Part 12

És ezzel a rendelkezésére álló erővel bátran hozzálátott az alkalmazkodás művészetének gyakorlásához. A helyes csapáson indult el, mert igy okoskodott:

– Az alkalmazkodás művészetének az első szabálya az, hogy az ember soha se törjön nagyobbra, mint amire az ereje följogositja. S mihez kell a legkevesebb? Mihez nem kell se kiváló értelmi erő, se nagyobb műveltség, se szakismeret, se tudományos előkészület, se semmiféle fárasztó munka? A képviselőséghez! Mi az, amihez tökéletesen elegendő az önismeret és az alkalmazkodni tudás, sőt pusztán a készség is, hogy az ember hajlandó mindenkihez és mindenhez alkalmazkodni? Egyetlenegy ilyen valami van a világon: a képviselőség! És kinek van nagyobb szüksége rá, hogy képviselő legyen, mint a korlátolt elméjü embernek?! Tehát: képviselő leszek!

II.

Hogy bejusson a képviselőházba, erre nem a legrövidebb utat választotta, – mert pénze nem igen volt, – hanem a leghosszadalmasabbat, de egyszersmind a legegyszerübbet.

Addig járt be a Házba, előbb a karzatra, később pedig a folyosóra, mig mindenkivel megismerkedett s az összeköttetésekből egész vagyonra valót gyüjtött magának.

Hosszu időn át soha, egy nap se maradt ki a Házból, ha a Ház ülést tartott. Ő volt az első, aki megjelent, ő volt az utolsó, aki elment; a földrengés se tarthatta volna vissza attól, hogy a folyosón jelentkezzék. A törvényhozói kötelességet senki se értelmezte olyan példásan, mint ez az egyszerü ember, aki még nem volt törvényhozó. Lehetetlen volt, hogy az arca föl ne tünjék. Lehetetlen volt kikerülni a vele való megismerkedést. Lehetetlen volt nem barátkozni vele, mert ami egyik vagy másik képviselő urnak a nyájasságából hiányzott, azt ő a magáéból pótolta.

Semmiféle kitartás se hiábavaló. Árokháti Lőrinc doktor addig izgett-mozgott, nyüzsgött, süritett és csoportosult a folyosón, mig végre felötlött a Házban, előbb csak az ujságiróknak, de utóbb már néhány jámborabb hazamentőnek is:

– Nini, hát ez az Árokháti még most se képviselő?!…

Pályafutásának első fordulójához akkor érkezett el, amikor egy „nagyfejü“, aki ritkán szokott megfordulni a Házban, karonfogva sétáltatta meg a folyosón s aztán be akart menni vele az ülésterembe. Árokháti egy sokatmondó mozdulattal vonult vissza az őt meg nem illető tisztességtől, amelynek a humorán azonban némi bánatosság csillogott át, s a nagyfejü meglepetve dadogta:

– Hogyan? Hát te nem vagy képviselő?!… Pedig én azt hittem!…

Árokháti aznap egy üveg magyar pezsgőt ivott meg az eset örömére. Nem lehetett többé kétsége afelől, hogy a feleutat már megtette azon az ösvényen, amely a mandátumhoz vezet, s titkon érző lelke óhajtva sejtette, hogy az ut második felét rövidebb időn fogja megtenni, mint az elsőt. Jól sejtett.

A megünnepelt szép napot követő két vagy három évben – tehát abban az időszakban, amelyet a mandátummal való mátkaság időszakának nevezhetett volna, – Árokhátin már alig lehetett észrevenni, hogy még nem képviselő. Mindig ott lehetett látni egyik vagy másik miniszternek a kiséretében, karonfogva járt-kelt a képviselőkkel, kérelmezett, protezsált, napjában husszor-harmincszor harsogta el, hogy: „jó napot kivánok, kegyelmes uram!“, tüzesen politizált, elégedetlenkedett, zajongott, kapacitált, aggodalmasan csóválgatta a fejét, föl-fölháborodott, le-lecsillapult s – kivált a lázasabb időszakban – hevesen vitatkozott ugy az ujságirókkal, mint a képviselőkkel. A vitatkozás mezején azonban a legmesszebbmenő óvatosságot tanusitotta. Mindig csak azt bizonygatta, mindig csak amellett hevült, amit az általánosan elismert tekintélyek, a kétségtelenül nagy eszü emberek hangoztatták, s hogy a vita hevében valahogy bakot ne lőjjön, jól betanulta a nevesebb publicisták vezércikkeit, amelyek okoskodásán azonban, ha a politikai szükség s különösen valamelyik miniszter ugy kivánta, szivesen forditott egyet.

