Part 15

Megint elhallgattak. Mind a kettő arra az időszakra gondolt, amikor véletlenül se találkoztak. Ebben az időben foglalkoztak egymással a legtöbbet. Mindent elkövettek, a mi csak kitelhetett tőlük, hogy egymásnak árthassanak. Szólták-szapulták, kisebbitették, gunyolták és ócsárolták egymást: mindegyik rajta volt, hogy nevetséges alaknak kiáltassa ki a másikat; mindegyik ármánykodott, harcolt a másik érdeke ellen. Előbb ugy mozogtak ugyanabban az érdekkörben, mint két propeller, amelyek egymás közelében napról-napra ugyanazt az utat futják meg a jobbpartról a balpartig meg vissza, ujra meg ujra… és bár folyton egymás szomszédságában vannak, valójában sohase találkoznak, semmi közük egymáshoz; később pedig, nagy messzeségből, ugy tüzeltek egymásra, mint két páncélos hajó. Ez az időszak, amikor véletlenül se látták egymást és mégis folyton csak egymás ellen manővereztek, a komoly küzdelmek, a nagy csaták időszaka volt; nekik tulajdonképpen csak ez volt: _az élet_, mert ami előbb történt velök, az pusztán játék, szórakozás volt.

Miért csatároztak egymás ellen olyan megátalkodottan? – most már nem tudták volna megmondani. Miután hosszan versengtek, küzködtek, háboruztak, – miután sokáig csak egymásra agyarkodtak, – miután hiába keresték egymást, hogy egy kis vérengzés lehessen a dologból: uj emberek érkeztek, akik egyformán szigoruan bántak el mind a kettőjükkel és egyszerüen félretolták őket a csatamezőről.

A bukásban aztán kiengesztelődtek: a közös balszerencse végre barátokká tette őket.

Eszükbe jutott: miért is ócsárolták egymást olyan buzgón?!… miért is pazaroltak el annyi erőt, csak azért, hogy egymásnak kárt okozhassanak?!… Milyen fölösleges fáradozás! Vannak most már elegen, akik ezt szivesen elvégzik helyettük!…

És most már nem gondolhatnak egymásra egy kis lelkifurdalás nélkül. Most már igazán jóbarátok: olyan jóbarátok, akik nem akarnak ártani és nem tudnak használni egymásnak, de nagyon szivesen beszélgetnek el egymással, ha véletlenül találkoznak… kár, hogy csak nagyritkán találkoznak s mindig csak temetéseken.

– Tudod-e, mi jutott eszembe?! – szólal meg az egyik őszszakállu, a mikor a kocsi befordult velük a temető kapuján. – Az a sejtelmem támad, hogy amilyen furcsán összekerültünk mindig, még a bajban is, bár tulajdonképpen soha se kerestük a találkozást… még itt is egymás mellé fogunk kerülni!

A másik végre sükségét érezte, hogy életében először őszintén szóljon ehhez az öreg emberhez, aki már olyan régen vándorol a szeme előtt.

– Könnyen meglehet, mert mi már nem várhatunk egyebet a világtól, csak egy-egy diszsirhelyet. És ezek nagyobbrészt egymás mellett, egy táblában vannak.

MEGALKUVÁS.

I.

_Május 3._

„Ezekkel a sorokkal naplóm lezárul. Váratlan szerencsétlenség ért, amely megöl. Meg kell halnom – szó nélkül. Nem mondom el senkinek, miért halok meg. Minek?!

Holnap már ez a sebesen rohanó kis folyó lesz az ágyam, ez a jéghideg, sötétzöld viz, amely itt zúg az erkélyem alatt, s amelyre mindig borzadozva néztem, amikor még boldog voltam. És nem törődöm többé semmivel, semmivel.“

Egy héttel ezelőtt igy vagy ilyenformán fejeztem volna be a napló-irást, ha ugyan eszembe jutott volna a naplóm.

De egy hétig nem is gondoltam a kapcsos könyvemre. Egy egész hétig. Ami még soha se történt meg.

Ez is mutatja, mennyire szerencsétlen vagyok.

Hanem azért mégsem haltam meg. Csak azért sem!

Okosabbat gondoltam. Miért szerezném meg nekik ezt az örömöt?!…

II.

