürgette Miklosics.

Miklosicsné olvasni kezdte a „Molett szőke asszonyká“-t, meg a másik „fiatal hölgy“-et, aki előkelő, vagyonos ur ismeretségét keresi…

– Keresd meg mindjárt Trifunáczot!…

– Ma nincs Trifunácz. Sehol se találok Trifunáczot.

– Azt akarod, – sirt Miklosics – hogy a vak szememmel keresgéljem meg? Mi lehet benne, hogy nem mered felolvasni?

Túl kellett esni rajta. S az asszony halkan olvasta:

„TRIFUNÁCZ! Nellit és Margitot délután laktanyában várja szőke kadét és barna főhadnagy. Gratulálok az esküvődhöz; én is ott leszek.“

– A gyalázatos! – suttogta aztán.

Jól értette. Miklosics külfödön esküdött meg a feleségével és az öreg Laszlovszky Péter egy időben azt hiresztelte, hogy vadházasságban élnek. Nellinek őt hivták, Margitnak meg a leányukat.

– A gazember, a disznó, a becstelen rágalmazó, az alávaló bestia! – orditozott Miklosics – most már nem elég neki, hogy téged gyanusitgat, most már az ártatlan kis lányunk becsületét se kiméli!… Óh, hogy nincs fiam, aki keresztülgázoljon rajta és kitapossa a belét!…

Aztán ujra kezdte:

– Egy életen át üldözött!… Már az iskolában is üldözött!… És megrontotta az egész életemet!… Ami bajom volt, mind ő okozta!… A disznó!… Az alávaló gazember!…

Addig orditozott, mig elfogta a roham és fuldokolni kezdett.

Két napig volt magánkivül. De megint felgyógyult és a háboru ujra kezdődött.

Hol az egyik, hol a másik helyezte el a kishirdetések közé a méreggel átitatott „kedélyeskedés“-t. Amelyik túladott a maga nadragulyáján, vigadott a jó tréfán és azon az éjjelen édesdeden aludt, mint aki sikerült, jó munkát végzett.

Aztán lesték a feleletet és mindegyik, mindig belebetegedett a feleletbe.

Már csak hálni járt beléjök a lélek; már csak ennek éltek. De ezt kiélvezték és ugyancsak átszenvedték.

Megint gonosz gyermekek voltak.

Valami hasznosra már nem voltak alkalmasak, de ártani még tudtak.

Az ember néha hajlandó elhinni, hogy minden nagy baja magától a természettől van. A halál, a betegség, a testi szenvedés, mind természetes; az éhséget, a fázást, a sokféle fajta nélkülözést, mind, mind a természet küldi ránk.

Elfelejtjük, hogy a természet türelmes, elnéző, kegyes és a segitségre mindig kész barátunk.

Elfelejtjük, hogy az ember legnagyobb ellensége; az emberi ostobaság és az emberi gonoszság. Az emberi állat.

Ugy haltak meg, mint a leghiresebb szerelmesek: Jaufre Rudel és Melisande, egymástól távol, de azonegy órában.

Amint hogy az utolsó tiz évben ugy is éltek: egymást soha se látva, de mindig egymásra gondolva.

GYŐZELMES HARC.

I.

Buenos-Ayresben sok a milliomos. Argentinában a föld még zsiros, az állatok szaporák és erősek, a bányák kiaknázatlanok. Az angol tőke csak ugy özönlik oda, hogy minden vállalkozást elkaparintson a spanyolok, franciák és olaszok elől. S a vállalkozás mind jól fizet: a kiaknázatlan ezüstbányákhoz nem lehet annyi vasutat épiteni, hogy a személy- és áruforgalom be ne váltsa a hozzáfüzött reménységeket.

A buenos-ayresi milliomosok tehát olyan szép számmal vannak, hogy külön klubot alapithattak. A milliomos is társas lény; a milliomosok is rászorulnak, hogy egymáson vagy mások rovására mulassanak, még inkább, hogy egymást lefőzhessék.

Hogy azután a milliomosok klubjába még a milliomosoknál is nagyobb számban jutottak be olyanok, akik még messze voltak a milliótól, de erősen eltökélték, hogy milliomosok lesznek – ezen csak az csodálkozhatik, aki nem ismeri a klubok természetrajzát.

