Part 11

Lassankint benne is sorvadozni kezdett a régi szeretet. Néha sajnálta ezt a szerencsétlent, mert látta, hogy neki is mennyi szenvedést okoz a rögeszméje, de még többször csak felháborodni tudott ezen a magamagát is emésztő, s maga körül mindent fölperzselő, lecsillapodni nem tudó örök lobogáson.

Egyre többet veszekedtek; már mindig csak veszekedtek s torkukszakadtából kiabáltak. Mikor aztán belefáradtak a lármázásba, az egyik is, a másik is menekült a maga szobájába, ki jobbra, ki balra.

Mind a ketten megfeledkeztek az igazi áldozatról: a kis lányukról, a magára hagyott szegény kis teremtésről, aki lassanként felnőtt – ebben a pokolban.

Talán jó iskola volt neki, amit ebben a szomoru otthonban mindennap kellett látnia. Korán megtanulhatta, hogy az emberek hogyan csinálják maguknak a bajt…

Komoly, csöndes, kötelességtudó kis leány volt és – már is elnéző. Naphosszat türelmesen dolgozgatott a tanulnivalóin, meg az apró munkáin, s ha a szülei veszekedtek, békitgette őket. A tizennégy éves kis öregnek szeretnie kellett ezt a két dühöngő bolondot, akik őt mindig magára hagyták, hogy folyton szemrehányásokat vagdossanak egymás fejéhez, mert a világ rosszul bánt velök.

Sohase derült ki, hogy a nagynéni igazán bolond volt-e, de abban nem lehetett kételkedni, hogy Bojtárt is, Bojtárnét is, nem ártana bevinni valamelyik szanatóriumba, az egyiket jobbra, a másikat balra.

IV.

Tizenkét év multán végképpen elvesztették a pört.

Bojtárné, mikor megtudta ezt a rémséges ujságot, elkezdett sikoltozni, egy félóráig ugy viselkedett, mint aki hirtelen megőrült, s végül elájult.

Csak nagysokára tért magához, de magához tért.

Bojtár ellenben megkönnyebbülten sóhajtott föl:

– No, hála istennek!… Csakhogy vége!… Akárhogy!…

Az örökségből nem láttak egy krajcárt sem; ellenkezőleg, ráfizettek egy csomó perköltséget.

És ráadásul tönkretették miatta a legszebb éveiket.

De végre lecsillapultak és – megnyugodtak.

KINOS KÖTELESSÉG.

II. Sándor cár uralkodásának utolsó éveiben történt, hogy egy téli reggel Kolb báró, a szentpétervári szinházak főfelügyelője és az udvar támogatásával fentartott francia szinház intendánsa, megjelent Lenormand kisasszony szállásán s beüzent a szinésznőhöz, hogy hivatalos ügyben kiván szólni vele. Lenormand kisasszony azt üzente vissza, hogy szivesen rendelkezésére áll a bárónak, ha megvárja, amig ő felöltözik; fáradjon a szalónba.

A várakozás meglehetősen hosszu idejét Kolb báró egyesegyedül annak szentelte, hogy folyton fontolgatta és latolgatta, mit fog mondani. Kinos kötelességet kellett teljesitenie. Lenormand kisasszony egy félévvel előbb még a párisi Comédie Francaise tagja volt s Kolb bárónak csak nagy áldozatok árán sikerült rábirnia, hogy tiz évre a szentpétervári francia szinházhoz szerződjék. A szerződés megkötése óta Lenormand kisasszony mindössze kétszer játszott a szentpétervári francia szinházban; Phaedrája is, Lecouvreur Adrienneje is nagyon tetszett az egész közönségnek, legjobban az előkelőknek… és most Kolb bárónak mégis azzal kellett előállania, hogy nagy sajnálatára lemond a tizéves szerződésről, minden megokolás nélkül.