_Május 4._

Talán igazuk van azoknak, akik képtelenül gyermekes lelkünek csufolnak s azt jósolgatják, hogy örökre nagy gyerek fogok maradni. Egy héttel ezelőtt még meg akartam halni; s most, esténkint, ujra elő-előveszem a kapcsos könyvemet, mintha semmi se történt volna.

Pedig a napló-irás igazán csak leányoknak való időtöltés. S ha engem erről hat évi házasélet se tudott leszoktatni… ha még ezután a nagy szerencsétlenség után is képes vagyok rá, hogy papirra tegyem a gondolataimat – ez, meglehet, csakugyan azt jelenti, hogy született naiva, örök gyermek vagyok, aki egy-egy percig még a halálos ágyán is eljátszadozik, amig a játékszer ki nem esik a kezéből.

És mégis jól esik néhány sort firkálgatnom a könyvembe. Nem tudok meglenni anélkül, hogy valahol egészen őszinte ne legyek. És ezentul már csak a magánosságban lehetek egészen őszinte. Az, aki elől eddig nem titkoltam el semmit, soha se fogja megtudni, hogy fölfedeztem a hitszegését, s hogy ez a fölfedezés halálosan megsértett.

III.

_Május 5._

Mit tehettem volna egyebet, mint hogy élve maradok s panasz nélkül viselem a rám mért szenvedést?! – Némán, anélkül, hogy elárulnám a titkomat.

Árván hagytam volna két imádott gyermeket?! Csak azért, mert a férjem nem szeret eléggé… mert elég gyönge volt ahhoz, hogy megcsaljon egy undok teremtéssel?!… Csak azért, mert nőnemü bestiák is vannak a világon?!

Nem. Élni fogok. De csak a gyermekeimnek fogok élni. Az, akinek a nevét viselem, ezentul örökkön idegen lesz előttem. Menjen a bestiájához.

És soha se fogja megtudni, hogy mi történt.

Egyelőre, persze, még akkor se vághatnám az arcába, hogy mit követett el, ha ez ki is kivánkoznék belőlem. Még tiz nap, amig hazaérkezik. Akarva, nem akarva, némának kell maradnom addig.

De azután se fogok lealacsonyodni odáig, hogy fölvilágositással szolgáljak neki, hogy szemrehányással halmozzam el, hogy panaszszal álljak elő, hogy szégyenkezzem előtte… mert hiszen, olyan furcsa a világ berendezése, hogy ilyen esetekben a vádlónak kell szégyenkeznie!

Az igazat megvallva, alig várom, hogy egy kicsit meggyötörhessem a ridegségemmel, a némaságommal, a kifürkészhetetlenségemmel. Ennyi büntetést megérdemel.

Bizony, rászolgált nagyobb bünhődésre is. Szerencséjére, nem valami furiával van dolga, hanem egy jobb sorsra érdemes nővel, aki, ha elárulják, nem tud egyebet, csak szenvedni.

De az elhatározásom, az rendithetetlen.

Sokkal büszkébb vagyok, semhogy ebben a pontban megalkuvást ismernék.

Majd törheti a fejét, amig kitalálja, mi választott el egymástól örökre, ha egy fedél alatt, egymás szomszédságában maradunk is.

Előre látom, milyen arcot vág, amikor… nem akarja elhinni s meg kell győződnie róla, hogy az ajtó csakugyan be van zárva.

IV.

_Május 6._

Olyan sokat sirtam, hogy már elég is volna. És a sok sirástól nem lesz az ember okosabb.

Csak két dolog világos előttem. Az egyik az, hogy: az uram megcsalt. A másik, hogy: meg kell boszulnom magamat.

Betege leszek, belehalok, ha nem állhatok boszut.

De mit is töprenkedem ezen olyan sokáig?! Egy tüzesvérü, szenvedélyes asszony már régen megboszulta volna magát. Megölte volna mind a kettőt; az egyiket, azt a bestiát, mindenesetre.

Abból, hogy olyan sokat gondolkozom ezen, ami a legtermészetesebb dolog a világon, azt kell következtetnem, hogy a barátnőimnek, amikor jól elrágalmaznak a hátam mögött, egy kissé igazuk van. Csakugyan nem vagyok elég okos.

