Part 20

Tapolcsányi Gedeon herceg bibliai kort ért el. Száztizenhárom esztendős volt, amikor örökre elaludt, de minthogy sohse jutott eszébe, hogy egyszer ő is meghalhat, végrendelet hagyása nélkül hunyt el s azt az igéretét, hogy a csillagvizsgálóját az államra fogja testálni, soha se váltotta be. Unokája és általános örököse, Tapolcsányi Adolf herceg, már maga is öreg ember volt, amikor a Tapolcsányi-vagyon birtokosa lett s bár egészen másfajta csillagok iránt érdeklődött, mint a nagyapja, – a csillagok közül ugyanis csak a minél inkább megközelithetőket kedvelte, – mégse tartotta sürgős szükségnek, hogy csillagvizsgálóját a nemzetnek ajándékozza. Ebben az ügyben nem tett egyéb nevezetes intézkedést, minthogy egy pár drágább tudóst haza expediált, a csillagvizsgáló intézet igazgatását pedig rábizta egy pár olcsó hazai erőre: csináljanak, amit akarnak, de csak nézelődjenek tovább, hogy ébren tarthassák a nagynevü előd, a hires, tudós Tapolcsányi Gedeon herceg emlékének.

Utóbb kiderült, hogy Tapolcsányi Adolf herceg bölcsen cselekedett. Mert fia, Pál herceg, akinek egy darabig kisebb gondja is nagyobb volt a tengelici intézetnél, olyan gyönyörüen szétszórta a roppant örökséget, hogy utoljára nem maradt egyebe, csak a csillagvizsgálója.

Ekkor Pál herceg egyszerre átlátta, hogy az apja és tudós szépapja mégis csak okos emberek voltak, már csak azért is, mert egy csilagvizsgálót nem lehet olyan könnyen eladni, mint egy aranyórát.

De ha az embernek már nincs egyéb eladni valója, csak éppen egy csillagvizsgálója, hát megpróbálja eladni ezt is, mert mit csináljon egy csillagvizsgálóval az olyan ember, akinek már semmi egyebe?!

Felajánlotta tehát az államnak megvételre. Néhány milliót kért érte; azt az összeget, amelyben már a kamatos-kamatja is benn volt mindannak, amit szépapja a tudományra költött.

De nagy összeget kellett kérnie, hogy ha az alkudozást sokszor kell elülről kezdenie, sokat engedhessen belőle.

Mikor a minisztertanácsban először került szóba az a kérdés, hogy megvegye-e az állam a tengelici csillagvizsgálót, a miniszterelnök igy szólt:

– Mi az ördögöt csinálunk mi az alsótengelici csillagvizsgálóval?! Hiszen ott van a nagytégelyi csillagvizsgáló intézet, meg még nem tudom melyik… azokkal se tudunk mit csinálni.

De a földmivelésügyi miniszter aggodalmaskodott:

– Bizonyára nekem van a legkevesebb közöm ehhez a csillagvizsgálóhoz. De ne felejtsük el, hogy Tapolcsányi Pál herceg kedves embere éppen annak a főhercegnek, aki a legkevésbé szokott tréfálni olyankor, amikor egy miniszter megbosszantja.

A közoktatásügyi miniszter lelki szemével már szinte látta, mekkorát fog repülni, ha a főherceg megharagszik, s minthogy semmi kedve se volt egészen a Sirius-csillagig repülni, hirtelen elhatározta, hogy már akkor inkább csak az alsótengelici csillagvizsgálónál marad. Mégis csak jobb lesz a Siriust onnan nézegetni, mint egészen közelről.

Ha az ember megtalálja a kellő teleszkópot, sok ujat fedezhet fel a világegyetemben. A miniszter is hamarosan fölfedezte, hogy ez a vásár voltaképpen igen előnyös volna az államra nézve.

Elhatározták, hogy lealkusznak egy milliót, s Pál herceg kapva-kapott az ajánlaton. Mire a vásárt megkötötték, már az egész ország tudta, hogy közoktatásunknak égető szüksége volt az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetre, s hogy a kormány ügyessége ismét egy milliót mentett meg az államnak.

De most egy uj kérdés merült fel. Ha már megvan a csillagvizsgáló, valamit kell csinálni vele. De mit?

