Part 10

Ezt a fiut nem szeretik a többiek s a háta mögött az Ember-nek csufolják.

Miért?

Ez a fiu Pál nagyherceg. Nikolájevics Athanáz nagyhercegnek első házasságából született harmadik fia. De a többiek ugy tudják, hogy Pál nagyherceg az életét egy orvosnak köszönheti; s a nagyuri fiuk minden e félét kitünően tudnak.

A gúnyos elnevezés azt akarja mondani, hogy ez nem olyan, mint ők; ez csak ember, egészen egyszerüen ember.

Pál nagyherceg közelében négy nagyobbacska fiu beszélget. Tizennégy-tizenöt esztendősök.

– Hogyan van az, – kérdezi Amadeo herceg, a barcellonai gróf fia, a kis svéd hercegtől, aki mindössze három nappal ezelőtt érkezett, – hogy te csak most tanulsz meg korcsolyázni?

– Azért nem tudok korcsolyázni, – felel a kis svéd – mert mi eddig minden telet Cannesben töltöttünk, amióta csak megszülettem. És tudod, hogy ott soha sincs jég.

– Pedig nálatok, otthon – szól Albert herceg, a norfolki fia – van jég és hó elég. De talán havat is csak most látsz először?

A görnyedt mellü felnéz a könyvéről és odaszól a kis svédnek:

– És egyáltalán láttad-e már valaha a hazádat? Vagy folyton csak költöztök, amerre jobb, a szezón szerint?

Nem felelnek neki. Már megszokták rosszakaratu, szuró szavait és nevetésének gúnyos rikácsolását.

A kis svéd helyett az egyik diabolo-játékos, aki éppen arra ugrál, akar értekezni a görnyedt mellüvel.

– Micsoda könyv van előtted? – szólitja meg.

Hanem amaz hamarosan lerázza a nyakáról.

– Ne nyulj hozzá; kinaiul van. Valami Marx irta.

A diabolo-játékos odább áll. Kiderül, hogy a kiváncsiság nem gyötörte valami tulságosan.

A négy nagyobb fiu ezalatt tovább beszélget.

– Rossz esztendőben jöttél ide először.

– Miért?

– Mert nem akar esni. Már három hete, hogy nem kaptunk havat.

– A tavalyi is rossz esztendő volt, de az idei még rosszabb.

– Messziről kell hozatni a havat, mert különben lehetetlen volna fentartani a pályát.

– És mire idehozzák, a hó nagyobb része elolvad.

– Persze megolvasztja a nap.

– Éjjel kellene szállitani.

A görnyedt mellü megint megszólal:

– Ne féljetek. Van ember, aki szállitsa. És ha a kilenctizedrésze elolvad, van munkáskéz elég. Majd hoznak tizannyit mindenfelől. Annyi az ember, mint a nyű.

A norfolki fia nem állhatja meg, hogy oda ne szóljon neki:

– Mi bajod mindig a munkás kezekkel?! Neked nem kell havat szállitanod. Mi közöd a dologhoz és mit törődöl velük?!

Az Ember gunyosan nevet:

– Hát persze, akkor nem kell törődnöm velük!

A kis svéd elbeszéli, mennyire gyönyörködteti őt ez az uj mulatság s a másik három vitatkozni kezd, hogy melyik sport jár a legtöbb élvezettel.

– Nekem az első a bobsleigh.

– Nekem a skeleton.

– Én nem tudok a sportok közül választani. Csak sport legyen. Nekem minden sport egyformán kedves.

Amadeónak a sportról a sportsman-ek jutnak eszébe s magasztalni kezdi azt a merészséget és hidegvért, amelyet Arvid, a dán koronaherceg tanusit.

– Annyi bizonyos, – mondja a norfolki fia – hogy nincs a klubnak egy tagja se, aki ne csodálná az ő halálmegvetését, de…

És vitatkozva dicsérgetik, mindegyik azt, akiről igy emlékeznek meg: „nekem ő az ideálom a sportban“.