Szóval igen megfontoltan viselkedett: és látszatra semmiben sem különbözött a képviselőktől – csak éppen az ülésterembe nem ment be.

Ekkor már csak egy garas ára szerencse s még egy pár garas alkotmányos költség választotta el a képviselőségtől.

Lehetetlen volt föl nem léptetni. Ez is megtörtént, de kisebbségben maradt. Aztán még vagy négyszer bukott meg, de végre mégis csak becsuszott.

Minthogy már régóta kialakult s egyre jobban megerősödött az a közvélemény, hogy a képviselőház nem lehet el Árokháti nélkül, bukásainak a költségét legnagyobbrészt a pártja fedezte. Nem sikerült kirándulásai csak csekély terhet róttak rá és megválasztása sem került többe, semhogy minden kiadása meg ne térült volna már az első ciklusban.

Elkészitette a mérlegét:

– Időben egész vagyont áldoztam!… de készpénzben már kaptam is valamit…

S ezzel elhelyezkedett az ülésteremben.

Amint kinyujtózkodott a székében, már ott sugárzott az arcán a szent meggyőződés, hogy ettől a széktől csak az ásó-kapa fogja elválasztani. Nem az az ember volt, aki kicsöppenjen onnan, ahová egyszer befészkelte magát.

III.

– A mandátumot néha könnyü megszerezni, de megtartani tudni mindig nehéz. Néha a megszerzéséhez is művészet kell, de mindig művészet és sokkal nagyobb művészet kell a megtartásához.

Ez a meggondolás Árokháti Lőrinc doktort arra az elhatározásra birta, hogy továbbra is hű maradjon a rendszeréhez.

– Az első, – szólt magában, – elhelyezkedni egy nagy fa árnyékában. És erre a célra természetesen a legnagyobb fát kell kiválasztani. A többi már könnyü; a többi magától megy. Az egész abból áll, hogy: tanuljunk a nálunk okosabb embertől!

A legnagyobb fát nem volt nehéz kiválasztania. A közvélemény akkor meglehetős egyértelmüséggel a nagy Bozontost vallotta a Ház legélesebb elméjének. Árokháti tehát habozás nélkül és éppen nem titkolt lelkesedéssel csatlakozott a nagy Bozontoshoz.

A nagy Bozontos csakugyan éleseszü, de rendkivül hiu és rendkivül szeszélyes ember volt. Jogosan dicsekedett azzal, hogy tisztán lát, s nem alap nélkül büszkélkedett azzal, hogy egyenes az eszejárása, de szerette zavarossá tenni azt is, ami a legtisztábbnak tünt föl előtte, s az elhatározásai mindig tekervényes utakra csalták, mert igaz sugalmazója és vezetője csak a tulajdon érdeke és hatalomvágya volt, amit ravaszkodással, a logika sima pályáján való virtuóz korcsolyázással s felsőbbséges elméje meglepő ötleteivel igyekezett észrevétlenné tenni. Ezenkivül cselekvésében igen érzékeny hiusága és indulatosságra, szilajságra hajló véralkata is erősen befolyásolta, amit szintén el tudott titkolni, mert pusztán önzésből fakadó szeszélyességét nagy vitatkozó erejénél fogva mindig palástolnia sikerült a köz valamely képzelt érdekével, amelyet rosszhiszemü furfangja politikai szükségnek tudott föltüntetni.

Árkon-bokron át kellett ugrálnia, aki követni akarta, de Árokhátit ez az ugrabugrálás nem fárasztotta ki. A nagy Bozontos nem eszelhetett ki olyan furfangos dolgot, hogy Árokhátinak a meggyőződése ehhez hozzá nem idomult volna. Árokhátinak a vélekedése ugy alkalmazkodott, mint a viasz.