De hiszen én nem is akarom fölfedezni a nehézkedés törvényét!

És még erről a törvényről is kiderül, hogy nem igaz! Egy szó se igaz belőle!

Sok száz esztendeig minden okos ember azt hitte, hogy igaz, és utoljára még ez se igaz!

Hát mit ér el vele az ember, ha sok esze van?!

És aztán, tőlem ugyan beszélhetnek ezek a szép lelkek, amit akarnak!

Azért mégis csinosabb vagyok, mint akármelyik.

Ahányan vannak, mindannyian letennék a haza oltárára összes elmebeli kiválóságukat, ha ezen az áron olyan szép szájat és olyan formás orrocskát szerezhetnének maguknak, amilyen az enyém!

V.

_Május 7._

Tulajdonképpen leginkább azért vagyok dühös arra az urra, akinek a nevét, ugy látszik, holtomig viselni fogom, mert az már mégis csak az utolsó, cudar meggondolatlanság, hogy itthon felejtette a kulcsait!

A gyalázatosság még hagyján, de ez a könnyelmüség!

Ha nem felejti itthon a kulcsait, ugy nem jut eszembe átkutatni a fiókjait. Meg se villan a fejemben, hogy be kellene pislantani a kékszakállu kamrájába. És ma is a legboldogabb asszony volnék a világon.

Lehetett volna annyi esze, hogy magával vigye a kulcsait. Megóvhatott volna ettől a fölfedezéstől.

Mert végre is, az meglehet, hogy a házasságtörő férjnek több mentsége van, mint a házasságtörő asszonynak. De egy férjnek sincs joga ahhoz, hogy ilyen szenvedést okozzon a feleségének.

A legkevésbbé pedig annak, aki véletlenül éppen az én férjem volt. Aki egy olyan ideált mondhatott a magáénak, amilyen én vagyok.

Ugy látszik, minden férfi gazember. De amelyikben van még egy szikrányi becsület, az minden figyelmességével rajta van, hogy legalább a szegény asszony soha még csak ne is gyanithasson semmit.

Ha a hüsége már az ördögé is, kutya kötelessége megóvni a feleség hitét, gyermekes illuzióit.

Az az ur is tartozott volna nekem ennyi gyöngédséggel.

VI.

_Május 9._

A legtermészetesebb megtorlás mindenesetre a „szemet szemért, fogat fogért.“

De előre elhatározni s elvből tenni meg ezt – fuj!

Ó azért legyünk tisztában! Én önnek, uram, nem tartozom többé semmivel. Ön nekem visszaadta, visszalökte a szabadságomat. És én, visszajutva a teljes szabadságom birtokába, ezentul, igenis, azt teszem, amit éppen akarok.

Imádkozzék, uram, hogy ne kerüljön a szemem elé valaki, aki hosszabb ismeretség után meg talál tetszeni! Mert nem lesznek aggodalmaim!

Hanem ahhoz, hogy mindjárt ennek a megtorlásnak a szándékával nézzek körül a világban – ehhez ujra kellene születnem. Legalább is másféle gondolkozásba kellene belenevelkednem.

Ön jól tudta ezt és visszaélt vele. A cudarsága tehát kétszeres… nem, ez a cudarságát százszorossá teszi. Ez olyan, mintha megölne valakit, akiről előre tudja, hogy nem fog védekezni.

De vigyázzon! A mártirok kezdenek kihalni, s nekem semmi kedvem ahhoz, hogy én zárjam be a sort!

VII.

_Május 11._

Minél tovább gondolkozom a dolgon, annál tisztábban látom, hogy mindennek az a nyulszáju asszony az oka, a hosszu derekával, meg a rövid lábával.

A férfinak mindig van egy mentsége.

A hiusága azt mondja, hogy vannak helyzetek, amelyekből neki nem lehet hátrálni. Hogy nevetségessé válnék, ha a Potifárnékkal szemben a József szerepét játszaná. És a Potifárnék száma légió.

Én ugyan ezt a férfi-hiuságot ostobaságnak tartom, de azt meg kell adni, hogy ez a hiuság, amilyen általános, olyan érthető.

Őszintén megvallva, nem is szeretném, ha azt, a kinek hat évig a felesége voltam, valami Józsefnek tartanák.