– Én is szenvedélyes sportsman leszek – buzdul fel egyszerre Ernő, a kis porosz herceg. – Nincs szebb, mint szenvedélyes sportsmannek lenni. Ez a leggyönyörübb foglalkozás. Ebben fejtheti ki az ember legjobban az erejét és az ügyességét; ezzel vivja ki a nők bámulatát és mindenkinek a tiszteletét; és ha az ember kiváló tud lenni a maga sportjában, különösen, ha több sportban tud kiváló lenni, ez a legdicséretesebb dolog a világon.

– Hát mi az ördög lennél egyéb, mint szenvedélyes sportsman! – szól közbe Pál nagyherceg. – Valamit mégis csak kell csinálni! Hiszen nem fekhetel a hátadon egy egész életen át!

– Világos, – vág vissza Albert herceg – nem lehet mindenki orvos. Még vannak akik addig találják az életet a legszebbnek, amig az ember az életével játszhatik. És alighanem ezek a legkülönbek.

A görnyedt mellü nem felel.

– Igen, veszi át a szót a norfolkitól a barcellonai – a legszebb az életben az életveszedelem és ezt a szépséget sohase érzi át jobban az ember, mint ilyenkor, a mikor a természet a legridegebbnek látszik, a mikor hó takarja a veszedelmeket, a mikor a csipős hidegben, az éles, tiszta levegőn az ember megkettőzött erőt érez magában, a mikor ha egész nap odakinn vagyunk a szabadban, gyorsabban kering a vérünk…

– Az élet mindig nagyon szép! – lelkesedik a fiatal svéd.

– Igen, nagyon szép, – morog a görnyedt mellü – de csak addig, ameddig amazok megengedik, hogy ilyen életet élj! Hanem, ha majd azok nem fogják megengedni!…

Nem kérdezhetik meg tőle, hogy kiket gondol, amikor „amazok“-at emlegeti; valaki belép a terembe s azonnal magára vonja a figyelmet.

A valaki: András, balkáni herceg, egy tizenöt éves fiatalember, az albán király másodszülött fia.

III.

– Hallottátok, mi ujság? – szól a balkáni herceg. – A nagypapát ma délután, mikor autóján haza igyekezett, bombával felrobbantották és megölték. Ugy szedték össze a holttestét, nem tudom, hány darabban.

A balkáni hercegnek a teste nem remeg az izgatottságtól. Az arca meg éppen tökéletesen nyugodt. Néha jó, ha az embernek aranyból van az állkapcája.

A „nagypapa“ délelőtt még Macedónia koronás királya volt. A meglepő hirt senki se akarja elhinni. A balkáni herceget kérdésekkel rohanják meg ifju barátai.

– Honnan tudod?

– Ki mondta?

– Hiteles értesités érkezett?

– Bizonyos, hogy nem hazugság az egész?

– Nekem Gusztáv mondta, – feleli a balkáni herceg, – Gusztáv, az öreg komornyik. Látta a sürgönyt. Különben már mások is beszélik. Ugy látszik, illetékes helyről jött a sürgöny.

Valamelyik kis diabolo-játékos Gusztáv nevének hallatára elneveti magát. Máskor a többiek is nevetnének. Gusztáv, az öreg komornyik, szakasztott mása Erichnek, a fiatal gerolsteini nagyhercegnek, leszámitva azt a csekély különbséget, hogy nem őszült meg annyira, mint a fiatal nagyherceg – és ez a bámulatos hasonlatosság a derünek olyan kiapadhatatlan forrásává lett, amelyet a Saint-Maurice-ban időző fiatalság nem győz eléggé méltatni.

A diabolo-játékosokat különben ez a nagy ujság se zavarja ki mulatságukból. Csak a nagyobb fiuk bujnak össze egy kissé tanakodni.

– Szegény nagypapa, – szól a balkáni herceg, – neki talán jobb igy!… Mikor az embert üvegcsövön táplálják, mikor az ember üvegcső nélkül már nem tud élni… bizony Isten, jól járt. De nekünk most hirtelen haza kell utaznunk a temetésére. És éppen most, amikor a legjoban mulatunk! Micsoda malőr! Alig egy félórája, megint kövér pelyhekben hull a hó… három hét óta először!… Milyen gyönyörü napunk lett volna holnap! Kár!

– És éppen most, – szólal meg Pál nagyherceg – amikor otthon olyan kedélytelen állapotok vannak!