És mert nem mindenki rendelkezett ezzel a jó tulajdonsággal, a nagy Bozontos, akit rendes viszonyok közt egész udvar csodált és magasztalt, a zavaros, a rossz időkben olykor-olykor meglehetősen magára maradt. Logikájának egy-egy vakmerő szaltomortáléja után leglelkesebb bámulói is szétrebbentek mellőle. Árokháti azonban mindig kitartott mellette, jó és rossz időben egyaránt.

Ez a hűséges ragaszkodás szépen kifizette magát.

Először is az, hogy jóban-rosszban rendületlen követője, párthive, támogatója, magasztalója, legkitartóbb s legjobb embere a nagy Bozontosnak – már bizonyos tekintélyt szerzett Árokhátinak. A nagy állhatatlan mellett való állhatatossága tiszteletet keltett; s a mindig félelmetesnek tartott és nagyrabecsült politikusnak a presztizséből átsugárzott valami erre az egyszerü emberre is, aki a nagy férfiunak leghivebb embere, s időnként egyetlen bizalmasa.

A nagy Bozontos ugyan, olyankor, amikor ismét népes udvar ünnepelte, egy csöppet sem csinált titkot belőle, hogy Árokhátit a világ legostobább emberének tartja, de a nagy embernek ez a hűtlensége és hálátlansága csak annál szebb szinben tüntette föl az Árokháti kutyahűségét és minden önzéstől ment ragaszkodását, azt a hódolatot, amelylyel ez az eléggé nem méltatott ember tárgyilagosan adózott a felsőbbséges szellemnek.

Később, amikor a nagy Bozontos megtébolyodott, s félév multán meghalt, hogy átköltözzék a nemzet legendás alakjai közé – Árokhátinak a példás hűsége még jobban kifizette magát.

Kitartása ekkor már következetességnek tünt föl és sokan akadtak, akik a legendás nagy ember szellemi örökösét – minthogy más nem igen pályázhatott erre a cimre – benne keresték s természetesen meg is találták.

Végre tekintélylyé nőtte ki magát.

A szamarak létrájának mondott tiz emelet magasságu lajtorja nem olyan megvetni való szerszám, mint amilyennek tartják: föl lehet jutni rajta akárhová.

IV.

Árokháti nem érte be azzal, hogy egy oroszlánról csak egy bőrt huzzon le. Ha kihasználta a nagy Bozontos barátságát, rajta volt, hogy tanuljon is tőle.

A nagy Bozontos egyszer, kevéssel azután, hogy ifju barátját nagynehezen végre mégis csak megválasztották, azt mondta neki:

– Öcsém, ha örökéletü akarsz lenni a kerületedben, légy ingyen-fiskálisa a kerületednek. Járj el minden választódnak minden ügyes-bajos dolgában, érintkezzél velök minél gyakrabban, ne utánozz engem, hanem minél többször tarts beszámolót, szaladgálj sokat és ha kell, revolverezz is a kerületed és a választóid érdekében – ne félj, ugy megveted a lábadat a kerületedben, hogy négy ökör sem tud kivontatni onnan.

Árokháti, akinek a gondolatai mindig akörül szárnyaltak, hogy miképpen tudná biztositani a kerületét minden baleset ellen, sohase tévesztette szem elől ezt az életszabályt.

Betüszerint szót fogadott a mesternek, s a szent célra még többet is tett, mint amennyit a nagy ember ajánlott.

Fáradhatatlanul járt-kelt, kérelmezett s ügyvédkedett a kerület és választói érdekében; revolverezett is, ha kellett. És hogy a szava valamivel nyomatékosabb legyen, revolverét mindig megtoldta egy-egy lépéssel. Amelyik minisztertől vagy államtitkártól valami kérnivalója volt, azt előbb alaposan megtámadta vagy interpellációval, vagy egy-egy mérges hirlapi cikkecskében.

De sohase mulasztotta el megtudakolni, hogy számithat-e pártvezére elnézésére.

A miniszterek és államtitkárok pedig csak az interpelláció ellen tiltakoztak:

– Mért nem mondod mindjárt, hogy mit akarsz?!…

Árokháti sohasem akarta elérteni a gunyt és a világért sem ismerte volna el, hogy az eljáráshoz bármi kifogás férhet.

