Part 2

De a természetben semmi se vész el. Nem veszett el ez a harminchárom esztendő sem. Rodomont trónörökös az idegen országokban folytonos szerelmeskedés és kockajáték közepett, nem közönséges életbölcseséget szerzett.

Ezt még azoknak is észre kellett venniök, akik a legjobban tartottak uralkodásától.

Attól a perctől kezdve, hogy hirt kapott az agg király haláláról, régi cimboráit, akikkel sok éven át együtt tivornyázott, meg sem ismerte többé.

Nem ezek csalódtak benne a legkeservesebben. Hanem azok, akik azt remélték, hogy mialatt a király tovább is az idegenben mulat és éli a világát, helyette majd ők fognak uralkodni.

Mikor az agg király, kezében egy játékkardot szorongatva, utolsót lélekzett s követek rohantak el, hogy haza hivják a trónörököst, aki tudtán kivül, automatice királylyá változott át: az ország nagyjai az képzelték, hogy nemsokára egy vidám uriember fog megérkezni, aki, alig hogy megkoronáztatta magát, siet megszabadulni az uralkodás gondjaitól, rábizza a kormányzást a hivatott jelesekre s aztán megint tovább áll, hogy ezentul még több pénzt költsön az idegen szépségekre.

Hanem a hajóról az uj király alakjában olyan ember szállott ki, akit eddig még senki se ismert. Az az örömhir, hogy az apja meghalt, Rodomontot egyszerre megkomolyitotta.

Ünnepies volt, mint egy temetésrendező és méltósággal teli, mint egy tragikus szinész.

Az üdvözlő beszédekre még csak egy kegyes fejbiccentéssel se válaszolt, s hű, öreg miniszterét, akit ócska butorként örökölt az egész országgal egyetemben, azzal lepte meg, mikor ez egy csomó aláirni valót helyezett eléje:

– Előbb majd átnézem az aktákat és csak aztán fogok intézkedni. Nem azért vártam ilyen sokáig, hogy árnyékkirály legyek.

És miután átnézte az aktákat, még zordabb arcot öltött.

– Ugy látom, – szólt, – hogy az országban nagy a rendetlenség. Az oligarchia módfelett elhatalmasodott és a nép, az istenadta nép, már nem bir el több terhet. Nos hát én nem fogom eltűrni, hogy az oligarchia tovább is kizsákmányolja népet. A nép érdekében semmiféle szigoru intézkedéstől nem fogok visszariadni. Népemnek atyja és első pártfogója vagyok. Azért meg fogom nyirbálni az oligarchák kiváltságait és a nagybirtokokra nagy adót vetek ki. Minél nagyobb a birtok, annál nagyobbat.

A hű öreg miniszter azonnal a helyzet magaslatára emelkedett és igy válaszolt:

– Nagyon bölcsen, Sire. Az uj törvény annál hasznosabb lesz, mert a kincstár kezdett kiapadni. És ha már az összeroskadó népen ugy se tudunk segiteni, legalább mentsük meg a kincstárt.

Hanem az uj törvény egy cseppet se tetszett az ország nagyjainak.

– A népet meg kell szabaditanunk ettől a zsarnoktól – mondogatták. – A nép érdekében semmiféle erőszakos lépéstől nem szabad visszariadnunk.

Addig suttogták, mormolták és rebesgették ezt, mig végre egyiküknek, a fiatal Raimondi grófnak az jutott eszébe, hogy:

– A nép érdekében végre cselekedni kell!

Ennek a hangosan kimondott szónak az lett a következése, hogy az ország nagyjai, szám szerint tizenhatan, összeesküdtek Rodomont király ellen. Elhatározták, hogy megfosztják trónjától, börtönre vetik s visszahelyezvén jogaiba a száműzött dinasztiát, ennek utolsó férfiivadékát, Godolfin herceget, hivják meg a trónra.

Godolfin herceg a messzeségből nemcsak hogy élénken helyeselte ezt a tervet, hanem irással is biztosította az összeesküvőket, hogy kiváltságaikat tiszteletben fogja tartani és soha se felejti el, kik azok az érdemes férfiak, akik a legtöbbet tették a nép érdekében.

De az összesküvést fölfedezték.

