Part 1

Ambrus Zoltán Munkái

xvi. kötet

RÉGI ÉS UJ VILÁG

Ambrus Zoltán Munkái

XVI.

RÉGI ÉS UJ VILÁG

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

RÉGI ÉS UJ VILÁG

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9

HUSZÉVES HÁBORU.

I.

Nottingham várának felső csarnokában, nyolc fáklya közepett, csöndesen iddogáltak a bárók és kapitányaik. Keveset szóltak, sűrűbben ürítgették kupáikat és néha hosszasan elhallgatták, hogyan viháncolnak és visítoznak odalenn az udvarban, a várba fölrendelt lányok és menyecskék, akiket már ugyancsak szorongattak a legények meg a hadnagyok. Alant vígan voltak az emberek. Az udvarban égő rőzselángok körül tréfálkozó nép kergetőzött s az alsó-csarnokokból, amelyekbe csak kivülről szűrődött be világosság, mindenféle zsivaj hallatszott. Egyszerre, valahonnan a pincék tájékáról, hosszu sikoltozás hangzott föl, mintha valakit ölnének. „Ez leány volt“ – nevetett Sir Ramorny, a házigazda.

Ebben a pillanatban a felső csarnok egyik világos falán roppant árnyék futott végig. Egy óriásnak az árnyéka, aki, mikor fölemelkedett ültőhelyéből, a fejével fölért a boltozatig.

– Én, Percy, Northumberland grófja, – szólalt meg az óriás – esküszöm az égre, az ég Istenére, hogy nem nyugszom addig, amig az utolsó Westmoreland döglötten nem hever a lábamnál, meneküljön előlem akár a poklok fenekére!

Kiürítette kupáját s aztán leült. De példájára sorra fölemelkedett a többi báró is, és igy esküdöztek:

– Én, Clifford, esküszöm az élő Istenre és az ő egyszülött fiára, hogy mindhalálig veled harcolok, Sir Northumberland, és a pokol tüzébe is utánad lovagolok!

– Úgy legyen üdvösségem az égben, – fogadkozott Sir Montravers – amint megtartom eskümet, hogy mindig oldalad mellett leszek, ameddig Sir Walter ellen harcolsz!

– Ha Sir Walter Westmoreland-nek csak egy fattyuja is rejtőzik valahol: előkerítem a föld alól is és kiirtom a világból! – erősködött Sir Rothsay.

Igy vagy ilyenformán fogadkozott, ki a szentekre, ki a háromegy istenre, a többi báró is, mind valamennyi, szám szerint huszonheten; az ország nagyjainak majdnem a fele.

Sir Ramorny elégedetten simogatta hosszu, deres szakállát.

– Megfizetek érte, Sir Walter, – szólt magában – hogy megaláztál Rőt Vilmos előtt!

Odalenn ekközben a szerelmes kedv lassanként elölte a tréfálkozás lármáját.

– Több italt a legényeknek! – adta ki a parancsot Sir Ramorny. – Akadhat köztük, aki utoljára iszik.

– De aztán aludják ki magukat! – szólt Clifford. – Korán kell elindulnunk, ha virradatkor fenn akarunk lenni az Ördöghegyen.

– És meglehet, hogy holnaputánig nem fognak aludni – szólt Montravers. – Vadászat közben dolgunk is akadhat.

– Majd kialuszszák magukat, ha egy kicsit megdézsmáltuk Sir Walter vadaskertjét! – szólt Rothsay.

Northumberland nem beszélt, csak nagyokat ivott. Közben hátradőlt a székén és tekintetét az ajtóra függesztette. Azon az ajtón jött be nemrég a hiradó, aki jelentette, hogy Northumberland egy legényét Sir Walter elfogatta, rettenetesen elpáholtatta és visszaküldte az urához.

A hallgatag óriás körül egyre szaporább lett a beszélgetés. A bárók sokkal jobban győzték az italt, mint csatlósaik, de idő multán ők is fölélénkültek. Sir Berkeley elbeszélte, mit látott Winchesterben, a Sir Walter esküvőjén.

Aztán Sir Ramorny vette át a szót.

