Part 13

Egyszerre valami félelmetes, nagy csend támadt: az egész házban minden nesz elhallgatott.

– Angyal repült a szobán keresztül, – gondolta rémülten Morvainé.

Mintha a félelmetes nagy csendben hallotta volna is az angyal szárnyának a rebbenését. Annyira zakatolt a szive, hogy bele kellett kiabálnia ebbe a némaságba; nem állhatta meg tovább szó nélkül.

Mit mondhatott volna egyebet? Elkezdte apróra elbeszélni a betegség egész történetét. A tanár, mintha nem is hallgatott volna oda, csak bólongatott.

Hirtelen felállott s mozdulatán látszott, hogy menni készül. Morvainé, akinek a mondat közepén elakadt a szava, nem mert kérdezősködni.

– Jó napot, kis barátom! – bucsuzott a tanár s a hangja olyan édesen csengett, mintha azt énekelte volna: „In paradisum deducant te angeli…“

Hugó felpillantott és illedelmesen köszönt:

– Kezét csókolom.

III.

Kimentek s a konyhába érve, Morvainé betette maga után az ajtót. Reménykedett egy biztató szóban, de hátha a tanár olyasmit akar mondani, amit Hugónak nem szabad hallania.

A tanár megállott s a konyhaedényeket meg a mosóteknőt nézegette.

– Milyen szép kis fiu! – szólt, véletlenül se nézve rá arra az asszonyra, aki most egyre az ő tekintetén csüngött.

Mintha azt mondta volna: „Milyen kár érte!“ Morvainéból kitört a már rég fojtogatott sirás.

– Most már nagyon leromlott, – pityergett – elveszitette a szép szinét, a kis teste lefogyott, a szeme se olyan csillogó, mint azelőtt, csak az aranyhaja maradt meg… de ha látta volna a méltóságos ur, amikor még egészséges volt!… Olyan gyönyörü volt, hogy az utcán mindenki utána nézett… sok uri asszony, idegenek nem állhatták meg, hogy meg ne csókolják azt a rózsás arcát… a szinháznál a szinésznők majd megfojtották az ölelgetésükkel, a csókjaikkal… festeni nem lehetne szebbet, amilyen volt… nemcsak én mondom, mások is mondták: az ember nem érti, hogy egy olyan szegény asszony, mint én, hogy is tud egy ilyen angyalt szülni!…

– Hány esztendős? – kérdezte a tanár.

– Kilenc… karácsonykor mult kilenc – felelt Morvainé, a könnyeit törölgetve.

A tanár a konyhán tul levő kis udvari szoba betett ajtaját nézte.

– Van még egy másik szobájuk is? – kérdezte. – Vagy ott talán albérlő lakik?

– Nem, ez is a miénk, – felelt Morvainé és sietve nyitotta ki a sötét kis udvari szoba ajtaját.

A tanár előbb csak bepillantott, de aztán be is ment az oduba és körülnézett benne. Ez a szemle nem tarthatott sokáig, mert ott ugyan nem volt sok látnivaló. Egy ágy, amelyben most Morvai szokott aludni, a mosdó, egy asztalka, meg egy szalmaszék. Mindez annyi helyet foglalt el, hogy még egy második látogató már nem fért volna el a szobában.

Morvainé örvendezve látta, hogy a tanár leül a szalmaszékre. Hátha mégis szóra birja a szfinxet!… hátha mégis kicsikar tőle egy kis reménységet!

– Persze, persze… – szólalt meg a Halál barátja – bizony jobb volna, ha egy szanatóriumban lehetne elhelyezni a fiucskát!

– Istenem, istenem!… – sóhajtozott Morvainé – az igazat megvallva, nem is szeretném… De nem is tehetjük!… Olyan szegények vagyunk!…

És egyszerre egészen nekiadta magát a sirásnak.

A tanár megvárta, mig kiszepegi magát.

– Hogyne! Hogyne!… – szólalt meg aztán, mintha olyan valakivel beszélgetett volna, akinek a szavát nem hallani. – Ilyen szép kis fiu!…

– És milyen okos, milyen jó!… – eredt meg Morvainéból a szó. – Olyan jó, méltóságos uram, mint egy angyal!… Szófogadó, engedelmes… nemcsak az idegenekkel, a szüleivel szemben is kedves, barátságos… és minden pénzt a szüleinek ad, amit csak keres!… Más gyermek meg is lopja a szüleit… ez a kedves egyetlenem meg mindent haza hozott!… Pedig másfél évig mindennap tiz koronát keresett!… Csak azóta vagyunk megint szegények, mióta ez a drága angyal megbetegedett!

