Part 14

Valami istentisztelet-féle volt ez nekik; akár csak misét hallgattak volna. Természetesen az egyik mise szakasztott olyan, mint a másik, és ha tisztességes hivő nem is unatkozik az istentisztelet idején, a tisztességes hivő is örül, mikor a misének vége van… örül, hogy helyes dolgot cselekedett és hogy teljesitette a kötelességét.

Az idei karácsony semmiben se különbözött a tavalyitól, amint ez nem a harmadévitől. Nyolctól tizig elbeszélgettek, arról, ami véletlenül eszükbe jutott, de mindegyik inkább csak kedveskedésből hallgatta a másikat. Bartelsznét nem érdekelte, ami a szerkesztőségben történik; és a politika még kevésbbé. Bartelsz pedig egyébről nem tudott beszélni. Hosszu idő óta mindennap tiz órát töltött szerkesztősége szobájának a négy fala közt; csak az itt összefutó hirek foglalkoztatták, csak abban a világban élt, amelyik folytonosan a nap eseményeit figyeli madártávlatból és mégis szenvedelmes érdeklődéssel. De érezte, hogy Bartelsznének mindez olyan messzeség, mint az északi sark jégmezői. Azért szivesebben hallgatta az asszonyt. Csakhogy őt se igen érdekelte az, amiről Bartelszné beszélhetett. Nem érdekelte a rokonság, nem érdekelte semmi ismerős; még az se, ami Bartelsznénak a lelkét foglalkoztatta, amit az asszony látott, hallott vagy olvasott. Bartelszné tanárnő volt egy polgári leányiskolánál; napjának egy részét férje előtt szinte ismeretlen emberek közt, olyan gondolkozás-körben s olyan apró küzdelmek közt töltötte, amelyek Bartelsznek örökre idegenek maradtak. Sok év óta csak egyetlenegy közös érdeklődésük volt. Bartelszné nagyon szeretett volna igazgatónő lenni az iskolánál. Már régen rászolgált erre az előmenetelre, az állás rövid időn harmadszor üresedett meg, de versenytársai, tisztességes és nem tisztességes eszközökkel, mindig lehetetlenné tették a dolgot, s előrelátható volt, hogy most is meg fogják hiusitani. Az asszonynak ez a fel-felfakadó sebe az embert is izgatta. De erről meg jobb volt nem beszélni. A törekvés sikertelensége mind a kettőjüket csak idegessé tette.

Az idén is ezt az örök kérdést tárgyalták le a leghamarább. De Bartelsz észrevette, hogy a karácsonyi jó hangulatra veszedelmes volna, ha tovább is bolygatják a mindenféle keserüségben bőséges ügyet, s azért átsiklott a nap eseményeire. Aztán Bartelszné mondott el egy pár jellemző apróságot a tanártársairól, Bartelsz pedig, hogy megtámogassa a düledező jókedvet, ujságiró-tréfákat, ugynevezett vidám eseteket beszélt el, amelyek csak őt magát mulattatták.

Közben megittak egy pár pohár pezsgőt, de a pezsgő nem élénkitette fel őket, mert egyikük se szeretett inni.

Tiz óra felé már mind a ketten belefáradtak egymás mulattatásába. Hiába, már régen elszoktak attól, hogy hosszasabban beszélgessenek; valójában nem volt egymásnak mit mondaniok.

Bartelsz a világért se vallotta volna meg magának, hogy egy kicsit, bizony, unatkozik; szentségtörésnek tartotta volna ezt az otthonnal szemben és éppen karácsony este!… De mind a ketten érezték, talán jobban, mint valaha, hogy más-más gondolatvilágban élnek.

S a legelső alkalommal sietett megkeresni a „Kölnische Zeitung“-ot. Alig várta már, hogy a „Kölnische Zeitung“-ot élvezhesse.

Aztán hosszu csend. Bartelsz gondolatai már valahol Angliában kalandoztak; az asszonyé egy kissé mindenütt.