– Én láttam Godiwát, – mesélgetett – amint meztelenül lovagolt végig Coventry piacán, hogy megmentse szülővárosát. Aranyhaja úgy beborította, hogy egész alakjából nem látszott egyéb, csak az arca, lábujjainak a hegye, meg a két keze, amint a kantárt tartotta. Ilyen a Marjory haja. És láttam a Sir Douglas leányát, akibe az oltárnál beleszeretett az áldozópap… akibe Calixtus érsek egy szempillantás alatt ugy beleőrült, hogy nem eskette össze a vőlegénynyel, mert, amint később mentegetőzött, lehetetlen volt elhinnie, hogy nem földreszállott angyal áll előtte. Ilyen a Marjory arca…

Northumberland ugy ütötte kupáját az asztalhoz, hogy minden edény lehullt róla, olyan csörömpöléssel, mintha még ezek is ijedten menekültek volna.

– Elég! – kiáltott. – Ne halljak többet a Westmoreland-népségről!

Hagyták. Mindenki tudta, mi baja. És mindenki örült, hogy dühében velök tart.

Sir Ramorny uj vedreket és még nagyobb kupákat hozatott. Aztán elülről kezdték az ivást, mintha most érkeztek volna. És ittak, amig el nem álmosodtak.

Éjféltájban a bárók sorban elszökdöstek pihenni. Csak Northumberland maradt a székén, hátradőlve s tekintetét arra az ajtóra függesztve, a melyen a hiradó bejött.

Végül, mikor már régen egyedül volt, ő is elbóbiskolt.

De még reggeli szürkület előtt fölébredt. Lement a még sötét udvarra, fölrázott álmából egy legényt, egy rocska vizet hozatott, megmosdott s aztán megfuvatta a kürtöt.

A kürtszó elhangzása után hosszan, elnyujtottan kiáltotta a csatlós:

– Northumberland!…

Ez azt jelentette, hogy Percynek a legényei álljanak talpra. Az ur vadászni megy.

II.

Mikor Sir Ramorny meghallotta, hogy Sir Walter Westmoreland Winchesterben feleségül vette a szép Marjoryt, Sir Bruce leányát, ugyanazt a Marjoryt, aki nemrégen letérdelt apja előtt, könyörögve, hogy ez ne kényszerítse őt Northumberland grófjához – Sir Ramorny igy kiáltott föl:

– Dicsőség a magasságban Istennek! Időm elérkezett!

Végre megtorolhatja azt a sértést, amelylyel Sir Walter a király előtt illette.

Eddig nem férhetett hozzá, mert Sir Walter volt az erősebb.

Sir Walternek ugyan sok haragosa volt a bárók között; szókimondása, ridegsége, egyezkedni nem tudó természete egyre több urat tett titkos ellenségévé. Utját állotta nem egy olyannak, aki érdemek nélkül tört a magasba és még többnek állott utjában, már azzal is, hogy élt.

De Sir Walter hatalmasabb volt, mint külön-külön bármelyik ellensége. A király is sokáig félelmetes védelmezőként állott a háta mögött. És ez a pártfogás nem az egyetlen támasztéka volt. Baj esetén Sir Walter is találhatott szövetségeseket az ország nagyjai között.

Az ellenséges bárók tehát csak magukban moroghattak; összeröffenni nem mertek ellene.

Házassága azonban sokat változtatott ezen az állapoton. Pedig Marjory kezével is nyert egy erős szövetségest: apósa, Sir Bruce, a skót fegyveresek egész hadseregét adta leányának hozományul. Csakhogy ezzel a házassággal Sir Walter elveszítette a király pártfogását. Rőt Vilmos megkivánta, hogy hivei közül azok, akik szép nőt vezetnek oltárhoz, először is neki házasodjanak meg. És Sir Walter tudni se akart erről. Ahogy megesküdött, bölcs önzéssel elvitte Marjoryt, a királytól jó messzire, fel a hegyek közé.

Hanem, ha eljátszotta a király kegyét, nem ezzel veszítette a legtöbbet. Még ennél is jobban csökkentette a hatalmát az, hogy házassága felbőszítette Percyt, Northumberland grófját.