– Mindennap tiz koronát keresett? Hol? – kérdezte a tanár.

– A Fővárosi Szinháznál, méltóságos uram! Ő játszotta a főszerepet az „Álomtündér“-ben, egy látványos gyermekdarabban.

– Ez a fiucska volt az Álomtündér? – érdeklődött a Halál barátja.

– Igenis, méltóságos uram. Hiszen bizonyosan tetszett látni a darabot!… másfél évig adták, majdnem minden este, néha délután is…

– Láttam… és emlékszem a fiucskára… Igazán kedves volt – áradt ki a tanárból a jóság.

– De már előbb is játszott – folytatta Morvainé. – A „Pan Péter“ is ő volt a Fővárosi Szinházban. Abban az időben még csak öt koronát kapott előadásonként, de ezt a darabot is majdnem másfél évig adták… akkor jöttek divatba a gyermekdarabok… és ez az öt korona éppen elég volt rá, hogy ne legyek kénytelen mosást vállalni…

– A „Pan Péter“?!… Csakugyan, annak ide s tova három éve – szólt a tanár, egy kis elgondolkozás után. – De hiszen akkor a fiucska nem sokkal lehetett több hat esztendősnél?!…

– Annyi volt, amikor a szinházhoz került – felelt Morvainé.

– De hát hogy jutottak arra a gondolatra, hogy már hat esztendős korában a szinházhoz adják?

– A férjem diszitő munkás… – magyarázta Morvainé – a kis fiu pedig ott ácsorgott a szinháznál és mert olyan szép volt a lelkem, a nagy fekete szemével, meg a vállára omló szőke fürtjeivel… mindig szép kerekre nyirattam a haját… hát feltünt mindenkinek. A szinésznők eljátszadoztak vele… csókolgatták, szavaltatták, énekeltették… és az egész szinháznak látnia kellett, hogy milyen kedves, meg milyen ügyes. Ez aztán a fülébe jutott az igazgatónak is… azt hiszem, egyszer látta, amint a kis fiuval mókáztak… és mert éppen akkor azt forgatta a fejében, hogy elő kellene adatnia a hires „Pan Péter“-t…

– Értem. De nem gondoltak rá, hogy egy kicsit korán van: szinészt faragni a kis fiuból?!…

– Bizony gondoltam én arra, méltóságos uram, még sirtam is e miatt… De a férjem örült, hogy a gyermek már ilyen kicsi korában is pénzt kereshet…

– Pedig az ilyen kis fiunak olyankor már aludnia kellene, amikor a szinházi előadás még javában tart. És ez még hagyján. De a szinészkedéssel járó izgalmak nem gyermeknek valók… másnak sem használnak, de a gyermeknek meg éppen könnyen megártanak.

– Ó, méltóságos uram, neki csak büszkeség és boldogság volt a játék! Nem is látszott ő rajta semmi baj, amig ez a betegség el nem fogta… az arca piros volt, a kis teste meg talán nagyon is fejlett a korához képest. Aztán meg, méltóságos uram, az olyan szegény embereknek, mint mi, nagy sor az a sok pénz!… A férjem most is egészen elkeseredett a miatt, hogy a kis fiu nem játszhatik. A Fővárosi Szinház megint gyermekdarabot ad… a szerepet már ki is osztották a kis fiunak… csak meg kellett volna gyógyulnia. És a hány nap, annyi tiz korona veszteség!…

– Hm. Pedig arra ne is gondoljanak. A játékból egyelőre aligha lesz valami. Elég baj, hogy a kis fiut három év óta majdnem mindennap órákon át izgatta a szinház. Erre többet gondolni se lehet.

– De… – de… – dadogta Morvainé.

A tanár igy is megértette.