Hanem az a némber!…

Annyi kedvese van, hogy az ember nem győz eleget csodálkozni a férfiaknak a rossz izlésén, vagy legalább is az igénytelenségén.

És még ez is kellett neki!… Az én emberem, akiről sohase tudom elhinni, hogy valami nagyon utána vetette volna magát ennek a szépségnek, amely olyan közismert, mint akár a Szent Márk-tér.

Hiszen, ha szokásban volna vitézségi medáliákat osztogatni az asszonyoknak is, ennek a hölgynek a bluzát teljesen beborítaná a sok érdemrend, s még a térdén is ordó fityegne!…

Az igaz, hogy: mit várjak egy ilyen teremtéstől?!

Ha csak egy csepp tisztesség-érzet volna benne, azt kellett volna mondania magában:

– Nekem minden ujjamra van egy kedvesem, mert hiszen vadászok rájok. Annyi van, hogy már megelégelhettem volna, ha nem volnék ezen a téren a leghiresebb gyüjtő. Ellenben ez a szegény, szép, fiatal asszonyka buta és becsületes. Ennek csak egy embere van. Hát nem veszem el tőle ezt az egyet; hadd legyen neki is!…

S éppen ellenkezőleg… talán csak azért vetett szemet erre az én ostoba emberemre, hogy fájdalmat okozhasson nekem, akit irigyel.

Nos, csak azért se fog diadalmaskodni! Senki se fogja látni a könyeimet.

De addig nem leszek egészséges, a mig ezen az asszonyon meg nem boszulom magam!…

VIII.

_Május 13._

Sürgönyt kaptam attól az urtól, hogy holnap haza érkezik.

No, hiszen csak gyere!

IX.

_Május 15._

Megérkezett. Rideg, néma és kifürkészhetetlen voltam. A szeme, szája elállott a csodálkozástól.

Persze, minden áron faggatni akart. De annyi erőt tanusitottam, hogy tapsolnom kell magamnak.

Nem, uram. Azt nem éri meg, hogy magyarázatokba bocsátkozzam. Az önérzetem kizár minden kicsinyes pörlekedést. Megvallani azt, hogy az ön hütlensége fájdalmat okozott nekem – nem, ennyire sohase fogok megalázkodni!

A nap elmult s egy szóval se árultam el, hogy felfedeztem az árulását.

Olyan ostoba képeket vágott, hogy titokban nevetnem kellett rajta.

Kár, hogy akkor nem láthattam az arcát, amikor már vagy öt perc óta hiába dörömbölt azon az ajtón, amelyet eddig még sohase zártak be előle.

Szólt – nem feleltem. Hangosabban – semmi válasz. Szónokolni kezdett odakünn, kérlelt, hizelgett, nyugtalankodott – siri csend.

Aztán egy kis szünet. De ahogy valamennyire kifujta magát, – a dörömbölés harmadszor is ujra kezdődik…

Kis hijja volt, hogy el nem kacagtam magamat.

Végre kiszóltam neki:

– Aludni akarok!

X.

_Május 16._

Ha a szivem nem halt volna meg egészen, megindítónak kellene találnom, olyan kétségbeesett.

Olyan zavart, olyan feldult, ugy nem érti az egészet, ugy nem akar hinni a szemének.

Meglehet, egy kicsit szineskedik is a gazember. Meg akar lágyitani.

De ha egy kicsit szineskedik is – ez már bünbánat, vagy legalább is gyöngédség jele.

És annyi bizonyos, hogy egy cseppet se tetszik neki ez az uj állapot.

Nyilván sejt valamit, s nagyon izgatja az aggodalom.

Mintha az önvád is erősen szurkálná. Egy-egy pillantásából tisztán láttam, hogy nem tud haragudni rám, s hogy furdalja a rossz lelkiismeret.

Már pedig, akit bánt a lelkiismeret – az még nem veszett el egészen.

XI.

_Május 18._

Istenem, milyen gyönge is egy asszony!

Nem állott meg bennem a szó; nem tudtam megőrizni a titkomat.

Addig esdekelt, addig ingerelt, mig végre kipakoltam.

És természetesen lefőzött.

Megesküdött, minden szentekre, hogy azok a bizonyos levelek abból az időből valók, amikor még nem voltam a felesége.