– Eh, – felel a balkáni herceg – először is, soha sincs az ember jobban bebiztositva, mint közvetlenül a merényletek után…

– És aztán farkasszemet nézni az életveszedelemmel, van-e ennél nagyobb gyönyörüség! – gunyolódik az ember.

Egy pár pillanatig hallgatnak. Aztán Amadeo herceg szólal meg:

– Csak azt nem értem, hogy még nem unták meg!… Hiszen alig hogy elkövették a merényletet, már szijjat hasitanak a hátukból! És ők ezt jól tudják előre. Aztán meg mit érnek az önfeláldozásukkal? Nyomban uj ember lép a meggyilkolt helyébe és semmi sem változik.

– Hja, ők igy mulatnak! – mondja az Ember.

– Tőled kitelik, hogy igazat adsz nekik – szól a norfolki fia.

– Nem. Csak értem őket – vitatkozik az Ember. – Meg tudom magyarázni magamnak, ha nem tetszik nekik, hogy vannak szerencsések, akiknek az egész élet csak folytonos játék, és akik ezt a szerencsét az ő bőrükből vasalják ki. Ha kinézek az ablakon, itt a hegytetőn csupa olyan embert látok, akik örökösen csak uj meg uj játékokon törik a fejüket. Szolgálatukba veszik a feltalálókat… még a feltalálókat is lefoglalják maguknak… eszeljék ki, hogyan lehetne minél többet és minél változatosabban mulatni, többet és változatosabban, mint valaha ember mulatott. A mulatság-vágyuk telhetetlen, kielégithetetlen; minden uj kieszelés csak uj vágyakat olt beléjük. Az igényeik sohase voltak se mohóbbak, se határtalanabbak. Pedig a módjuk, az kevesebb, mint valaha. És mégis, a helyett, hogy engednének a követeléseikből, a helyett, hogy megalkudnának a körülményeikkel, az időkkel, és megadnák magukat a kérlelhetetlen sorsnak, csak egyre telhetetlenebbek, csak egyre mohóbban szomjazzák azokat az érzéseket, amelyeket valaha a félistenek érezhettek, ha ugyan valaha voltak ilyenek. De, terringettét, ennyi félistent nem tud eltartani a föld! Odalenn, a mélyben, a szurtos emberek egyre többet izzadnak és egyre nehezebben szuszognak. Pedig szerényebbek volnának, mint ti. Nem jut eszükbe széles jókedvükben, hogy játékot keressenek még az életveszedelemben is; egyszerüen élni akarnának, ha lehetne. De mig ti nem fértek meg a bőrötökben, amazokat nem hagyják meg a bőrükben, hanem kirázzák belőle őket. Szóval, meg tudom magyarázni magamnak, hogy ha András nagypapájának még több és még több pénz kellett a még több játékra, a még több mulatságra, hát nem tetszett nekik, hogy ezt a még több pénzt és még több pénzt éppen tőlük kérte. Mit törődtek ők azzal, hogy ez nem éppen a nagypapának kellett, akit már csak üvegcsövön lehetett táplálni?!…

– Hagyjátok Pált – szólt a barcellonai. – Már megint kinaiul beszél.

*

Másnap az albán király családjával és kiséretével elutazik. A többiek ott maradnak és már kora reggel boldogan sietnek ki a sporttérre.

Örülnek a frissen esett hónak.

Mintha semmi se történt volna. Egész nap hallatszik vig lármájuk a hegytetőn s a hótakarta lejtőn sebesen siklanak lefelé a bobok és toboggánok.

És odalenn, a mélyben, csak dübörög, egyre dübörög valami.

AZ ÖRÖKSÉG.

I.

Bojtárék a legboldogabb emberek voltak az egész Krisztinavárosban, mindaddig a napig, amikor megtudták, hogy Bojtárné, váratlanul, egy vagyont örökölt.

A Krisztinaváros népessége elég nagy; meglehet, hogy sok boldog ember lakik benne. Egyikük se lehetett boldogabb, mint Bojtárék. Szerették egymást; volt egy gyönyörü kis leányuk; a kenyerükre bizton számithattak s ezért a kenyérért Bojtárnak nem kellett tulságosan sokat dolgoznia. Aztán meg csupa apró, könnyen elérhető dologra vágyakoztak s ugy látszik, a boldogság főképpen attól függ, hogy az embernek minél több olyan vágya legyen, amely hamar teljesedhetik. A boldogsághoz kevés kell.