– Tudja, nagyon sok függne attól, ha a gyermeket szanatóriumba lehetne elhelyezni. Persze, persze; ez maguknak nincs módjukban. No de azért nem kell kétségbeesni; majd csak megpróbálunk valamit. Utána fogok nézni, hogy elhelyezhessem valamelyik gyermekkórházban. Ettől nagyon sok függ. De addig is ügyeljen, hogy a gyermeket ne izgassa semmi. Majd beszélni fogok a háziorvossal és gondom lesz rá, hogy elhelyezzük.

– Ó, méltóságos uram, tegyen akármit, csak mentse meg!… Bele fog szakadni a szivem, ha elviszik hazulról, de inkább vigyék el, csak élve maradjon!

– No, ne sirjon! Előre sohase kell sirni. Sirni mindig ráér az ember – vigasztalta Morvainét a Halál barátja.

Felkelt a szalmaszékről, elbucsuzott a jó asszonytól és kiment a szegényes lakásból.

Mikor a lépcsőn leért a második emeletre, az első emeletről egy kis leány jött vele szembe: egy rövidruhás, tizenegy, legfeljebb tizenkét esztendős kis leány, aki olyan különösen járt és főképpen olyan különösen pillantott rá, hogy meglepetésében, akarva, nem akarva, rá kellett néznie. Megállapitotta, hogy csinos a kölyök, hogy nagyon cifra kalapja van és hogy ezer ördög táncol a szemében.

– Olyan, mint egy kis szinésznő! – szólt magában a tanár. – Igazán, nincsenek többé gyermekek!

Nem akart utána nézni, de amint lekanyarodott az első emeleti lépcsőre, mégis csak arra pislantott és látta, hogy a kis leány felülről visszanéz rá.

– Nézze meg az ember! – botránkozott a tanár. – Biz’ Isten, aszonyosan akar viselkedni!… vagy nem is csak asszonyosan!… hanem… Uramfia!… hogy izeg-mozog!… Ugy huzgálja azt a rongyos kis testét, mintha volna mit huzgálnia!… No, jó vér lehet!

Egy pillanatig valósággal zavarban volt.

Egy ilyen tacskó!… Egy ilyen piszkos, romlott kis teremtés!… És ő, a tudomány fejedelme, az abszolute tökéletes ember, közel volt hozzá, hogy utána nézzen!

De mialatt a kaputól a kocsijáig ment, már másra gondolt.

– Pan Péter… Pan Péter… – ismételgette magában – szép szindarab… nagyon szép szindarab!

IV.

Az asszonyos viselkedésü kis leány csakugyan szinésznő volt: a Fővárosi Szinház gyermekprimadonnája, a szegény Pan Péter egykori partnere, Antal Szerafin.

– Jaj, csakhogy jön, Szerafinka! – lelkendezett Morvainé, mikor a kis szinésznő benyitott a konyhába. – Már alig várom!… Meg akarom kérni, hogy maradjon Hugó mellett addig, amig visszajöhetek… egy kosár fehérnemüt kell elvinnem Budára.

– Szivesen, Lujza néni – felelt Szerafin. – Félhétig itt maradhatok… akár hétig is… mert csak a második felvonásban jövök elő… és felöltözni… az én nálam csak egy perc!…

Morvainé hálából nyájaskodni akart – régies emberek módjára:

– Jaj, be szép ma, lelkem!… Ez a kalap és ez a frizura nagyon jól áll magának… meg az is, hogy a szél pirosra csipte ki az arcát. Különben most mindig nagyszerü szinben van… és egy idő óta egészen nekigömbölyödött!… Hát otthon hogy vannak? Mit csinál a papa?

Szerafin vállat vont.

– A papa? A papa iszik és mert iszik, nem kap szerepet. És mert nem kap szerepet, el van keseredve és megint iszik. Azt hiszem, az Alhambrában se lesz maradása… Hogy van Hugó?

– Csak ugy, mint tegnap. Az imént itt volt Jánossy tanár ur és azzal ijesztgetett, hogy be kellene vinni a kórházba.

– Jaj, ne engedje, Lujza néni!… Az én Hugómat, kórházba!…

– Szera! Szera! – hallatszott a szobából.

A kis szinésznő bement a beteghez és a jó kollégák a szokott módon üdvözölték egymást:

– Szerbusz.

– Szerbusz.

– Hogy vagy? – kérdezte Szerafin.