Hja, a kerület érdeke! A nép érdeke! Hát van-e ennél szentebb kötelessége?!…

Nem jutott eszébe, hogy voltaképpen nemcsak a kerület érdekéről van szó, hanem egy kissé az övéről is. Mert mégis csak annak fejében fáradozik, amiért ezek a derék emberek képviselőjükké választották és talán a célból is, hogy ujra meg ujra megválaszszák. Nem jutott eszébe, hogyha egyszer véletlenül nem választanák meg, egy percig sem törődnék tovább a csengődi kerület érdekeivel.

V.

Egyszer, amikor már nagy tekintélynek örvendett, valamelyik beszámolója alkalmával, a lakomán néhány tapintatlan választó igen szerette volna megtudakolni tőle, hogy: miképpen áll hát a dolog azzal a bizonyos igérettel, amely a mult beszámolón hangzott el, s amelyről Csengőd város közönsége sehogysem akar megfelejtkezni?!…

Azt felelhette volna:

– Bizony, atyámfiai, azt a bizonyos igéretet nem tudjuk megtartani! Nem is képzelik, hogy milyen kevés függ tőlünk!

De ha az igazat mondja, ezzel gyöngeséget árul el. Azért inkább államférfiui titokzatosságba burkolózott, egyet nyelt, majd szándékosan halk s rejtelmes értelmü nyilatkozattal ütötte el a kérdést és hogy másra terelje a szót, azt mondotta:

– Ejnye be jó az a rostélyos!

Örültek, hogy jónak találja. De mégis csak visszatértek rá, ami Csengőd város közönségét akkortájt a legjobban érdekelte, s a képviselő ur másodszor is a rostélyoshoz menekült:

– Ejnye be jó ez a rostélyos!

Amikor aztán harmadszor is makacsul csak a rostélyost magasztalta, elmondták neki, hogy a kitünő rostélyost bizonyos Mócz Péter sütötte, aki régebben kukta volt a csengődvári grófnál, de valami fehérnéphistória miatt kénytelen volt elhagyni a szolgálatát, hazajött Csengődre, mert idevaló, s hogy egy pár garast szerezzen, kisegitőnek ajánlkozott a vendéglőshöz, akit az effajta nagyobb ünnep egy kissé mindig zavarba ejt.

A képviselő ur elismerően bólingatott, s ezzel egyelőre elintéződött ugy az igéret, mint a rostélyos ügye.

Hanem egy félesztendő multán, amikor Árokháti Lőrinc képviselő ur, tekintettel a zavaros politikai viszonyokra, ismét megjelent Csengődön beszámolni, az ünneprendezők azzal lepték meg, hogy ez alkalommal az egész lakomának a készitését Mócz Péterre bizták, arra a bizonyos Mócz Péterre, akinek a rostélyosa a multkor annyira izlett a képviselő urnak.

Árokháti hálás lélek volt, s minthogy most már senki sem emlegette az időközben elévült igéretet, a lakoma végeztével magához hivatta és megdicsérte Mócz Pétert. Kijelentette, hogy mindennel meg volt elégedve, és gratulált neki a kitünően sikerült lakomához.

Mócz Péter oda volt a boldogságtól. A holdvilágábrázatu, szerény férfiu már tudta, hogy a szerencséje meg van alapitva.

VI.

A képviselő ur dicsérete bizonyos helyi hirnevet szerzett a derék Mócz Péternek. Ha Csengődön vagy környékén bált, lakomát, vagy bármilyen ünnepet rendeztek, nem lehetett máshoz fordulni, mint Mócz Péterhez, aki immár divatossá lett. Ha valaki esküvőre, keresztelőre készült, s tartott magára valamit, ugy Mócz Pétert hivatta.

Az ekképpen szerzett pénzzel Mócz Péter vendéglőt nyitott, amely hirnevének erejénél fogva hamarosan lefőzte a többi csengődi kocsmát.

Nemsokára az ipartestület képviseletébe is beválasztották, s minthogy az ipartestület elnöke, a csengődi nagyvendéglő elszegényedett bérlője elkeseredésében, bánatában hirtelen elhalálozott, egy pár hónappal utóbb Mócz Péter lett az ipartestületi elnök.

