Part 18

A fiatal asszony nincs egyedül. A férje mögötte kuksol, a magasabb ülésen. Azért huzódott-e vissza, mert titokban bóbiskolni akar?… könnyen meglehet. Reggeltől estig talpon volt s nem szokott hozzá az efféle esti mulatsághoz. Vagy azért buvik el, mert nem szivesen mutogatja magát?… mert ebben is tökéletes ellentéte a feleségének, akinek az az egyetlen öröme, ha minél többen látják?… mert a sok vizsgálódó, fürkésző, tanulmányozó, birálgató tekintet izgatja s talán bántja?… mert nem szokott hozzá az uri társasághoz, csak a paraszt-vevőkhöz?… Mindegy. A fiatal asszony nem bánja, ha férje a háttérbe vonul, már akármiért. Sőt jobban szereti igy. A férj rosszul szabott, tavalyi szmókingja itt nem állhatja ki a birálatot s a fiatal asszony ugy gondolkozik, hogy nincs szégyenletesebb valami, mint a rossz ruha. Férjének egész megjelenése azonnal eloszlatná érdekes inkognitóját. A szabók, ugy látszik, a férjeknek egészen másképp dolgoznak, mint a fiatal grófoknak; a feleséges kereskedőn, ugy látszik, a legdrágább és legsikerültebb szmóking is szinte szégyenkezik, elszomorodik, azonnal megbetegszik s hamarosan elsorvad. És a szmóking még hagyján. De férjének az arcában sincsen semmi titokzatos.

Amögött a fal mögött, amelynek árnyékába a férj visszahuzódott, a szomszéd páholyban, magános fiatalember ül. Huszonöt-huszonhat esztendős lehet; csinos gyerek, dus, feketehaju, a bajuszkája csókolni való. Monoklit visel, frakkján meglátszik a párisi származás, plasztronjáról jókora gyémánt szór szerte vakitó fénysugarakat. Arcáról, egész alakjáról s különösen a tekintetéből lesüvölt, hogy nagyon előkelő fészekből kellett kikelnie.

A fiatal asszonyt ez a szemtelen tekintet ostromolja a leghevesebben s a legkitartóbban. Micsoda ember! Mindegyik pillantása olyan vakmerő s olyan kifejező!… azt lehetne mondani: mindent kitálaló… Az a bizonyos levetkőztető s parancsoló tekintet…

A fiatal asszony egy darabig nem akarja észrevenni. Ugy tesz, mintha nagyon érdekelné az opera; a szünetekben másfelé néz s a közönséget nézi üvegen. De az a kitartóan szemtelen tekintet egyre közelebb férkőzik hozzá s egyszerre csak elkapja valamelyik idegszálát… amint a zenét hallgatja, ugy tetszik neki, mintha ez a tekintet, amelyet nem lát, de érez, hirtelen átvenné az első hegedü szerepét… a körülötte zsongó hangok mintha át- meg átjárnák egész lelkét… akarata ellenére, nem tudja hogyan, a pillantásuk találkozik… s aztán a szemek beszélgetnek.

A férj a faltól nem láthatja a fiatalembert. És ha látná is!… alighanem akkor is csak üres tekintettel nézné, nem a féltékenység dühével, marakodásra készen. Hiszen olyan fellázitóan gyanutalan!

Hogy féltékenynyé tegye az, amit az asszonynak csak a szeme mond, bizonyára sohase jutna eszébe.

A férfiak nagy érdekszövetsége meglehetősen rabbá tette az asszonyt, átláthatatlan időkre. De az asszony szempillantását, azt mégse tudta rabbá tenni. Az asszony tekintetére, erre az egyre nem tudott törvényeket kényszeriteni; az asszonynak ezt az egy szabadságát nem tudta megnyirbálni.

És a szemek igy beszélgetnek:

– Szép vagy.

– Tudom.

– Csókolnivaló.

– Mi közöd hozzá?

– Akarlak.

– Soha!

– Hazudsz. Tetszem neked. Már belém haraptál. Már érdeklődöl.

– Nem igaz.

– Sohase szégyeld. Arra születtél. A karjaimba fogsz esni.

– Nem vagyok olyan könnyen szédülő.

– Már az enyém vagy.

– Szemtelen vagy. Rád se nézek többet.

De mégis csak ránéz és az a szemtelen tekintet olyan kedves is tud lenni!

