Part 19

_A beteg:_ Tudom, hogy meg kell halnom, Julia. Az előbb, álmomban, vörös ruhás papokat láttam… és a mi családunkban mindig igy jelenti be magát a halál… aki álmában vörösruhás papokat lát, annak meg kell halnia. Ki akartam verni a fejemből ezt az álomképet, de nem lehet… egyre a vörös papokra kell gondolnom… akárhová nézek, mindenütt csak őket látom… Meg kell halnom, Julia, és ez borzasztó!…

_Julia:_ Ó, asszonyom!…

_A beteg:_ De ugy kell nekem, miért indultam utnak pénteken és még hozzá tizenharmadikán! Egész életemben sohase játszottam és sohase utaztam pénteken vagy tizenharmadikán, pedig senki se utazott többet, mint én és máskor mindig játszottam, amikor csak lehetett. Nem is szivesen ültem ma a vasutra. Hanem tegnap valami halálos fáradtságot éreztem… ugy gondolkoztam: jobban ki kell pihennem magam… és egy kis habozás után maradtam, mig a társulatom az imprezáriómmal már tegnap elutazott és meg is érkezett Drezdába. Ez már a halál cselvetése volt. Csak később jutott eszembe, hogy ma péntek s nemcsak péntek, hanem tizenharmadika is és hogy erre az imprezárióm nem figyelmeztetett… Ugy tett, mintha ő se gondolt volna rá… s abban maradtunk, hogy Drezdában ma este fogok játszani először. Kétségbe voltam esve, mikor megtudtam, hogy milyen napra virradtunk. És órákig tépelődtem: ne sürgönyözzek-e, hogy csak holnap utazom… de a kapzsiságom végre is megejtett. Ugy kell nekem, ugy kell nekem!… miért nem hallgattam a józanság szavára… Egyetlenegyszer nem hallgattam rá és tessék, az életemmel kell lakolnom érte!

_Julia:_ Ha olyan rosszul volna, mint hiszi, nem beszélgetne velem, asszonyom.

(Szünet.)

_A beteg:_ Furcsának találod, hogy öreg nő létemre félek a haláltól? Tulajdonképpen nem félek tőle… tudom, hogy nem olyan nagy dolog tulesni rajta… még egyszer elveszitem az eszméletemet vagy elalszom és vége. De ugy szeretnék még élni, ugy szeretnék még élni! Ha többet nem lehet: két vagy legalább egy évet!… ha csak egy félesztendőt is! Kinevetsz?! Mulatságosnak találod, hogy a Toricelli, az öreg Toricelli, ennyire ragaszkodik az élethez?! Igaz, a nagyanyád, leánykorában, már a szinpadon láthatott!… Vége minden hazugságnak, hát megvallom neked, hogy elmultam hatvannyolc éves… igen, hatvannyolc esztendős, öreg, zörgő csontokat vonszolok esténkint a szinpadra!… Valóságos váz vagyok már… egy gyermeknek több teste van, mint nekem… majd látni fogod, ha majd meghaltam, mennyire össze vagyok töpörödve… ugy fogtok felemelni, mint a pelyhet. És ha nem volna befestve a hajam, láthatnád, hogy galambősz vagyok. Mindegy. Azért nagyon szerencsétlen vagyok, hogy meg kell halnom. Csak még két évet élhetnék! Csak még két évet!

_Julia:_ Asszonyom, ne izgassa magát a beszéddel! Hamarabb tul lesz minden bajon, ha pihenni próbál. Meg vagyok győződve, hogy mihelyt behunyja a szemét, mindjárt elalszik…

