Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

REGÉNYIRÓK

TANULMÁNYOK

IRTA VOINOVICH GÉZA

BUDAPEST, 1921

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

REGÉNYIRÓK

TANULMÁNYOK

IRTA

VOINOVICH GÉZA

BUDAPEST, 1921

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

Gogoly 5 Lermontov 18 Goncsárov 36 Turgenyev 50 Tolsztoj 61 Dosztojevszkij 81 Björnson Björnstjerne 116 Scott Walter 131 Bulwer 147 Thackeray 159 Keller Gottfried 173 Meyer Konrád Ferdinánd 190

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

GOGOLY.

Az orosz irodalom kezdődő fénykorában, a mult század huszas és harminczas éveiben, a nyugat-európai mozgalmak hatása alatt, egész sereg költő és író hirdette lelkesülten, hogy az orosz nem csupán számos, hanem nagy nemzet is. A szláv életközöny és fásúltság akkor, s az idő azóta mégis azoknak adott igazat, a kik csüggedten szemlélték a muszka jellemet és mélabúval az orosz életet. Ezek voltak a mélyrelátó és komoly hazafiak, s egyúttal a valódi nagy tehetségek. Nem számítva a tisztán lyrikus Kolzovot, a ki az élet nyomorúságait emberi általánosságban panaszolja, ennek a nemzeti pessimismusnak adtak hangot a költészetben Puskin és Lermontov, a prózában Gogoly.

Kortársak voltak. Puskin mindössze tíz esztendővel volt korosabb Gogolynál, Lermontov öttel fiatalabb. Puskin nevét már országszerte ismerték, mikor Gogoly-Janowszkij Wasziljewics Miklós 1829-ben, mint húsz esztendős fiatal ember, Szent-Pétervárra ment szerencsét próbálni, nem is álmodva arról, hogy valaha Puskinnak barátja s hírnevének osztályosa lehessen. Nem is sejtette, mennyi tehetség szunnyad benne, s hogy lelkében milyen szerencsésen vegyül össze a nehézkes orosz komolyság a kisoroszok nyilt és tüzes természetével. Megvolt benne a szláv mélabú és révedezés, az örökös leigázottság nyomában járó fásúltság, mely tompa keserűsegben emészti magát s a hamu alatt mégis ízzik. De a Dnjeper fölött járó nap tüzet cseppentett a vérébe s Ukraina verőfényétől lelkének zordonsága is földerengett, mint a jég tükre. Nagyapja hetman volt a lengyelverő zaporogi kozákok közt; e vad hordákról hallgatott meséket gyermekkorában; képzeletében ezek a szilaj hősök száguldoztak, első benyomásai e buja föld képeit vázolták emlékezetébe, s e népfaj mondáit, melyeket más író nem tarolt le előtte. A thémákon és vérmérsékletén kívül még mást is köszönhet kisebb hazájának: azt a hol lelkes, hol meg elégikus mély érzést, mely áttüzel efajta elbeszélésein, s azt az elfogulatlanságot, melylyel ezzel szemben a nagy Oroszország életét és népét szemléli.

Mint a hogy’ a mesék kincséhez csak lekaszabolt sárkányokon át juthatni, a magunk képességei is olyan mélyre vannak rejtve önmagunk előtt is, hogy csak küzdelmek és erőfeszítések árán akadhatunk rájok. Gogolynak, mikor Szent-Pétervárra ment, meg sem fordult az eszében, hogy szülőföldje járatlan vidékének képei s ismeretlen népfajának hagyományai kész írói anyag, s hogy az a rendkívüli megfigyelő- és leíró-képesség, mely eddig anyjának írt leveleiben kallódott el, nagyobbra termett. Határozott becsvágygyal és határozatlan tervekkel érkezett fel Pétervárra, melyek dúsan nőnek minden húsz éves fiatal ember lelkében, a tapasztalatlanság televény-földjén. Csak miután egy álló esztendeig görnyedezett egyik minisztérium hivatalszobájában, a hol a sok köhögős, szegény irnok közt talán ott kuksolt az együgyű jámbor Akakiévics is; miután megpróbálkozott a szinészkedéssel, a mihez nem volt elég hangja, s gyötörte magát nevelősködéssel mágnás-családoknál: csak azután sugallta neki a folytonos elégedetlenség azt a gondolatot, hogy ujságczikkeket próbáljon írni. Talán még ekkor sem lett volna belőle író, ha Puskin nem biztatja, a kinek felötlöttek névtelenül megjelent legelső czikkei.