– Haragszol? – kérdi.

– Látod, hogy nem haragszom. Nem tudok rád haragudni. Még a szemtelenséged is hizelgő. De azért ne bizd el magadat.

– Az enyém leszel. Csókjaim tüzének nem tudsz ellenállani. Máris jobban szeretnéd, ha én ülnék melletted s nem az a fajankó, aki a szoknyádon ül.

– Nem igaz.

– Láthatod, hogy különb legény vagyok nála. Imádni fogsz.

– Soha!

– Nézd, még csak a szerelmes pillantásommal ölellek körül és máris megremegsz. Hát még ha!…

– Elhallgatsz mindjárt!…

– Elpirultál.

– Szemtelen! Szemtelen! Szemtelen!

– Kedves vagy, imádásra méltó vagy, halálra foglak csókolni!

– Soha!

És igy tovább…

A fiatal asszony örökösen azt feleli, hogy: „Soha…“ De szorgalmasan megfelel minden kérdésre… és nagyon is sokszor mondja, hogy: „Soha“.

Mintha maga se hinné, hogy ez a „soha“ olyan bizonyos volna. És nem, nem haragszik. Izgatja, gyönyörködteti ez a játék. Rajtakapja magát, hogy már régen nem figyel a zenére.

Egyszerre eszébe jut:

– Holnap reggel hét órakor hazautazunk és ki tudja, mikor jövünk fel megint?! Ha megtudja, ki vagyok, holnap reggel azt fogják felelni neki a szállóban: „Már elutaztak“. Utánam jön-e olyan messzire? Ugy-e nem? Ő maga is mindent el fog felejteni… hát mért ne játszanánk tovább?!… mikor ez oly szórakoztató, kedves és izgató!… Mind a ketten el fogunk felejteni mindent és pillantásaink oly nyomtalanul tünnek tova a semmibe, mint ennek a gyémántnak a fénysugarai!… De ha mégis utánam jönne?!… Akkor majd meglátjuk!… Még akkor is ráérek hátrálni… Addig csak játszszunk… hisz ez oly mulatságos!…

És ettől fogva a tekintete még kevésbbé tartózkodó. Továbbra is azt mondja, hogy: soha… de igy: „Soha, te édes!… Soha, te kedves!…“

Mikor kimennek a páholyból, tudja, hogy a fiatalember nyomon követi s a folyosón azt mondja a férjének:

– A páholyban felejtettem valamit.

Hirtelen visszafordul s a tekintete most már megmondja annak, aki várta, ezt a biztatást:

– Tetszel nekem. Kedves vagy. Gyere utánam!

S egy pillanatra a két szem összeölelkezik.

Aztán szól a férjének:

– Nem, nem, itt van… már megtaláltam…

Pár perccel később a házaspár kocsiját egy automobil követi. A szálló előtt megáll az automobil is. De nem száll ki belőle senki. Ugy látszik, megvárja, mig azok felhaladnak a lépcsőn s csak aztán kérdezi meg a portástól:

– Kik ezek?

És ezzel a kalandnak vége.

A fiatal asszony – az én vagyok. De ki lehet a fiatalember?!…

Elképzelem az arcát, mikor másnap megtudta, hogy már elutaztunk…

Azt mondhatta magában:

– Elbolonditott!… csak játszott velem!… kinevetett!…

És nem utazott utánam a vidékre.

Pedig, ki tudja?…

II.

_Január._

Ó, milyen nyomoruság egy olyan fészekben élni, ahol – az egész városkában! – lehetetlen magamhoz való társaságot találnom!… És még hozzá egy olyan férjnek az oldalán, aki egész nap az üzletében ül!

Mintha azzal, hogy gondoskodik a kényelmemről és gyüjti a garast, jóvátenne mindent: egész közönségességét s még azt is, hogy a kenyérkereset és a vagyonszerzés cimén olyan sokat hagy egyedül! Igaz, hogy kényelem nélkül nem igen lehet elképzelni a boldogságot… de van-e szánalmasabb teremtés, mint az az asszony, aki egész nap nem tudja, mit csináljon?! És mit csináljak? Beüljek én is a boltba – egy lisztkereskedésbe! – társalogni a parasztokkal?!… És várjam, várjam… mit?… csak az idő mulását!… mig egy pár év mulva a lisztpor ugy beeszi magát a pórusaimba, hogy mindenki azt képzeli: „Milyen rettenetesen puderezi magát ez a szerencsétlen asszony!…“

Hát álmodozom.