A szinésznő végre jelentkezett. S a báró, estefelé, erről a beszélgetésről számolhatott be a főudvarmesternek:

_Lenormand_. Ó, ó, milyen ünnepies arc! Ha nem ismerném jól, báró, és ha nem tudnám, hogy ön üres óráiban dalköltő, azt kellene hinnem: nini, ez az úr a szentpétervári rendőrfő, aki tudtomra adja, hogy hazatoloncolnak Franciaországba! Vagy talán haragszik azért, hogy szives meghivására nem siettem jelentkezni a hivatalában, hanem azt feleltem, hogy: ha a bárónak beszéde van velem, hát csak keressen fel?!…

_A báró_. Jobban szerettem volna, ha hozzám fárad. Igy kivánná a hivatalos rend, állásom tekintélye…

_Lenormand_. Ó, ó, az ön állásának a tekintélye!… De egyelőre hagyjuk ezt. Csak arra emlékeztetem, hogy ön nekem nem feljebbvalóm és én önnek nem vagyok cselédje, hanem, igenis, az ön szinháza az egyik szerződő fél és én a másik… a szerződésemben pedig ilyen esetekről nincs szó.

_A báró_. Erről sokat lehetne vitatkozni és az én felfogásom az, hogy a meddig ön a szinház kötelékében van, köteles az intézet házirendjéhez alkalmazkodni. A legtöbb szerződésben benne is van ez a kötelezettség kifejezetten. Megengedem, hogy az önében nincs, de ez nem változtat azon… Különben mindegy. Elállottam a kérésemtől s eljöttem magam, mert én meg tudom érteni és tiszteletben tudom tartani a hölgyek idegességét, különösen a szinházi hölgyekét.

_Lenormand_. No, nem éppen csak ezért jött el, hanem egy kissé azért is, mert attól tartott, hogy ha egyszerüen rideg, hivatalos levélben közli velem a mondanivalóját, botrányt találok csapni… és ezt ön igen szeretné elkerülni.

_A báró_. Nem, ez eszem ágában se volt. Fel se tehetem azt, hogy effélére tudná ragadtatni magát; nem képzelek olyan esetet… a legrosszabb esetben is megóvná ettől a jóizlése. Aztán meg ön igen jól tudja, hogy Oroszországban vagyunk és nem Párisban. Itt nem oly könnyü botrányt csapni. De ha ön botrányról beszél, akkor ön tudja, hogy mit kell mondanom és talán felmenthetne attól…

_Lenormand_. Könnyü kitalálnom, miért jött, de nem mentem fel semmitől… ellenkezőleg, égek a kiváncsiságtól, hogy miképen fogalmazza meg a mondanivalóját.

_A báró_. A legegyszerübben. Ön tisztában van vele, hogy parancsra járok el és az érzésem ellenére csak kinos kötelességet teljesitek. Azért olyan tisztelettel, a minőt az ön művészete megkövetelhet, de egyszerüen tudtára adom önnek, hogy nagy sajnálatomra le kell mondanom az ön további szerepléséről és szinházam felbontja a tizéves szerződést. Természetesen nem zárkózom el ennek az elhatározásnak a jogi következései elől és rajta leszek, hogy minden egyéb kivánságának megfelelhessek, föltéve, hogy ön nem követel több kártalanitást, mint amennyit a méltányosság megadhat.

_Lenormand_. Köszönöm, nem kérek belőle. Önök erre az álláspontra helyezkednek: a szinésznő elvihet mindent, amit csak összeszedhet, de mars!… A szinésznőnek az is elég, ha jól felpakkolhat… mindig meg szoktak elégedni vele, ha mindent összecsomagolhatnak és magukkal vihetnek, ami a kezük ügyébe akad, az utolsó gyufatartóig… ám vigye, ami szemének, szájának kellemes, ha nem követel tulságosan sokat és nem akarja elvinni még a templomtornyokat is!… Csakhogy én ám nem helyezkedem erre az álláspontra! Nekem nem kell a kártalanitás; nekem valami egyéb kell. Önök elkergetnek engem; tudni akarom, hogy miért kergetnek el?! A megokolást követelem!

_A báró_. Csak kártalanitás van; megokolás nincs.

_Lenormand_. Ön parancsra jár el s nem tudja, hogy miért küld el a szinháztól?

_A báró_. Nem tudom.

_Lenormand_. Ez ugyan nem valószinü, de segithetünk a bajon. Mert én tudom, hogy miért küldenek el és elmondom önnek.

_A báró_. Nem akarom tudni.