_A Toricelli:_ Nem, nem akarok elaludni! Élni akarok, a meddig lehet! Mert látod, ha ennyire ragaszkodom az élethez, hogy nevetned kell rajtam, azért van, mert eddig még nem éltem igazán! Igen, akárhogy csodálkozol, ugy van, ha hatvannyolc éves vagyok is, eddig még nem éltem igazán! Eddig csak törtem magam. Eddig csak dolgoztam, fáradtam, turtam magamat előre, tanultam, izgultam, boszankodtam… törtem magamat ide-oda utazgatással, próbával, tanitással, mérgelődéssel, izgató, fárasztó, kimeritő játékkal… öregen is csak folyton törtem magamat, egyik helyről a másikra vándorolva, folyton vasutazva, hajózva, soha igazi pihenéshez nem jutva, folyton lihegve a pénzért, a minél több pénzért! És mindig azt mondtam magamban: majd, majd!… Majd ha elég vagyonom lesz, hogy visszavonulhatok, akkor majd élvezni fogom a fáradságom gyümölcsét! Majd, majd! És fölélve az idegeimet, elgyötörve, elkoptatva a testemet, a lelkemet, sok-sok pénzt szereztem az imprezárióknak, a szinészeknek, egy sereg mindenféle szinházi embernek, a szabóknak, a vendéglősöknek, a szolgálatomban állóknak, csak magamnak nem tudtam összegyüjteni annyit, amennyi gazdaggá, tehát szabaddá tett volna. Majd, majd! Egyelőre még futni és fáradni kell, hogy összegyüljön az a pénz, amely már kényelemben eltarthat. És még vénségemre is folyton vasutaznom kellett: próbálnom, tanulnom és tanitanom, játszanom és másnap ujra játszanom; hatvannyolc éves koromban is nap-nap után ki kellett állanom a szinpadra, ugrabugrálni, fáradni, izgulni, verejtékezni; hatvannyolc éves koromban is azzal kellett biztatnom magamat, hogy: majd… majd!… látva, sirva látva, hogy dicsőségemet mint koptatja el a szánakozás… És mikor közel jutottam hozzá, hogy végre megpihenhessek és csak magamnak élhessek, akkor egyszerre, hirtelen egy ostoba véletlenből meg kell halnom!

_Julia:_ De édes jó asszonyom…

_A Toricelli:_ Látod, még szeretni sem értem rá!… Oda kellett adnom magamat utálatos embereknek, hogy előbbre juthassak, és később, mikor már szivesen maradtam volna egy-egy emberrel, akit egy-két pillanatig szerettem, ki kellett ragadnom magamat a karjaiból, hogy próbálni, játszani, ugrálni, izgulni, fáradni szaladjak… el kellett válnom tőle, tova kellett sietnem, pénzt, pénzt, még több pénzt kaparni!… mint egy megbolondult automobilnak, ugy kellett folyton száguldanom… köröskörül a világban, mindig azzal áltatva magamat: majd, majd! Ennek persze már régen vége. De azért még most is nagyon szeretnék élni! Mert tudod-e, mi az élet, Julia? Nem csinálni semmit, csak nézni, nézni ezt a szép világot, mert a világon minden gyönyörü!

_Julia:_ Édes, jó asszonyom, kérem!…

_A Toricelli:_ És én nem értem rá szeretni és én nem értem rá élni… nem értem rá még enni, inni és pihenni se… és én nem értem rá semmire, nem értem rá egy percig nyugodtan lenni, nem értem rá nézelődni… Keresztül-kasul jártam a világot, folyton az országutat róttam, voltam a földnek minden pontján és ebből a gyönyörü világból nem láttam egyebet, csak a szinházakat meg a szállodákat!…

_Julia:_ Asszonyom, kopognak… azt hiszem, az orvos…

_A Toricelli:_ A vörös papok!… Ne ereszd be őket!… Én még élni akarok, élni… Kegyelem! Még csak egy félesztendőt!…

MINT TOLL A SZÉLBEN.

I.

_Szezón elején._

Miklósháza, junius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál volna, mint a mikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?! Sirnál, ha látnád a családodat ebben a fészekben, ahol az az egyetlen szórakozásunk, hogy kibámulunk az ablakon, mert reggeltől estig folyton esik az eső. Persze, a mikor idehoztál bennünket, te csak a vidéket láttad. Fenyves is, tó is, – mi kellett neked egyéb?! Titokban pedig arra gondoltál, hogy itt éppen elég messze leszünk tőled s nem vehetem zokon, ha csak minden két-három hétben látogatsz meg bennünket. Hanem én köszönöm ezt a szép vidéket! Az éhes embert a legszebb vidék se gyönyörködteti, – próbálj csak panorámát mutogatni a koldusnak!… És itt egyszerüen nem kapunk enni. Akármiért könyörgünk, azzal fizetnek ki bennünket: „Majd a szezónban!…“ Ha tudniillik addig éhen nem halunk.