De a boldogtalansághoz még kevesebb.

Akkor este, mikor a közjegyző levele megérkezett s tudatta velük, hogy a nagynéninek majdnem az egész vagyonát Bojtárné örökölte, – egy negyedóráig részegek voltak az örömtől, különösen Bojtárné. A nagynéni tulajdonképen csak távoli rokon volt; annyira távoli rokon, hogy lakni is távol lakott tőlük. Alig ismerték ezt a derék öregkisasszonyt; mikor annak idején a halála hirét hallották, meg se kellett siratniok. S a gazdag hölgynek nagy rokonsága volt; olyan rokonai is, akik minden tekintetben közelebb állottak hozzá, mint Bojtárék. Azért sohase remélték ezt a szerencsét; még csak nem is gondoltak rá. Gyanitották, remélték, hogy talán Bojtárnéról is meg fog emlékezni a végrendeletében, de hogy Bojtárnét teszi a főörökösévé, ezt nem is álmodták.

A meglepő ujság, a hirtelen öröm egy negyedórára mámorossá, szinte kábulttá tette Bojtárnét, s egy darabig Bojtár is nagyon jókedvü volt, mert az ember néha nem tudja, hogy tulajdonképen mi az, a minek ész nélkül örvendez. Aztán még egy másfélóráig zavartalanul örültek. Miután előbb egy kicsit agyoncsókolták a kis lányt, lefektették, – hogy soha többé ne dédelgessék ugy, mint eddig tették. És átadták magukat az édes álmodozásnak. Koccintottak a medve bőrére; terveket szőttek és levegő-várakat épitettek. Két óra multán megszokták, természetesnek találták az uj állapotot. Bojtárné nem csodálkozott többé; ugy gondolt a végrendelkezésre, mint magától értetődő dologra; sőt ugy tetszett neki, mintha mindig gazdagok lettek volna, mintha már gazdagon jött volna a világra. Bojtár elrévedezett s furcsállotta, hogy már nem tud eléggé örülni.

Még nem mult el három óra azóta, hogy rájuk szakadt a váratlan öröm s már megjelent házukban az a vendég, akit még nem ismertek a Gond.

Vajjon egészen rendben van-e a végrendelet?!… És ha egészen rendben van is, nem fogják-e megtámadni azok a rokonok, akiknek semmi esetre se fog tetszeni?! Nem lesznek-e e miatt kellemetlenségeik, bosszantó pöreik?!

Mikor ez eszükbe jutott, egy darabig szótlanok lettek.

– No, gyere, ülj az ölembe! – szólt Bojtár.

Abban, amit Bojtár kivánt, nem volt semmi szokatlan. Ha Bojtárné nem feküdt betegen, – pedig a legegészségesebb asszonyok közé tartozott, – minden este megtörtént, lefekvés előtt. Mióta összekeltek, leszámitva a kis leány megérkezésének az időszakát, mindig ez volt az egyforma napok egyforma programmjának befejező pontja.

És most Bojtárné még se találta helyénvalónak Bojtár teljességgel nem szokatlan kivánságának a teljesitését. Nagyon elfoglalták a gondolatai.

– Legyen eszed, – szólt. – Már is sokkal tovább maradtunk fenn, mint rendesen. És ne felejtsd el, hogy reggel nyolckor a közjegyzőnél kell lennünk. Legkésőbb hat órakor fel kell kelnünk, hogy nyolcra oda érjünk. Nagyon kevés időnk van aludni.

– Olyan furcsa vagy! Mintha nem is örülnél. Miért gondolkoztál el ugy?!…

– Azon gondolkoztam, hogy mit emlegeted a rokonságot?! Hát ha pör lesz, legyen pör! Bosszantani akarsz, hogy kellemetlenségeket jósolsz?! Azt akarod, hogy ne örüljek?!

– Neked jutott eszedbe, hogy formahiba lehet a végrendeletben. És azóta olyan vagy, mint akinek az orra vére folyik.

Már veszekedtek.

Lefeküdtek és hajnalig nem tudtak elaludni, annyira izgatták őket a gondolataik.