Hugó, aki félig felülve és a jobb könyökére támaszkodva várta a vendéget, csak a balkezével intett:

– Sehogy. Nem tudom. Délfelé egyszer csak az jutott eszembe, hogy talán meg is halok. De anyám most azt mondja, hogy a kórházba akarnak vinni és most már azt hiszem, hogy nem is vagyok beteg. Gyere már és mondd, hogy mi ujság?

– Ó, nagyon sok ujság van!…

Szerafin letette a kalapját és odaült Hugó mellé az ágyra.

A konyhába nyiló ajtó nyitva maradt. Morvainé, akinek tetőtől-talpig fel kellett öltözködnie, hogy az utcára mehessen, odakünn minden szót hallhatott.

– Hát először is – kezdte Szerafin – tegnap este már félig üres ház volt. A legöregebb szabadjegyesek mind benn voltak, de ezek is csak immel-ámmal lelkesedtek. Az én számomat még csak megtapsolták valahogy, de a Králik csinálhatott akármit, az mind nem hatott és egész este háromszor se tudott kijönni. Másodszor is csak ugy jött ki, hogy egy lélek se tapsolt, de a Schmink ur előre rugta.

Hugónak, aki előre hajolva leste a szót, kipirult az arca a gyönyörüségtől.

– És tudod-e, mit mondott ma a Schmink ur a próbán?!… Mikor látta, hogy az igazgató dul-ful, mert nem volt semmi elővétel, a Schmink ur egyszerre csak azt mondja nekünk: „No bizony, hát azt hitte, hogy majd ezzel a Králik-kölökkel pótolhatja a Morvait?!… Nem tudott a „Büvös süveg“-gel várni addig, amig a Morvai meggyógyul?!“

Hugó mosolygott… mintha balzsamos szellők lengedezték volna körül izgalomtól égő arcocskáját.

– De a vastag Riza is beszélte… a tulajdon fülével hallotta, hogy az első előadáson maga az igazgató azt mondta: „Na ja, a Morvai!… A Morvai az „Álomtündér“-ben!… De hát honnan vegyem elő a Morvait?!…“ És elhoztam neked az „Utcai Lapok“-at… benne van, hogy a „Büvös süveg“-et le fogják venni a műsorról és mást kell előrántani, mert a Králik nem vált be.

A betegnek remegett a keze, amig az ujságot átvette, mint a pénzsóvárnak, mikor az aranynyal telt zacskó után nyul.

– A vastag Rizáról jut eszembe… Képzeld, a Gányó Elemér, aki mostanában mindig a vastag Riza után járt, megint udvarolni akar nekem!

– És hogyan akart udvarolni?

– Hítt, hogy tud a szinházban egy helyet, ahol senki se láthat meg bennünket. De én megmondtam neki: „Te tökfejü, hát nem tudod, hogy a Hugó az én párom?!… és hogy én a Hugóhoz hű maradok, mert olyan szép fiu, mint a Hugó, talán nincs is a világon?!…“ Megmondtam én neki szemébe!

– Te, ha egészséges leszek, én ezt a Gányót pofon vágom! Olyan pofont még nem láttál, amilyet ez a Gányó kap!

– Jól teszed, mert ha én elmondanám neked, hogyan akart elkezdeni velem, amikor még nem járt a Riza után, akkor nem is egy pofont kapna, hanem akárhányat! De én nem akarok árulkodni rá, akármilyen szemtelen. És nem is érdemes beszélni róla; egy uborkaorru kamasz, aki mindig vörös mancsettában jár és az is szennyes!… Hanem mondok neked mást… még egy ujságot… a legnagyobb ujságot!… és ezt szándékosan hagytam utóljára, mert a legjobb falatot utóljára kell hagyni. Holnap egy uj, nagy szerepet kapsz… amit szép csendesen tanulgatni fogsz… itt, az ágyban… meg ameddig nem szabad kijönni a szobából… és a darabot akkor fogjuk előadni, amikor meggyógyulsz!

– Igazán?

Hugónak olyan meleg pirosság ömlött végig az arcán s ugy kezdett csillogni a szeme, mintha a jó hirtől máris meggyógyult volna.