Röviden és őszintén: ez már nem is a Balkán, ez Ázsia. Akarod tudni, mi történt velünk tegnap? Ime. Délelőtt a bérlő azzal örvendeztetett meg, hogy még napokig eltarthat, mig a szobámat a kivánságom szerint ujonnan tudja berendezni, mert a butorokat nem tudom honnan kell hozatnia. Aztán küldjön az ember foglalót, csakis a prospektusra támaszkodva! Ebédelni csak két órakor ebédelhetünk, mert a kocsi az élelmiszerekkel csak déltájban érkezett meg. Képzeld a két fiut! Fürödni pedig egész nap nem fürödhetünk, mert a fürdősasszony elveszitette a kabinok kulcsait és a lakatoslegény csak este került elő. Csak Bandi fürdött meg, mert addig ugrált a csolnakban, mig belefordult a tóba. Szerencsére közel a parthoz kimászhatott magától, – ezek, itt, nem is huzták volna ki. Az uj ruhájának vége; a legjobb cipőjét se használhatja napokig. Küldhetnél neki egy pár cipőt… erre talán csak ráérsz?!

És aztán a társaság! Alig négy-öt család… még hozzá: a világ minden tájékáról összeszedett legrettenetesebb emberek!

Meg kellene őrülnöm, ha Plaveczkyné nem volna.

Plaveczkyné az a csinos asszonyka, aki a megérkezésünk estéjén az étkező teremben tőlünk jobbra ült, a kis leányával. A sarokasztalnál… emlékszel?… ez a rendes asztala… vagyis most már ez a közös asztalunk… Tudod az, akit jogos felháborodásomban a simára fésült majomnak neveztem el!… mert ugy vettem észre, hogy nagyon kacérkodtatok egymással. Azóta kiderült, hogy akárhogyan erőlködtél, észre se vett téged, kedves öregem… sehogy se tud emlékezni rád… hanem én már akkor fölkeltettem az érdeklődését és minduntalan engem nézett, mert már Budapesten is ismert látásból és mert az egész megjelenésemből, különösen az öltözködésemből, de a viselkedésemből is könnyü volt kitalálnia, hogy ezen az elátkozott helyen én leszek az egyetlen társasága.

Miklósházán mindössze ketten vagyunk, akik jobb sorsra volnának érdemesek. Tehát azonnal rá kellett találnunk egymásra és hamar összebarátkoztunk. Annyit meg kell adnom neked, te nagy betyár, hogy nincs rossz izlésed. Plaveczkyné csakugyan nagyon bájos asszony. Te bizonyosan azt mondanád, hogy elragadóan bájos. Hihetetlenül eszes, nagyon müvelt, elmés és mulatságos. És milyen csodálatos okossággal tudja nevelni a kis leányát! Az ő kis leánya a legjobban nevelt gyermek az egész telepen. Természetesen nekem is mindjárt látnom kellett, hogy – ha nem szököm meg innen és azért még se akarok remeteéletet élni, – a rettenetes környezet, a miklósházi egyhangu élet, a hosszantartó rossz időjárás, egyszóval minden arra utal, hogy csakis Plaveczkynéval barátkozzam össze. Már az öltözködéséből is látni, hogy egészen más osztályból való, mint a többi asszony. Olyan finom izléssel öltözködik, olyan nagy gonddal, olyan előkelően, hogy ez Miklósházára szinte sok is. Kinek?! Minden ruhájáról azt hinnéd, hogy Drecolltól való… és alig egy hét óta tizenhét szebbnél-szebb ruhát láttam rajta!… pedig – igazán nem hinné az ember – a legtöbb ruháját ő maga késziti. Mert, a mellett, hogy nem kell fukarkodnia a pénzzel, kitünő gazdaasszony… ámbár mindenből látszik, hogy nem kénytelen takarékoskodni. Egy kicsit félek is, hogy egészen bele fogsz szeretni, mihelyt megérkezel… remélem, nemsokára…

De téged egyelőre nem érdekelnek a Plaveczkyné ruhái, azért most nem irok többet, csak még annyit, hogy vigyázz, mindig jól elzárd a fürdőszobában a vizvezeték csapját, valahogy árviz ne legyen nálunk, és hogy én itt Plaveczkyné nélkül vigasztalhatatlan volnék. Szerencsére, a szegény Plaveczkynénak itt kell maradnia a szezón végéig.