_Lenormand_. Elhiszem, hanem azért mégis elmondom. Azért küldenek el, kedvesem… most már bátran bizalmaskodhatom önnel, most már semmiesetre se feljebbvalóm… tehát azért dobnak ki ebrudon, mert a legutolsó udvari estén valamelyik nagyhercegnek a kellemetlen kis csemetéjét pofonütöttem.

_A báró_. A nagyhercegi sarjakat nem szokás bántalmazni, akármilyen fiatalok.

_Lenormand_. Csakhogy ez a kellemetlen kamasz, visszaélve azzal, hogy nem látott senkit kettőnk közelében, a nélkül, hogy a viseletemmel erre feljogositottam volna, olyan szabadságot engedett meg magának velem szemben, amely szabadságba nem volt kedvem beleegyezni. A személyem az enyém; azzal én rendelkezem; arra vonatkozólag nem kötöttünk semmiféle szerződést.

_A báró_. A fiatalember tévedése menthető. Akármilyen kevés élettapasztalata van, tudja azt, hogy e tekintetben nem mindenki olyan érzékeny, amilyennek ön mutatkozik, és tudja azt is, hogy a szinésznők az effélét, ha egyáltalán megharagusznak érte, nem szokták ennyire szigoruan megtorolni. És bocsássa meg… semmi jogom bizalmas kérdéseket intézni önhöz… a legkészségesebben elhiszem, hogy az ön magánélete kizárja azt, hogy szivesen fogadta volna a fiatalember közeledését… a mai világban már mindent megér az ember… minden társadalmi osztályban olyan alakokat lát, a minőket régente soha…

_Lenormand_. Mindezzel azt akarja mondani, hogy: talán nem vagyok mindig ennyire érzékeny?! Nem hát! Nem akarom én, babám, a Nebántsvirágot játszani; montmartrei leány vagyok én, apám!… voltak kedveseim, ha éppen tudni akarja.

_A báró_. De hát akkor?…

_Lenormand_. Csakhogy azokat választom, akiket akarok, mert ez emberi jogom. Persze, többnyire olyanokat választok, akik nem így kezdik, hanem okosabban. És ha éppen ki akarja csikarni tőlem ezt a vallomást, azt se titkolom el, hogy meglehet, másvalakinek, aki nekem is tetszik… nemcsak én neki… megbocsátottam volna még ezt a közeledést is. De megtámadómat, ezt a satnya és csúnya kamaszt visszataszítónak találtam és felháborított az a föltevése, hogy nekem az ő kis utálatosságát a kedvem ellenére is el kell viselnem, csak azért, mert ő egy nagyhercegnek a csemetéje. Értse meg, lelkem, nem a nő háborodott fel bennem, még csak nem is a művésznő, hanem az ember! Azt mondhatnám, akárminek tart is a fiu, már csak a művészetem is megkövetelte volna, hogy előbb érdeklődjék egy kicsit, vajjon tetszik-e nekem az ilyen közeledés?! – de nem ezt mondom. Hanem azt, hogy: csak a szavallatomat adtam el nekik, magamat nem! Persze, ők azt képzelik, hogy mert a trón közelében születtek, minden az övék; úgy a dolgok, mint a személyek. A dolgok – ez az ő tulajdonuk, s a személyek – ezek az ő szolgáik. Nos hát, én ezt nem ismerem el! Mert én nem vagyok cseléd; én a magam ura vagyok. És ha ön azt mondja, hogy szociálista érzelmű vagyok, vagy pláne apacs vagyok, mihelyt valaki a személyemmel akar rendelkezni, hát azt se bánom, mert igaz!

_A báró_. Beláthatja, hogy ha valakiben ilyen túláradó a függetlenség érzése, annak a helyzete egy udvari szinháznál előbb vagy utóbb lehetetlenné válik.

_Lenormand_. Hogyan? Hát ön a szinházak tagjaitól is megköveteli a lojalitást és mindjárt ilyen messzemenő lojalitást követel tőlük?! Hja, öregem, azt meg kell mondani! De jól van, azt se bánom, hogy csak most állanak vele elő; hanem azt már megkövetelem, hogy álljanak elő vele nyiltan! Elkergetnek, mint egy hűtlen cselédet? Jól van; de ne titkolják el, hogy miért? Nekem nem kell ezt szégyenlenem; ne szégyeljék ők se, hogy ha megteszik! S azért: követelem a megokolást!