A milliomosok különben jól összefértek tehetséges tanitványaikkal. Megelégedtek azzal, hogy egymással is gyakran találkozhatnak; örültek rajta, hogy a milliomos-növendékekben áhitatos közönségük van; és végre is, összejövetelük helyéről csak a közönséges embert akarták kizárni, a milliomok született merénylőjét, azt a szunyog-rajt, amelyet oly nehéz elriasztani s amely folyton azt zugja, zizegi az ember füle körül, hogy ő: „Szegény! szegény!“

A milliomosokat kielégitette a klubjuk, de nem elégitette ki a milliomos-növendékeket.

Ezek igy zugolódtak:

– Miért szorongjunk egy szük bérpalotában, mikor olyan sokan vagyunk, akik elszántan milliomosok akarunk lenni?! Miért ne épittetnénk magunknak hozzánk illő palotát, egy olyan gyönyörü épületet, amilyen még sehol se volt, mikor sok tagtársunknak annyi a pénze, mint a polyva?! Ha klub, legyen kényelmes; ha egyesülés, dolgozzunk a közjón egyesült erővel, ki-ki a maga erejéhez képest!

Némelyek még azt is gondolták magukban (de ezt már nem mondták el):

– Egy sokmilliós épitkezés mindig szép üzlet. És ha ügyesen buzgólkodunk e körül az üzlet körül, szerezhetünk mellette, ha nem is közvetlen hasznot, legalább – hasznos barátokat, hálás hiveket, készpénzt érő összeköttetéseket.

S minthogy ők voltak többségben, megszavazták az épitkezést. Kimondották, hogy a klub palotája páratlanul nagyszerü legyen, és kiküldöttek egy végrehajtó bizottságot, melynek az volt a hivatása, hogy minden szükségesről intézkedjék.

A végrehajtó bizottság három tagból állt: egy vasuti vállalkozóból, akinek a hidjai nem a kikötött anyagból épültek, egy előkelő bankárból, aki nem szerette, ha a multját feszegették (mert azt beszélték róla, hogy első ifjuságában kötéltáncos volt), meg egy szélütött öreg urból, aki élelmet szállitott a buenos-ayresi kórházaknak, talán nem kell mondani, hogy pénzért.

Mikor felmerült a kérdés, hogy kire bizzák az épitkezést, a három urnak ugyanegy gondolata támadt:

– Kérjünk tanácsot Ramiro mestertől, a „Buenos-Ayres“ szerkesztőjétől. Ramiro mester okos ember, mert aki ugy kezdi, hogy husz éves korában egy panoráma megtekintésére hivja fel harsány szóval a piac közönségét és ugy folytatja, hogy ötven éves korában egy virágzó vállalat élén állva irányitja a közvéleményt, az már kiállotta az eszesség próbáját. Aztán meg az az ember, akinek négyszázezer olvasója, tehát négyszázezer hive van, sohase tévedhet akkorát, mint akinek senki se áll a háta mögött.

Ramiro mester, a „Buenos-Ayres“ szerkesztője és kiadó-tulajdonosa, kitérő feleletet adott tisztelt barátainak:

– Igazán senkit se tudok ajánlani. Mert ismerek ugyan egy kitünő épitőmüvészt… és ez az egyetlen, akiben én magam megbiznám… de ez, szerencsétlenségemre, a fiam. Már pedig a fiamat csak nem ajánlhatom! A fiam ugyan elsőrangu erő; huszonhárom éves, duzzad a tehetségtől; és ha a tudománya annyit ér, amennyibe nekem épitőmérnöki diplomájának a megszerzése került, akkor ilyen épitőt még nem látott a világ. De én mindig puritán ember voltam; sohase vagyok kapható semmiféle nepotizmusra; és inkább azonnal némuljak meg, minthogy csak egy szóval is ajánljam a fiam. Akármennyire megtisztel tehát a bizalmuk, erre a kérdésre én… és éppen csak én nem tudok felelni.

A végrehajtó bizottság tagjai élénken tiltakoztak a „nepotizmus“ szó hallatára. Meggyőződésük egész erejével szálltak sikra a szerkesztő ur felfogása ellen; férfias nyiltsággal jelentették ki, hogy ebben az egy dologban, legnagyobb sajnálatukra, szembe kell helyezkedniök tisztelt barátjukkal, és bátran kitartottak amellett, hogy bármilyen harcot inditson ellenük a buenos-ayresi közvélemény irányitója, ők bizony az ifju Ramiróra fogják bizni az épitkezést.