És egész nap azt kérdezgetem magamtól:

– Nem ostobaság-e ez a nagy önfeláldozás? Nem azoknak van-e igazuk, akik csak a vágyaiknak élnek, akik csak a mámort keresik s nem törődnek semmivel a világon, csak azzal, hogy életük ne maradjon egyhangu, szürke és örömtelen!…

Sokszor gondolok rá, hogy mindennek a férjem az oka.

Egy olyan szép, érdekes és okos asszony, mint én, magához méltó, hatalmas, érdekes és nagyeszü férjet érdemelt volna. Ha zsarnokot, ha szultánt is… de mindenesetre kiváló lelket, előkelő embert.

És az én férjem!…

Akárhányszor ideges, zsémbes, veszekedő, kiállhatatlan vagyok. Néha magam is elcsodálkozom rajta, hogy ilyenkor milyen igazságtalan tudok lenni. És ez a szerencsétlen, mintha igazságtalanságomat valami természetes gyengeségnek vagy éppen betegségnek tulajdonitaná, még ekkor is a gyengédségével akar kibékiteni! Mennyire utálom ezt a gyengeséget, amely a szelidség, a jóság és a hidegvér maszkját ölti magára! Milyen odaadóan tudnék szeretni egy olyan embert, akinek a büntetésétől rettegnem kellene!

Mindig ő rá gondolok, akit csak egyszer láttam.

Ha eszembe jut, milyen édes izgalmat szerzett nekem már az a kis játék is!… az a kis játék, amelyet száz meg száz ember láthatott!… hogy a puszta tekintete is nagyobb hatással volt rám, mint ennek a szerencsétlennek a csókja!… – nem gondolhatok egyebet, mint hogy: megcsalt, meglopott vagyok, mert ő az a hozzám való, akit megérdemeltem volna s nem ez a szegény, aki haszonbérbe vett… neki rendelt az ég… a természet… vagy akárhogyan nevezzem ezt a rejtelmes valamit…

A multkor, miközben egy északi regényben lapozgattam, rokon gondolatul ez a mondás jutott eszembe: ismeretlenem tekintetének a hatása alatt ereimben az örökkévalóság lüktetését éreztem…

De hát ki lehet ez az ember, aki méltó rám és hozzám való?! Ez az idegen, aki egy pár pillantásával közelebb tudott férkőzni a szivemhez, az idegeimhez, az egész lelkemhez, mint bárki a világon, ideszámitva azt is, akivel évek óta élek egy fedél alatt?!

Eh, mit törődöm a nevével! Hozzám való, tehát alighanem előkelő ember és egész bizonyosan előkelő lélek…

Ha fölkeresne!…

Vajjon mért nem jön?!… Nem találja ki, hogy az unalom tengerének partján milyen epedve várja öröktől fogva eljegyzett arája?

III.

_Február._

Végre tudom már, hogy ki ő, az én szép ismeretlenem!

És sajnos, nem lehet kétségem. Az arcképe benne volt minden képes ujságban.

Csakugyan előkelő ember. Egyike legelőkelőbb betörőinknek, azoknak, akik alkalomadtán a gyilkosság tól se riadnak vissza.

Most is efféle alkalomból fedezhettem fel arcképét a képes ujságokban. Megölt egy utcai leányt, elrabolta az ékszereit, de rajtavesztett, elfogták.

A képen is olyan előkelő, amilyen a páholyban volt. A gyémántgombjára ráismerek.

Egy kicsit elszégyeltem magamat.

KEGYELEMKENYÉR.

Sperling Antónia, volt táncosnő, most többszörös háztulajdonos Andrássy-uti palotájának első emeletén, abban a szobában, amelyet az özvegy Sperlingné magának foglalt le, a nevezett özvegy Sperlingné és az öreg Stefi gróf, Antónia régi barátja, durákot játszanak. Stefi gróf már hetvenegy éves; a szemejárása és a hanghordozása még elárulják, hogy valaha egész sereg élősdi leskelődött és fülelt körülötte, de a külsején egyébként már erősen meglátszik, hogy ez a sokat emlegetett ember, aki a pazarlása nagyszerüségével tultett a mesebeli Esterházyakon, mindig többet költött másokra, mint magára. Az özvegy Sperlingné, bár tul van a hatvanon, nem egészen közelről nézve még most is szép asszonynak látszik. Feltünően ápolja a személyét; az olyan hölgyek, akik fiatalságuk legszebb éveit nagy urak társaságában töltötték, késő öregségükben se hanyagolják el magukat.