Írói tehetségének az a legfényesebb bizonyítéka, hogy első két kötetének egypár darabja azóta sem vesztette színét, nem fakult ki. Egészen érthető volna, ha Turgenyev, Tolsztoj, Csehov mesteri apró elbeszélései után kezdetlegeseknek találnánk az ő régibb vázlatait és rajzait. De Gogolynak írói alakját nem törpíti el ilyen optikai csalódás. _Bulyba Tárász_-ról Guizot azt mondotta, hogy a XIX. században ezen kívül nem ismer epopéiát, mely érdemes volna erre a névre. Csakugyan, a régi kozákvilág éposa ez az elbeszélés, még pedig marczona hőseinek szilajságát és faragatlanságát, az erkölcsök nyerseségét, a kegyetlen törvényeket és durva szokásokat tekintve, szinte homéri eposa. Megvan benne a regemondó naiv hite és közvetlensége is, hiszen hallomásból, nagyapja és apja meséi nyomán írt, alig ötven esztendővel az után, hogy a kozák hordák utoljára sarczoltak lengyel földön. A fényűző lengyelek úgy vannak itt rajzolva, hogy fölelevenednek előttünk a Matejko fényes alakjai; a kozákok meg úgy, mintha Rjepin innen válogatott volna modèle-eket. Shakesperei méretek szerint vannak mintázva ezek az alakok. Bulyba a kozák-hősiség mintaképe: fiait hadra neveli, az ellenségre viszi őket; tulajdon kezével oltja el életét a kisebbiknek, mikor azt egy szép szempár a lengyelek pártjára vonzza; végignézi a nagyobbiknak kivégzését, a mint a lengyelek összetörik csontját; csak kis csapatának menekülésével gondol, s tanácsokat kiabál utánok, mikor végezetül őt magát elevenen megégetik. Igazán, akkor sem lehetne ez az epos véresebb és kegyetlenebb, ha magában a kozákok táborában támadt volna. Az emberi és írói erő a kép minden egyes vonásában magára ismer. Ha Gogoly hozzálágyúl az anyai szív aggodalmainak és búbánatának rajzához, csak szomorúságát és csüggedését érti meg, s olyan sötét képet rajzol, mint a Bulyba-fiúk szülőanyjáé, mikor elnézi fiait a hadrakelés éjszakáján, s titkon, elfojtva siratgatja őket. Csak a lehangoltságban érez közösséget alakjaival. Itt van tehetségének egyik határa. A női szívbe egyesegyedül csak a szomorúság ajtaján át van bejárása. Az álmokat és zsendülő szenvedélyeket nem ismeri; a lengyel hajadon rajza, a ki felgyujtja Bulyba ifjabb fiának a szívét, olcsó olajnyomat.

Általában a szomorúság embere. Abban a kötetben, melyben _Bulyba Tárász_ 1834-ben megjelent, van egy másik elbeszélés is, _A régi jó időkből_. Egy öreg pár rajza ez, kiket a megszokás erősebben fűz össze a szenvedélynél. A két összetöpörödött kis emberke a sárga szalma sustorgó tüze mellett a túlfütött, alacsony szobában, a hol egymást éri a sok almáriom és láda, melyek közébe kisimított papirok és összegöngyölgetett vászondarabkák vannak dugdosva, falain meg vékony rámájú, foltos, ódon aczélmetszetek függnek, felváltva kis zacskókkal, melyekben virág-, dinnye- és ugorkamagvak vannak eltéve jövőre: mindez olyan, mint valami ócska bábszínház pókhálós, porlepett alakjai és requisituma, melyet félrelöktek a padlás egy zugában, s melylyel régesrég nem játszott senki. Daudet is lefestett a _Lettres de mon moulin_ skizz-könyvében egy ilyen öreg házaspárt, a bolthajtásos kis szobában, melynek ablakán betolong a nyári napsugár s a kis kert és a mezők illata; a két öreg szunyókál, egy kis árvalány sillabizálva olvas fel a szent könyvből, hogy a legyek is elszundítanak tőle az asztalon s az ablak sarkában. Daudet csak a szemével nézte őket, s megmosolyogta a vén ember reszketeg legénykedését, mikor sipkáját félrecsúsztatta a fején, miközben vendégét kikisérte. Daudetnak mindez azért tetszett, mert új és szokatlan volt előtte, s a maga hangulatán át mutatta meg alakjait; Gogoly szemlátomást régi ismerőse ennek a világnak; együtt érez embereivel, s még az olvasója is érzi, hogy ő maga is ebből a fajtából való, ezek közül a csüggedt, szűkszavú emberek közül, a kiknek szürke élete hosszú öregedés és csöndes halálra várás; s éppen higgadt leírásával kelt hangulatot. Humora nem alakjaival incselkedik, hanem felénk fordul, mintha azt mondaná: Ime, milyen gyötrelmes semmiség az ember tengődése, és ezt életnek hívjátok, végigélitek és ragaszkodtok hozzá.