_A báró_. Szóval, botrányt akar?

_Lenormand_. Nem, csak nem akarok más helyett szégyenkezni. Nekem nincs titkolni valóm. Hazautazom Párisba és mindenkinek elmondom, hogy mi történt velem Oroszországban. Ennyi az egész. De mert beszélni akarok, nem kérek a kártalanitásból. Különben sincs rá szükségem. Megtalálom a helyemet Párisban.

_A báró_. Haragszik rám?

_Lenormand_. Miért haragudnám önre? Ön csak egy szegény szolga, aki azt teszi, amit parancsolnak neki. Hanem a gazdái bizonyosan haragudni fognak, mert ezuttal rosszul csinálta meg az alkalmat.

_A báró_. De, kisasszony…!

_Lenormand_. Ne fortyanjon fel. Voltak már szárnysegédek is, akik nem haragudtak meg az efféléért. És én valahányszor egy-egy olyan udvari méltóságot látok, akinek nagyon sok rendjele van, mindig gyanakszom, hogy egyik-másik rendjelet nem valami kisasszonyügyben kifejtett érdemeiért kapta-e? Ne vágjon a szavamba. Sohase kell a szavakért haragudni, ha az ember magáért a dologért nem haragszik. Ennek össze kell férnie az ön állásának a tekintélyével; s ön rajta is van, hogy a kettőt összeegyeztesse, mert hiszen, amikor önnek el kell engem kergetnie, mert nem állottam kötélnek, ön nem mond le az udvari méltóságáról azért, hogy ezt ne kelljen megtennie. Szóval, vállalja velök az egyetértést, a gondolatközösséget, ha nem is segédkezett éppen a fiatalembernek. De nem kárhoztatom érte, mert ön nagyon szegény ember. Ha udvari méltóságot viselő, magasrangú szolga is, de mégis csak szolga. Önnek engedelmeskednie kell. És ha azt parancsolnák önnek, hogy mosogassa ki a bemocskolt pezsgős poharakat, akkor is engedelmeskednie kellene. Mert az udvarnál, azokon kivül, akik a trón közelében születtek, a többiek mind csak különböző rangú cselédek; ön legalább igy fogja fel a dolgot.

_A báró_. Kisasszony, ön nem méltatja az én kínos helyzetemet és visszaél azzal, hogy a lovagiasságom még az önérzetem rovására is a legnagyobb türelmességre kényszerít…

_Lenormand_. Nézze, én megteszem önnek azt a szivességet, hogy minden nehézség nélkül, a legsímábban intézheti el ezt a kellemetlen ügyet, mert holnap már nem is hallanak rólam és a szinháznak egy kopek erejéig sem kell bajlódnia velem. Ennek fejében ön is megteheti nekem, hogy legalább végighallgat. Már ugyis kevés mondanivalóm van.

_A báró_. Végighallgatom, kisasszony.

_Lenormand_. Még csak egy vallomással állok elő és egy tanácsot adok önnek. Amikor ön engem Párisból Szent-Pétervárra csábított, kissé udvarolni is kezdett nekem és ezt nem hagyta abba tegnapig. Megvallom, azt képzeltem, hogy ha ön még egy darabig olyan csinosan folytatja, ahogyan kezdte, meg fogom hallgatni önt. De megvallom azt is: ma nagyon örülök annak, hogy nem siettem ezzel… hogy a kalandom most történt s nem később, évek multán, amikor talán meg kellett volna bánnom, hogy jó szivvel voltam önhöz. Nagyon örülök ennek, mert nem szeretem azokat a férfiakat, akik bele tudnak nyugodni a szolgaságba, akármilyen nagy méltósággal diszített szolgaságról legyen szó. Ez volt a vallomásom. A tanácsom pedig az, hogy: ne irjon ön dalokat! Hagyja ezt Griegnek és Csajkovszkinak s ön csak teljesítse a kötelességét. Ön erre született s nem a dalköltésre.