Csókol és vár feleséged,

Piroska.

II.

_Szezón derekán._

Miklósháza, julius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsésebben már nem is választhattam volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszembe?!

A gyönyörü vidék… a pompás ellátás… a kitünő társaság, – mindezt, együtt, sehol se találhattam volna meg ilyen kevés pénzért.

Csak ez az utálatos Plaveczkyné ne volna!

Hiszen láttad! Ismered. Attól tartok, jobban ismered, mint szeretném.

A legérdekesebb a dologban az, hogy a mióta kerülöm, ugy tesz, mintha ő kerülne engem.

Persze, most már nem szorult rám, mint a szezón elején. Olyan sok itt az ember, hogy még ő is talál magának társaságot. No, természetesen olyan társaságot, amely hozzávaló.

Azt irod: miért barátkoztam meg vele? És ha már összebarátkoztunk: miért nem maradtam vele jó lábon? Miért árultam el, hogy elidegenedtem tőle?

Istenem, eleinte alig volt itt ember!… Valakivel csak kellett egy pár szót váltanom, ha nem akartam, hogy beszélni is elfelejtsek! A szezón elején kettőnkön kivül nem jött ide fiatal nő s végre is az öregasszonyokkal nem ülhettem össze a cselédekről meg a gyermekápolásról vitatkozni.

Aztán eleinte nem is mutatta ki a foga fehérét… amit jól tett, mert a fogsora nem éppen irigyelni való. Csak később bizta el magát, amikor nagy csapatokban kezdtek jönni az uj vendégek.

És utoljára már lehetetlenné vált eltürnöm, hogy engem is kompromittáljon az örökös kacérkodásával.

Nagyon meg tudom érteni, hogy amióta hátat forditottam neki, magamra vontam a gyülölségét. De miért nem tesz ugy, mint én, aki egyszerüen nem törődöm vele?!… Eszébe se jut, hogy követnie kellene az én jó példámat. Folyton csak rólam pletykál, kigyót-békát kiált rám és éjjel-nappal azon töri a fejét, hogy mivel boszanthatna meg!…

Világos, hogy rá se hederitek.

De néha mégis sikerül felháboritania. Képzeld, a multkor megfogta Sanyikát és kigyóntatta! hogyan élünk, mit csinálunk otthon? (Pedig már egy hete nem is köszönünk egymásnak!) Az efféle is csak neki juthat eszébe. Kivallatni egy hat éves fiucskát, – hogy hátha elejt valamit, ami gyanuba keverheti az anyját?!… Nem, ez az asszony nem ismeri a szégyent.

Az igaz, hogy én már rá se tudok nézni. És terpeszkedhetik előttem akárhogyan, még csak meg se látom. Természetesen minél nagyobb közömbösséget mutatok, annál inkább dul-ful magában. Megölne egy kanál vizben.

Ugy viselkedem, mintha nem is tudnék erről. De bár nem szerzem meg neki azt az elégtételt, hogy kizavarhatna a nyugalmamból, annyit mégis elér, hogy a kellemetlenkedéseivel és a pletykáival alaposan megrontja miklósházi szép napjaimat.

És nemcsak ő maga bosszant folytonosan, hanem a porontya is. Nincs Miklósházán, de talán az egész világon sincs vásottabb teremtés, mint ez a kis leány. Az igaz, hogy elhanyagoltabb sincs. Az anyja már kora reggel siet lerázni a nyakáról, hogy annál szabadabban járhasson-kelhessen és hogy a gyermek jelenléte ne zavarhassa flörtöléseiben. Igy aztán a gyermek folyton a mi nyakunkon ül s a világ még nem látott ilyen pajkos kölyköt. Az egész Miklósházának valóságos réme. Már nem merünk a terraszra ülni, mert minden percben készen lehetünk rá, hogy Misike a háztetőről a fejünkre fog pottyanni.