– Igen, most már bizonyos. Magától a Schmink urtól tudom, hogy holnap elküldik neked a szerepet. Eddig nem akartam beszélni róla, mert nem volt egészen bizonyos. Tudod, a szerep igen szép és igy iszonyu marakodás támadt körülötte. A Králik meg a Gányó össze is pofozkodtak miatta…

– De hát mondd már, micsoda szerepről beszélsz! – szólt közbe Hugó, egyszerre elrekedten.

– Jancsi szerepéről… a „Jancsi és Juliska“ Jancsijáról. Ez a „Jancsi és Juliska“ egy uj, nagy látványosság… az egész világon adják, óriási sikerrel… és mi is adni fogjuk, a főszezónban…

– Nem volt benne az ujságban… én legalább nem olvastam.

– Nem volt benne éppen Jancsi szerepe miatt. Az igazgató egy darabig nem tudta, hogy megvegye-e, mert nem volt Jancsija. De mégis csak megvette és erre a Králik meg a Gányó nekiestek, hogy elhalászszák előled a szerepet. Egyik gazságot a másik után eszelték ki és minden nap tiz embert küldtek az igazgató nyakára. Tudod, a Gányónak van egy unokabátyja, aki ujságiró és a Králiknak az apja portás egy miniszternél. Én persze mindjárt megmondtam a Schmink urnak, hogy a Juliskát csak veled játszom el; megmondtam neki: hogy „Ha nem a Hugóm lesz a Jancsi, akkor keressenek más Juliskát!“ És az igazgató most nagyon rám van szorulva, mert a Vörösváry mindig kibetegszik a sorozatos előadásokból, a Pintér Janka pedig egy cseppet sem vált be. A Schmink ur mellettünk is volt, de a Gányó unokabátyja adta a bankot, hogy: „A Morvai már elavult, a Morvai már nem hat a közönségre“, a Králik meg olyan hireket terjesztett, hogy: „A Morvai?… Az már egy hulla!“ De az igazgató azt mondta a Gányóra, hogy: „Nem bánom, ha egy püspöktől hoz is ajánlólevelet, azért még se tud semmit!“… és most, hogy a Králik megbuktatta a „Büvös süveg“-et, elhatározta, hogy a „Jancsi és Juliska“ a főszezónra marad, a mikorra te már bizonyosan meggyógyulsz.

Hugó egyszerre csak elkezdett kiabálni:

– Hallod, anyám, hallod?… Uj szerepet kapok!… Én leszek a Jancsi a „Jancsi és Juliská“-ban.

– Hallom, hallom! – kiabált vissza Morvainé, aki még nem készült el az öltözködésével. – De ne izgasd magadat! A tanár ur is mondta, hogy most semmi se árthat neked annyira, mint az izgatottság!

– Na hát a jó ujságért kapok egy csókot az én Jancsimtól? – kérdezte Szerafin.

Összecsókolóztak, de Hugót ebben a pillanatban csak az uj szerep érdekelte.

– Te már megkaptad a Juliska szerepét? – kérdezte.

– Én is csak holnap kapom meg – felelt Szerafin.

– Azt se tudod, az ujságból, vagy más valahonnan, hogy mi van ebben a szindarabban?

– Azt tudom. Csak az, ami a mesében.

– Én még a mesét se olvastam.

– Ha akarod, elmondom.

– Igen, igen, meséld el!…

– Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény favágó meg a felesége és ezeknek volt két gyerekük: Jancsi és Juliska. De hiába laktak az erdő szélén és a szegény favágó hiába vágta a fát egész nap, azért még se volt pénze, még száraz kenyerük is kevés volt és bizony legtöbb este mindnyájan éhesen feküdtek le. Hát egy éjszaka a szegény favágó egyszerre csak megszólal, csendesen, hogy a gyermekek ne ébredjenek fel és azt mondja a feleségének: „Szeretlek, kedves feleségem!“ A felesége is csendesen szólt, hogy a szegény gyermekek ne ébredjenek fel és azt mondta, hogy „Bizony ne szeress engem, mert én rosszkedvü vagyok!“ A favágó megkérdezte tőle: „Ugyan, ugyan, hát mért vagy rosszkedvü?“ Az asszony azt felelte: „Azért vagyok rosszkedvü, mert a szegény asszonynak mindig gyereke születik; minél szegényebb, annál több gyereke“. A favágó erre azt mondta, hogy: „Hát csak szülessen!“ – „Igen ám, – felelt az asszony – de ennek a kettőnek se tudunk enni adni“. A favágónak erre is volt felelete és azt mondta hogy: „Sebaj! Jancsit és Juliskát holnap elviszszük a sürüség közepébe, mintha rőzsét akarnánk szedni és aztán ott felejtjük őket, hogy eltévedjenek az erdőben és ne tudjanak haza jönni. Majd csak meglesznek valahogy, ha nem eszik meg őket a farkasok és akkor megint születhetik két gyermekünk, akiket el tudunk tartani.“ Erre az asszony azt mondta, hogy: „Akkor hát jól van“. Igen ám, de Jancsi és Juliska a másik ágyban nem aludtak, hanem hallgatództak és kihallgatták, amit a szülők csöndesen beszéltek. Juliska nagyon megijedt, de az okos Jancsi igy szólt: „Tegyünk ugy, mintha nem hallottunk volna semmit. Majd borsót szórok el az uton és a borsószemek után majd csak haza találunk…“