Olyan szemtelen szerencséje van, hogy egy levélen sincs rajta a kelet; véletlenül, vagy szándékosan? – de nincsen rajta.

És sehol egy szó, sehol egy mondat, amely elárulná, hogy a levél mikor kelt.

Persze, hogy hazudik a gazember! Érzem, hogy hazudik.

De amikor meglepett vele, az első percben olyan jól esett elhinnem ezt a nyilvánvaló hazugságot, hogy elsiettem a megbocsátást.

Most már világos előttem, hogy hazudik. Hogy ujra megcsalt, becsapott… mit is tehetett volna egyebet?!… De ha már egyszer tökéletesen megbocsátottam – nem kezdhetem a dolgot elülről.

XII.

_Május 20._

Jobban meggondolva a dolgot: még ha csakugyan becsapott is… nem volt olyan nagy gyöngeség, szinte természetes, hogy megbocsátottam neki… hogy _neki_ megbocsátottam.

Ha valaki, aki jó férj és jó apa, egyetlen egyszer megtántorodik – és ugy látszik, néha még az ilyenek is megtántorodnak – a legtöbb férj pedig egyre tántorog, tántorog… – az ilyennel szemben egyszer, egyetlen egyszer nem is szabad szigorunak lenni.

Illő megbocsátani neki… meg is _kell_ bocsátani neki, már csak a gyerekek érdekében is.

A gyerekek ezt szinte megkövetelhetik az anyától.

Hát Isten neki!… Viselem a sorsomat megadással… viselnem is kell, mert első meglepetésemben hamarjában annyira megbocsátottam, hogy ezt a bocsánatot már nem vonhatom vissza.

Hanem annak a cudar némbernek, annak már nem tudok megbocsátani!

És esküszöm, hogy addig nem nyugszom, amig ezen a nőn meg nem boszulom magam! Véres boszut állok a bántalomért, a megaláztatásért, ha az életembe kerül is!

XIII.

_Május 22._

Csodálatos nagy gyönyörüség lehet egy egészséges, alapos boszuállás. Amikor az ember egy perc alatt megfizethet sok, sok keserves óráért; amikor egy csapással kiadhatja magából mindazt a keserüséget, amelyek évek során gyülemlettek föl benne, tömérdek szenvedésből, emésztő gyötrelmekből, elfojtott gyülölségből. Ha az ember, miután évekig tűrt sérelmeket, ostorcsapást, kegyetlenkedést, megaláztatást, s néha már fuldoklott a tehetetlen düh fojtogató érzésétől, egy kedvező pillanatban fölébe kerekedhetik az ellenségének és farkasszemet nézve vele, maga alá teperheti, leköpheti, agyon pofozhatja, megsemmisitheti az életéért reszkető, letiport halálos ellenséget!…

Micsoda gyönyörüségeket élhetett át Monte Christo, amikor sorra boszut állott valamennyi ellenségén, mindazokon, akik valaha nagyot vétettek ellene s az életét kegyetlenül megrontották!

Könyörtelen volt a boszuállásban, de hiszen a boszuállás ott kezdődik, ha az ember eltaposhatja, széttiporhatja, megölheti a halálos ellenséget.

Sőt ott kezdem, hogy ha az ember hirtelen, csak ugy egyszerüen megöli az ellenséget, az még nem igen elég boszuállásnak. Mert igy az ellenség csak egy pillanatig szenved, talán nem is szenved, s aztán nem tud többé semmiről. Mig mi rettenetesen sokáig gyötrődtünk… s megfizettünk-e ezért egy fejszecsapással?!

Igen, ha előbb porig aláztuk az ellenséget… aztán olyan rettenetesen, olyan hosszasan elkinozhatjuk, a hogy a „Tosca“ Scarpia bárója vallatott… és csak ezután tapossuk el a férget – ez már boszuállás!

Csakhogy az ilyenféle boszuállásért a mai világban legalább is becsukják az embert. (Milyen kár, hogy nem élünk a régi, szép időkben!) És én, akármilyen kedvem volna börtönben tölteni az egész életemet, csakhogy ezt az asszonyt megölhessem – nem zárathatom be magamat, mert gyermekeim vannak, akiknek még szükségük van rám.

Nélkülök!…

XIV.