_A báró_. Súlyosabban már nem sérthetett volna meg, de elégtételt kell találnom abban, hogy bár a kínos kötelességek teljesítése mindig bizonyos hősies önmegtagadást kíván, a megpróbáltatásnak még ebben a nehéz órájában sem mondtam semmi olyast, amit ön szememre vethetne.

_Lenormand_. Isten önnel, báró ur!

A NAGY BUCSAY.

I.

Bucsay Bálint, egy évvel azután, hogy feljött Pestre, az egyetemre, vagyis inkább a Kammon-kávéházba, olyan dicsőségnek nézett elébe, mint Julius Caesar Galliából jövet, és olyan környezetet látott maga körül, amilyen az ifju Bonapartét fogadta, amikor az Egyptomból visszatért Franciaországba. A társai és egyszersmind barátai ugy tekintettek fel rá, mint valami félistenre; az egyetemen és a kávéházakban legendákat beszéltek róla; hirét olyanok is terjesztették, a kiket sohase látott; és találkoztak vérmesek, akik nevének hallatára igy bizonykodtak:

– A nemzetnek már van vezére!

Egyelőre csak az ifjuság vezére volt, de az akkor többet jelentett, mint mostanában. És azonkivül középpontja volt a Kammon-kávéház nagy asztalának, ahol pénzért mutogathatta volna magát, olyan sokan jártak a csodájára. Nemcsak lelkes ifjak, érdemes öregek is szerencsének tartották, ha helyet foglalhattak az asztalánál; a szomszédos asztaloknál mindig sok érdeklődő leste a szavát, s a messzebb ülők, akikhez csak egy-egy mondata hallatszott el, minduntalan felkeresték a tekintetükkel és sohase mulasztották el figyelmeztetni a velök mulató vidéki vendéget:

– Az ott a hires Bucsay!

Ha Bucsay már husz éves korában ilyen nagy hirnek örvendett, és ha azok, akik közelebbről ismerték, rengeteg várakozással néztek a jövője elé, ezt csak természetesnek lehetett találni.

Bucsay Bálint husz éves korában már mindent tudott; még azt is, amit az egyetemen tanulnak. Neki nem volt szüksége rá, hogy eljárjon az előadásokra; másodéves jogászkorában nagyobb készültséggel dicsekedhetett, mint sok tanára. Minden szakhoz értett s minden tárgyról bő ismeretekkel állhatott elő; de ebben nem volt semmi csodálatos, mert ha nem szónokolt az ifjusági gyüléseken vagy nem tartott előadást a Kammon-kávéházban, egész nap olvasott s egész éjjel tanult.

De csak félig méltatta, a ki csupán élő ismerettárnak nézte ezt a sokat igérő fiatal embert. Bucsay tele volt eszmével és tervvel. Nagyszerü gondolatok és ennek megfelelően nagyszabásu reformok foglalkoztatták folyton lángoló agyát; századokra szóló, nagystilű munkásság tervezeteivel ismertette meg ámuló közönségét. Sohase fogyott ki a mindenféle fajta, értékesebbnél értékesebb ötletből; és akármiről volt szó, káprázatosan tudta elmondani, hogy ezen a téren mi a tennivaló. Ugy beszélt, mint a legnagyobb szónokok; amiről szólt, az megelevenedett a hallgató előtt. És előadásában benne volt a szinész minden tökéletessége, anélkül, hogy szinpadiasságot vethettek volna a szemére. Aztán érdekes arcu, szép szál legény volt, akinek a hangja képes volt mindarra, amire a hegedü, a fuvola, az orgona, meg a mennydörgés képes, és ugy tudott bánni ezzel a tüneményes hanggal, hogy senki sem vonhatta ki magát szavának varázsa alól. Magával tudta volna ragadni a kávéházi hallgatóságát – talán még a csatába is.

És egy darabig sokan, igen sokan azt hitték, hogy Bucsay Bálint meg fogja váltani a világot.

II.

Husz éves korától negyven éves koráig Bucsay Bálint egyre gyönyörübb dolgokat beszélt a Kammon-kávéházban.

Egyre pazarabbul szórta a fenséges gondolatokat. Mind nagyobbszerü tervezetekkel ismertette meg rajongó hiveit. Mind bőségesebben dőlt belőle az ötlet, a fényes mondás, előadása mind ragyogóbbá és vakítóbbá lett; már szinte szédültek, akik sokáig hallgatták.