A kormány először arra az álláspontra helyezkedett, amelyre annak idején Adolf herceg. Egyszerüen fenn kel tartani. Ki kell nevezni oda egy csomó igazgatót meg egy pár olcsó tisztviselőt; amugy is sok protegált ember van, akit valahová el kellene helyezni. A kinevezettek aztán csináljanak, amit akarnak; csak legyenek ott és nézelődjenek a csillagokba, Gedeon herceg emlékezetére.

Hanem véletlenül egy pár jóvérü s mulatós kedvü dzsentri-fiu volt az, akit legelőbb kellett – bárhová – elhelyezni, s az alsótengelici állami csillagvizsgáló intézet első igazgatója és tisztviselői egy kicsit vissza találtak élni arany szabadságukkal. Minél kevesebbet nézelődtek a csillagokba; e helyett – minthogy a fővárostól Alsó-Tengelic gyorsvonaton csak másfél óra – minduntalan orfeumi énekesnőket vittek ki magukkal a csillagvizsgálóba és olyan zajos táncmulatságokat rendszeresitettek ott Gedeon herceg emlékezetére, hogy egyszer nagy botrány lett a dologból s a csillagvizsgáló jóvérü igazgatójának és tisztviselőinek át kellett bukniok más, jobb, de valamivel csöndesebb hivatalba.

Mikor a minisztertanácsban szóba került, hogy a rendszeren változtani kellene, megint a földmivelési miniszter oldotta meg a kérdést, mondván:

– A tudomány nem használ, de nem is árt. Mit szólnátok hozzá, ha komoly tudósokat küldenénk oda?! Hadd mulassák ki magukat, szegények, a maguk csöndesebb módja szerint; ebből nem támadhat kellemetlenség. Majd jelentéseket fognak szerkeszteni, amelyeket aztán a közoktatási miniszterium az irattárba helyez. Az efféle jelentések még sohase ártottak, se a kormánynak, se Magyarországnak.

Ugy is történt. Komoly tudósokat küldtek oda igazgatónak és tisztviselőknek, olcsó hazai erőket, akik egyelőre beérték a régi, csekély fizetéssel. Ezekre is rájok bizták, munkálkodjanak legjobb tudásuk és tetszésük szerint, ahogyan az egészségük kivánja. Csak éppen, a forma kedvéért, időnként küldjenek be a miniszteriumba egy kis jelentést arról, hogy mit figyeltek meg az égen; különben csinálhatnak akármit. Ha semmit se csinálnak, az se lesz baj.

A minisztériumban hangosan olvasták fel a szorgalmas fiatal tudósok első jelentéseit. Amit jelentettek, az olyan mulatságosan érthetetlen volt, hogy aki hallotta, annak nevettében a könnye is potyogott. Persze, szegények, az égbolton nem figyelhettek meg kiválóan csak Magyarországot érdeklő dolgokat, és az, hogy ők tudják-e és folytatják-e a mesterségüket, szintén nem érdekelte az országot. Végre valami jó léleknek eszébe jutott, hogy sohase fáraszszák magukat az urak ezeknek a szerencsétlen jelentéseknek a kidolgozásával!… van az irattárban már elég irat ugyis… nemsokára nem tudják, hová tenni.

De a szorgalmas fiatal tudósoknak se volt maradásuk a tengelici csillagvizsgálóban. Csekélylették a fizetést, s minthogy a külföldet mégis csak érdekelték a kutatásaik, rövid idő multán valamennyinek sikerült jobb állást szereznie s mint valami kisértetes házból, sorra elszökdöstek a tengelici csillagvizsgálóból, hogy különb javadalmazással folytathassák a munkájukat.

A miniszteriumban pedig nem tetszett, hogy ennyit kell foglalkozniok a tengelici csillagvizsgáló intézet személyi ügyeivel, s az utolsó igazgatóváltozás idején ujra szóba került, hogy nem kellene-e a rendszeren változtatni? És most az a felfogás kerekedett felül, hogy mégis csak a jóvérü fiukat kellene kiküldeni oda. Ezeket nem szöktetnék meg minduntalan a külföldi intézetek, s ezek számára ugy sincs elég hivatal nagy Magyarországon. Csináljanak amit akarnak. Ha már nem tudnak meglenni másképpen, még bálokat is rendezhetnek; a miniszter ehhez csak azt a föltételt köti, hogy rendezzék a bálokat hazai, tudniillik alsó-tengelici és nem fővárosi erőkkel. Hisz asszony, lány és lányasszony van elég Tengelicen is.