_Május 26._

Ha legalább valami nagy fájdalmat okozhatnék neki!…

De az ilyen teremtéseknek iszonyu erejök: az érzéketlenségük. Az ilyennek krokodil-bőre van; és sziv helyett egy darab taplót hurcol a begyében. Az ilyennel szemben nehéz fegyvert találni.

Erről tünődve, támadt egy eszmém, amely, ha megérik, sikerrel kecsegtet.

Mi iránt van fogékonysága ennek a lelketlen állatnak? Hol lehetne hozzáférni az érzékenységéhez? Hiszen olyan, mint a teknősbéka; a pajzsa egész testét beboritja.

Csak egy dolog iránt van érzéke: a mi kár vagy haszon.

Maga a megtestesült kapzsiság és telhetetlen pénzszomj.

Ha valami nagy, nagy kárt tudnék okozni neki: ezt az egyet fájdalmasnak találná.

Igen ám, de ha szándékosan kárt okozok neki, elmegy a biróhoz, kártéritésre itélnek… és még nyerni talál rajtam!…

Aztán elprédálhatom-e a gyermekeim pénzét csak azért, hogy nagyon megboszantsam?!…

Egyesegyedül a véletlen segithet rajtam. Egy kedvező alkalom, amikor nagyon árthatok vagy nagy kárt okozhatok neki, a nélkül, hogy felelnem kellene ezért.

XV.

_Május 30._

Beteljesedett. Megboszultam magamat, de olyan alaposan, hogy utóbb egy kicsit meg is sajnáltam azt a nyomorultat.

Ennek a csöndes részvétnek a gyönyörüségét s azt az örömöt, hogy végre megszabadulhattam a lelkemet elárasztó sok keserüségtől, egy isteni sugallatnak köszönhetem.

Gyönyörü tavaszi délután volt… kakukfű- és démutka-virággal koszoruzottan, vidám villik táncoltak a mezőn – mondja a költő… a Freudenau gyepén pedig telivérek futkostak – mondom én.

Mert éppen a Derby napján történt, s mindenki sietett a versenyre… az egész Bécs… mindenki, aki élni akar és élni tud… én is.

Ártatlan lélekkel jelentem meg a lovak ünnepén; nem gondoltam semmi rosszra. Az én Paulinám sem.

Az én Paulinám sokat remélt ettől a naptól. Ezen a délután mutatták volna be neki a tizennyolc éves Fülöp Ágost herceget, akinek a szerelmi oktatója akart lenni, szegény!…

És ezt a délutánt szemelte ki arra is, hogy végre-valahára átadja a közbámulatnak hires ruhái leghiresebbikét.

A bemutató előtt hetekig beszéltek erről a csodaruháról. A párisi mesterek nagymestere készitette, jeles festők és más szakértők közreműködésével. Mondhatom, se Bécs városa, se az utolsó két évtized nem látott szebb ruhát, pedig ezen a téren a verseny soha se szünetel. De a legnevezetesebb mégis csak az volt rajta, hogy egy kis uradalomba került.

Hogy ez a ruha kifizethető legyen, több embert kellett megnyuzni érte, mint a mennyi kék rókát kell föláldozni a világ legdrágább bundájához.

De a Paulina öreg bankárja már régen elvégezte az ehhez szükséges előmunkálatokat; Paulina egyelőre – ameddig a csapodár vén pillangó más virágra nem száll – minden fényűzést megengedhet magának.

És Paulina szörnyen zsugori ugyan, de toalettre van szíve áldozni, kivált, amikor a más zsebéből teheti.

Szóval Paulina tündöklött, s megpillantva a Meseországból hozott ruhát, egy pillanatra én is elvakultam.

De a hogy utóbb magamhoz tértem, hirtelen egy fénysugár villant meg előttem. Ez a fénysugár a boszuálló angyal lángpallosa volt… s a megbűvölő jelenés, a boszuálló angyal, világosan láthatóan a Paulina fehér ruhájára mutatott…

– Köszönöm, kedves látomás! – hálálkodtam magamban.

Az angyal idején világosított fel; még az első versenyt se futották le. Paulina a buffet-ben ült s valami hűsítőt szürcsölgetett a nagybátyám társaságában. Oda siettem hozzájuk s túláradó melegséggel üdvözöltem az ellenségemet.