Az uj választások idején Mócz Péter már tényező volt, akivel számolni kellett.

Árokhátinak most már fel kellett keresnie a jeles polgárt, akit ő tett helyi előkelőséggé. A szokásos könnyed leereszkedés nélkül s csak választások idején észlelhető nagy szivességgel üdvözölte fölfedezettjét, nagyokat parolázott vele, s Mócz Péter a választásra hüségesen beszállitotta az ipartestületi szavazatokat.

Ettől fogva Mócz Péter ugy szerepelt Csengődön, mint Árokháti egyik főkortese. Következésképpen csak jelentkeznie kellett a csengődi kaszinó bérletéért, s a pályázat ügye már el volt döntve.

Hanem éppen ennek a kaszinó-bérletnek a révén, kevéssel utóbb, egy kis baj történt a derék Mócz Péterrel.

Zavaros idők következtek. Az erőszak összeütközött a nemzeti érzéssel s Csengődön is nagy volt a háboruság; talán nagyobb, mint bárhol. Az erőszak nem mulasztotta el oda is elküldeni a maga mindenre kész követét, s ez a követ a csengődi kaszinóban ütötte föl tanyáját. Ennek hallatára a csengődi urak bojkottálták a kaszinót. Senki se akarta látni az erőszak emberét és megvetett alakokból álló környezetét és igy hosszu ideig csengődi uriember nem tette be a lábát a szerencsétlen Mócz Péterhez, aki rövid néhány hónap alatt rengeteg kárát látta az országos háboruságnak.

Mikor a rend helyreállott, természetesen Mócz Péterről se lehetett megfelejtkezni.

Végre is a nemzeti ügy martirja volt. Azonkivül főkortese a nemzeti ügy egyik odaadó harcosának. És azok közé tartozott, akik a legnagyobb károsodással szolgáltak rá a kártalanitásra.

De hát hogyan kártalanitsák?

Árokháti addig-addig szaladgált a Mócz Péter érdekében, addig-addig informált, kérelmezett és fenyegetőzött, mig valakinek eszébe jutott, hogy nem lehetne-e Csengődön valami gyárat állitani, amely, – mint minden pártolást érdemlő hazai iparvállalat, – számot tarthatna az állami segitségre?

Megkérdezték Mócz Pétert, s a derék károsodott azt felelte, hogy ő igenis, sikerrel tudna vezetni egy kétszersült-gyárat, amely izletes és olcsó kétszersültet szállitana tengerészeinknek, vagy amennyiben még nincsenek tengerészeink, már jóelőre gondoskodnék kétszersültről, szorgalmasan készülődve addig, amikor majd lesznek tengerészeink.

A dolog rendben volt.

Nagy állami segitséget szavaztak meg a kétszersültgyárnak; Mócz Péter felállitott Csengődön két óriási kemencét, amely ugy ontotta a kétszersültet, hogy elláthatjuk vele tengerészeinket még akkor is, amikor majd miénk lesz a Fekete-tenger, sőt a Csöndes óceán egész partvidéke… és Mócz Péter két év alatt meggazdagodott.

*

Árokházi Lőrincet, amikor legutóbb jelent meg a kerületében, egy kis meglepetés fogadta.

– Közeledik a választás ideje, – szólt, kedveskedve veregetve meg kitünő főkortese vállát, – hát eljöttem körülnézni. Hat cikluson át voltam képviselő… remélem, Mócz uram, hogy most sem lesz baj?

– Már hogyan lehetne baj?! – felelt a főkortes. – Hiszen a nagyságos ur, hála istennek, válogathat a kerületek közül.

– Válogathatok? Miért válogatnék? – kérdezte Árokháti elhülve. – Ugy értem, hogy Csengődön nem lesz-e baj?

– De isten uccse, nem fog ártani, ha a nagyságos ur jól megválasztja a kerületet, – felelt mosolyogva Mócz uram. – Mert Csengődön most az egyszer már csak _magam lépek fel!_

JANCSI ÉS JULISKA.

I.