Játék közben az özvegy Sperlingné és Stefi gróf igy beszélgetnek:

_Sperlingné:_ Kérem, ne csaljon!

_Stefi gróf:_ Hallja, mama, ne mondjon ilyeneket! Maga jól tudja, hogy én akárhányszor feltettem egy kártyára egy egész uradalmat és soha senki se mondta, hogy csalok. Maga az első, aki folytonosan csalással vádol engem… most, amikor durákot játszom, tiz fillérbe!… mert már nem tudok meglenni a kártya nélkül. De hát mi vagyok én?! Csizmatisztitó vagyok én?!

_Sperlingné:_ Maga még csak nem is csizmatisztitó. Maga csak egy öreg játékos, aki már csalni se tud. Csak akar csalni, de nem tud.

_Stefi gróf_ (leteszi a kártyát): Kérem, mama, én hölgyekkel szemben mindig udvarias vagyok, de ne tessék engem sértegetni, mert ha még egyszer ilyet mond, én örökre kiköltözöm ebből a házból. És maga jól tudja, hogy mi ennek a vége, mert ez már éppen ötödször fog megtörténni. Akkor persze a Tónika utánam rohan a vendéglőbe és sirva kér bocsánatot; maga pedig megint ki fog kapni.

_Sperlingné:_ Nekem még a Tónika se parancsol. Különben ne érzékenykedjék, hanem vegye fel a kártyáját és folytassuk. Mintha nem tudná, hogy tréfálok! De magának könnyebb a lelke, ha jeleneteket csinálhat és panaszra mehet a Tónikához.

_Stefi gróf:_ Tudom, hogy magánál ez tréfa, de az ilyen tréfák nem az én izlésem szerint valók és föltettem magamban, hogy le fogom erről szoktatni. Azért nem is kártyázom tovább, a mig bocsánatot nem kér tőlem. Már csak azért se kártyázom tovább, mert látom, hogy nagyon szeretne tovább játszani. Csak azért se!

_Sperlingné:_ Csak ne kiabáljon! A Tónika a szomszéd szobában alszik, és tudja, hogy a Tónika nagyon haragszik, ha délután félnégy előtt felköltik.

_Stefi gróf:_ Nekem senki se parancsol. A római pápa se.

_Sperlingné:_ Csak a Tónika. De attól aztán reszket.

_Stefi gróf:_ No igen, a gyöngédség ez, olyan valami, ami a mama előtt örökre érthetetlen marad. Ha szeretek kedvében járni a Tónikának, a mama ebben csak hizelgést, félelmet, papucsot, haszonlesést s még nem tudom miféle aljasságot lát. De hát nem ugy bántam a Tónikával mindig, mint egy királynéval?!… Nem ugy bántam vele akkor is, a mikor még csak kis senki volt, akit az tett valamivé, hogy én voltam a barátja?!… Mert én gyöngéd vagyok.

_Sperlingné:_ Ha gyöngéd, ne zavarja ki az álmából. Legyen csöndes és kártyázzunk tovább. A csalást visszavonom.

_Stefi gróf:_ Nem kártyázom tovább, mert felizgatott, pedig megvallom, hogy jobban szeretnék kártyázni, mint vitatkozni a mamával. Ha büszke akar lenni rá, csakugyan eldicsekedhetik vele, hogy az egyetlen ember a világon, aki engem ki tud zavarni a sodromból. Én nyugodt ember vagyok, egy cseppet se ideges, a hidegvérem közmondásos…

_Sperlingné:_ Csak volt.

_Stefi gróf:_ Mondhatom magának, hogy fejedelmeket láttam sáppadozni és remegni abban a helyzetben, amelyben én olyan szilárd és nyugodt maradtam, mint észak csillaga… Mintha csak ércből lett volna az arcom. És mindig példaképpen emlegettek, ha az önuralomról volt szó. De a mama, a szörnyü hidegségével és a kötekedő, gunyos, csupa lenézést kifejező, hogy ne mondjam: a huszárhadnagyokra emlékeztető hanghordozásával olyanokat tud mondani, amik egy olimpusi istennek is az arcába kergetnék a vért. És ha éppen akarja, megvallhatom magának…

_Sperlingné:_ Csak mondja ki! Ne féltsen engem. Ne legyen olyan gyöngéd.