– Kedves Paulinám, csakhogy végre látlak!… És milyen szép vagy!… A hír keveset mondott!…

Jobban udvaroltam neki, mint a nagybátyám, s közben egy nagy csésze csokoládét hozattam, hab nélkül. Paulina gyanutlan volt, mint egy gyermek.

No, és… minden úgy történt, a hogy kiszámítottam. Az első hamis start után – amikor három vagy négy túlbuzgó ló jó messzire előre szaladt, hogy aztán vissza kelljen kullognia az indító ponthoz, több rendet tanulni – Paulina fölállott s a messzelátójával nézte, hogy az ő lova nincs-e a nyugtalankodók között? Én is fölkeltem a székemről, s a csokoládés csészét a kezemben tartva bámészkodtam az indító pont felé. A következő pillanatban a start sikerült… izgalmamban összerezzentem… és – Uram, teremtőm! – olyan ügyetlen voltam, hogy az egész csésze csokoládét ráöntöttem a Paulina csoda-toalettjére.

A párisi nagymester hasonlíthatatlan kreációja egy szempillantás alatt átváltozott Amerika térképévé. A fehér alapra a legpontosabban rárajzolódott úgy Észak-, mint Dél-Amerika, vöröses-barna színben – amely színárnyalatot itt stilszerünek kellett elismerni, mert az amerikai őslakók arcszínére emlékeztetett.

– Jézus Mária! – kiáltottam fel kitünően sikerült kétségbeeséssel, mialatt a lovak befelé vágtattak, – édes Paulinám!… esedezem!… bocsásd meg nekem ezt a szörnyü ügyetlenséget!… vigasztalhatatlan vagyok… Meg tudsz-e nekem bocsátani?!…

A szeme villanásából láttam, hogy gyanakszik. De ki bizonyithatta rám a szándékosságot?!

– No, ez sikerült! – pihegte megsemmisülten.

Akármennyire gyanusított magában, mégis csak le kellett nyelnie a dühét.

Mondhatott-e egyebet a testté vált vígasztalanságnak? Hisz olyan kétségbeesett, olyan szerencsétlen voltam!… maga a szánom-bánom. Sóhajtoztam, nyögtem, s a legvékonyabb, a legszendébb hangomon sivalkodtam, mint egy kéthetes malac. Bátran visonghattam az általános nagy zajongásban; az egyik ló éppen akkor ért be elsőnek.

Mit tehetett volna mást?!… Azonnal el kellett tünnie… Mielőtt Fülöp Ágost megjelent a szinen!… Mielőtt a fehér álmot megcsodálhatta az egész közönség!… A fehér álom, a párisi szabókirály nagy mesterműve, már csak piszkos rongy volt.

Mikor hallottam, hogy az autója elpöfög, olyan érzésem volt, amilyen Napoleonnak lehetett Jénánál.

Szerettem volna belekacagni az erdőbe, mint Coeurdelion tette, mikor megszökhetett a fogságából. Egy mázsányi súly szakadt le a szívemről. Ujra lélekzettem. Valami csodálatosan édes kielégülést éreztem. Megboszultam magam!

Soha se aludtam jobban, mint ezen az éjjelen. Igaz, hogy ötheti álmatlansággal szolgáltam rá egy kis lelkibékére, egy kis pihenésre. De most aztán úgy aludtam, mint a tej. Mint a gyermekek. Az igazak álmát aludtam.

XVI.

_Május 31._

Nevetséges vagyok? Kicsinyes volt a boszuállásom?

Istenem, de hát a mai világban nem csupa ilyen kicsinyes kielégüléshez jut-e el minden ambiciónk, minden hosszú tervezgetésünk és minden nagy vágyakozásunk?!

IFJUSÁG.

I.

– A szinhely: Bogdán Antal és Bogdán Elemér dr. közös ügyvédi irodája, a Váci-utca egyik legrégibb házának első emeletén. Idő: öt perccel déli tizenkettő előtt.

Az előszobából jobbra nyiló nagy, kétablakos udvari szobában hárman vannak: Bulcsu Alfréd dr., az „irodavezető“ cimmel felruházott első segéd, Seregély Pál dr., ügyvédjelölt és a gépiró-kisasszony.