Igy álltak a dolgok, mikor Gregorics, fővárosi óradijas tanár, azt kérdezgette magától, vajjon nem az a kábitó szerencse környékezi-e, hogy ki fogják nevezni az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet négyezer koronával javadalmazott valóságos igazgatójává?…

III.

Gregoricsék aznap, amikor az államtitkár levele megérkezett, annyit beszéltek az alsó-tengelici csillagvizsgálóról, hogy lassankint maga Gregorics is reménykedni kezdett, s mikor este lefeküdtek, már szentül hitte, hogy a szerencse végre bekopogtat hozzá.

– Miért ne történnének csodák?! – kérdezgette magától. – Ha nem is vagyok egy Schiaparelli, megtanultam, amit tudnom kell, és lelkiismeretes, sőt kitünő munkás vagyok. Aztán ugyan ki érdemelte ki ezt az állást régebben és jobban, mint én?! Aki versenytársam lehetne, annak nem kell. El se tudom képzelni, hogy kit fognak kinevezni, ha én megint nem jutok eszükbe?! Miért ne történnének csodák?!

Gregorics nem tartozott a buzgó törtetők közé, mert fiatalabb korában – egy párszor – megpróbálta egy kicsit előbbre tolni a szekerét, de valahányszor megpróbálta, mindannyiszor olyan rugást kapott a sorstól, hogy később örökre elment a kedve minden mozgolódástól. Már vagy egy negyed százada nem járt utána, hogy az ismerősei bármit is tegyenek az érdekében; elhanyagolta az összeköttetések és pártfogók keresését, meg a jóbarátok kihasználását; semmit se akart, várt és remélt a jövőtől: élhetetlen embernek tartották és joggal.

De hát sohase történnék meg, hogy egyszer-egyszer, kivételesen, olyan valakit neveznének ki egyik-másik állásba, akit senki se pártfogol, s aki maga se jár utána, hogy megszerezze, amit kiérdemelt?! Olyankor se, amikor nem igen van, kik közül választani, amikor az élhetetlennek alig van versenytársa, amikor rá kellene terelődnie a figyelemnek, amikor az intézkedőknek tudniok kell, hogy már régóta rajta volna a sor?!

Ej, miért ne történnék meg ez minden félszázadban egyszer?! Nem olyan rossz a világ, csak sok az eszkimó, kevés a fóka s bizony jobban, hamarabb boldogulnak azok, akik a könyökükkel törnek maguknak utat!

Nagyon izgatta a reménykedés és egész éjjel nem tudott aludni. Pedig még egy egész napnak és egy egész éjszakának kell elmulnia, amig megtudhat valamit! Mert huszadikán kapták meg a levelet s az államtitkár csak huszonkettedikére rendelte magához.

– Az is jó jel, – szólalt meg mellette Gregoricsné – hogy huszonkettedikére hivnak. Eszedbe jutott-e, hogy ez éppen a születésed napja? A kinevezés születésnapi ajándék lesz…

– Nem bánnám, ha nem is lenne az, – felelt Gregorics – csak ne kellene még egy napig várni! Kezd nagyon izgatni a dolog, holnap semmire se leszek jó. Milyen kár, hogy elvesztek egy egész napot!

Pedig hát ez a nap lett volna életének a legszebb napja, mert ezen a napon csak boldogitó ábrándoknak élt.

Reggelre kelve már mind a ketten bizonyosra vették a kinevezést. Egész nap csak erről beszéltek s annyira beleélték magukat az igazgatóságba, hogy apróra kiszinezték, hogyan fognak élni Tengelicen… részletesen letárgyalták, mit fognak vásárolni az uj javadalmazásból… mi kell a gyermekeknek… egy egész életet éltek át – képzeletben.