A királyon kivül senki se volt az országban, aki annyi léleknek parancsolt volna, mint Northumberland grófja. Egymaga több vitézzel rendelkezett, mint tizen a bárók közül; többel, mint Sir Walter és apósa.

És veszedelmesebb ellenfél tudott lenni, mint a gyáva és számító király. Rőt Vilmos az erőpróbán is mindig a hasznos békekötést kereste; a gróffal azonban nem lehetett másképp harcolni, csak életre halálra.

Ha rábirhatják Percyt, hogy élére álljon az ellenséges báróknak és ezek egyesített erejét a magáéval kettőzve megindítsa a harcot, amelyet eddig a haragosok egyike sem mert elkezdeni: ugy Sir Walternek el kell pusztulnia.

Már pedig az óriást úgy lehet vezetni, mint egy gyermeket. Ehhez csak az kell, hogy tudjanak vele bánni. Meg kell keresni a könnyen sebezhető oldalát: a büszkeségét és ennél fogva kell megcsípni, aztán el nem ereszteni.

És hogyha véletlen jószerencséből vagy ügyességgel sikerül egy kis taplót is dugni a fülébe: akkor már bizonyos, hogy a harc halálos lesz.

Sir Ramornyt, amint elképzelte a jövőt, elhallgathatatlan öröm fogta el.

– Dicsértessék az Úr szent neve! – fohászkodott hadnagyai előtt. – Immár elérem, amiért oly régóta imádkozom: nyakát fogom szegni Sir Walternek!

Nem is késlekedett sokáig, hanem, mihelyt elkövetkezett a vadászatok ideje, meghivta Sir Percyt egy kis mulatozásra.

Nottingham urának szép vadaskertje volt és az óriás, aki hetekig gyerekként siratta Marjory elvesztését, már belefáradt a magános dühöngésbe. A fejedelmi vad gyanútlanul sétált bele a kelepcébe.

Az örvendetes eseményről Sir Ramorny azonnal értesítette a bárókat. Azok már tudták, mit céloz az összejövetel, s kevés idő multán nagy fegyveres erővel állitottak be Nottingham várába.

Sir Percy csak jelentéktelen kiséretet hozott magával. De most, egyelőre, még nem is volt szükség a hadseregére, csak ő rá, magára.

Az óriásnak nem tünt föl, hogy az urak tulságosan nagyszámu legénységgel jelentek meg a vadászmulatságra. Reggeltől estig az erdőt járta s nem törődött a többiekkel.

Az urak ezalatt ugyancsak hozzáláttak a mulatozáshoz. S a legényeik szintén.

Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nem tartják tiszteletben a tilost s elkalandoznak jó messzire, a szomszédos birtokra, ahol már Sir Walter az ur? Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nap-nap után elportyáznak nagy távolságra, az ördöghegyi erdőbe s alaposan megdézsmálják Sir Walter vadaskertjét?

Sir Walter Westmoreland megértette, hogy ez tulajdonképpen: kihivás. De nem is hederitett a szemtelenkedésre; lenézte a bárókat.

Ugy védte a vadját, ahogy szokta. Őrei lenyilazták a szökevény vadorzót; akit elfogtak, azt leszuratta – és a mulatság folyt tovább.

Hanem a jószerencse, ugylátszik, kegyeltjévé fogadta Sir Ramornyt.

Mert ki tehetett róla, hogy az ittas, garázda legények minduntalan magukkal csábították Sir Percy emberei közül hol az egyiket, hol a másikat?

Mikor Westmoreland meghallotta, hogy a vadorzók között, akiktől nem tudja megtisztitani az erdejét, ott vannak a Northumberland legényei is: összeráncolta a szemöldökét. (Nála igy fejeződött ki a legnagyobb fölindulás.)