Hiába tartotta maga előtt könyvét, egy kis idő multán nem tudta követni az iró-pedagógust. Az érthetetlen hangulatokkal teli, kivételes nap, – meg talán az az egy-két pohár pezsgő, – szokatlanul mélázóvá tette. Távoli és közeli dolgok furcsán összekavarodva kergetőztek a fejében.

És amint szórakozottan nézve el a könyve fölött, tekintete véletlenül Bartelszre tévedt, egyszerre nagyon meglepte férjének az arca.

– Milyen öreg már! – szólt magában, nagyon megilletődve.

Máskor ettől a megfigyeléstől gondolata gyorsan tovarepült volna ahhoz a fájdalmas sejtelemhez, amely évek óta a legkitartóbban foglakoztatta:

– Akkor én is nagyon megöregedhettem…

De nemrégiben végképp leszámolt ezzel a fájdalmas sejtelemmel. Igen, már ő is öreg. Még csak negyvenhárom éves… több mint tiz évvel fiatalabb a férjénél… de már ő is öreg. Néha vannak jó napjai, amikor még fiatal, szép asszonynak látszik… néha, amikor jobbkedvü, mint rendesen, amikor jobb szinben van, vagy esteli világitásnál, egy-egy szerencsés öltözetben, kivált, ha sikerül kitünően fésülködnie, olyan, mint azok a napsugaras, meleg, kora-szeptemberi délutánok, amelyeket a legfigyelmesebb szem se tud megkülönböztetni a gyümölcshozó nyártól… de már öreg. Mert az öregséget nem az évek száma teszi s a fiatalság nem a még ép egészség, nem is az az idő, amig az ember fiatalnak érzi magát, hanem az a mágnesesség, amelyet mások éreznek meg. Már öreg, mert már nem kelt szerelmeket.

Máskor, azelőtt, amig csak kételkedett, a fiatalság önzésével, az utolsó fiatalság makacs, ragadozó önzésével, csak magamagára gondolt volna, ha férje arcán véletlenül észre találja venni, amit eddig nem vett észre: a rémes változást. Máskor csak magamagát siratta volna, ha véletlenül a férjén is meglátja, milyen rettenetesen pusztit az öregség.

De most már tudja, hogy igen, ő maga is megöregedett. Most már örökre leszámolt ezzel a keserves tudattal, ha soha nem is nyugodhatik bele…

És most váratlan megfigyelését nem az az önző gondolat váltotta fel, villámgyorsasággal, gondolatsebességgel… hanem egy érzés, mely épp ugy meglepte, mint az, amit hirtelen meglátott.

Az volt az első gondolata:

Ime, ugy vette észre ezt a rémes változást, mint az idegenek, akik régóta nem találkoztak rohamosan pusztuló ismerősükkel és akik meglátják azt, amit az élettárs nem vett észre, mert az ujonnan látott kép feltünően különbözik attól, amely az emlékezetükbe vésődött, mig az élettárs semmit se lát, mert a mindennapos változás során szeme hozzászokott az uj képhez és elfelejtette a régit.

Aztán az jutott eszébe:

Hogyan lehet ez? Miért, hogy ugy látta meg a nagy változást, amint az idegen? Egyszerüen azért, mert sok, sok év mulhatott el azóta, hogy soha se nézte meg jól férjének az arcát. Látta, de csak ugy látta, mint a régi butorokat, és nem ügyelt rá, amint nem nézte meg ujra a régi butorok cirádáit; tekintetét nem érdekelték az egymásra szaporodó redők, mint ahogy nem figyelte meg a régi butorok romlását.

Igaz, hoszu idő óta alig-alig nézett rá. Igaz, hosszu idő óta, mikor napjában kétszer találkoztak, alig-alig váltottak egy pár szót. Tiz éve is lehet már…

És hirtelen elérzékenyedett, maga se tudta, hogy miért…

Egy szempillantás alatt eszébe jutott az egész házaséletük, majdnem huszonöt esztendős házaséletük. Furcsa élet volt, mindenesetre. Férj és feleség a nap nagyobbik részében egymástól távol, más-más világban; aztán megtérnek egy fészekbe, de közben alig hogy éppen látták egymást, akkor is jóformán csak ügyeket intéztek el. De alighanem a legtöbb házaséletben vannak ilyen visszásságok. Hol vannak azok a házasok, akik hosszu időn át egész nap csak egymásnak élhetnek és egymásnak is élnek?!