Bojtár, amikor észrevette, hogy a felesége nem alszik, egypárszor megszólalt:

– Ébren vagy?

De az asszony ilyenkor ugy tett, mintha aludnék. Azt akarta, hogy legalább az ura kipihenje magát; különben is csak zavarta volna minden, amit nem ő maga gondol…

Hat órakor kialudatlanul, fájós fejjel ébredtek fel. Amig a közjegyzőhöz el nem jutottak, mind a ketten lázasak voltak. A közjegyzőtől bosszusan jöttek el. Pedig a közjegyző nem mondott semmi aggasztót, csak éppen – nem nyugtatta meg őket, ahogyan óhajtották.

Egész nap majd eldőltek a fáradtságtól. A nekik nagyon szokatlan kialudatlanság szinte beteggé tette őket. Nem volt étvágyuk s valami nagy levertséget éreztek. Bojtár alig tudta elvégezni a hivatalos dolgát; Bojtárné délután egy pár órát aludt s ez még idegesebbé tette.

Még soha se foglalkoztak a kis lányukkal olyan keveset, mint ezen a napon. A rendkivüli dolog, a fáradtságuk, a rosszkedvük természetesnek tüntette föl előttük, hogy kivételesen rábizzák a cselédre.

Este se tudtak szabadulni a rosszkedvüktől. Még nem volt nap, hogy ilyen keveset szóltak volna egymáshoz.

Alig várták, hogy kipihenhessék magukat. És vacsora után most már Bojtárnak se jutott eszébe, hogy az ölébe hivja a feleségét. Örült, hogy aludhatik.

Ha tudta volna, ha csak sejti is, hogy ez a nap előképe volt a jövőjének, hogy ezentul izgalom, sietség, idegeskedés, fáradtság, láz, bosszuság, kialudatlanság, fejfájás és rosszkedv lesz az egész élete, – aligha aludt volna olyan mélyen.

II.

Csakugyan volt egy kis baj a végrendelettel… Formahiba ugyan nem volt benne, hanem azért a kitagadott rokonok mégis megtámadták. Nincs az a végrendelet, amelyet meg ne lehetne támadni, ha az ember jó ügyvédet választ.

A kitagadottak azzal hozakodtak elő, hogy a nagynéni már nem volt épeszü, amikor a végrendelet kelt.

A tanuvallomásokból és az iratokból ugyan az derült ki, hogy a nagynéni azért tagadta ki a közelebb állókat, mert megharagudott rájok és megutálta őket, – de ez még nem zárta ki azt, hogy ha nem is látszott őrültnek, azért mégis őrült lehetett.

A pör azt is valószinüvé tette, hogy a nagynéni azért tette általános örökösévé a legritkábban látott hugát, mert ez volt az egyetlen rokon, aki sohase boszantotta meg, aki nem lesett az örökségre, és mert a nagynéni – ha életében, kényelemszeretetből, nem is árulta el – halálában egy kissé meg akarta torolni, hogy a közelebb állók meglehetősen türelmetlenül tuszkolták kifelé a világból.

De még ez se volt bizonyiték.

És az a kérdés, hogy hát csakugyan meghibbant elméjü volt-e a nagynéni abban az időben, amikor a végrendeletet irta? – ez a kérdés nyereségvágyó emberek zsákmánya lett.

A nagynéni, mint minden öreg kisasszony, azok közé az emberek közé tartozott, akiknek minden apró idegeskedését a holta után a legbölcsebbek se tudják tisztára kimagyarázni. Voltak furcsaságai, bogarai és rigolyái. Olykor, ha valaki hatni tudott a szivére, állhatatlannak és lágylelkünek mutatkozott; máskor makacsul rideg tudott lenni, kivált ha észrevette, hogy csak a pénzére pályáznak.

S az ügyvédek minden követ megmozgattak, a szakértők pedig, jó pénzért, előszedték minden bölcseségüket.

Kikutatták, hány bolond és iszákos találkozott a végrendelkező népes családjában, s felderitették, hogy a nagynéni kisleány korában milyen kevéssé kedvelte a komoly szellemi munkát, s milyen kevéssé idegenkedett a hisztériára valló, apró hazugságoktól.