– Nekem ez a mese nem tetszik – szólt közbe Hugó. – Hát olyan szülők is volnának a világon, akik a gyermekeiket kilökik az erdőbe, hogy megegyék őket a farkasok?!…

– Ej, hiszen csak mese! – felelt Szerafin.

Morvainé, most már teljesen felöltözötten, megjelent az ajtóban. Hatalmas kalap meredezett a fején s olyan diszes volt, hogy rá se lehetett ismerni.

– No, én megyek! – szólt. – Hát édes Szerafinkám, nagyon köszönöm, hogy olyan szives!… Ne féljen, félhétre itthon leszek! Te pedig, lelkem, ne izgasd magad azzal a szereppel!…

Megcsókolta a fiát, fölvette a kosarat és menni készült. De még egyszer visszaszólt:

– Szerafinka, szivem, legyen olyan jó, zárja be utánam a lakás ajtaját! Félek, hogy beszélgetés közben nem hallják meg, ha valaki benyit… s még elemelhetnének valamit a konyhából!

V.

A mese sokáig tartott. Hugó egy darabig figyelmesen hallgatta, de utóbb lehunyta a szemét. Szerafin azt hitte, hogy el fog aludni, de hogy fel ne zavarja a szendergéséből, nem hallgatott el; csak mesélt tovább.

Egyszerre Hugó felpillantott rá és megszólalt:

– Te, Szera, mondani akarok neked valamit!

Szerafin közelebb hajolt hozzá:

– Mit akarsz mondani, kedvesem? – kérdezte, a leggyöngédebb hangján.

– Nézd, Szera, én néha azt hiszem, hogy nemsokára meghalok. Talán igazán meg is halok… A tanár ma olyan furcsán nézett rám… És… és… én téged nagyon szeretlek!… Nézd, Szera, én nem akarok meghalni addig, amig… Szeretni akarlak!… Ugy!… Igazán!…

A Szerafin koraérett, romlottságot sugárzó kis arcán a boldogság pirja ömlött szerte.

Még jobban odahajolt a kis fiuhoz és suttogva szólt hozzá, mintha attól tartana, hogy meghallhatja valaki:

– Nem, Hugó, te nem fogsz meghalni!… meg fogsz gyógyulni!… De ha nagyon beteg volnál is, akkor is azt mondanám, hogy: én is szeretni akarlak! Mert te vagy az én párom, s te leszel a párom élve, halva!… És én nem akarom, hogy meghalj előbb. De nem fogsz meghalni, nem!… Mert te vagy az én párom!… Te vagy a Jancsi és én a Juliska!… Igen, igen, én is szeretni akarlak!… ugy!… igazán!… Igen, igen, igen!…

És megcsókolta a kis fiu száját.

Most Hugó pirult el.

– Csakhogy… én nem tudom… – dadogta. – Én nem tudom azt, hogy…

És majdnem sirva fakadt.

– Én tudom!… – suttogta Szerafin.

– Hát mondd, hát mondd, hát mondd! – könyörgött a kis fiu.

– Tudod, az ugy van, – suttogta a kis leány – hogy először be kell csukni a spalétát, mert sötétnek kell lenni, egészen sötétnek… olyan sötétnek, amilyenben a favágó beszélgetett a feleségével… mert azt nem mondtam el, hogy azok is ölelkeztek, csókolóztak…

– És aztán?… és aztán? – lihegett Hugó.