Olyan bizonyosra vették a kinevezést, hogy nyiltan beszéltek a gyermekek előtt, s később maguk a gyermekek is tréfálkoztak szüleiknek ezen az emlékezetes, nem első, de utolsó csalódásán:

– Tudjátok, ez aznap történt, amikor a papa igazgató volt!…

Huszonkettedikén reggel Gregorics betámolygott az államtitkárhoz és zöldesfehér ábrázattal várta az itéletet.

Az államtitkár, aki már három nappal előbb aláiratta a miniszterrel azt az okiratot, mely Szenttamásy Ferdit nevezte ki az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet igazgatójává, – Szenttamásy Ferdi érdekes fiu és kitünő parti volt, akit rendkivül sokan protegáltak – igy szólt az ájuldozó Gregoricshoz:

– Egy kis memorandumot kellene kidolgozni arról, hogy micsoda ujitások váltak szükségesekké az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetben s hogy milyen feladatokat tüzzön a miniszterium az ujonnan kinevezett igazgató, Szenttamásy Nándor ur elé. Önt ügyes embernek mondják. Ha elvállalja ezt a munkát, tiz napi tizkoronás napidijnak és utiköltségeinek megtéritésén kivül kétszáz korona jutalomdijban részesitjük önt.

IV.

Néhány esztendővel később, az utolsóelőtti órák egyikében, amelyeket a gyomorfekély Gregoricsnak még megengedett, Gregoricsné aggodalmasan kérdezgette férjét, odahajolva az ágyban fekvő beteghez:

– Igazán, szünnek a fájdalmaid?

– Jóformán semmi fájdalmat se érzek – felelt Gregorics. – Régen, nagyon régen nem volt ilyen jó napom. Olyan jól, olyan erősnek, olyan boldognak érzem magamat, mint azon a szép napon…

És mosolyogva folytatta:

– Tudod, azon a napon, amikor igazgató voltam!…

HALDOKLÓK.

I.

A főhadnagynak a huga nyitott ajtót.

– A papa rosszul van – szólt a leány.

– Megint elszédült?

– Több ez, mint szédülés. Egészen ugy volt, mint a multkor. Egy darabig, akárhogy erőlködött, nem tudott szólni s olyan görcsösen tartotta a kezében az ujságot, hogy nem birtuk tőle elvenni. Aztán mindenáron beszélni akart, de csak érthetetlen szavakat dadogott. Most már jobban van, beszélni is tud, de – rémitő volt.

– Mit mondott az orvos?

– Hogy egyelőre tul van a veszedelmen, de senki sem tudhatja, nem ismétlődik-e meg a roham két vagy három nap mulva. Hogy nem lehet rá eléggé vigyázni és óvni kell minden legcsekélyebb izgalomtól.

– Mért nem sikkasztjátok el előle az ujságot?

– Lehet is azt! Hiszen az ő kezébe kerül legelőször! Éjjel nagyon keveset alszik és alig tudja megvárni a reggelt. Ma is, négy órakor már felkelt, átment az ebédlőbe, ahol órákig elsétálgat. Hallottuk, hogy negyedhét, félhét tájban többször kint járt az előszobában és ki-kinyitogatta a külső ajtót; nyilván az ujságot kereste a kilincsen. Annyi bizonyos, hogy a leány, mikor hétkor benyitott hozzá, már az ő kezében találta. A leány nem is vette észre mindjárt, hogy aléltan fekszik a kanapén. Csak amikor a reggelit vitte oda neki, rohant ki hozzánk rémülten. Különben a legnagyobb figyelemmel néztem át az ujságot, de nem találtam benne semmit.

– Mégis abban lehetett valami, ami felizgatta. Mit csinál most? Alszik?

– Az előbb még aludt. De meghagyta, hogy mihelyt megjössz, azonnal küldjelek be hozzá.

– Talán jobb lesz, ha megvárom, mig fölébred.

– Nem, csak menj be mindjárt. Nagyon idegessé tette, hogy sokáig kellett rád várnia.

A beteg meghallotta, hogy odakint beszélgetnek és kiabálni kezdett belülről.

A tiszt bement, s olyan megváltozottnak találta az apját, hogy egyszerre valami rég nem érzett, mély megindulás vett rajta erőt. Egy idő óta ritkán látta az öreg urat; észre kellett vennie a facies hippocraticát.