Temérdek szakértő vonult fel, akik roppant tudományt fejtettek ki, s a nagynéniről annyi értékes megfigyelést gyüjtöttek össze, amennyinek a segitségével őrültnek lehetne nyilvánitani magát Goethe János Farkast is.

Még igy is meglehetősen homályos maradt, hogy vajjon a nagynéni csakugyan bolond fővel tagadta-e ki a felpereseket?

De ami a dolog világosságából hiányzott, azt az ügyvédek buzgalommal pótolták.

S ezzel a nagy buzgalommal szemben Bojtárék nem igen tudtak védekezni.

Eleinte tulságosan biztak ügyüknek az igazságában. Takarékoskodtak, mikor az ügyvédválasztásról volt szó. Vonakodtak attól, hogy megosztozkodjanak a sok örökséglesővel. Nem akartak olyan fegyvereket használni, aminőket az ellenfeleik, akik egy cseppet se válogattak az eszközökben. A hangulatkeltés merészebb módjaitól is megriadtak. Elmulasztották azoknak a megtévesztett embereknek a felvilágositását, akiknek valami befolyásuk volt a pörben. Elmulasztották a nem tiszta fegyverekkel harcoló ellenfeleknek a megfenyegetését. Elmulasztották a vakmerővé vált ellenségeknek a leszerelését, megrettentek attól a gondolattól, hogy büntetőpörökkel védekezzenek. Később, mikor már látták, hogy baj van és hogy a legokosabb volna kiegyezni, nem akarták a jussuk nagy részét sápul adni oda az ügyvédeknek. És az utolsó napig egyre bizakodtak ügyüknek az igazságában.

Tizenkét évig tartott a pörösködés. Az első fórumon ők nyerték meg a pört, a másodikon az ellenfelek, a harmadikon megint ők. De az anyaper sok kis pert fiadzott, s utóbb az ellenfelek, perujitást csikarva ki, elülről kezdték az egészet. És megint váltakozó szerencsével folyt a harc.

Ez alatt a tizenkét év alatt Bojtárék nem éltek. Korán keltek, későn feküdtek le, s enni nem értek rá. Amikor csak tehették, a pörük dolgában szaladgáltak, hol erre, hol arra, mindenfelé. Többet fáradtak ebben, mint minden egyéb dolgukban, mint abban, amiből éltek. És pörük sürün hozta az izgalmakat; alig heverték ki az egyiket, már jött a másik. Ezeket az izgalmakat alaposan ki tudták szenvedni. Folyton a pörükről beszéltek; folyton azon tanakodtak, hogy mit kellene tenni, s mit mulasztottak el. Ezek a tanakodások aztán rendesen azzal végződtek, hogy szemrehányással halmozták el egymást, s órákig veszekedtek. A kis lányukkal foglalkozni egyre ritkábban maradt idejök; mindjobban rábizták előbb a cselédre, aztán a kisasszonyra. Lassanként attól is elszoktak, hogy egy-egy jó szót szóljanak egymáshoz. A szavaik mind élesebbeké váltak; ha megharagudtak egymásra, a haragjuk tovább tartott; ha kibékültek, mind rövidebb ideig maradtak békében. Csatáik nyomokat hagytak lelkükben; mind hidegebb szemmel néztek egymásra; egyre gyakrabban történt, hogy szinte idegent láttak a másikban; már többször kerülték, mint keresték egymást. Szóharcuk néha féléjszakákon át ébren tartotta őket. Aztán fáradtan, megtörten feküdtek le, s kialudtalanul, fájós fejjel, leverten ébredtek föl, hogy ujra kezdjék a lázas szaladgálást, az ujabb és ujabb izgalmakat, a folytonos idegeskedést.

Bojtárban néha föltámadt a józanság.

– Miért gyötörjük el egymást – kérdezte ilyenkor, – ezzel az átkozott pörrel? Mi szükségünk erre a vagyonra, amely talán soha se lesz meg?! Megvoltunk nélküle és boldogok voltunk: meg vagyunk nélküle ma is; mért rontjuk meg az életünket miatta?! Mi egyebünk hiányzik, mint ez a vagyon?! És volt idő, egy boldog idő, amikor nem is gondoltunk rá! Amink ma hiányzik, annak hiányát valaha nem éreztük!… Nem is tudtunk róla!…

Bojtárné vállat vont.