Rodomont király éktelen haragra gyult, mikor megtudta, hogy mit forraltak ellene a hütlen országnagyok.

– Hát van szivük ezeknek az embereknek? – panaszkodott miniszterének, őszinte felháborodással. – Olyan hosszu várakozás után még el sem helyezkedtem jól a trónon és már le akarnak taszitani róla?!…

– Ha jól sejtem, Sire – tudakozódott a miniszter – felséged helyesli véleményemet és szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak?!…

– Jól sejted – felelt a király. – Sajnálom őket, mert végre ők is emberek… de engem nem téveszt meg az, hogy az ő helyükben talán én is ugyanazt tettem volna, amit ők cselekedtek. Előttem ugyanis csak a nép érdeke lebeg, s azért inkább én nyakaztatom le őket, mint hogy ők üttessék le az én fejemet. Ne gondold, mintha nagyon ragaszkodnám a fejemehez, de erre a fejre szüksége van a népnek.

S a birák megtudván; hogy miképpen kell szólnia az igazságos ítéletnek, Raimondi grófot és tizenöt társát halálra ítélték.

– Az ítélet végrehajtásával nem kell sokáig késni – utasitotta a király hű miniszterét. – Ha bünösök is, egyszersmind szánnivalók s méltók a részvétre; nem volna helyes, ha sokáig elkinoznák őket. A szigoruság nem zárja ki az emberiességet. Aztán meg nem is volna célszerü, ha időt adnál nekik arra, hogy megszökhessenek; ami biztos, az biztos, és én a pénzt a zsebben, az asszonyt az ágyban, a halálraitéltet pedig a koporsóban szeretem.

– Csakis ott lesznek teljes biztonságban – vélte a hű miniszter. – Addig nem lehetnek egészen nyugodtak; pedig régibb hü szolgálataikkal, ha egyebet nem is, a nyugalmat bizonyára kiérdemelték.

– Szóval, mához egy hétre, vagyis János fejvételének szent ünnepén, reggeli hét órakor hadd szabaduljak meg ettől a kinos izgalomtól – rendelkezett a király. – Tudod, amig élnek, folyton szánnom kell őket… egyébre nem is tudok gondolni… s ha még sokáig tart, hogy egész nap csak érzékenykedem, ez könnyen megárthat az egészségemnek. János fejvételének ünnepét pedig azért ajánlom, mert a szent ember példája vigasztalni fogja őket, s azonkivül igy ünnepiesebb szinezete lesz a látványosságnak.

– Kell, hogy a nép ünnepnapokon ne csak okuljon, hanem szórakozzék is. A hasznost mindig jó összekötni a kellemessel – bölcselkedett a jeles államférfi.

– Ugy van, mindent a népért! – felelt a király.

Rodomont királyt a történelem „a tapasztalt“-nak, „a bölcs“-nek és „az előrelátó“-nak nevezi. De senki se tökéletes.

II.

János fejvételének szent ünnepe előtt két nappal, a Szent Remigről elnevezett vártorony udvarán, tizenhat lehorgasztott orru férfi sétálgatott szótlan: Raimondi gróf meg a többi összeesküvő. Egyiküknek se volt mondanivalója a másikhoz; mindannyian belemerültek egyazon gondolatba, egyazon mély tóba.

Egyszerre a várparancsnok lépett eléjök, régebben: jóbarátjuk, most: őreik feje.

– Jó hir, urak! – szólt. – Ő felsége, Rodomont király, legkegyelmesebben megengedte, hogy kivégzésetek előtt mindegyikőtök, aki feleséges ember, elbucsuzhassék a hitvesétől… és elrendelte, hogy azt a nőt, aki e célból nálam jelentkezik, bocsássam be férjéhez.

– A gazember! – pattogott Raimondi gróf. – Nem elég neki, hogy nyársra huzat bennünket; azt akarja, hogy fájjon az élettől megválnunk, hogy pacallá érzékenyedjünk, hogy az asszonysirás még keservesebbé tegye a nagy ugrást! A gazember!