Vagy ugy? Az már más! Akkor hát ez nemcsak verebek szemtelenkedése, amire az ember ugy felel, hogy elhessegeti a tolakodó csiribiri népséget! Ez már kihivás! Northumberland akar belekötni?… az a Northumberland, akitől egy életre elválasztja a kölcsönös gyülölet?… Northumberland, aki már méltó ellenfél? Akkor hát vége a csöndes tréfálkozásnak!… és ha eddig az ártatlannak vélt kötekedésre azt az enyelgő, vidám választ adta, hogy egyszerüen a másvilágra küldte a megcsipett vadorzót, most már illően kell megfelelni a kihivásra!… mert ez már kihivás!

Kiadta a parancsot, hogy mihelyest az incselkedés megismétlődik, a grófnak egy emberét élve kell kézrekeriteni, kerüljön a tréfa akármilyen véres összeütközésbe, akárhány emberhalálba!

Azon az áron, hogy a lesbenálló őrök közül vagy ötven ott hagyta a fogát, fogtak is neki néhány eleven vadorzót.

Sir Walter kiválasztotta a tiszta buzát a konkolyból. A konkolyt: Sir Ramorny meg a bárók cselédeit felköttette. „Diszitsétek föl velök fáimat!“ – mondta ki a gyászbeszédüket. De az elfogottak közt csakugyan ott volt Sir Percynek egy embere is, s ez kivételes elbánásban részesült. Először rogyásig jól kellett laknia vadpecsenyével s aztán rettenetesen elverték. Mikor aztán már nem tudott mozdulni s félő volt, hogy a sok botütéstől kiadja a páráját, Sir Walter elvitette embereivel a nottinghami vár közelébe, de előbb meghagyta neki:

– Ha majd föl tudsz tápászkodni s elvánszorogsz uradhoz, mondd meg neki, hogy visszaküldtelek, mert tudom, hogy szüksége van minden egyes szolgájára. Isten ments, hogy kisebbitsem testőrei számát!

Northumberland tajtékzott, mikor megtudta, hogy pajzsát milyen szégyen érte.

– Úgy, Sir Walter?! – tombolt. – Te a cselédeimmel szemben hősködöl?! Gyere, állj elő és vitézkedjél akkor, amikor engem is megtalálhatsz! Félted a nyomorult vadjaidat? No hát, holnap magam megyek vadászni az Ördöghegyre és olyan pusztitást végzek ott, hogy egész életeden át siratni fogod!

– Mindnyájan veled tartunk! – ujjongtak a bárók.

– Ha jöttök, ti is mulatni fogtok, – felelt Sir Percy. – Ha nem, akkor magam vadászok ott, két vagy három napig!

De a bárók is ott akartak lenni, hogy „vidámabb legyen a mulatság“. Most az egyszer nagyobb erőben vannak Percynél s a mai kivonulásukkal megszerezhetik a gróf szövetségét mindenkorra, amig Sir Walter el nem pusztul.

Northumberland nem várta meg őket. Hanem a bárók is talpon voltak már, mihelyt szürkülni kezdett.

A sötétség valami ólomszinü homályra vált, amikor elindultak, kiki a maga népével. Sürü ködnek mentek neki és nemsokára elvesztek egymás elől. Sir Montravers, aki rövid vágtatás után hátranézett, a nottinghami vár helyén csak egy kis felhő-gomolyagot pillantott meg. De a felhő-gomolyagban tüzes pont csillogott. Fáklyafény lehetett, hanem Sir Montraversnek ugy tetszett, mintha a Sir Ramorny vörös szemét látná.

(Sir Ramorny, aki bölcs ember volt, csakugyan elaludta a vadászatot.)

Mire kivilágosodott, valamennyien eljutottak az Ördöghegyet környező erdőkbe.

Akkorra Sir Percy és emberei már igen sok szarvast ejtettek el.

A bárók is hozzáláttak a szórakozáshoz, de nem sokáig vigadhattak, mert uj társaság jelent meg a vadászaton. Sir Walter egyik alvezére, a skótok kapitánya, és maga Sir Walter három oldalról ütöttek rajta a vadorzókon.

És a csata megkezdődött.

A szarvasok ámulattal nézhették, ami ezután következett. Mily fordulat Isten kegyelméből! Az emberek egymást vadászszák!

Akkoriban se volt minduntalan hasonló mészárlás.