Persze, a megélhetés!

Hogy ne kelljen hiányát látnia annak a kényelemnek, amelyet a maga számára megkivánt, nem mondhatott le arról, hogy ő maga is keressen. De az után, ahogyan nevelték, nem is tudott volna belenyugodni abba, hogy férjének csak az „élettársa“… no, meg a gazdasszonya, vagy éppen a cselédje legyen. Az önérzete, az akaratereje, meg az a vágva, hogy minél jobb sorsba küzdhessék fel magukat, megkövetelte, hogy ő is hozzálásson ahhoz a munkához, amelyhez meg volt a képessége. Sokáig tanult, amikor még nem tudta, hogy valamikor férjhez mehet-e, s nem azért tanult, hogy a fáradságának semmi hasznát ne vegye. A műveltsége, a lelki élete megkivánta a rendes elfoglaltságot. A jövőre is gondolt. Rettegett azoknak a szegény öregasszonyoknak a sorsától, akik csak egy kis nyugdijból éldegélnek. És ha a férje nagyon hamar talál meghalni, ugy is dologhoz kell fognia, hogy kenyere legyen. Akkor hát jobb előbb, mint utóbb.

Csakhogy semmit se adnak ingyen.

Annak, hogy ő is kenyérkeresetet vállalt, az volt az ára, hogy férj és feleség az egész napon át csak igen kevés időt tölthettek együtt; és nap-nap után, évszámra, hosszu időn, nem is tudhatták, meddig. Kettőjük közül Bartelsz volt a sokkal elfoglaltabb; az ő napjából, amióta csak ismerték egymást, mindig vagy tiz órát vett el a helyhez kötött munka. Még igy is maradt néhány nappali órája, amikor otthon lehetett. De ilyenkor meg az asszonynak volt dolga. Mire Bartelsz, napközben, haza juthatott, éppen hogy megebédelhettek s az asszonyt már várta az iskola. És mikor onnan haza jöhetett, a férje már megint a szerkesztőségben volt.

– Ugy vagyunk, mint a Nap meg az Éj, – mondotta Bartelsz, valamikor régen. – Ha én jövök, te már mész.

Ebédnél, vacsoránál egy-egy óráig beszélhettek egymással – és megint elmult egy nap.

Egy darabig azt hitték, hogy nemsokára majd elkövetkezik az az idő, amikor a szerkesztőségi munka csak néhány, legfeljebb négy-öt órát fog lekötni a Bartelsz idejéből. De ez csak szép terv maradt, amelynek a megvalósitását egyre halogatni kellett. És mindjobban fogyott a reménységük, hogy a szerkesztőségi munka majd csak könnyebbé válik. Bartelsz nem haladhatott előre; örült, hogy ott maradhatott, ahol van. Később nem is reménykedtek többé. Beletörődtek, hogy ennek igy kell lennie. Sorsuk az, hogy: hosszasabban csak akkor lehetnek egymás mellett, amikor alusznak; amikor ébren vannak: „oly csillagok, mik egymást kergetik“.

Igy volt ez már az első időktől fogva; és valószinüleg igy lesz mindaddig, mig egyikük koporsója bezárul.

Egyszer a szinházban egy angol bohózatot láttak, amelynek _Cox és Box_ volt a cime. Ez a szindarab ugy kezdődik, hogy egy szállásadó asszony, akinek a lakója szedő, a szedő szobáját kiadja még egy másik embernek is: egy kalaposnak, abban a reményben, hogy a turpiságot egyik se fogja megtudni, mert a szedő csak nappal, a kalapos pedig csak éjjel van otthon. És se Cox, se Box nem is gyanitja, hogy az ő szobájában még egy másik ember is lakik; de egyszer az egyik valami véletlenből nem a rendes időben megy haza s a guta kerülgeti, amikor az ágyában egy alvó embert talál, – amiből természetesen őrült kalamajka támad.