Azon a napon, mikor az ifju Ramiro aláirta a szerződést, a buenos-ayresi kórházak élelmezésének nagyvállalkozója lakására rendelte az üzletvezetőjét és igy szólt hozzá:

– Szomorodott szivvel hallom, hogy kórházainkban az egészségi állapotok nem mintaszerüek. A betegek gyógyulását a tulságosan bő táplálkozás észrevehetően késlelteti s kivált a sok husétel nagyon hajlamossá teszi őket a köszvényre és más betegségekre. Semmi se egészségtelenebb, mint a táplálkozásnak a feleslege, s tapasztalásból mondhatom, hogy a gutaütést a legtöbb esetben a tulságos táplálkozás idézi elő. Én nem veszem a lelkemre, hogy ezek a szegény emberek is az én szomoru sorsomra jussanak; azért mától fogva sokkal kevesebb hust kell kapniok. Remélem, nem kell többet beszélnem; a nyelvem olyan nehezen forog, hogy ennyit is alig birtam kinyögni!…

II.

Nem telt bele hosszu idő s az ifju Ramiro palotája felépült. Számtalan millióba került, de messziről csodájára jártak. Kivülről ugy festett, mintha nem klubépület, hanem királyi várpalota volna; belül pedig – nem számitva egy csekélységet, amelyről később lesz szó – mindent meg lehetett találni benne, amit a kényelemre vágyás valaha kieszelt.

A „Buenos-Ayres“ épitészeti szakértője megirta, hogy a világ még sohase látott ilyen nagyszerü alkotást. Amit az ókor, középkor és ujkor épitészete fenségeset alkotott, az mind eltörpül ahoz a csodához képest, amelyet a legujabb kor az ifju Ramirónak köszönhet.

Ha nem is ilyen határozott szavakkal, de mindenki csak magasztalni tudta a milliomosok uj klubhelyiségét. Hiába keresgéltek, nem leltek benne semmi hibát, se kivül, se belül. Az idegennek legelőször ezt a palotát mutatták meg s az ifju Ramirót ugy emlegették, mint Argentina legnagyobb emberét, akinek valamennyi épitészeti stilus minden szépségét sikerült egyesitenie egyetlenegy remek alkotásban.

Hanem az ifju Ramiro nem tudott örülni ennek a páratlan dicsőségnek. Az ifju Ramirónak nem tetszett az, hogy a milliomosok és a milliomos-növendékek sehogy se tudnak odaszokni az uj klubhelyiséghez. Amilyen sürün keresték fel, hogy ujra meg ujra megbámulják, olyan rövid ideig időztek ott. Sokan közülök beléptek más klubokkba is s odaszoktak az ujabb tanyához; mások lelkesen magasztalva az ifju Ramiro gyönyörü palotáját, visszaszoktak az otthonüléshez.

Voltak, akik gyanitották, hogy mi teszi olyan borongóvá az ifju Ramiro arcát. De nem volt, aki elő mert volna állani ezzel a sejtelmével. Senki se akarta magára vállalni, hogy ő legyen az első, aki kiköt a hatalmas „Buenos-Ayres“-szel.

Végre egy kis fiu, akit az apja elvitt, hogy a többi bucsujáró között ő is megszemlélhesse Argentina csodáját, kipattantotta a dolgot. A kis fiu sirva fecsegte ki az utcán, hogy a mesésen szép épületből egy szükséges mellékhelyiség hiányzik.

Hát igen, ezt az egyet csakugyan kifelejtette az ifju Ramiro a máskülönben oly csodás alkotásból. És annak idején senki se merte figyelmeztetni rá, hogy erről megfeledkezett. A „Buenos-Ayres“ fiát!

Attól lehetett tartani, hogy a kis fiu leleplezése nyomán Argentina közvéleménye ugy fog itélni, hogy akármilyen monumentális alkotás is a milliomosok klubja, ez mégis hiba volt… De ott volt a „Buenos-Ayres“!

Ez a hatalmas ujság az ifju Ramiro védelmében mindjárt másnap olyan ujságháborut inditott meg, amelynek a kis fiut végre is szét kellett morzsolnia.