Elmondta mindenkinek, miket fog megirni, s miket fog megcsinálni. Nyugodtan mondhatta el; más ezt ugy se tudta volna megirni, más ezt ugy se valósíthatta volna meg.

Egyre gyönyörübb dolgokat beszélt, de egyre kisebb közönségnek.

Hallgatói közül mind nagyobb csapatok széledtek el mellőle, hogy miután kigyönyörködték magukat a nagyszerü dolgokban, átadják magukat a kicsinyességeknek, amikből meg lehet élni s amikből néha vagyont is lehet szerezni.

Bucsay ezalatt folyton halogatta nagy tervei megvalósítását. Volt egy kis öröksége, amelynek a kamatai megadták a mindennapi ebédjét és a mindennapi három-négy pikkolóját; nem volt kénytelen kicsinyes munkával „prostituálni“ a tehetségét. A nagy dolgait pedig nem akarta megrontani az elhamarkodással; rajongója volt a nagyszerünek, de olyan nagy hirességgel és olyan nagy ünnepeltetés után nem is illett volna hozzá, hogy valami közepes értékü dologgal álljon a világ elé. Nagy, tökéletes alkotással akart megjelenni azok előtt, akik tőle mindig a legtöbbet várták.

A nagy, tökéletes alkotásokhoz pedig nagy idő kell és Bucsaynak egyre kevesebb ideje volt. A gigászi alkotásokra való készülődés hamar kifárasztotta és mind több órát vont el tőle az a fél-pihenés, hogy a kávéházban kedvére kibeszélgethette magát azokkal a tisztelőivel, akik kitartottak mellette.

Ezek a tisztelők lassankint mind eltüntek, sorra, egyik a másik után: de ujak jelentkeztek helyettük, ha kevesebben is, és Bucsay nem vette észre, hogy közönsége az idők folyamán mind ujabb és ujabb alakokból verődik össze. Kielégitette az, hogy mindig akadtak hallgatói és hogy a legfiatalabb emberek még sokáig benne látták a jövő emberét.

Már elérte a negyvenedik évét, s még folyvást találkozott egy pár hüséges barátja, akik akármilyen bajról volt szó, állhatatosan igy vigasztalódtak:

– Majd ha egyszer Bucsay akcióba lép!

– Majd megcsinálja Bucsay!

– Ez a dolog a nagy Bucsayra vár!

És Bucsay e közben folyton készülődött… mint a tenger fenekén a halott normannok, akik csak várják, egyre várják, hogy mikor hangzik már fel a csodatevő harsona, mely majd életre kelti őket, megreszkettetni a világot a sok száz év alatt felgyülemlett iszonyu erővel.

III.

Ötven éves korában Bucsay Bálint már nem volt a nagy Bucsay, csak egy ismert kávéházi alak, akin a pincérek sokat mulattak.

Minden ismerős elkopott mellőle. A Kammont is bezárták azóta. A régi kávéház helyén kereskedést nyitottak s Bucsay kénytelen volt uj tanyát keresni.

Egyik uj kávéház se elégitette ki s talán mert egyik kávéház se tetszett neki, nappal is, éjjel is egyik kávéházból a másikba bolyongott.

De lehet az is, hogy azért járt ki s be, egyik kávéházból a másikba, mert azt remélte, hogy valahol majd csak fölfedez egy-egy régi ismerőst.

Csakhogy most már mindenki menekült előle. Nem volt senki, aki könyv nélkül ne tudta volna minden nagyszerü tervét, minden fényes gondolatát, még a legjobb élceit is.

A legrégibb barátainak néha eszébe jutott, hogy Bucsayért tenni kellene valamit. Végre is egy pár szép estét köszönhetnek neki.

De nem volt módjukban Bucsaynak szivességet tenni, mert Bucsaynak nem volt szüksége valami kis állásra vagy apró kölcsönökre; a pikkolóra futotta: a vagyonkája kamataiból. Azt pedig, ami Bucsaynak kellett volna, nem adhatták meg neki.

Bucsaynak csak a társaság kellett volna.

Nagyon hozzá szokott, hogy sokan hallgassák; és mindennél jobban sinylette, hogy senki se hallgatja többé.