Ezen akkor nagyon mulattak.

– Tudod-e, – szólt Bartelsz, – hogy ez a Cox és Box mi vagyunk, te meg én? Egy helyen lakunk, de a lakásunkat csak olyankor használjuk, amikor a másik nincsen otthon.

Nevettek rajta, pedig… ez nem is volt olyan mulatságos!

Igen, egy helyen laknak; pihenőre egy vacokba térnek meg; amikor alusznak, egymás mellett, ugyanannak a szobának a levegőjét szivják be; de ami az igazi életük, a mi életüknek a tartalmát teszi, a mi életüknek a küzdelme, a munkája, megfigyelése, egész változatossága, a mi életüknek legtöbb érzése, majdnem minden elszórakozása és apró mulatsága: azt másutt élik le – a másik nélkül.

Csoda-e ilyen körülmények között, hogy annyi idő multán, lassankint, észrevétlenül teljesen elszoktak egymástól?! Egy életet éltek le egymás közelében, egymással sokszor találkozva; de egymás nélkül, más-más utakon járva.

Csoda-e, hogy akármilyen hosszu idő pergett le azóta, amióta összekerültek: mégis idegent kellett látniok egymásban?! Előbb: sok lett volna egymáshoz a mondanivalójuk, de majdnem mindent elhallgattak, mert mire rákerülhetett a sor, hogy előálljanak a mondanivalójukkal, már elfelejtették… Később: már nem igen volt egymásnak mit mondaniok.

Csoda-e, hogy az történt, ami történt?

Bartelszné nem szerelemből ment férjhez; csak éppen „becsülésből“. (Mert azt nem szokás mondani, hogy: „józanságból“.) Azok, akiknek egyikéhez vagy másikához szivesebben ment volna, nem vették el feleségül. Ugy gondolkozott, hogy tovább várakoznia aligha érdemes. Bartelsz nagyon elfogadható kérő volt. Tisztelni, becsülni kellett; sőt nemcsak becsülni, hanem megbecsülni is. Volt annyi jövedelme, amennyivel egy asszonyt el lehet tartani, ha ez nem tulságosan követelő: s akkor még nem volt szó arról, hogy az asszony is kereshet. Azonkivül Bartelsz még nem volt idős ember; az egészsége ellen se lehetett kifogás; igen derék embernek ismerték; a megjelenése és a modora is olyan volt, hogy e miatt a feleségének nem kellett szégyenkeznie sehol. A menyasszony hajlandóságot érzett a vőlegény iránt; fogadkozott magában, hogy alkalmazkodni fog a férjéhez; s ha tudta is, hogy megalkudott az élettel, a vásárt nem találta rossznak. Elég az hozzá, a házasság boldognak igérkezett. És Bartelszné házasságának első éveiben lehetetlennek tartotta, hogy valaha megcsalja az urát.

Hanem vagy tiz évvel később, kis fiának a halála után, valami nagy idegesség fogta el. Ugy érezte, hogy az élet kárpótlással tartozik neki; hogy többhöz van joga, mint amiben eddig része volt. És mintha gyermekének halálával elszakadt volna az a kötelék is, amely eddig férjéhez füzte. Találkozott egy emberrel, aki tetszett neki. Azt hitte, hogy szereti ezt az embert és hogy csak a szerelemtől várhatja, amivel az élet eddig adósa maradt.

Csak jóval később tudta meg, hogy mint második és harmadik szerelme, az első is csak érzékeinek a föllobbanása volt… hogy mikor ezt a viszonyát valami isteni rendelkezésnek hitte, csak szép szavakkal ámitotta magát… hogy igazán sohase volt szerelmes. Harmadik viszonyának idején már nem áltatta semmiféle képzelgés… és ennek a harmadik embernek a házassága be is fejezte a Bartelszné regényét.