A mamája pedig ezalatt egyre flörtöl vagy öltözködik. Mindig öltözködik, ha nem flörtölhet, pedig már az egész Miklósháza látta mind a tizenhét rossz ruháját, amelyeket maga ábdált össze. És ha meggondolom, hogy vannak naivak, akik ezeket a szerencsétlen holmikat párisi ruháknak nézik.

Azt kérdem tőled: minek megy az olyan asszony fürdőhelyre, akinek még tisztességes ruhára se telik?!

És azt kérdem magamtól: fukarabb-e ez az asszony, mint pazar, vagy pazarabb, mint fukar?! Mert nem értem, hogy ennyi pénzt elszórni mindenféle rongyra, hogyan lehet szive egy olyan asszonynak, aki annyira fukar, hogy egyetlenegy izléses toalettért is sajnálja a pénzt?!

Nagyon szegény lehet az istenadta!…

Pá, kedves öregem, vár feleséged,

Piroska.

III.

_Szezón végén._

Miklósháza, augusztus 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?!

Nincs a világon még egy ilyen rettenetes hely… és nem fizethetsz nekem annyi pénzt, amennyiért én még egyszer eljöjjek ide!

Igazán nem értem, hogy tudtam itt ennyi ideig kibirni. A főszezónban még csak hagyján… amig az emberek jönnek-mennek, az ember a pokolban is elszórakozik valahogy. De amióta a nálam szerencsésebbek seregesen haza menekülhettek, azóta olyan ez a hely, mint a temető.

Képzelheted, hogy mióta a pincérek is hanyatt-homlok menekülnek, micsoda kiszolgálásban van részünk! És milyen szörnyü ételeket sóznak ránk! Persze, lakjunk jól a „szép vidék“-kel, ezzel a szomoru tájékkal, amelylyel már torkig vagyok, amelyet soha többé még az álmomban sem akarok ujra látni!

És még ők néznek ki bennünket, a bérlőék! Mert ők már megelégeltek bennünket, azokat az ostobákat, akik az egész szezónra előre kifizették a lakásukat!

Nem is hiszed, mennyit szenvedtem az utolsó két héten. Talán megőrültem volna Plaveczkyné nélkül.

Ez a kedves, szép, okos, mulatságos asszony eddig még csak megvigasztalt valahogy. Örök jókedve, elméssége megenyhitette, türhetővé tette azt a szomoru kénytelenséget, hogy a szezón végéig itt kell maradnunk. Eltréfálkoztunk a sok kellemetlenségen; bánatomban is meg tudott nevettetni.

Hiszen tudod, milyen kedves asszony! Talán még kedvesebbnek találtad, mint szeretném… no, de az utolsó látogatásod idején elég jól viselted magad, hát Isten neki, megbocsátok!…

Hanem abban nem volt igazad, hogy ilyen meg olyan… hogy sokat kacérkodnék, vagy szeretne flörtölni… tudom is én már, miket mondtál róla!

Jó, derék aszony ez; csak eszes és mindig jókedvü.

Veled is csak bolondozott. Kár, hogy ugrottál. És bizony nagy hibát követtél el, amikor egy kicsit féltékenynyé tettél rá. Ezzel megrontottad az egész főszezónomat, amely különben elég mulatságos lett volna.

Hogy mennyire tévedtél Plaveczkyné megitélésében, annak fényes bizonyitéka az utolsó pár hét. Ha olyan volna, amilyennek te hitted, bizony nem érte volna be pusztán az én társaságommal, több mint két héten át. Mert itt mostanában az udvarlónak szinét se láthatta.

Arról nem is szólok, hogy bár egy percre összekoccantunk és néhányszor talán meg is bosszantottam, mindvégig kedves maradt hozzám. Hogy pletykált volna rólam, abból egy szót se hiszek.

Az ellensége se tagadhatja le róla, hogy nagyon kellemes, okos, müvelt, ötletes és mindenekfelett mulatságos asszony. Azt se, hogy derék, jó anya, aki kitünően neveli a gyermekét. És egész Miklósháza elismerte róla, hogy amilyen kevés áldozattal, olyan ügyesen, igazán rendkivüli izléssel tud öltözködni, csodálatosan finom izléssel.