Első cikkében bebizonyitotta, hogy a kérdéses mellékhelyiség merőben felesleges valami és eféle óhajtás csakis egy kis fiunak az elméjében foganhat meg, tekintve, hogy az ilyen kis fiunak még nincsen esze.

Másnap a pszichológia nézőpontjából fejtette ki, hogy az emberek nem azért járnak a klubba, amiért a kis fiu gondolja.

Harmadszorra az esztétikát hajtotta a kis fiuhoz, az esztétikát, mely a monumentális alkotásoknál nem ismer hasonló kivánságot.

A negyedik alkalommal megvilágitotta, hogy a látszólagos megfeledkezés voltaképpen nagystilü ujitás, amelyet az emelkedettebb szellem, a haladottabb kor, a fejlődés törvénye követelt meg.

Aztán hetekig bizonyitgatta, tanuvallomásokkal, hogy a kis fiut felbérelték mellőzött műépitők.

Végül leleplezéseket közölt a kis fiu családjáról. Kideritette, hogy a kis fiu összes felmenői büntetett előéletüek és epileptikusok voltak.

Minden nap közölt ezer sort az ügyről és csirájában taposta el a másik véleményt.

III.

Hanem akkor történt valami, ami egy kissé megingathatta Argentina közvéleményét.

Elérkezett az a nap, amikor a klubnak meg kellett tartania az évi közgyülését. Lakomáikat és vidám összejöveteleiket a milliomosok már jó ideje másutt rendezték; nem mintha tüntetni akartak volna a hatalmas ujság ellen… ó nem!… hanem azon a cimen, hogy holmi apró mulatságokkal kár volna profanizálni a monumentális épületet. De a közgyülést már még se lehetett másutt megtartani, mert sokan azt kérdezhették volna, hogy: mire jó hát ez a monumentális épület, ha még csak a közgyülést sem lehet megtartani benne?!…

A milliomosok tehát összegyülekeztek – a milliomosok is, de még nagyobb számban a milliomos-növendékek – és amint javában helyeselték az igazgatóság előterjesztését, a monumentális épület egyszerre csak összeomlott, mint egy kártyavár s maga alá temetett vagy huszonöt milliomost és kétszerannyi jeles férfit, akiket a milliótól csak ez a váratlan szerencsétlenség üthetett el.

Az ifju Ramiro ugyanis, aki annak idején többet foglalkozott a szép lányokkal, mint a tanulmányaival, a korszakalkotó épitkezés alkalmával nemcsak a kis fiu kivánalmairól talált megfelejtkezni, hanem egy elemi szabályról is… és ki merte volna erre figyelmeztetni?! A „Buenos-Ayres“ fiát!

(Ime, a festőművészet nagy felsőbbsége az épitészettel szemben! A legrosszabbul festett kép se üthet agyon senkit.)

A „Buenos-Ayres“ másnap számitva rá, hogy a menybeli hatalmak sokat elbirnak, türelmesek és nem fognak rácáfolni, átháritotta a felelősséget a gondviselésre, s aztán ékes szavakkal siratta el a szerencsétlenség áldozatait. De meghatottságában se szalasztotta el a kedvező alkalmat, hogy még egyszer rápirithasson a már letiport kis fiura. Nem vonja ki magát – irta – az általános gyászból, de jóleső elégtételt talál benne, hogy ez a szomoru esemény milyen fényesen igazolja a „Buenos-Ayres-t“ minden olvasója előtt. Végre az egész világ láthatja, hogy a felbérelt, epileptikus kis fiunak mennyire nem volt igaza! Hát nem lett volna kár elékteleniteni, ilyen rövid idei használatért, azt a monumentális épületet, amely igy maga volt a tökéletesség?!… s amelyre a hálás kortársak ugy fognak emlékezni, mint egy gyönyörü álomra?!

OVERWORKING.

Valaki egy hajóstisztet vezetett be a társaságunkba. Alig, hogy megismerkedtünk vele, már el is felejtettük. Nagyon kevés vizet zavart az asztalunknál; a bemutatkozás percétől fogva a figyelmes hallgató szerepére szoritkozott. Nálunk pedig veszedelmes vitatkozások voltak napirenden s mindig sokan versengtünk a szavalás jogáért. Aki sohase hangoztatta, hogy most ő tette be a garast, azt észre se vettük.