– Aztán sóhajtozni kell és megint csak sóhajtozni… – suttogta Szerafin.

– Gyere hát közelebb!… Hadd csókoljalak meg!… Hadd csókoljalak meg…

– Várj!… Mondom, hogy előbb be kell csukni a spalétát, mert sötétnek kell lenni, egészen sötétnek…

Mikor ezt suttogta, már ott volt az ablaknál. Előbb a függönyt eresztette le, aztán megzörrent az ablaktábla is s a szoba teljesen elsötétedett.

VI.

A Mária fogantatásáról elnevezett gyermekkórházban – ahol sok gyermek hal meg, sokkal több, mint amennyit az erdőben a farkasok esznek meg – egy szép őszi napon Morvai Hugó, a halotti szentségek ájtatos felvétele után, örökre lehunyta a szemét.

Kiélvezett az életből mindent, amit az emberek becsben tartanak: munkát, küzdelmet, sikert, dicsőséget, kiélvezett az életből mindent, ami szép: veszedelmet, harcot, gyülölséget, szerelmet és a fejfájára azt irták, hogy: „Itt nyugszik Morvai Hugó, élt 9 évet“.

MÉLY CSEND.

Karácsony estéjén, tizenegy óra tájban, Bartelsz és Bartelszné némán ültek egymás mellett, a tágas ebédlő teritett asztalánál. Bartelsz, erősen nagyitó szemüvegén át, figyelmesen olvasta a „Kölnische Zeitung“ politikai közleményeit; Bartelszné kissé szórakozottan lapozgatott egy vastag könyvben, mely a pedagógia legujabb irányelveiről szólt. Az asztalon egy kis karácsonyfa állott: legutolsó emléke a néhai Bartelsz Pálnak, aki nyolc esztendős korában halt meg, roncsoló torokgyuladásban, – régen, nagyon régen.

Az ünnep tiszteletére a villamos függőlámpának mind a négy körtéje égett s a pazarul világitott szobában a karácsonyfa meggyujtott gyertyácskái olyan halványan, sápadtan pislákoltak, mint maga az emlékezet.

Ezeken az apró, zöldes fényfoltokon találkoztak utoljára a gondolataik.

– Ha élne!… – szólt Bartelszné, miután előbb pár percig elmerengett, a karácsonyfát nézegetve.

Bartelsz nem felelt, csak a kezével intett, hogy: mit olyan dolgokról beszélni, amik már elmultak?!… Aztán előkereste az ujságot és belemélyedt az olvasásba.

Az asszony is elhallgatott. Megitta a teáját, becsöngette a szobaleányt, rendeletet adott neki, s látva, hogy férjét lekötötte az olvasmány, ő is kihozta könyvét a másik szobából.

Vagy egy negyedóráig egyikük se szólalt meg. Pedig rendes körülmények között nem sokszor volt alkalmuk hosszabb beszélgetésre s nagyon ritkán történt meg, hogy esti tizenegy óra tájban Bartelsz is otthon ülhetett. Csakis sátoros ünnepeken. Máskor Bartelsz, mihelyt lenyelte a vacsoráját, sietett a műhelybe, ahonnan három óra előtt nem igen térhetett haza. Ide s tova husz éve, hogy Bartelsz helyettes szerkesztő lett egy nagy ujságnál, s azóta soha, egyszer se mulasztotta el, ami kötelesség.

Csak nagy ünnepeken rendelkezhetett az estéjével, amikor másnapra nem kellett lapot csinálni. Ezeket az ünnepi estéket is a legtöbbször valami szórakozásra használták fel; éppen csak a karácsonyt szentelték az otthonnak. Ilyenkor Bartelsz pezsgőt vitt haza és összevásárolt minden elképzelhető földi jót, hogy vigabban legyenek. Az igazat megvallva, félt egy kicsit ettől a hosszu estétől. Hónapokig epedve várta az arany szabadságot, de amikor ennek a napja már egészen közel volt, némi gondot okozott neki, hogy a kivételesen sok időt miképpen fogja majd agyonütni? Hogy ez sikerüljön, husvétkor szinházba mentek, pünkösdkor pedig kirándultak a zöldbe; de a karácsonyt mégis csak otthon tölti az ember.