Ez volt különben az egyetlen fájdalma. Mert ő maga még folyvást remélt, még folyvást készülődött.

Az egész világ megváltozott körülötte. Nagyszerű terveiből sokat megvalósítottak; mások, százan, ezren. Tökéletlenebbül, mint ahogy ő valósította volna meg, de megvalósították majdnem mindegyik eszméjét. Még a városrendezés is ugy történt, ahogy Bucsay eszelte ki, hajdan, a szép időkben.

Amit meg akart írni, azt is régen megírták mások. Akik az eszméiből hódítottak, sokkal rosszabbul írták meg a Bucsay koncepcióit, mint ahogyan Bucsay írta volna meg ezeket: néha az elírók nevetni való furcsaságokat sütöttek ki a Bucsay fenséges gondolataiból; de szétirták, sőt agyonirták a Bucsay eszméit, és szépen megéltek belőle.

És Bucsay még folyvást készülődött. Még folyvást remélt; szebbnél-szebb dolgokat álmodott és nem csinált semmit.

IV.

Most már nem remél. Túl van a hatvanon; végre is le kellett mondania az álmai megvalósitásáról, mert érzi, hogy akármi telnék is tőle, késő!… Az ő gondolatai, az ő ötletei nem kellenek többé senkinek.

Átlátta, hogy egész életerejét szavakban pazarolta el. És ődöng egyik kávéházból a másikba, azok alá az ivlámpák alá, amelyek épp ugy elégették őt is, mint ahogy nyáron elégetik az efemeridákat.

Néha el-elalszik a márványasztalon.

Ilyenkor a pincérek felköltik és megmondják neki;

– Bucsay ur, mondtuk már, hogy itt nem szabad aludni!… Bucsay ur, a gazda nem türi, hogy valaki a kávéházban aludjék!… Bucsay ur, menjen már haza!

A POLITIKA.

I.

Árokháti Lőrinc dr. fővárosi köz- és váltó ügyvéd jól tudta, hogy ő nem tartozik a kiváló szellemek közé, de ugy találta, hogy ha valaki az ilyesmire magától is rájön és hamarább, mint mások, az már nem utolsó dolog.

– Aki öntudatosan szamár, az már nem egészen szamár, – vigasztalódott, ha olykor-olykor erről elmélkedett. – Aki tisztában van a képessége határaival, az már, ha nem is nagyeszü, de legalább világosfejü ember. Tökkelütött szamár, ostoba embernek csak az mondható, aki okosabbnak képzeli magát, mint amilyen; aki makacsul kiváló elmének tartja magát és nem akarja elismerni, hogy ő voltaképpen együgyü fráter, még akkor se, amikor ezt már sorra minden ismerőse felfedezte; aki legutoljára tudja meg, hogy ő is a szamarak közé tartozik, és csak akkor tudja meg ezt, amikor ez már általánosan ismeretes róla; aki mindaddig fenn hordja az orrát, amig ezt bele nem üti valamibe; aki mindaddig áltatja magát, mig egy olyan leckét nem kap, hogy erről koldul; aki csak akkor tesz szert némi önismeretre, amikor már késő. És hány ilyen vak, semmi átlátásra nem képes, ostoba ember szaladgál a világban!

Ebből az elmélkedésből nemcsak megnyugvást meritett, hanem tanulságot is.

– Jól mondják a régi görögök, – tünődött – hogy az önismeret a bölcsesség kezdete. Mert aki még magát se ismeri, hogyan ismerhetné meg a külső világot?! Aki még magamagában is ismeretlen fizikai erőt tanulmányoz, aki tulajdon gyöngeségeivel sincs tisztában, hogyan alkalmazkodjék a környezetéhez, a körülötte lévő erőkhöz?! Már pedig az élet művészete: ennek az alkalmazkodni tudásnak a művészete. Valóban, az önismeret az élet művészetének az alfája. De a tételt meg is fordithatom. Akiben megvan a mindennél szükségesebb önismeret: az élet harcában már nem fegyvertelen; az már nem minden erő nélkül való; az a szem, mely befelé és kifelé egyformán tisztán lát, bőségesen elég erő arra a célra, hogy az ember boldogulhasson.