A második vagy harmadik este azonban mégis csak meg kellett látnunk a szótlan tengerészt. Egyikünknek-másikunknak föltünt, hogy ez a csöndes ember mily szemmelláthatóan jól mulat a mi lármás társaságunkban. Nem mondhattunk olyan rossz élcet vagy régi anekdótát, amelyet jóizüen meg ne nevetett volna: akármit hallott, meglátszott az arcán, hogy neki mindez uj és érdekes.

Később elkisért bennünket mindenüvé. Elvittük bálba, szinházba, mulatóhelyekre: hát hadd mulassa ki magát! Minden érdekelte és nyilván gyönyörködtette; néhány rövid szóval, de mindenért lelkesedett!

– Milyen gyönyörű nők, de milyen gyönyörű nők!… milyen nagyszerű szindarab!… milyen ügyes, káprázatos látványosság!… – efféle szavakban tört ki belőle az elragadtatás. Még a kávéházakban is csupa Eldorádót látott. Alig tudott megválni tőlük: mindig ő ment utolsónak haza.

Közben megtudtuk, hogy meglehetősen nehéz szolgálata van, s hogy az élete, amig szolgálatban van, nemcsak nagyon egyhangu, hanem egy kissé sanyaru is. Ritkán van része ilyen háromhónapos szabadságban, amely most közénk vezette; s ez a ritka szabadság bizony már a vége felé jár.

Akkor igazán nem csoda, ha ennyire tudja élvezni a pihenés örömét és „a főváros minden varázsát“. (Ez a kifejezés tőle való.) De örült is minden csekély szórakozásnak és minden közönséges látnivalónak, mint a gyerek. Nem mint a fővárosi gyerek, hanem mint az olyan gyerek, aki az erdőben vagy a pusztán nőtt kamaszszá. Ha egyenesen a Tűzföldről jött volna, nem csodálhatta volna gyermekiesebb gyönyörködéssel ezt a várost, ahol – mint magasztalással mondta – minden második ház kávéház.

Olyankor, ha éjjel hazafelé menet, kettesben maradt valamelyikünkkel, nem is titkolta el, mily fájó szivvel hagyja itt ezt az aranjuezi életet.

– Még csak egy hetem van!… még csak öt napom van!… – számlálgatta a napokat szomoruan.

És hogy minél alaposabban kiélvezze a még rá várakozó – oly rövid! – gyönyörüséget: nagyokat nézett és nagyokat hallgatott, közben pedig nagyokat huzott mindenféle szeszből, akármi került az asztalra. Ugy ivott, ahogy csak tengerész tud inni.

Vagy három nappal azelőtt, hogy lejárt a szabadsága és visszautazott az állomására, az ujságok rémes hajószerencsétlenség hirét hozták, s a mi vacsorázóasztalunknál is egész este csak erről a katasztrófáról volt szó.

Természetesen nem hallgattuk el műkedvelő megjegyzéseinket és nem győztünk eléggé álmélkodni azon, hogy noha alig van nap, amely valami új, hasznos találmányt ne hozna és noha az ember egyre jobban urává válik az elemeknek: a hajószerencsétlenségek száma nem kevesbedik és az emberi elme még most se tudott kieszelni semmit, aminek a segitségével, ha a szerencsétlenséget soha se is lehet kizárni, legalább annyira lehetne csökkenteni a veszedelmet, hogy az efféle borzalmas katasztrófa a nagyon ritka, a kivételes esetek közé tartozzék… Még vadabbakat is mondtunk.

Eszünkbe se jutott, hogy megkérdezzük a köztünk ülő egyetlen szakértő véleményét, annyira megszoktuk a szótlanságát.

S a mi hajósunk nem jelentkezett magától. Végighallgatta odavetéseinket, mintha egyetértene velünk, vagy mintha éppen ez a tárgy érdekelné a legkevésbbé, megvárta, mig a vita leviharzik, aztán eljött velünk nem tudom melyik mulatóhelyre, s egész este hallgatott és ivott.

Csak reggel felé, amikor a kávéházban mindössze hárman-négyen maradtunk, kivánkozott ki belőle, a mit a nagy társaságban elhallgatott, nyilván azért, mert félt mindentől, ami a szónokláshoz hasonlitott.