Hugó, szemét lehunyva, mozdulatlanul feküdt ágyában. Anyja, aki a konyhában mosott, azt hitte, hogy alszik. Nyitva hagyta a szobába nyiló ajtót, hogy mindjárt meghallja, ha a beteg szól. Semmi neszt se hallott s ha néha bekandikált a szobába, a lecsukott szem megcsalta. Már örvendezni kezdett, hogy ez a szendergés bizonyosan a gyógyulást jelenti.

De Hugó nem aludt, csak gondolkozott és álmodozott. Előbb azon gondolkozott: mi történnék most és hogyan, ha véletlenül nem betegszik meg?!… Aztán arról álmodozott: mi lesz, ha majd meggyógyul?!… Végül tarka-barka képeket látott, amelyek hirtelen tüntek el, mintha függöny ereszkedett volna le eléjük; szavakat és mondatokat hallott, szavakat, amelyeknek nem volt értelme, mondatokat, amelyek közt nem volt összefüggés… Csakhogy ugy abban, amit gondolt, mint abban, amiről álmodozott és a gyorsan tova illanó tarka-barka képekben is – mindenütt ott volt, ott mosolygott vagy ott ugrált Szerafin; azok az értehetetlen szavak is a Szerafin szavai voltak.

Felpillantott és kiszólt az anyjához:

– Hány óra?

– Mindjárt félnégy – felelt az anyja s hamarosan megtörülközve, bement a beteghez.

Milyen későn jön ma Szerafin! – sóhajtott a kis fiu.

– Pedig éppen ma én is nehezen várom – szólt Morvainé. – Egy kosár kivasalt ruhát kellene haza vinni… de nem hagyhatlak magadban… az apád meg estig nem jöhet haza. Bizony jó volna, ha már jönne az a kis leány!

Hugónak a szemében valami különös fény csillant fel.

– Sokáig fogsz oda maradni? kérdezte.

Morvainé a láz jelének hitte azt a szokatlan valamit, ami a szép, nagy, már hetek óta zavaros fekete szempárban kigyulladt. Esze ágában sem volt, hogy kis fiából talán nem az aggodalom szól.

– Nem, nem – felelte. – Nagyon fogok sietni, hogy minél hamarább visszajöhessek. Igaz, hogy messze kell menni… Budára… de, ahol lehet, villamoson megyek. Különben megkérem Szerafinkát, hogy mindenesetre várjon meg. Máskor is itt szokott maradni hatig, félhétig is. Miért ne tenné meg, ha megkérem?… És amig ő melletted marad, nem fogsz félni semmitől, ugy-e?!… Észre se veszitek, olyan hamar elmulik az idő; ugy el tudtok mulatni együtt!… Ugy-e, nem fogsz félni semmitől?

– Nem, ma jobban vagyok, – felelt meg Hugó arra, ami az anyját aggasztotta.

– Nem akarsz valamit? Nem tudnál meginni egy pohár tejet?

– Csak az órát akartam tudni, – szólt Hugó és hogy véget vessen a beszélgetésnek, lehunyta a szemét.

De ahogy az anyja kiment, megint felpillantott. Majd csöndesen, hogy a mozdulata ne okozzon neszt, a jobboldalára fordult s felkönyökölt a párnájára. Aztán, tekintetét a lefüggönyözött ablak felé meresztve, hallgatózni kezdett; nemcsak a fülével, hanem a szemével és a szájával is. Az ablak a folyosóra nyilt s a folyosóról minden lépés zaja behallatszott. A negyedik emeleten sokan jártak-keltek; mialatt Hugó egész lelkével figyelt, minden percben uj léptek hangzottak el… de Szerafin csak nem jött; az ő cipőinek a kopogását azonnal megismerte volna.

Csöngettek.

– No végre! – szólalt meg a konyhából Morvainé.

Nem Szerafin jött, hanem a tanár ur. Morvainé, mikor kinyitotta az ajtót s megpillantotta az előkelő urat, majd elájult hirtelen izgalmában. Mózes a csipkebokorban nem ijedhetett meg jobban, mikor maga az Uristen jelent meg előtte.