Ez az elbeszélés új világot nyitott meg Gogoly előtt: a múltak mondái helyett az egész való életet, a hatalmas és apró embereknek, a kevélyeknek és lealázottaknak örökös herczehurczáival, naponként megújuló reményeikkel és mindennapos csalódásaikkal, mindazt a türelmet, törekvést, fájdalmat, az egész állandó összevisszaságot, melyet egy szóval életnek nevezünk. S rávezette ez az elbeszélés arra a módra is, a melylyel ezt a világot fényképezni kell: rávezette megfigyelő és részletrajzoló tehetségére. A mindenséget, az élet nagy problémáit látta maga előtt fölnyitva; szakított régi terveivel, odahagyta egyetemi kathedráját, a hol három leczkeóra közül addig is egyen ha megjelent, hogy várak és városok régi fametszetű képeinek mutogatásával s lassan döczögő beszélgetésével kihúzza az órát. 1835-ben vidáman írja egy levelében: «Megint szabad kozák vagyok». Essayket, darabot, elbeszéléseket ír, ezek közt leghíresebb kis munkáját, _A köpönyeg_et, melyet nem kisebb ember fordított magyarra, mint Arany János, a ki czikkei alatt is nem egyszer vette magára álnevűl a szerény vágyaiban is csalódott Akakievics Akaki köpönyegét.

Egy kis tragédia ez az elbeszélés, egy szegény irnok tragédiája, a ki egész életét másolással töltötte; nem voltak más ismerősei a betűkön kívül, melyek közül egynémelyikre, valahányszor egymásra akadtak, állandó rokonszenvvel nézett, s az ilyeneket összecsucsorított szájjal, különös gonddal írta le. Ezt a szegény tengődőt is fölkereste egyszer a vágy jótékony tündére, ha csak élete vége felé s egy melegebb új köpönyeg képében is, de oly lelket-betöltőn, akár Macbethet a korona álma, s midőn e tömérdek zsugorgás árán szerzett gallért első estve elrabolják válláról, a balsors is olyan erővel, halálosan csap le rá, akárcsak a hatalmasokra. Ma az apró ember apró szenvedése, mint Péterfy mondja, irodalmi verkli-ária, de a Gogoly idejében az ilyen théma és felfogás éppen annyira ujság volt, mint az az aprólékos realismus, melylyel azt az élet másává tette. Ezért a kettős érdeméért tartotta őt Merimée a legnagyobb orosz írónak, s Vogüé kétszeresen is elmondhatja, hogy az egész későbbi orosz irodalom ebből a köpönyegből szakadt ki.

Gogoly itt is méla szomorúsággal nézi a maga emberét, s ironiája és gúnyja a társadalmat, Oroszországban hát elsősorban a hivatalnok-osztályt illeti, a mely hatalmaskodón, bárgyúvá dolgoztatja az együgyű munkás-embert, de ahhoz sem esze, sem komolysága, sem ereje nem elég, hogy ennek a szerzeményét megvédelmezze.

Gyűlölte az orosz hivatalnok-osztályt, hiszen ismerte. Úgy látta, hogy a sors náluk a nép türelméből és elnyomóinak czudarságából fonja ostorát. Ki is mondta ezt vígjátékában, _A revizor_-ban, mely kétségbeejtette az egész orosz hivatalnoki kart. El is tiltották volna előadását, de Miklós czár elolvasta a darabot, mulatott rajta, végig is nézte és megtapsolta, akármilyen savanyú arczot vágtak hozzá a kormányzók és hivatalnokaik, mikor a nép fülük hallatára hahotázott rajtok. A darab azt mutatta meg, hogy Oroszországban a hivatalnok-sereg a nép sorsa, és hogy milyen ez a sereg és ez a sors. A közönség előtt feltárultak a hivatalnokok lakásai; a kórházigazgatók maguk kifecsegték, hogy elvonják a betegektől a falatot és a takarót; a kormányzók magok bevallották, hogy ok nélkül korbácsoltattak meg özvegyeket; a postaigazgatót rajtaérjük, a mint felbontogatja a leveleket, s világos az ostobasága az egész hivatali csőcseléknek, mely maga löki magát a verembe, mikor abban a sejtelemben, hogy egy szép napon revizor fog a kormányzóságba toppanni, egyszerre egy átutazó fiatal emberre kezd gyanakodni, a ki beletalálja magát a tréfába, a kormányzóhoz költözködik, átdőzsöl nagy lakomákat, végighallgatja, a mint a hivatalnokok rendre befeketítik egymást, megvesztegetteti magát mindegyiktől, s szerencsésen odább áll, mikorára az igazi revizor, mindnyájok rémületére, megérkezik.