Fölhasználta az első alkalmat, amikor a beszélgetés lankadni kezdett és ezzel a kijelentéssel lepett meg bennünket:

– Az este, amikor a katasztrófáról volt szó, nem akartam vitatkozni, mert attól tartottam, hogy talán untatnám a társaságot; de szeretnék erről valamit mondani, ha ugyan érdekli az urakat.

Ez volt az első eset, hogy nem kellett kérdezgetnünk és magától hozakodott elő valamivel. Azért csak érdeklődést láthatott az arcunkon, sőt talán kiváncsiságot. Figyelmünk beszédessé tette.

– Én azt hiszem, – folytatta, – hogy a hajószerencsétlenségek száma mindaddig nem fog csökkenni, ameddig nem lesz kisebb az emberek kapzsisága. Mert, meg vagyok győződve, minden esetben ki lehet mutatni, hogy a katasztrófának az alap-oka valami esztelen, könnyelmü vagy lelketlen takarékosság volt.

Sietett megmagyarázni, miért gondolja ezt.

– Azok a társaságok, amelyek a tengeren a személy- és az áruforgalmat igazgatják, mindenütt rettenetesen kihasználják az emberi munkaerőt. Kockázatos takarékosságból, a veszedelemmel nem törődő gazdálkodással kizsákmányolnak bennünket; visszaélnek azzal, hogy embert mindenre, minden föltétel mellett kapni. A hajón mindig csak annyi a munkaerő, amennyi éppen okvetlenül szükséges. Elég egy-két embernek a betegsége és – ami ebből szükségképen következik – a többinek a nagy fáradtsága, egyiknek-másiknak a kimerültsége – és már beáll a veszedelem. Csak egy kis vihar, meg egy kis – minduntalan kinálkozó – véletlen kell, hogy a katasztrófa megtörténjék. Éreztek-e valaha igen nagy kimerültséget? Ha igen, úgy tudják, hogy van egy állapot, amikor az ember jár-kel s olyannak látszik, mint aki ébren van, de valójában nincs magánál; az esze nincs helyén és se a megfigyelése, se az ereje nem több, mint amennyi egy alvajáróé. Gépiesen elvégzi a megszokott dolgát, de nem tudja, hogy mit csinál. Tessék ebben az állapotban egy hajót vezetni, kivált viharban! És a kimerültségnek van még egy ennél is sulyosabb állapota: az az állapot, amikor az ember a pihenésnek, az alvásnak olyan gyötrő szükségét érzi, hogy nem törődik többé semmivel a világon, hogy összeomlik egész erkölcsi ereje és az elalvás gyönyörüségéért kész odaadni az életét, nemcsak a tulajdon életét, hanem a mások életét is, mindent. Ezt az állapotot már kevesen ismerik; még elképzelni is csak az tudja, aki már próbálta. Én ismerem ezt az állapotot. Pedig, amint láthatják, hatalmas testalkotásu, ép, erős, egészséges ember vagyok, aki kibir egyet-mást. Rossz embernek sem tartom magamat. És mégis… Egyszer, egy ilyen állapotban, előre láttam a veszedelmet, éreztem, szinte tudtam, hogy a pokolba viszem a hajót és olyan végtelen, olyan halálos fáradtságot, olyan kimondhatatlan, szörnyü fásultságot éreztem, ugy szomjuhoztam a pihenést, legyen ez bár a nirvána, hogy nem tudtam többé törődni semmivel, nem bántam a halált, nem sajnáltam senkit és semmit, és abban a bizonyosságban, hogy egypár perc mulva el fogok pusztulni és velem együtt el fognak pusztulni a többiek is, átadtam magamat és az egész hajót a sorsnak, akárminek, ami jöhet, aminek jönnie kell, csakhogy a félálomból belemerülhessek a mély álom, a teljes öntudatlanság édes gyönyörüségébe, amelyet ebben a pillanatban a menyországnak éreztem. Egy hajszálon függött mindnyájunk élete; a vakszerencse tette, hogy megmenekültünk; előre láttam a hajónk pusztulását, ugy, mint valami elkerülhetetlen bizonyosságot és mégse volt erőm csak egy mozdulatot is tenni a veszedelemből való kiszabadulásra, képtelen voltam ellentállni az álom vágyának. Igaz, hogy félig már ekkor is aludtam, sőt talán nemcsak félig.

Elbeszélte az esetet.