_Stefi gróf:_ Nos hát igen, ilyenkor néha megbánom, hogy annak idején nem lőttem fejbe magamat. Más nem tud nekem olyat mondani, ami ezt megbánatja velem. Csak a mama.

_Sperlingné:_ Ej, soha se lövi magát fejbe az, aki erről beszél. Aki fejbe lövi magát, az nem beszél.

_Stefi gróf:_ Ez a közmondás is csak olyan igaz, mint a többi. Nálam, igenis, csak egy asszonyi hajszálon mult. Az egész világ szinte várta tőlem. Én magam sohase hittem volna, hogy ilyen helyzetbe jutva, még az is megtörténhetnék, hogy nem lőném fejbe magam. És miért is ne? Soha se féltem a haláltól; a pokoltól se, semmitől. Gyönyörü élet volt mögöttem, hosszu élet, s mi várt rám?!… Hatvanöt éves koromig ugy éltem, mint egy maharadzsa. Rengeteg vagyonom volt, s ami gyönyört a föld kinál, azt mind tálcán hozták elém. Szerályt tarthattam volna; egész udvarom volt hizelgőkből, tányérnyalókból és rabszolgákból… ha örömet találtam volna benne, kedvemre utálhattam volna az embereket. Tetszésem szerint élhettem az izgalmaknak és kedvteléseimnek. És a kedvteléseim mindig uri, néha igazán nemes kedvtelések voltak. A legjobban szerettem adni, segiteni, ajándékozni, örömet okozni, jót tenni; szórtam a pénzt, mert jól esett az a tudat, hogy hasznára tudok lenni sok embernek, hogy azt az átkot, mely minden nagy vagyonhoz hozzáfüződik, be tudom váltani áldásra. Fejedelmi módon támogattam minden olyan törekvést, amely nekem tetszett; adóztam a köznek is, ugy mint egy király s örültem, hogy ajándékkal fejezhetem ki, mit tartok pártolásra érdemesnek. Hiu voltam, az igaz. Szerettem, ha azt mondják rólam, hogy: kevés ilyen gavallért látott még a világ. De ez se volt nemtelen hiuság. Szerettem szépen élni és ez talán mégis csak menthető hiuság. Ha elszórtam az egész vagyonomat, ez semmi esetre se volt szándékos; de ez se történhetett volna meg, ha nem akartam volna minden cselekedetemmel megmutatni, hogy semmire sem becsülöm a pénzt s hogy a különb dolgokat többre becsülöm. Nem volt mit restelnem a bukásomon s nem volt mit várnom az élettől. Hát élet ez, amikor az embernek nem maradt egyebe, mint durákot játszani?! Egy olyan embernek, aki ugy élt, mint én! Akkor jött a Tónika és sirt, hogy ne lőjem fejbe magam. Azt mondta: amije van, azt én adtam neki, hát ez még megmaradt nekem. Ez szép és ez engem meghatott. Nagyon szép! – mondtam magamban. – Tiz millió közül csak egy csinálná meg és talán soha se az, akitől várjuk. Hát ez engem nagyon meghatott. És azt mondtam magamban: „Ha negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt éves vonék, okvetlenül fejbe lőném magam, hiába sir a Tónika. De már hatvanöt éves vagyok. Hát érdemes azért a kevésért, ami még hátra van, öngyilkosnak lenni?! Ami még hátra van, az már ugy se élet, az már halál, durák. Most már egészen mindegy“. Igy volt. És az szép, amit a Tónika csinált, de az már nem szép, hogy a mama az egész micsodát megbánatja velem.