Az Ördöghegy egyik határán egy megdühödött lovas száguldott, igy orditozva:

– Hol vagy, Northumberland?

S a másik oldalon, egy vértől gőzölgő óriás keresgélt valakit, a tüdejének minden erejével harsogva:

– Hol vagy, Westmoreland?

Kora reggeltől késő estig folyt a harc. A vaksötétben Sir Walter seregének csak a roncsával vonult vissza várába. De a vadászok közül is csak minden negyedik tért haza.

Négyezer ember maradt az Ördöghegyen; ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.

Northumberland megsebesülve, véresen és sárosan került vissza a nottinghami várba. Majdnem minden legénye ott maradt a fák közt és mégse érhette el, hogy összeakadjon a gyülölt Sir Walterrel. Az Ördöghegy rengetegében nem juthattak egymás közelébe.

Hanem a bárók elérték, amit akartak.

Ez után az első, eredménytelen összecsapás után Sir Percyt már nem kellett biztatni. Fegyverbe szólitotta népét és a bárók haderejét a maga seregével kettőzve, meginditotta a háborut Sir Walter és frigyesei ellen.

Mert Sir Walter is keresett és talált nem egy szövetségest. A hatalmasabb bárók közül Norfolk, Sussex és Exeter az ő pártjára állottak; s ezeken kivül még vagy tiz báró volt vele, olyanok, akik régi ellenségei voltak Rothsaynek, Cliffordnak vagy Montraversnek.

Kisebb összecsapások után, amelyekben hol a Sir Bruce skótjai győzték le Sir Rothsayt, hol Montravers kényszeritette meghátrálásra a Norfolk seregét, a két ellenséges haderő Risings közelében találkozott először. Mind a két hadsereg erejének teljességében volt; Sir Walternek Norfolk, Sussex és Exeter, Sir Percynek Rothsay, Montravers és Clifford voltak az alvezérei.

A risingsi csata, tizenhat órai elkeseredett küzdelem után, Northumberland és szövetségeseinek győzelmével végződött; de ez a győzelem mind a két részen sok vérbe került. Huszezer harcos maradt a csatatéren: ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.

III.

Northumberland és Westmoreland háboruja kerek husz évig tartott. Időközben egyiktől is, a másiktól is elpártolt egy-egy régi szövetséges s a régi helyére uj szövetséges lépett; de a két ellenséges sereg ereje, amely az első ütközet idején majdnem egyforma volt, később is meglehetősen egyforma maradt. Az örökkön harcolók sorában gyorsabban szántott a halál, mint a békességben élők között; de a kidőlt harcosokat pótolni uj katonák nőttek fel, ugy Northumberland seregének, mint Sir Walternek a szolgálatára.

Igy a szerencse hol az egyik, hol a másik ellenfélnek kedvezett. Az egyiket is, a másikat is sok veszteség és sok vereség érte, de hogy a háborunak mi lesz a vége, hosszu ideig bizonytalannak látszott. Csak a második tiz év vége felé kezdett kitünni, hogy a szerencse lassankint végképpen elpártol Sir Waltertől.

Husz esztendőn át Sir Walter is, Sir Percy is számtalan csatát láboltak meg. Mind a kettő sokszor megsebesült; ugy az egyiknek, mint a másiknak, többször is be kellett pillantania a pokol tornácába, de a véletlen ugy akarta, hogy husz esztendőn át, akárhol és akármilyen buzgón keresték egymást a csatamezőn, sohase találkozhattak.

– Valami rontás van benne, hogy sohase akadhattok össze, pedig mindenütt keresitek egymást! – szólt egyszer Sir Percyhez hü embere, Sir Gournay, három nappal a cheltenhami csata előtt, amelyben Sir Walter életét vesztette.

– Tudod, hü Gournay, – felelt Northumberland – én megtartom eskümet s keresni fogom Sir Waltert egyikünk végső leheletéig… de már nem bánom, ha sohase találom meg!…

Sir Gournay nagyot nézett.

Csillagfényes, szép, nyári este volt, s a vezér, aki hű kapitányával a sátra előtt járkált, folyton az eget nézegette.