De hiszen nem ujság neked, hogy nagyon megszerettem és ő is engem. A fiuk is csak addig könyörögtek, hogy: „maradjunk még!“, ameddig a kis játszótársuk, Misike is itt volt.

Hanem, fájdalom, tegnap már Plaveczkyné is elutazott.

Mondhatom, mind a ketten elérzékenyedtünk, a mikor elbucsuztunk.

– Kedves Bartáné, – szólt – remélem, otthon is látjuk egymást?!…

Megigértem neki és amikor a vonat elvitte őket, – hiszed vagy nem hiszed – sirva fakadtam.

Mióta ő is itt hagyott, Miklósháza valósággal türhetetlenné vált. Szó sincs róla, hogy még egy hétig vagy éppen tiz napig is el birnám viselni a sok unalmat és bosszuságot, azért kérlek, jöjj értünk minél hamarább és szabadits ki bennünket ebből a rettenetes fészekből!

Szervusz, kedves öregem, csókol és vár feleséged,

Piroska.

EGY SZÉP NAP.

I.

Gregoricsnak reszketett a keze, amig a levelet olvasta. A szeme is káprázott egy kicsit. Elolvasta mégegyszer:

„A miniszter megbizásából felszólitom, hogy e hó 22-én délelőtt hivatalos helyiségemben jelentkezni sziveskedjék. Boros, államtitkár.“

Átnyujtotta a feleségének:

– Olvasd el.

De Gregoricsné már olvasta. A levél véletlenül akkor érkezett, amikor Gregorics az iskolában tanitott, s Gregoricsné amint megpillantotta a boritékon a minisztérium hivatalos bélyegzőjét, azt hitte, hogy mindjárt elájul. Nem birta türtőztetni a kiváncsiságát; felbontotta a levelet, elolvasta s ujra leragasztotta.

Máskor is csinált ilyesmit, de máskor restelte volna megvallani, hogy elkövette azt a vétséget, amelyet a levéltitok megsértésének neveznek. Most azonban olyan meghatottságot érzett, hogy a hibája is semmiségnek tünt fel előtte s nem tetette, mintha nem tudná, hogy mi van a levélben, csak szégyenkezve suttogta:

– Már olvastam.

Aztán összenéztek s egy darabig hallgattak. Egymás szeméből akarták kiolvasni, hogy mit gondol a másik.

Az asszony volt a bátrabb. Egy kis habozás után kimondotta, amit Gregorics nem mert kimondani s nem mert elhinni.

– Ez nem lehet más, csak az igazgatói kinevezés.

– Tudod, – szólalt meg Gregorics egy kis tünődés után – ha nem ismerném jobban az életet, magam is azt hinném. Ez a levél olyan furcsán szól… ez a hivatalos ridegség… az, hogy egyszerüen rendelkeznek velem… végre is én nem tartozom ahhoz a státushoz, amelyre nézve a miniszter rendelkezése kötelező… nem tartozom azok közé, akiket bármiféle kinevezés a miniszterium alantasaivá tett… Igaz, hogy egy állami intézetnek is szolgáltatok munkát, de csak egyszerü megegyezés alapján, az igazgató megbizásából, olyanformán, mint egy kereskedő, aki az intézetnek árut szállit… És igazán azt képzelhetné az ember, hogy ha a miniszterium valami más szolgálatot kiván tőlem, akkor az államtitkár udvariasabban irna… mert hiszen nem tartozom neki semmiféle szolgálatot tenni… Igy csak azzal szoktak rendelkezni, akit le akarnak kötni a miniszterium szolgálatába, akiről fölteszik, hogy a fölajánlott örvendetes valamivel együtt szivesen fogad el bármilyen rideg hangu meghivást. Ez a parancsoló hang velem szemben csak akkor jogos, ha a kinevezés következik utánna… Igen, magam is azt gondolnám, ha nem tudnám, hogy nem történnek csodák.