– Készüljetek a bucsuzkodásra – folytatta a várparancsnok – s gondoljátok meg előre, hogy mit akartok még elmondani annak, akit özvegyen hagytok…

– Nekem ide ne jőjjön az az asszony! – kiáltott fel Raimondi gróf. – Nem akarom látni; nem akarok bucsuzni! Engem asszonyi könynyel nem fog meglágyitani urad! Káromkodva akarok a vérpadra menni!

Raimondi gróf mindvégig pattogott, dult-fult és sistergett, mint a rakéta.

– Nagyon félsz a bucsutól – gunyolódott a várparancsnok. – Attól tartasz, hogy ha még egyszer ölelheted a feleségedet, sirva fogod itt hagyni a földet. Értelek, cimbora. Mit is politizál az olyan ember, akinek kedves és szép felesége van?!… ahelyett, hogy folyton otthon ülne és soha el nem mozdulna a gyönyörü asszony rokolyája mellől!

– Éppen azért, pajtás! – felelt Raimondi gróf. – A politika nem egyéb, csak a még több pénz, a nagyon sok pénz kérdése. És az olyan szép asszonynak, mint az enyém, nem elég a kenyér; az ilyen asszonynak gyémánt kell! Nem sikerült az összeesküvésünk; jól van! Meghalok és pont. De nem akarom látni az asszonyt! Engem az a vén gazember az utolsó napomon nem fog meggyötörni!

– Mindjárt egészen máskép fogsz beszélni – bizonykodott a foglyok legfőbb őre – ha megtudod, hogy Imogén grófné már háromszor térpedelt le előttem, könyörögve, hogy bocsássam be hozzád! Eddig nem teljesithettem a kivánságát, mert a kötelességnek vaknak és süketnek kell lennie. De mihelyt megjött a parancsolat, hogy a király legkegyelmesebben megengedte a bucsuzkodást, rögtön követet küldtem a grófnéhoz. Holnap, alkonyatkor, itt lesz. Remélem, nem ment el végképpen az eszed, és teljesiteni fogod az asszonyod óhajtását. Ennyit megérdemel tőled!

– Hát legyen! – szólalt meg Raimondi, egy kis gondolkodás után. – Ha ő akarja, az más. De ne hidd, hogy látni fogod a megindulásomat! És ha minden arkangyal letérdepel előttem, akkor is káromkodva megyek a vérpadra!

– Nem fogok látni semmit – felelt a várparancsnok. – Magatokra lesztek a celládban és addig bucsuzkodhattok ameddig akarod. Mindig jóbarátod voltam; most is mindent megteszek érted, amit a kötelesség nem tilt; és jóbarátod maradok holnapután reggel hét óráig.

III.

Másnap, alkonyatkor, Raimondi grófné, tetőtől talpig gyászruhában s köpenynagyságu fekete fátyollal a feje és öltözete körül, megjelent a vártorony kapujánál. Olyan gyönge volt, hogy két szobalány támogatta, és annyira sirt, hogy zsebkendőjével el kellett takarnia az arcát.

A várparancsnok rendeletére rögtön elvezették férje cellájához.

Nagyon sokáig maradt a börtönben; közel két óra hosszat. Késő este volt, mikor kilépett a cella ajtaján, ahol a cselédei várták. Egyre sirt, ugy hogy a zsebkendőt le se tudta venni a szeméről; még görnyedtebben járt, mint ahogy jött; és már olyan gyönge volt, hogy a szobaleányok alig birták a toronyból elvonszolni.

Közel a toronyhoz négylovas kocsi várta a grófnét és kisérőit. A négy ló a tengerpart felé vágtatott el. Ott, mint később egy halász beszélte, a gyászruhás nők beültek egy bárkába, amely mintha régen várta volna őket.

Szóval, reggeli négy órakor, amikor a halálraitélteket fölkeltették, hogy meggyónjanak – Raimondi grófnak hült helyét találták.

Helyette Imogén grófnét találták a tábori ágyon, férjének a ruháiban. Édesdeden aludt, mintha örökkön cella lett volna a hálóterme, s mikor fölkeltették, mosolygott.

Aztán nem válaszolt semmiféle kérdésre. Csak a várparancsnoknak mondott annyit, hogy minden üldözés felesleges volna, mert férje azóta már egy nagy hajón van, amely még ma idegen országban köt ki.