Gyöngéd hangon kezdett kérdezősködni:

– Mi történt?… Mit éreztél, amikor rosszul lettél?… Jobban vagy-e már?…

És rajta volt, hogy hamarosan megvigasztalja:

– De hiszen már semmi bajod!… Eh, semmi se történt!… Katonadolog!…

Leült az ágy mellé, vidámságot tettetett, egy pár perc alatt a tökéletesen megnyugtató tünetek egész seregét fedezte fel; ekközben jobban betakarta, ápolgatta, dajkálgatta az öreg gyermeket, s minden szavából kiérzett a meghatottság.

Az öreg leste s titkolt örömmel fogadta ezt a hatást. Panaszkodott, nyögött, mindenáron sajnáltatni akarta magát. Fájdalmakat szinlelt s a teljesen megtörtet adta, hogy a fia még betegebbnek gondolja, mint amilyennek ő maga tartotta magát – pedig már nem lehetett volna betegebb.

– Hát még szeretsz egy kicsit? – kérdezte látható elégtétellel.

És mindjárt igy folytatta, tréfás hangon, bár komolyan gondolta:

– Szeretsz még annyira, hogy megvernél valakit a kedvemért?

– Akár meg is ölöm, hogyha ugy kivánod! – tréfálkozott a tiszt.

– Azt nem! – szólt komolyan az öreg. – Hanem pofozd fel! Verd meg jól! Verd agyba-főbe! Ugy, hogy egy darabig ne tudjon megmozdulni! Ugy, hogy jól megkéküljön!

– Kit akarsz igy megkékiteni? – kérdezte meglepetten a fia.

– Miklosics Nándort – suttogta az öreg.

– Az öreg Miklosicsot?

– Nem is olyan öreg. Hiszen együtt jártunk iskolába!

– És miért?

– Azt ne kérdezd. Tedd meg szó nélkül. Menj oda és pofozd fel jobbról-balról. Aztán mondd meg neki: „Ezt az apám küldi!“

– De, apám, csak nem gondolod komolyan?…

– Szóval nem teszed meg. Ha a babádat valaki a kávéházban szemügyre veszi, ebbe az emberbe belekötsz, leütöd, összeszabdalod; de ha az apádat gyalázzák, azt csak intézze el az apád maga! A megbénult, haldokló öreg ember, ha elégtételt akar, hát csak szerezze meg magának!… ugy, ahogy tudja!… olyat, amilyet tud!…

– Nagyon jól tudod, hogy nincs igazad. Még csak az kellene, hogy téged gyalázzanak!… Persze, hogy nem türném el! De hát ki gyalázott és hogyan? Mit csinált ez az öreg Miklosics, hogy ennyire elfogott az indulat?!… Mondd el és én azonnal elintézem a dolgot, biztositlak, hogy a legteljesebb megelégedésedre!

– Ezt a dolgot csak egyféleképen lehet elintézni. Ha nem kérdezősködöl, hanem odamész és szó nélkül felrugod!

– De kérlek, hogyan képzelhetsz ilyet?… Ez a Miklosics egy haldokló aggastyán!… Öreg, beteg és nyomorék!… Ép ember korában is csak akkora volt, mint egy hernyó és már rég óta béna… tolószéken vontatják jobbra-balra… félig vak, vagy talán már egészen meg is vakult…

– Hogy is ne! Csak szimulálja a látóideg sorvadást, mert sajnáltatni akarja magát. Közönséges szivárványhártyagyuladása van.

– Elég az hozzá, ez a Miklosics már nem ember, hanem csak egy emberi roncs!… Hiszen ha én ehhez csak egy ujjal is hozzányulnék, akkor engem joggal kikergetnének a világból!… Nem értem, hogyan juthatott eszedbe ilyen szörnyüség!… és egy percig is hogyan gondolhatsz rá komolyan?… A felindulás, ugy látszik, megfosztott a józan itélőképességedtől… Igen, ha volna egy felnőtt fia, akkor megtehetném, hogy a kivánságodra minden további kérdezősködés nélkül inzultálnám a fiát… bár akkor is helyesebb volna számadásra vonni a fiut és elégtételt követelni tőle… mert hátha nem is tudna a dologról, amint én nem tudok?!… De nincs fia, a leányát pedig nem hivhatom ki párbajra!…

– Tehát, mert nincsen fia, vágjam zsebre, hogy tolvajlással vádol?