Ez, szegény, itt mellette, sohase sejtett semmit. Ez, szegény, maga volt a gyanutlanság és a bizalom. Nem tünt fel neki, hogy volt idő, amikor különösen keveset látták egymást, amikor találkozásaik még rövidebbek voltak, mint előbb – s nem véletlenül. Amikor Bartelszné egész nap a városban szaladgált s még több idegennel találkozott, mint azelőtt, ennek a szegény embernek nem jutott eszébe, hogy az asszony másfelé is járhat és nemcsak a dolga után. Amilyen sok idejét foglalta le a munka, talán nem is tudta, hogy az asszony egy időben jóformán csak éjszaka volt otthon.

Nem csoda, hogy igy történt… És most mégis valami mély megbánást érez.

Amazok elröppentek. Elvitték magukkal csókjainak emlékét; elvitték legédesebb mosolyait és legforróbb öleléseit. Tova tüntek s ismét belevegyültek az embertömegbe, ahonnan hirtelen előkerültek. Mintha mindegyiket csak egy-egy percig látta volna; nemsokára már nem is emlékszik rájok. Jöttek, meglátták, csókot kináltak neki; aztán hamarosan megunták és itt hagyták. Elröppentek s elvitték magukkal a második, a tüzesebb fiatalságát. Itt hagyták öregen.

Ez, ez nem hagyta itt. Ez jött először és ez maradt utolsónak. Amikor a csókja már nem kell másnak, senkinek a világon, ez az egy ember még most is mellette van.

És most is az, aki régen. Az egyetlen szövetségese, igazi társa, jóbarátja. Az az ember, aki még ma is, öregen, fáradhatatlanul robotol ezért a szegény kis otthonért, amelynek a kényelméből neki ugyancsak kevés jut ki, ezért a szegény kis otthonért, amelyből ő, az asszony, a szerelmek idején ugy sietett tova, el, el!…

Ó, ha visszavehetné az öleléseit! Idegeneknek, már ismeretleneknek, vándorlegényeknek juttatott öleléseit! Elpazarolt öleléseit!

Most jutott először eszébe, hogy tulajdonképpen mégis csak meglopta azt az öreg embert, – ha ez nem is tudja.

Milyen öreg már! És ő, vagy negyedszázadon át a társa, még csak észre se vette, hogy már mennyire megöregedett! Olyan keveset ügyelt rá!

Pedig, mialatt ő folyton csak magát siratta, ime, megőrlődött, itt, a közelében, egy másik emberélet is, egy olyan emberélet, melynek talán minden üdülése, öröme, álma ő volt, a hűtlen asszony!

De hát mi baja egyszerre?!… Ő, aki fiatalkorában sohase szeretett igazán senkit sem, ő, aki szerelem nélkül ment férjhez ehhez az emberhez, mikor ez még fiatal volt, most öregen, szeretni kezdi ezt az öreg embert?!…

Szegény, jó, derék ember!…

Bartelsz végre elkészült a „Kölnische Zeitung“-gal. Ahogy fölpillantott, látta, hogy Bartelsznének a szeméből sűrün ömlik a köny.

Nem lepődött meg. Emlékezett rá, hogy feleségének az utolsó szava az volt:

– Ha élne!…

Ugy tünt fel neki, mintha Bartelszné ezt csak egy perccel előbb mondta volna.

Előtte is megjelent a halott gyermek képe, s csak most felelt meg a sóhajtásra:

– Bizony már nagy volna. Milyen örömünk volna benne!

Aztán megint mély csend.

TEMETÉSEN.

A lakás kicsiny s a boldogult méltóságos urnak olyan sok tisztelője volt, hogy ezek most nem férnek be az öt apró szobába; a lépcsőházban is sokan szoronganak. A szertartás már megkezdődött, de a lépcsőn még egyre jelentkeznek uj meg uj alakok, akik egy pillanatra mégis csak be akarnak kukkantani a lakásba, hogy leróhassák a kegyelet adóját. Azok közül pedig, akik már vagy egy félóra óta izzadtak odabenn, sokan kimenekülnek a folyosóra; némelyik levegő után kapkod, mások attól tartanak, hogy nagyon meghülhetnek. Folytonos mozgolódás, de illedelmes csönd.