A szörnyü esetet természetesen azonnal jelenteni kellett a királynak. Hogy hát most már mitévők legyenek? És különösen: mit csináljanak ezzel az asszonynyal?

Rodomont királyt nagyon mérgessé tette, hogy az álmából felzavarták; az első szava az volt, hogy még az érsekeket is fel fogja pofozni. De amikor megtudta, hogy mi történt, nem gerjedt olyan rettenetes haragra, amitől tartottak.

Figyelmesen hallgatta végig a jelentést s aztán igy szólalt meg:

– Hm… Igazán?… Ez lehetetlen!

Bizonykodtak, hogy mindez szóról-szóra igaz.

– Hm. Furcsa, ha igaz. De azt hiszem, hogy nem igaz – szólt és egy pár percig elgondolkozott.

– És mi baja az asszonynak? – kérdezte aztán. – Öreg vagy csunya?

– Fiatal és szép, mint az Ezeregyéj – felelte a várparancsnok, akinek egy kicsit viszketett a nyaka.

– Hm. Furcsa, nagyon furcsa!… – szólt a király és megint elgondolkozott, még hosszasabban, mint előbb.

De végre kimondta az itéletet:

– Az asszony öltözzék fel asszonyi ruhába. Aztán ide kell hozni hozzám: majd kihallgatom.

Ekközben a hű miniszter is megérkezett. Elfultan, pihegve.

A király nem titkolózott előtte.

– Sokféle asszonynyal volt már dolgom – szólt – de olyannal még nem, aki az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.

Csettentett a nyelvével, mint a nagy ételismerő, aki valami különösen izes falatot lát, és kegyelemben ezekkel a szavakkal bocsátotta el hü miniszterét:

– Ezt az asszonyt látnom kell. És ha szép, hát annál jobb.

IV.

Imogén grófné belépett a királyhoz és mosolygott.

– Szép, mint az Ezeregyéj – szólt magában a király – szebb, mint közülök a legszebb; szebb, mint mind az ezeregy éj együtt. A betegnyakunak, szerencséjére, igaza volt. Olyan szép, mint a mennyország, amelyet Pallanzában láttam egyszer, holdfényes éjjelen, huszonöt esztendős koromban. Szép, mint az elveszett paradicsom; szép, mint a legabszolutabb királyság; szép, mint az ördögök menyasszonya. Olyan szép, mint az ifjuság! De a mosolygása, az még nála is szebb!

Egyszeriben megértette az asszonynak minden vakmerőségét.

De Rodomont király harminchárom évig járt iskolába s nem hiába látogatta a nők akadémiáját.

Szigoruan kérdezte:

– Szép asszony, micsoda urad van neked?

– Jó uram – felelt az asszony és mosolygott.

– Haszontalan urad van. Férfi az, aki elfogad egy asszonytól ilyen áldozatot?! Férfi az, aki, hogy megmentse a bőrét, otthagyja a feleségét a halálveszedelemben?! Férfi az, aki a maga életéért a kedvese életét kivánja cserébe?! Pocsék urad van!

– Nem. Sire. Az én jó uram erre nem is gondolt. Eszébe se jutott, hogy az életemet féltse. Tudta, hogy nem hagy életveszedelemben. Tudta, hogy te asszonyt soha se fogsz kivégeztetni. Tudta, hogy ha valaha asszonyt öltél, az öleléseddel fojtottad meg, vagy megrepesztetted a szivét, amikor elhagytad… de a vérpadra nem vitetted.

– Hizelegsz, szép asszony; ki akarsz játszani. De nem fogsz kijátszani; vigyázni szoktam arra, ami a hatalmamba került. És ha váratlanul madárkát fogtam, nem vagyok olyan bolond, hogy szabadon ereszszem. Valld meg, hogy füllentettél: ezt a csinos bókot nem az urad bocsátotta rendelkezésedre védőfegyverül; magad eszelted ki, hogy bolonddá tégy, hogy rászedj.

– Az uram is tudja, hogy gáláns ember vagy. Király és lovag: nem zsebrák, nem haramiavezér.

– Ej, ej, milyen vakon bizik a lovagiasságomban vagy nem tudom miféle erényeimben az az ember, aki le akart lökni a trónomról.