– Hol vádol tolvajlással?… Mi történt és mikor?… Mondd el már!…

Az öreg ember a párnája alól egy összehajtogatott ujságot vett elő, kibontotta és átnyujtotta a fiának, rábökve az ujjával az utolsó oldalon a kishirdetések egy helyére.

A tiszt álmélkodva olvasta:

„PRUTYI! Ne felejtkezzél meg róla, hogy szökőévben vagyunk és hogy sajnos, minden február huszonkilencedikén meg kell fürödnöd! Simi tiszteltet a tengeren tulról és a közös kasszából egy kis aprópénzt kér. A Francia Bank miatt ne aggódjál: ott már elfelejtették a dolgot!“

Hogy az öreg ember nagy – talán halálos – felindulásának magyarázatául ezzel a kishirdetéssel áll elő, olyan meglepőnek és groteszknek tünt fel a főhadnagy előtt, hogy meghatottságában és nyugtalanságában is majdnem elmosolyodott.

– Mi ez? – kérdezte. – Nem értem.

– Prutyi, – szólt az öreg – ez én volnék. Az iskolában csufoltak igy. Az első sorok azt akarják mondani, hogy tisztátalan vagyok. Egy életen át üldözött ezzel. Egyszer, az iskolában, valamiért összeszamaraztam és mert hamarjában nem tudott mit visszavágni, boszuból azt találta ki, hogy nem szoktam megmosni a nyakam. A gyerekek előtt ilyesminek mindig nagy hatása van. Ő vagyonos szülők gyermeke volt, bársony nadrágban járatták, arany óraláncot viselt, én csak szegényesen öltözködhettem – és ennyi elég volt rá, hogy ezt a ráfogást sohase tudjam lemosni magamról. Később is mindig ezen az ostoba hazugságon nyargalt: a hátam mögött mindenfelé ezt beszélte rólam és szemtől-szembe is tett erre homályos célzásokat. Ezeket aztán, amikor az egyetemi éveinkben egypárszor kérdőre vontam, letagadta, kimagyarázta, vagy igazságtalan, gyerekes tréfának mondta; néha a nyakamba borult, igaz barátomnak hazudta magát és sirva kért bocsánatot.

– Különös, hogy az utolsó néhány évet nem számitva, minden időben sokat érintkeztetek…

– Egy kissé talán azért is, hogy visszaadhassuk egymásnak a kölcsönt, mert elképzelheted, hogy a gyilkos tréfálózásban nem maradtam adósa. De ő kezdte, a pimasz!… Persze, leginkább mégis az átkozott véletlennek tulajdonithatom, hogy mindig egy körben kellett mozognunk. És ez a gazember, ez a disznó, mondhatom, megrontotta az egész életemet! Ha valamikor ezt vagy azt nem értem el, egyesegyedül neki tulajdonithatom; ha abból, amire vágyódtam, sok nem teljesedhetett, ő tette!… ő akadályozta meg a sikeremet itt is, ott is, a gyanusitgatásaival, a ráfogásaival, a rágalmaival… azzal, hogy ahol csak tehette, ócsárolt, gunyolt, kisebbitett. Mindig cipeltem magamon valami gyanut, soha se tudva, hogy mit, mint az a szegény gyerek, akinek a hátára a másik gyerek orozva cédulát tüzött fel, amelyet mindenki láthat, csak éppen ő maga nem látja, hogy a hátán ezt a felirást hordja: „Szamár“. Mindazt a gyanut, amelyet valaha el kellett viselnem, ő akasztotta rám; a gyanusitgatásnak és a gyalázkodásnak néha egész sleppjét vonszoltam magam után és ha bizalmatlansággal, idegenkedéssel vagy kicsinyléssel találkoztam, ezt mind annak köszönhettem, hogy nem átallotta a legszemtelenebb s a leghazugabb ráfogásokat hiresztelni rólam.