Közel a lépcsőhöz s a lehető legmesszebb az udvarra néző folyosó nyitott ajtajától, két öreg ur álldogál. Az egyik odatámaszkodott a lépcsőház fekete posztóval beburkolt falához; a másik makacsul kitart amellett, hogy tovább folytassa halk beszélgetését a jobb pozicióban lévő öreg urral, de mindenkinek utjában van, s hol jobbra, hol balra kénytelen kitérni, hogy helyet engedhessen a kivülről vagy belülről jövőknek. Kényelmetlen helyzete a társalgást kissé szakgatottá teszi.

Odabenn a nagytiszteletü ur sehogy se akar elkészülni a szónoklatával. Kissé hosszura találta fogalmazni, nyilván azért, hogy legyen mit válogatni belőle, ha az ujságok érdemesnek tartják a beszéd szebb részeinek a megörökitését. Néha a lépcsőházba is kihallatszik egy-egy szava; olyankor, amikor egy-egy költői hasonlat szakad ki hatalmas tüdejéből.

– Igazán, egy cseppet se látszik meg rajtad, hogy betegeskedtél – szólal meg ujra a falnál álló öreg ur. – Soha se voltál jobb szinben, amióta ismerlek.

– Hagyd el, kérlek, – felel a másik – nekem már végem van! Ez az ütőérelmeszesedés, ha az orvosok még nem is nevezik annak. De hát én se élhetek örökké!…

– Képzelődés, nem ütőérelmeszesedés! Hiszen valósággal fiatalodol! Ha én kezdenék testálni, a cukorbajommal, annak már volna értelme. De látod, én rá se gondolok… egy kicsit vigyáz magára az ember… aztán csak megvagyok igy is valahogy. És meglehet, hogy még sokáig elhuzom.

– Cukorbaj, ördög! Hiszen maga vagy a megtestesült egészség! És még ha ugy volna is?! Kinél nem találnak cukrot az orvosok a mai világban?! Régente senkinél se találtak cukrot, most mindenkinél találnak… igy változik az orvosi divat. És egy kis cukor még hasznára válik az embernek, mert amint mondod, az ember ügyel és nem excedál.

– Excedálni…!… Mikor volt az!…

A másik félreugrik, hogy utat nyisson egy gyászruhás, őszhaju hölgynek. A társalgás megint megszakad.

Csak akkor folytatják, mikor az öreg hölgy valahogy már bejutott a lakásba.

– Nem ismered?…

– Nem. De alighanem a rokonsághoz tartozik.

– A rokonok már rég itt lehetnének. Hiszen mindjárt félnégy!

– Ugy látszik, a szertartásnak soha se lesz vége.

– Ez a pap nagyon szeret beszélni.

– Azért mégis jobb szeretem a református szertartást. A katholikusok „Circumdederunt“-ja mindig beteggé tesz. Az embernek, akarva, nem akarva, a halálra kell gondolnia.

– Engem mindenféle fajta gyászszertartás összetör. Ugy elkinozza az idegeimet, hogy napokig sinylek egy-egy temetést. És még hozzá mindig meghülök.

– Magam is mindannyiszor az életemet kockáztatom…

– Azért te is eljársz a temetésekre.

– Illik, hogy megtegyem. Ez az egyetlen ugyan, amit nem lehet viszonozni… de aki nem tud egy kis kegyeletet tanusitani, az megérdemli, hogy a kutya se kisérje ki a temetőbe. És nekem már gondolnom kell erre…

– Ideje, egy kis közönséget szereznünk magunknak, nem igaz?!…

– Hiába mosolyogsz… van benne valami.

Hallják, hogy odabenn a pap elhallgat… ők is szünetet tartanak. Belülről általános mozgolódás nesze hallatszik ki a lépcsőházba.

– Ugy látszik, vége a szertartásnak.

– Kijössz a temetőbe? Ha kijössz, gyere az én kocsimon.

– Én bizony nem gondoltam rá…

– Nekem ki kell mennem. A boldogult olyan sok szivességet tett nekem, amit soha se viszonozhattam… legfőbb ideje, hogy én is megtegyek érte valamit, ha ezzel már nem is teszek szivességet neki… Gyere velem; elbeszélgetünk egy kicsit.