– Károsnak tarthatja az uralkodásodat, gyülölhet is… mit tudom én, miért ellenséged?! De az ellenséged se tagadhatja le, hogy ur vagy. Minden gyerek tudja, hogy amióta élsz, az asszonyokhoz virággal szoktál közeledni, nem bilincscsel vagy kötéllel; minden gyerek tudja, hogy nem az az ember vagy, aki képes volna egy asszonyt lemészároltatni. Nem, Sire. Hogy te engem hóhér és pribékek kezére adhatnál, erre az én uram még csak nem is gondolt.

– Ej, ej, de arra csak gondolt, hogy ha a hatalmamba kerülsz, alighanem kedvem támad: élni a hatalmammal?! Hogy csunyán visszaélhetek ezzel a hatalmammal?! Hogy ha igy megcsufoltok és borsot törtök az orrom alá, megharagudhatom és boszut állhatok rajtad, ugy ahogy asszonyokon szoktam boszut állani?!

– Igen. Erre már gondolt.

– Erre már gondolt, és mégis megszökött?! No hát szép urad van! Gratulálok hozzá! Egy férfi inkább százszor hal meg, mint hogy akár csak a kedvesét is kitegye ennek a veszélynek. És még hozzá, nem is csak a kedvesét, hanem a feleségét! Mit is mondok?! Egy férfi inkább felnégyelteti, kerékbe töreti, megnyuzatja magát, semhogy mindent meg ne tegyen, csak hogy elhárithassa az ilyen veszedelmet. És ez maga dönti bele a rá nézve megszégyenitő veszedelembe az esküdt feleségét Imogén grófnét, azt a szép asszonyt, akit szeret! Pocsék ember, ha mondom. Megérdemli, hogy semmi kimélettel ne legyek iránta. És hogy őszinte legyek, megvallom, hogy akármi járhat a fejemben, a mikor szép asszonyokat látok, csak éppen a kimélet nem!… Ha nincs kedvedre grófné, hogy ragaszkodom ahhoz, amire jogot adtatok, csak magadra vethetsz; tudhattad előre, hogy ha majd megjelensz előttem, ezzel a szépséggel… a teremburáját!… nem az imádságot juttatod az eszembe!

– Várj csak, Sire. Nem hallgattad meg végig, amit a kérdésedre felelni akartam. Azt akartam felelni, hogy erre már, igen, gondolt az uram; nagyon is sokat gondolt rá, tuságos sokat. Sőt eleinte szóról-szóra ugy pattogott, ahogy most te beszélsz. És nem is képzeled, hogy a halálos veszedelemben milyen sok időbe került, amig meg tudtam győzni. De megnyugtattam.

– Megnyugtattad? Ne mondd! És megnyugodott?

– Igen, megnyugodott.

És mivel nyugtattad meg, ha szabad kérdeznem? Mondd el kérlek. Erre már igazán kiváncsi vagyok.

– Azt mondtam neki: „Nevetséges! A király már nem fiatal ember; a király már ötvenhét éves.“

– Ezt mondtad neki? De, menydörgettét, ha nem is vagyok fiatal ember, ha ide s tova ötvenhét éves leszek is, azért még nem vagyok öreg!… és ha öreg volnék is: öreg ember nem vén ember!… Mennydörgettét, mennydörgettét, mennydörgettét!

– Ő is ezt mondta. De én azt feleltem neki: „Ohó, ez igen nagy különbség! Ha a király fiatal ember volna, harminc esztendős, mint te… akkor kétségbe kellene esni, akkor beszélni se lehetne a dologról, akkor mind a kettőnknek meg kellene halnunk, de lehetetlen volna belerohanni a veszedelembe.“

– Ezt felelted neki? Érdekes! És aztán hogy folytattad? Mondhatom, égek a vágytól hallani, hogy micsoda eszmemenettel győzted meg az urad.