– De mért volna csoda, ha kineveznének?! – vitatkozott az asszony. – Az állás üres… valakivel mindenesetre be fogják tölteni… ezen a téren kevés a szakember… az a kevés is el van látva minden földi jóval… csak éppen te nem, pedig te a legismertebb szakemberek közé tartozol… Aztán az állást nem pályázat utján töltik be… nem lehet folyamodni érte… a miniszterium egyszerüen választ. S te már ötven éves ember vagy… harminc év óta sokat dolgoztál ezen a téren… érdemeid vannak… a kevés elképzelhető jelölt közül sokan téged tartanak a legérdemesebbnek… s a legalkalmasabbnak is, akinek a kinevezése nekik is nyereség volna… Összeköttetéseid is vannak… mindenesetre lesznek, akik ajánlanak… az egyetem fizikusai jól ismernek… ismernek jól a meteorológiai intézetben is… a nagytégelyi csillagvizsgáló intézetben csak a legjobbat fogják mondani rólad… több állami intézetnek szolgáltattál már munkát, ismeretes, hogy mit tudsz… És nem először van szó róla, hogy erre az állásra téged kellene kinevezni… sokan beszélik, hogy most téged fognak kinevezni… Mért volna csoda?!

– Ne áltasd magadat – szólt Gregorics. – Ezt a kinevezést más fogja kijárni magának. Nem az a kérdés, hogy ki az arravaló ember, hanem az, hogy kinek van több pártfogója. És ne felejtsd el, hogy én egy lépést se tettem érte…

– Elég élhetetlenség – zsémbelt Gregoricsné. – Szerencsére nem igen van más jelölt; olyan kevés ember dolgozik ezen a téren… aki versenytársad lehetne, az már mind jobb állásban ül. És nem mondtam neked, mit ujságolt tegnap Doktor Köpeczyné?! Szóról-szóra igy szólt hozzám: „Gratulálok kedvesem; biztos forrásból hallottam, hogy az alsótengelici csillagvizsgáló intézet igazgatójává a te uradat fogják kinevezni.“ Mondtam neki, hogy semmit se tudok róla. Erre ő azt felelte: „Nem is nevezhetnek ki mást; mert kit neveznének ki?! Már mindenkit kineveztek erre az állásra, aki csak szóba kerülhetett, s mindenki feljebb bukott belőle. – Az uradat mindenki megelőzte; de végre ő rá is rákerül a sor, mert más már nincs soron“. És tessék! Köpeczyné csak tegnap mondta ezt… biztos forrásra hivatkozott… most meg az államtitkár magához hivat… milyen különös találkozás!

Gregorics elgondolkozott. Az asszony mond valamit… a szakmunkálatai már elég ismeretesek… a miniszterium is tudhat róla, mert több állami intézetnek szállitott már jó munkát… aki versenytársa lehetne, nem olyan érdemes ember, mint ő… s aztán őt, aki óradijas tanár a városnál, meghivják a miniszteriumba!… ezzel a hivatalos rövidséggel!… Milyen furcsa!… Mégis történnek csodák?!

II.

Az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetet még a néhai Tapolcsányi Gedeon herceg alapitotta, a saját szórakozására, mert szenvedélyes asztronómus volt. Fölszerelte a csillagvizsgálóját ugy, hogy ez semmiben sem maradt mögötte a külföld leghiresebb e nemü intézeteinek; a csillagászati tudomány óriási fejlődésével lépést tartva, egész vagyont költött rá, hogy minden uj fölfedezést fölhasználhasson s minden uj, a régieknél tökéletesebb műszert megszerezzen; szerződtette a legjelesebb külföldi szakembereket; világhirü tudósokat hivott meg Tengelicre, állandó otthont és pazar kényelmet nyujtva nekik, mint Nagy Frigyes vagy II. Katalin cárnő az enciklopedistáknak; fiatalembereket tanittatott ki, hogy előbb a szakembereknek segitőik legyenek és majdan ők maguk is sikerrel vizsgálhassák a csillagokat… Szóval latifundiumának egész jövedelmét a csillagvizsgálójára költötte és haláláig maga igazgatott az intézetében, mert kivált hatvanöt-hetven éves korától fogva nem volt más kedvtelése, csak az asztronómia.