– Az igaz, hogy már régen nem láttuk egymást…

– A szegény Feri temetése óta.

– Igen, egy idő óta mindig csak temetéseken találkozunk…

A halottat kihozzák és leszállitják. A gyászoló közönség a szűk lépcsőn csak lassan vonulhat le. Sokan óvatosságból még egy darabig fenn maradnak a harmadik emeleten; hogy egy kicsit lehülljenek, mielőtt a szabad levegőre érnek. Olyan meleg volt odabenn!… ugy megizzadtak!… s künn januári hideg van.

A két öreg ur is szándékos lassusággal halad le a lépcsőn.

Lenn az egyik betessékeli a másikat egy csukott fiákerbe, s az ő kocsijok is megindul a menet után.

Aztán tovább beszélgetnek.

A két öreg ur külsején semmi nevezetes. Fiatal hölgyek tizszer találkozhatnának velök és tizenegyedszer is összetévesztenék őket. Két ősz szakál; két közönséges öregember, akik nagyon hasonlitanak egymásra.

Mindössze az különbözteti meg őket, hogy az egyik az életért való küzdelemben csak ugy, mint előbb odafenn, a lépcsőházban, valamivel jobb poziciót tudott szerezni, mint a másik, s ez a szerencséje meglátszik az arcán, a tekintetén, a hanghordozásán, minden mozdulatán, a másiknak a külsején pedig ebben a pillanatban valami árnyék borong, talán annak a keserü tudatnak az árnyéka, hogy a barátja ezer vagy kétezer koronával több jövedelmet élvez, mint ő – nemcsak egy-két év, hanem legalább husz esztendő óta.

– Az ám, – tűnődik el a tekintélyesebbik – igazán furcsa, hogy egy idő óta mindig csak a temetéseken találkozunk!…

– Hát az nem furcsa, – szólal meg a másik – hogy bár más utakon jártunk, s más körben, más társaságokban éltünk, kora fiatalságunk óta minduntalan találkoztunk, itt vagy ott, de életünknek minden uj korszakában más-más helyen?!

– Igazad van! Husz éves korunkban például mindig a „Tea-szalón“ cimü mulatóhelyen találkoztunk. Te is más cimborákkal érkeztél, én is más társasággal, de találkoztunk és abban az időben mindig csak a „Tea-szalón“-ban találkoztunk.

– Ma is látlak, milyen kankánokat táncoltál, amikor jókedved kerekedett!… Arra is emlékszem, hogy a „Tea-szalón“ valamennyi vendége közül te voltál a legjobb táncos…

– De csak te utánad.

– Most már egészen mindegy.

– Aztán, ugy harminc esztendős korunkig mindig csak az éjjeli kávéházakban találkoztunk. Soha se találkoztunk máshol, csak az éjjeli kávéházakban.

– Mind a ketten alaposan átmulattuk a fiatalságunkat.

– Később… abban az időben, amikor már tul voltunk a harmincadik évünkön, de még innen a negyvenediken… igazán különös… mindig ugyanabba a nappali kávéházba jártunk. Neked is más társaságod volt ott, nekem is más és mégis majdnem mindennap láttuk egymást.

– A legfurcsább pedig az, hogy néha, amikor kávéházat változtattunk: a te kompániád véletlenül mindig ugyanabba a kávéházba botlott be, amelyikbe az enyém. Pedig nem kerestük egymást.

– Sőt többször is mintha kerülni akartál volna… már vagy engem, vagy a társaságomat.

– Ó, kerülni nem akartalak soha!… Hanem az csakugyan sajátságos, hogy kivételképpen se kerültünk ugyanegy társaságba, pedig az életünk nagyobbik felét én is az alatt a tető alatt morzsoltam le, amelyik alatt te!

– Aztán egy darabig véletlenül se találkoztunk, soha, sehol, pedig mindig egy városrészben, sokáig egy utcában, s három esztendeig egy házban laktunk… és most véletlenül mindig csak a temetéseken találkozunk.