– Igy folytattam: „Mert az csakugyan borzasztó volna, ha abban a veszedelemben forognék, hogy a király… vagy valaki, akinek a hatalmában vagyok… mondjuk: egy harminc esztendős fiatal ember… elhárithatatlan kényszert alkalmazva… az erőszakos ölelésével… elgyötrő, de végül agyongyöngitő ölelésével… utóljára is rábirhatna az odaengedésre vagy éppen a szerelemre!… mert a szerető asszony is csak asszony, végre is csak asszony… Hát ez, igen borzasztó, szörnyü, rettenetes volna; rágondolni is irtózat!… De ennek a borzasztó veszedelemnek én magam se tenném ki magamat; inkább meghalnék. Én nem türném el, hogy akár akaratom ellenére, akár a beleegyezésemmel is… mondjuk: felhasználva az ijedtségemet… kitégy ennek a veszedelemnek: leköpnélek, ha megtennéd!… Ha rám parancsolnál, hogy mentsem meg az életedet, nekirohanva ennek a rémes kockázatnak – akkor se tenném meg, csak megundorodnám tőled és leköpnélek. Csakhogy erről szó sincs. A király már nem fiatal ember; ötvenhét éves; nincs veszedelem.“

– Élesen különbözteted meg a dolgokat, de nem eléggé. Folytasd. Ugy képzelem, az uradat ez a megkülönböztetés még nem elégitette ki.

– Nem. De aztán megmagyaráztam neki. „A királylyal szemben nem forgok ilyen veszedelemben; a királylyal szemben nem forgok semmiféle veszedelemben. A király nem fog bántani engem; nem is bánthat. Mert a király az erőszakos ölelésével csak beszennyezni tudna engem és maga-magát is beszennyezné. A király ezt nem fogja tenni. Soha. E felől nyugodt vagyok. Ez lehetetlen.“

– No, ezt rosszul magyaráztad meg neki. Mert akármilyen finom a megkülönböztetésed, én ezt nem méltatom. Ha lehetetlennek tartod, hogy szerelemre birjalak, jól van; én megelégszem azzal is, hogy ölelni foglak. Engem nem kétszerkettőzöl ki asszonyi furfanggal; én nem engedem a jussomat. Ti engem megcsaltok, lóvá tesztek, kisemmiztek; helyes. De nekem jogom van a megtorláshoz és módom is van benne, hogy a megcsufolásért erőszakkal fizessek, mert a hatalmamban vagy. Eszem ágában sincs lemondani erről a megtorlásról; a boszu mindig édes, de ennél édesebb boszut nem képzelek. Mi jut eszedbe?! Királyi falat van előttem. Egy gyönyörü asszony… egy rendkivüli asszony, aki minden vakmerőségre kész a férfiért… egy szerető szivü, bátor asszony, aki mindennel számot vetett és akármit beszél most, még az életét is megkockáztatta, hogy megmenthesse az urát. Igazán királyi falat. Ilyet még nem izleltem. Ne áltasd magadat. Ezt a királyi falatot nem fogod hizelgéssel elravaszkodni előlem, mint a róka a sajtot a holló szája elől.

– Meg foglak győzni téged is, mint meggyőztem az uramat.

– No ezt szeretném látni.

– Meg foglak győzni. Mit kivánsz bennem? A vakmerő kis nőstény-párducot, az ugynevezett rendkivüli asszonyt? Vagy a szép teremtést? Mondjuk: mind a kettőt. Nos hát, mind a kettőről le fogsz mondani. Mert az egyiken nincs hatalmad, a másikat pedig nem érdemes kivánnod. Mi izgat? A lelkem? Vagy a hogy mondod: a rendkivüliségem? De, édes jó uram, a nők lelkét csak ugy lehet rabságba ejteni, ha előbb teljes szabadságot adsz neki. Ezt erőszakkal nem teheted a magadévá; a lelkemet igy nem lehet meghóditanod…

– Megelégszem a szép teremtéssel. A legédesebb boszuállást szerzem meg magamnak; keresztül taposok az uradon; megbüntetlek azért, hogy lesajnáltál; eszközévé teszlek uri gyönyörüségemnek; és ami mindezeknél többet ér: egy édes pillanatot találok karjaidban. Ez nekem elég.