III.

Egyformán szenvedtek e pör miatt, de nem egyformán gondoltak rá.

Bojtár már rettegett, ha egy-egy ujabb irás érkezett: egy-egy ujabb izgalom!…

S megvallotta magának, hogy ha csak rajta állana, szivesen lemondana minden követelésükről egy kis békességért.

Bojtárnénak ellenben a szivéhez nőtt a pör.

Ugy ragaszkodott a jogához, mint az élethez. Ez az ő igazságos követelésük, az a természetes előrehaladásuk, amelyre minden teremtett lény törekszik, amelyről nem mondhat le az, akiben igazi életerő van, aki megérdemli, hogy éljen!

Rögeszméjévé vált, hogy meg kell nyerniök ezt a pört. Nem tudott egyébre gondolni. Nem nyughatik addig, amig meg nem nyerik. Ami az övé – az az övé…

Gyöngének, erélytelennek, gyámoltalannak tekintette a férjét, mióta látta, hogy ez nem ugy gondolkozik, mint ő.

– Ha én férfi volnék, – sóhajtozott magában.

Ő, ő nem sajnált semmi fáradtságot és szivesen kiállott minden izgalmat, ha a pörről volt szó. Mig a férje!… Az csupa kényelemszeretet, csupa hanyagság, csupa erélytelenség, csupa pipogyaság!

Meg volt győződve róla, hogy eredményesebben is védhették volna az érdekeit, s hogy csak rajtuk mult, ha még eddig nem tudták kivivni a sikert. És ezért a férjét okolta. Hosszas tanakodás után, közös elhatározással tették meg minden lépésüket – s ezt a közös elhatározást néha ő maga erőszakolta ki, – de azért minden elkövetett hibát a férje rovására irt. Annak ezt jobban kellett volna tudnia; a férfinak mindehhez jobban kellene értenie.

És minél kétségesebbé vált a győzelem, minél inkább kezdte veszteni a bizalmát, annál jobban elidegenedett a férjétől, aki, ime, nem tudja megvédelmezni az ő jogos érdekeit!

Tehetetlenségük érzete nem az egész világ, hanem ez ellen az ember ellen lázitotta föl. A velök szemben sikerrel küzdő gonoszok, minthogy eredményt értek el, tiszteletet gerjesztettek benne, szinte tetszettek neki; de mindjobban megvetette ezt az embert, akit, ime, el lehet tiporni!… vagy aki olyan ostoba, hogy elszenved bárminő igazságtalanságot, mert nem akar azokkal a fegyverekkel élni, amelyekkel az ellenfelei!

Vad elkeseredés vett rajta erőt s néha ugy elfogta a kétségbeesés, hogy órákig azt forgatta a fejében: nem, nem állhatja tovább ezt a hiábavaló küzködést, ezt a vergődést, meg kell ölnie magát!

Ezek a fellobbanások nem voltak veszedelmesek, s utánuk, kivált ha jól kidühönghette magát, egypár napra lecsillapodott. De minden ilyen fellobbanás után uj meg uj keserüség maradt lelkében, s a felgyülemlett sok keserüség csakugyan valami nagy válsággal fenyegetett volna, ha az örökös perpatvarban nem talál levezető-csatornát.

Még most is meg-megbékéltek néha, de mind több és több órája volt, amikor valósággal gyülölte a férjét.

Bojtárt pedig ez a sok perpatvar még joban ingerelte, mint az a tudat, hogy hiába küzködnek.

Nem tudta, mit átkozzon inkább: azt az átkozott végrendeletet-e, vagy ezt a szörnyü konogságot, amelylyel felesége sehogyan se érvényesithető jogához ragaszkodik, ezt a minden percüket megmérgező önfejüséget, amely annyira megrontotta az egész életüket?!

Nem győzte káromolni magában ezt a rettenetes, oktalan, értelmetlen rögeszmét, amely nem ad helyet semmi más gondolatnak, amely, nem birva beletörődni a csatavesztésbe, s nem tudva lemondani arról, ami nyilván elérhetetlen, tönkreteszi az egész fiatalságukat, megfosztja őket minden életörömüktől.