_Sperlingné:_ Hát ne bánja meg! Mondtam én, hogy: mért nem lőtte magát fejbe?… Én csak azt mondtam, hogy ne lármázzon, mert a Tónika felébred. De maga boldog, ha jeleneteket csinálhat és engem leanyósozhat. Mért? Olyan nagy szerencsétlenség egy öreg asszonynyal durákot játszani?! És mindig csak velem verekszik! Mi baja van velem?! Tehetek én róla, ha azt hitte, hogy a milliói elkölthetetlenek és egy kis tőzsde-veszteség, meg egy kis kártya-veszteség, meg egy kis számitani nem tudás, a kedvezőtlen véletlenek egy kis összetalálkozása… és a milliók hirtelen ugy elröppentek, mint egy szép álom!… Tehetek én erről?! Mit mondtam én magának azóta, hogy a csalást visszavontam, ami magát sérthetné?! De magának semmit se lehet mondani. Egy ilyen nagy embernek, aki el tudott verni nem tudom hány milliót! Persze, aki el tudja szórni a pénzt, az nagy ember; és a polgári takarékosság, az kicsinyesség. De ugy-e, jó volt, hogy a Tónika nem herdálta el, amit kapott és nem tünt el, mint a többiek, akik a maga pénzét széthurcolták a világba, hanem sarokházat vett, és megint sarokházat vett, és mindig csak sarokházat vett?!… Mert mégis csak jobb durákot játszani egy öregasszonynyal, mint a földben lenni.

_Tónika_ (benyit): Micsoda lárma ez megint?

_Sperlingné_ (mentegetőzve): Én mondtam a grófnak…

_Tónika_ (szemrehányó hangon): De édes Stefi, én olyan keveset kérek magától!… és még ezt a keveset se teszi meg a kedvemért!

AZ UTOLSÓ JELENET.

_A beteg:_ Kérem, könyörgök, mondja meg nekem az igazat! Nagy érdekem megtudni, hogy: életben maradok-e?!… Ha meg kell halnom, jól van, de tudni akarom…

_Az ápoló:_ Esküszöm, asszonyom, hogy csak zuzódásokat szenvedett…

_A beteg:_ De hiszen megmoccanni se tudok s nagy fájdalmakat érzek! Mintha félholtra vertek volna. Bizonyosan kitörtem kezemet-lábamat…

_Az ápoló:_ Semmije se tört el; világosan hallottam. És higyje el, alaposan megvizsgálták. Az egyik orvos nekem is mondta, hogy néhány nap mulva már nem lesz semmi baja. Hogy csak az ijedtség, az idegesség, meg talán egy kis kimerültség tette, ha a vizsgálat idején félig magánkivül volt…

_A beteg:_ Teljesen magamon kivül voltam, amikor megvizsgáltak. Csak akkor kezdtem magamhoz térni, amikor az orvosok már menőben voltak. Hirtelen azt képzeltem, hogy rémes álmomnak árnyékalakjai vonulnak tova. Csak magától tudtam meg, hogy az orvosok voltak. Hát már ez is, hogy elvesztettem az eszméletemet!… velem sohase történt ilyesmi… És aztán, ha nem forgok életveszedelemben, miért hagytak itt, a vendéglőben?! Miért nem szállitanak szanatóriumba vagy kórházba?!

_Az ápoló:_ Kis faluhelyen vagyunk, ahol se kórház, se szanatórium s ahol ez a vendéglő az egyetlen hely, ahol ön némi ápolásban részesülhet.

_A beteg:_ Mért nem szállitanak Drezdába?! Már nem lehetünk messzire Drezdától. Kitalálom. Azt mondták: „Ezt már ugy se lehet megmenteni“.

_Az ápoló:_ Ellenkezőleg, azt mondták, hogy önnek csak nyugalomra van szüksége. Idehozták, mert közel vagyunk a vasuti állomáshoz s nem messze a szerencsétlenség szinhelyétől… és az orvosok ugy találták, hogy ön nagyon jó helyen van itt. Annyi bizonyos, hogy a közelben sehol se juthatna figyelmesebb gondozáshoz. Drezdában mindenesetre több kényelmet találna, de a forgalom még nem állt helyre s ha néhány óra mulva helyreáll is, Drezda még gyorsvonaton is másfél óra…

_A beteg:_ Milyen kár, hogy nem voltam magamnál, amikor megvizsgáltak! Egy szót se értek németül, de kiolvastam volna az orvosok szeméből, hogy mi várakozik rám. A férfiak tekintete sohase tud ugy szinlelni, mint az asszonyoké. Maga asszony; magának nem hiszek. Csak vigasztalni akar s nem mondja meg az igazat. Nézze, Julia… ugy-e, azt mondta, hogy Juliának hivják?!… mondok magának valamit. Látja ezt a kis briliánt-gyürüt az ujjamon? Huzza le!… magának adom, ha megmondja az igazat.