Könnyü volt kitalálnia, hogy a ragyogó megjelenésü óriás csak a professzor lehet. A háziorvos annak idején megmondta, hogy ez a látogatás szükséges és már legközelebb okvetetlenül meg fog történni. De napok multak el, anélkül, hogy a professzor jelentkezett volna s Morvainé már bizakodni kezdett, hogy talán nem is fog eljönni. Hiszen csak a legjobbat jelentheti, ha a látogatás végképpen elmarad: azt, hogy már nem szükséges.

Egy pillanatig ugy rémlett neki, mintha maga a Halál lépne be a lakásba. De az a jóságos tekintet, mely már annyi haldoklót barátkoztatott meg az elmulás gondolatával, lassanként megnyugtatta.

A „Halál barátjá“-nak – igy nevezték el a tanárt arról a gyászról, amely csaknem mindenhová elkisérte, mert hiszen a legtöbbször odahivták, ahol már kétségbe kellett esni, – a nyájas nézésében, meg a kedves, zengő, meleg hangjában volt valami mélyen megnyugtató, vagy inkább fölemelő, földfelettien vigasztaló, valami az égi békéből. Édes csengésü, barátságos, lágy bariton hangjában volt valami varázs, amely percekre el tudta csititani, zsongitani a beteg fájdalmait; puha, szép keze mintha csak arra való lett volna, hogy örökre kisimitsa a vonaglástól eltorzult arcot; simára beretvált, szelid arcának szinte magasztos szépsége, „sursum corda“-t mondó, biztató, jóságos pillantása és szemüvegének bűvös ragyogása már nem is csak bátoritó és megnyugtató volt, – kibékitett mindennel.

II.

A tanár, még a konyhában, néhány szót váltott Morvainéval. Hugó fülelt, olyan figyelemmel, amilyen csak kitelt tőle, de egy szót se érthetett meg a beszélgetésből. A tanár halkan szólt, Morvainé pedig csak egytagu válaszokat adott, nagyon határozatlan hangon, mintha nem tudta volna, hogy mit feleljen a tanár ur kérdéseire.

Bementek s a Halál barátja nyájasan köszöntötte a kis fiut:

– Jó napot, kis barátom!

Egyebet aztán, azokon az utasitásokon kivül, amelyeket a vizsgálat tett szükségessé, nem is igen szólt Hugóhoz. Pedig máskor a még nem halódó gyermekeket be-bebalzsamozta csodatevő nyájasságával; eljátszadozott velük, mint Jézus a kisdedekkel.

Most azonnal hozzálátott a vizsgálathoz. Morvainé nem tudta, örüljön-e neki, vagy rettegjen e miatt, de ugy tünt fel előtte, hogy a nagyon alapos vizsgálat egy egész örökkévalóságig tartott. Különösen a szivet hallgatta a tanár kétségbeejtően sokáig. Ezalatt Morvainénak magának is olyan vadul kezdett kalapálni a szive, hogy már alig állhatta meg szó nélkül: attól félt, a tanárnak is hallania kell az ő szive dobogását s ezt a hangot majd össze fogja zavarni a kis fiu szivének a hangjaival… De nem mert megmukkanni.

A vizsgálat után a Halál barátja leült az ágy mellé egy székre s még egy darabig elnézte Hugónak az arcát, miközben efféléket kérdezgetett Morvainétól:

– Mit fizet ezért a lakásért?

Hugó eleinte kiváncsi és csodálkozó pillantással viszonozta ezt a mennyei békességet sugárzó tekintetet, amelyből szinte csepegett a jóakarat, de utóbb az az érzése támadt, hogy ez az égi szelidség nincs minden kutató érdeklődés nélkül s ösztönszerüen elzárkózott a lélekvizsgálat elől: megint lehunyta a szemét.

De ha az ablakra le is ereszkedett a zsalu, azért a tanár tekintete egy darabig még ott maradt a lélek házikóján.

E közben Morvainé le nem vette a szemét a Halál barátjáról. Nem látszott azon az arcon se jó, se rossz, csak a végtelen szelidség. A szfinx arca nem mozdulatlanabb, mint a tanáré volt.

A szfinx egy pár pillanat óta hallgatott. Morvainét nagyon megriasztotta ez a némaság, de nem merte zavarni gondolataiban a méltóságos urat.