– Nézd, hü Gournay, – magyarázgatta szavait Sir Percy, – husz esztendő óta sok minden megváltozott. Mikor a háboru megkezdődött, Clifford, Montravers és Rothsay voltak a szövetségeseim, most Clifford, Montravers és Rothsay Sir Walternek a frigyesei. Husz esztendővel ezelőtt Norfolk, Sussex és Exeter Sir Walter pártján voltak; most Norfolk, Sussex és Exeter az én alvezéreim. Tudod, ki volt az első, aki harcra tüzelt. Westmoreland ellen? Sir Ramorny, aki most ellenségemnek a barátja és tanácsadója! Sőt te magad is, Gournay, aki már hét év óta hü emberem vagy, husz esztendővel ezelőtt a Sir Walter táborában harcoltál!

Sir Gournay közbe akart szólni:

– De, vezér…

– Ne mentegetőzzél, – folytatta Northumberland, – eszem ágában sincs fölpanaszolni, hogy nem mindig voltál barátom. Idővel a barátok ellenségekké válnak s a régi ellenségek megbékélnek egymással. Ez a világ rendje; igy hozza magával a dolgok örök körforgása. Amazokat is értem. Sir Ramornyt boldoggá tette, hogy leányát feleségül adhatta az ifju Brucehoz és minden haragja elmult Sir Walternek egyetlen jó szavára. Sir Waltert elhagyták, akik kisebb jutalmat kaptak tőle, mint amekkorát vártak; elhagyták, akiket megbántott, méltán vagy érdemetlenül, cselekedettel vagy szóval, néha talán nem is szóval, hanem amikor roszkedvü volt, egy puszta tekintettel. Tőlem is szökdöstek, akiket Sir Walter szép igéretekkel hóditott a pártjára vagy akik ugy gondolkoztak, hogy tőlem már nem várhatnak semmit, mert már jóval többet kaptak, mint amennyit ki tudtak érdemelni. Nem haragszom rájok. Megváltoztak, ennyi az egész. Értem őket és megbocsátok nekik; hiszen magam is megváltoztam.

– Te, uram? – kétségeskedett Sir Gournay. – Te olyan vagy, mint az óriás cser!…

– Nagyon megváltoztam, – erősítgette Northumberland. – Husz esztendővel ezelőtt csak szerettem és gyülöltem; most se szeretni, se gyülölni nem tudok többé senkit. A szeretőimtől sorra elidegenedtem; a legtöbbet megutáltam. A barátaimat jobban megismertem; ha nem bizonyultak megvetésreméltóknak, szégyelnem kellett, hogy a gyöngeségüket vagy a kicsinyes önzésüket előbb nem vettem észre. A legtöbben egy kis hitszegéssel, egy kis csalárdsággal és sok kapzsisággal, egyszerüen beállottak az ellenségeim sorába. És a gyülöletem? Valaha gyülöltem Bruce Marjoryt, aki megvetette a szerelmemet. De ezek az érzéseim elmultak s tudom, hogy ez a nő olyan tiszteletreméltó, mint amilyen kevéssé tiszteletrméltók azok, akiket husz év óta megismertem. Hü feleség, jó anya; csak egy hibája van, hogy én nem tetszettem neki. Valaha gyülöltem Sir Waltert; de ma már mért gyülölném? Azért, mert elhóditotta előlem, akit szeretett? Én is megtettem volna az ő helyében. Vagy mert sértéssel felelt, mikor azt hitte, hogy csúfot űzök belőle? Mit tehetett volna egyebet? És ő az egyetlen ember, akiben husz év óta soha se kellett megcsalódnom, aki husz év óta még csak boszuságot se okozott nekem. Mindig becsületes ellenség volt és én jobban szeretem a becsületes ellenséget, mint az álnok barátot. Azt mondhatnám, hogy: ő az egyetlen, aki husz év óta nem vétett ellenem.

Sir Gournay hallgatott.

– Husz év alatt mindenki annyit öregszik, hogy maga se ismer rá a régi énjére. És husz év alatt minden megváltozott körülöttem. Hol van már a néhai Rőt Vilmos király?! Azt hiszem, azóta már az égben is más Isten van.