– Hát ezt nem érdemes kivánnod. Mondom, hogy szerencsémre, nem vagy fiatal; sehogy se lehet hatalmad rajtam. Egy márványszobrot találnál bennem, a ki dermesztő hidegséggel viseli el, hogy beszennyezed és megrontja az örömödet azzal, hogy szemedbe hányja az utálatát. Ez nem volna elégtétel és az ilyen megmérgezett öröm csak egy vadállatot elégíthet ki. De te nem vagy vadállat. Te valaki vagy, akit magadért szerettek a nők. Hogy egygyel több vagy egygyel kevesebb szép teremtésnek a képét helyezed-e el emlékezésednek a sirboltjába, az már neked mindegy. És a pillanatban, esküszöm, nem volna örömöd; a hitvány izgalmon kivül, amelyet akármelyik nő karjában megtalálhatsz, inkább csak: keserüséged és önutálatod. Utóbb nem bocsátanád meg magadnak, hogy lehetővé tetted, undorommal megaláznom benned a királyt és a férfit; utóbb, lelkifurdalást éreznél, szégyenkeznél bensődben, hogy elég gyalázatos voltál bemocskolni valami istenit, amin nem volt hatalmad.

– Szép asszony, rendkivüli asszony, rendkivül vakmerő vagy!

– Mit veszíthetek? Csak nyerhetek, ha sikerül benned felébresztenem a minden indulattól ment, józan gondolkodót, a büszke embert, a nemes urat, a királyt, az államférfit.

– No hallod! Mi köze ehhez a politikának?

– Mindjárt megmondom. De hogy mondhassam, előbb felelj arra a kérdésemre: forgattad-e a történelem lapjait?

– Nem vagyok tudós. Azért tartok tudósokat, hogy forgassák azok helyettem.

– Akkor kérdezd meg őket: tudnak-e olyan esetet, amilyen az enyém? Olvastak-e a világtörténelemben olyan asszonyról, aki mindent, az életét is kész volt feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.

– Tudósaim azt fogják mondani, hogy a világtörténelemben mindenre van példa.

– Csakugyan van egy ilyen példa. A Lady Nilhisdale esete. Hogy egészen őszinte legyek, nekem is ez adta az eszmét.

– No nézd, a világtörténelmi példák!

– Az ember sok okulást meríthet belőlük. Elég az hozzá, engem a Lady Nilhisdale példája bátorított fel és igazam volt.

– Bizonyos vagy benne?

– Egészen bizonyos. Neki kisebb emberrel volt dolga, mint nekem és mégis sikerült meggyőznie a királyt. Mert ez is államférfi volt; ha nem is olyan messzire látó, mint te.

– Hogyan? Hát ez a te királyod eleresztette a megfogott madárkát?

– Mintha meg se fogta volna. Azt mondta neki „Szállj tova, szállj szaporán!“

– A szamár!

– Ne mondd, mert te is ezt fogod tenni.

– És miért tenném ezt?

– Mert elcsititod magadban a kicsinyes boszuállás ingerét…

– Meg minden ingert?

– Meg minden olyan kivánságot, amelynek a kielégítése megalázna önmagad előtt… és nem hallgatsz, csak az államférfi, a benned lakó bölcs ember szavára.

– Már képzelem, hogy mit javasol ez az államférfi.

– Az államférfi igy szól: „Egy asszony, aki mindent, még az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét! De hiszen ilyen asszonyok kellenek nekem! Hogy példaként ragyogjanak a többiek előtt; hogy erős katonákat szüljenek országomnak; hogy megszilárdítsák a család tekintélyét. Az ilyen asszonyokat nem bántani kell, hanem dicsőíteni; az ilyen asszonyok nevét aranybetükkel kell feljegyezni a világtörténetbe és tanítani kell az iskolákban. Hálátlan legyek egy ilyen asszonynyal szemben, akinek ritka, nagyon ritka esete uralkodásomat hiressé fogja tenni!? Nem. Legyőzöm magamban az emberi gyarlóságot, nagylelkü leszek; utjára bocsátom. Jutalmamat pedig a történelem adja meg, a a „lovagias“ jelzővel.“

– Szóval azt kellene mondanom: „Jó asszony, ég veled! Siess, a hajó nemsokára indul és férjed epedve vár, ott tul a tengeren“?!

– Te mondád.

Rodomont király elgondolkozott.

Kissé hosszasan tünődött, de végre igy szólalt meg:

– Hát eredj. Sajnálom, hogy már nem vagyok harminc esztendős. Királynémmá tennélek.

V.