_Julia:_ Asszonyom, az igazat mondtam, de ezért nem érdemlek jutalmat és nem is merném…

_A beteg:_ Ahá!… nem akarja elfogadni! Mert fél, hogy ha egy óra mulva meghalok, azzal vádolhatnák, hogy meglopta a halottat!

_Julia:_ Ó, asszonyom, bocsásson meg, de én nem vagyok olyan, aki…

_A beteg:_ No, nem akartam megsérteni!

_Julia:_ Remélem, egy pár nap mulva jobb véleménynyel lesz rólam.

(Szünet.)

_A beteg:_ Nem tudja, mi lett a komornámmal?

_Julia:_ A sebesültek között van.

_A beteg:_ Hol?

_Julia:_ Egyelőre nálunk. Az épület tulsó szárnyában.

_A beteg:_ Egyebet nem tud róla?

_Julia:_ Ugy hallottam, eltört a lába.

_A beteg:_ Életben marad?

_Julia:_ Minden bizonynyal.

_A beteg:_ Sok a sulyosan sebesült?

_Julia:_ Huszonkettő.

_A beteg:_ És halott?

_Julia:_ Ugy negyven körül.

_A beteg:_ Szörnyü… Nini, a táskám! Hogyan került ide? Igaz, könnyü volt kitalálni, hogy az enyém, mert csak ketten ültünk a fülkében.

_Julia:_ A kezében találták, asszonyom. A szerencsétlenség pillanatában, ugy látszik, ki akart belőle venni valamit.

_A beteg:_ Nézze meg, benne van-e a tárcám? A tárcában ezerkétszáz márkának kell lennie. Nyissa csak ki.

_Julia:_ Benne van, asszonyom.

_A beteg:_ Milyen becsületes emberek laknak erre!… Igaz, kitől hallotta, hogy sürgönyöztek az imprezáriómnak?

_Julia:_ Egy vasuti embertől.

_A beteg:_ Az állomásfőnök sürgönyzött?

_Julia:_ Igen.

_A beteg:_ Fölismertek?

_Julia:_ Ki ne ismerné a világ egyik legnagyobb müvésznőjét?

_A beteg:_ Maga is megismert volna, Julia?

_Julia:_ Hogyne!

_A beteg:_ Látott valaha a szinpadon?

_Julia:_ Nyolc évvel ezelőtt, Berlinben.

_A beteg:_ Melyik szerepemben?

_Julia:_ Háromszor is. Láttam mint reichstadti herceget, aztán Nórában és harmadszor, amikor Elizát, az utcai leányt játszotta.

_A beteg:_ És tetszettem magának?

_Julia:_ El voltam ragadtatva, mint mindenki. Talán még jobban, mint akárki. Mennyit gondoltam azóta ezekre a szép estékre! Egyik leglelkesebb imádója vagyok, asszonyom.

_A beteg:_ Kár, hogy nem látott fiatalkoromban…

_Julia:_ De, asszonyom, hiszen ön még ma is fiatal!…

_A beteg:_ Régen volt az, Julia!…

(Szünet.)

_A beteg:_ Ó, Julia, ugy félek a haláltól!

_Julia:_ De biztositom, asszonyom…

_A beteg:_ Ne szólj! Nem hiszem el, akármit mondasz… pedig ugy szeretnék hinni a szavaidnak! Látod, hazudtam az imént, amikor azt mondtam, hogy: nagy érdekem tudni, mi lesz velem!… Csak a megnyugtatást szomjaztam, de nem tudtál megnyugtatni. Egyre a vörös papokra kell gondolnom… mind tisztábban látom őket… s most már tudom, hogy meghalok. Most már vége minden hazugságnak… azért szólok hozzád ugy, mint a haldokló az élve maradóhoz… mint a halálra itélt az utolsó emberhez, akit az életben lát… mint a holtra vált, aki sir azon, hogy meg kell halnia, a viruló élethez… mint egy szerencsétlen öreg nő, aki az utolsó perceit éli, a fiatalhoz, aki talán részvétet érez… mert hiszen egyszer te is meg fogsz halni, Julia!…

_Julia:_ Ne izgassa fel magát, asszonyom és ne engedje át magát a képzelődésnek!… hiszen semmi komoly baja!… s holnap maga is mosolyogni fog azon, hogy ma micsoda kínokot állott ki, minden alap nélkül való aggodalomból… Beszéljünk másról… Ha megengedi…