Tekintete egyre az égbolton kalandozott.

– Abból, ami husz év előtt volt, majdnem mindent szétfujt a szél vagy elmosott az ár. Abból, ami husz év előtt volt, semmi se maradt meg, csak az én esküm, meg ezek a csilagok, amelyek fölöttünk világitanak!

A hü Gournay is föltekintett az égre, mintha meg akart volna győződni róla, hogy a csillagok csakugyan ugyanazok-e?

– Mindent értek, – fejezte be a beszélgetést Northumberland. – Csak azt az egyet nem értem, hogy annak a sok ijásznak és lándzsásnak, akik husz év óta szép sorban elhullottak… hogy ennek a kétszázezer normannak és angol-szásznak mért kellett ifjan elpusztulnia?!

IMOGÉN.

I.

Második Rodomont csak ötvenhét éves korában juthatott ősei trónjára, mert atyját igen hosszu élettel áldotta meg a gondviselés, s az agg király sehogy se volt rábirható, hogy fia javára lemondjon a trónról. Minél öregebb lett, annál jobban szeretett katonásdit játszani és nem lehetett megértetni vele, hogy már csak egy módon használhatna népének, ha tudniillik az elevenek vezényelgetésétől visszatérne az ólomkatonákhoz.

Rodomont tehát attól fogva, hogy nagykoruvá lett, harminchárom esztendőn át nem csinálhatott egyebet, csak várta, egyre várta azt a nagy napot, amely majdan a legmagasztosabb emberi feladattal fogja megterhelni. Minden más feladatának még a nagykorusága előtt eleget tett. Husz éves korában feleségül vette a nem éppen szép, de minden erénynyel tündöklő Apollónia hercegnőt, s olyan buzgón látott hozzá annak a kötelességnek a teljesitéséhez, amelylyel népének tartozott, hogy még nem volt huszonnégy esztendős, amikor a hitvese már a harmadik fiugyermekkel ajándékozta meg. De miután igy kellőképpen gondoskodott róla, hogy a fajtája fennmaradjon, örökre megelégelte a családi életet s elutazott világot, embereket látni.

Meddőnek nem mondható, de kissé rövid családi életéről Rodomont minden tartózkodás nélkül szokott nyilatkozni:

– Aminek meg kell lennie, azon én hamarosan szeretek tulesni… Ha az ember lerázott a nyakáról minden kötelességet, derültebb lélekkel járhat az élvezetek után… Az ember nem a maga kedvéért házasodik meg, hanem a gyermekekért; az ember a maga kedvéért nem házasodik meg… – ezeket a szavait idézgették.

Bizalmasabb körben többet is mondott:

– Az idegen országokban sok szépet ismertem meg, de a legszebbnek mindenütt a legényéletet találtam… Az illendőség megköveteli, hogy olykor haza nézzek, megmutassam magamat népemnek, üdvözöljem az öreg fajankót, barackot nyomjak a gyerekek fejére, s karácsonykor vagy ujévkor elmondjam a feleségemnek, mennyire tisztelem őt és mennyire meg tudom érteni a szomoruságát… Husz éves korában az ember minden asszonyt szépnek talál s ha a feleségünk jobb, mint szép, az ember hunyja be a szemét; de én már nem vagyok husz éves s végre-valahára ki akarom használni a fiatalságomat.

Ki is használta, nemcsak az első fiatalságát, hanem a másodikat is, és ötvenhét esztendős korában ugy találta, hogy még nem használta ki eléggé.

Amennyire az illendőség engedte, minden idejét idegen földön töltötte; néha nem is kérdezte, mit enged meg az illendőség… a miért népe kissé neheztelt rá.

És harminchárom esztendőn át, attól fogva, hogy először indult utnak vig vakációra, egészen trónralépte napjáig, csak a nőknek és a kockajátéknak élt.

A kockajátékért képes volt elhagyni még a legszebb asszonyok társaságát is; s a kockajátékban nem nyerhetett annyit, hogy minden pénzét rá ne költötte volna a szép asszonyokra.

Otthon ezért kissé léhának tartották.