– A harag alighanem igazságtalanná tesz s bizonyosan túlzod a dolgot. Hiszen mi ezt nem is sejtettük!… pedig ha folytonosan ócsárolt és rágalmazott volna, ahogy mondod, ahogy képzelted, egy és más okvetlenül eljutott volna a mi fülünkbe is!…

– A családomat csak nem traktálhattam a boszuságaimmal és a keserüségeimmel! Aztán meg a gazember mindig óvatos volt a rágalmazásban, kivált, amióta felnőttél, de előbb is. Hiszen én magam se tudtam fülöncsipni a rágalmat!… nem kerülhettem szembe vele soha. Egyetlen egyszer… de a gazember akkor is kisiklott a kezeim közül… mindent letagadott… esküdözött, hogy ártatlan benne, hogy ő a legjobb emberem!… És ez a hallatlan galádság, hogy most arcátlanul vágja a szemembe, amiről akkor tudni se akart, amiről maga is azt mondta, hogy ilyet csak a legförtelmesebb gazemberek terjeszthetnek rólam!…

– De hát mi az!

– A Francia Banknak volt egy vezető embere, valami Lind Simon, akivel az igazgatóság összekülönbözött, mert azt hitték, hogy ostoba fráter, aki szerencsétlenül dolgozik. Kitették a szürét, és ebben a zsiványban volt annyi szemtelenség, hogy bepörölte a bankot. Már régebben én voltam az ügyvédje… engem is becsapott, mint mindenkit… s amikor én javában bizonyitgattam az ő igazát, egy szép napon megszökött, valószinüleg Amerikába… mert ma is bottal ütik a nyomát. Rövidesen kiderült, hogy valami hihetetlen ravaszsággal rettenetesen meglopta a bankot, s a pört csak azért inditotta meg, hogy itthon mindenkit lóvá tehessen addig, amig a külföldön végrehajthatja a körmönfont csalást. Miklosics ekkor azt a gyanusitást bocsátotta szárnyra, hogy a zsiványt én szöktettem meg és hogy osztozkodtunk a prédán. A banknál jól tudták, hogy ez képtelenség, mert a furfangos zsivány, egy régi, eltitkolt intézkedésének a segitségével, csak a szökése után, egy párisi nagy pénzintézetnél tehette rá a kezét a bank vagyonára (a csalás olyan volt, hogy csak egy volt igazgató követhette el), senki se gyanusithatott meg, aki ismerte az ügyet… de a könnyenhivőkkel elhitethette, hogy gyanus vagyok… semmi se olyan kapós, mint a rágalom. Mikor megneszeltem a dolgot, utána jártam a lappangó gyanunak és sejtve, hogy honnan fuj a szél, rátörtem a régi ellenségre. Mindent letagadott; esküdözött, hogy egy szót se hallott az egész dologról; komédiázott, mintha felháborodnék azon, hogy ilyesmit hiresztelnek rólam… rólam, akiről ő is és mindenki tudja, hogy puritán ember vagyok! És most, több mint husz év multán, van pofája az arcomba vágni ezt a cudar vádat!

– Azóta bizonyosan történt köztetek valami…

– Azóta ujra, meg ujra szemtelenkedett velem s hogy miket hiresztelt rólam, mi mindent követett el ellenem, azt el tudom képzelni. Egyik-másik turpisságát megtudtam, de talán a tizedrészét se annak, amit ellenem vétett; és hogy mennyi kárt okozott nekem, az már soha se fog kiderülni. Természetesen, én se kiméltem őt, ha róla volt szó… csak nem nyilatkozom gyöngéden az ilyen halálos ellenségről?… mindig gyülöltük egymást, de minél inkább mult az idő, annál inkább elmérgesedett köztünk az a furcsa viszony, amelyet ő sokáig barátságnak akart feltüntetni.

– Azt hiszem, nagy hibát követtél el ebben a dologban. Ha még jogászkorodban alaposan, komolyan kiverekszed magadat vele, sok boszuságtól kimélted volna meg magad. Egy életen át sinyled, hogy egyszer nem voltál eléggé határozott. Hiába, vannak idegenkedések, amelyeket nem szabad megőrizni, mert mérget halmoznak fel a szervezetben!… és vannak versengések, amelyeket hamarosan el kell dönteni! Erre a célra pedig a legjobb eszköz a kard. Ha akkor egyszer s mindenkorra leszámoltál volna vele…

– Erre magam is sokszor gondoltam később.