Erre a torzképre Gogoly igaz lélekkel illesztette oda mottóul ezt: «Ne a tükörre vess; a mit látsz, ten ábrázatod». A darab csakugyan az élet képe; az író mindössze annyi nagyítást engedett meg magának, a mennyi ahhoz szükséges, hogy a mit mondani akart, a színpad lámpasorán át s a könyv csendjéből is az élet erejével hasson, s hogy keserű utóízét valami mosolylyal enyhítse, a mi csak növelte a darab hatását és népszerűségét, mely máig sem igen apadt meg. Oroszországban az irányzatos irodalmi munkáknak megvan az a szomorú szerencséjök, hogy nem avulnak el egy század alatt sem.

A _Revizor_ előleg volt Gogolynak egy nagyobb tervéből, melyben egész Oroszországot akarta megírni, a népet és a vezetőket, megmutatva, milyenek ezek, s milyenné teszik a nép sorsát s a népet magát. Ő maga azt mondja, Puskin biztatta erre a nagy munkára, azzal sarkallva, hogy Cervantes neve sem maradt volna fenn, pusztán gyönyörű elbeszélései révén, ha _Don Quixote_-t meg nem írja, Vogüé meg azt bizonyozza, hogy egyenesen Cervantes hatott reá, a kinek munkáit rendkívül megszerette Spanyolországban jártakor. Az bizonyos, hogy Gogoly könyveinek is nemzete, nemzetének lelke a hőse. Hogy Cervantes a spanyoloknak idejöket múlt kósza ábrándjait figurázta ki a föllengző hóbortok lovagjában, Gogoly meg a _Holt lelkek_-ben nemzetének éppen földhöz-ragadtságát, elmaradottságát, tudatlanságát, életközönyét, elfásultságát állítja pellengére; hogy mindkettejök mosolya a gondolkodó kesernyés gúnyját s a hazafi elkeseredését leplezi, de a spanyol verőfény ebből is virágokat pattant ki, az orosz klima pedig tüskéket; hogy Cervantes munkája igazság szerint a végtelenségig nyújtható kalandos epos, s Gogoly is költeménynek nevezte regényét, s fejezeteit énekeknek; hogy Cervantes nemzete rajongását a nyurga vitézben, a nyers józanságot pedig tömzsi kisérőjében személyesítette meg, míg Gogoly inkább a mellékalakokban fejezte ki nemzete szellemét; hogy Cervantes elhamarkodva végezte be könyvének utolsó részét, mert valami irodalmi portyázó a folytatással elébe vágott, Gogoly pedig csak az elsőt írhatta meg a tervezett három rész közül: mindez már hiábavaló erőszakolása a párhuzamoknak.

Az bizonyos, hogy Gogoly mindazt a tömérdek arczképet, melyet az első részben egymás mellé aggatott, élet után festette, csakúgy, mint magát a főalakot. Gogoly idejében valósággal megtörtént, hogy valami szédelgő potom pénzen összevásárolta a gazdáktól a holt jobbágyokat, a kiknek a neve még nem volt kitörölve a reviziós lajstromból, erre az értékre pénzt vett fel, s már éppen jószágot akart vásárolni, a hol megtelepedjék és tisztességben éljen, mikor a csalás kiderült s szerzője börtönbe jutott. Ez a kalandor éppen kapóra jött Gogolynak. Ha egy ilyen országkóborlót végig kisér jártában-keltében, leírhatja Oroszországnak minden vidékét és minden fajta emberét. Megfordúl pusztuló tanyákon és mintagazdaságokban; találkozik iszákos Nozdrevekkel, gyámoltalan semmittevőkkel, a szervező mania fanatikusaival, rongyoskodó zsugoriakkal és hitelre dinom-dánomozókkal, a kiknek a hasuk az istenük; belepillanthat a Téntétnikovok nembánomságába, ebbe a csökönyös orosz vonásba, mely minduntalan visszatér Dosztojevszkij és Turgenyev alakjaiban épp úgy, mint a Tolsztoj Bezuhovjában és Levinjében; megfigyelheti az embereket a kényes pillanatokban, mikor ráismernek vagy nem ismernek rá a szédelgőre, az alku leplezetlen perczében, a mint belecsapnak a markába, egyesek gyanakodó óvatossággal, mások gyámoltalan örömmel, némelyek kapzsin. Benyithat a kormányzósági hivatalszobákba, a hol az adásvételi szerződéseket kötik; észreveheti, hogy’ járnak kedvében a főnökök a pénzes embereknek, hogy’ lesnek egy kis megvesztegetésre az alantasabb hivatalnokok. Magában ebben az első részben, mely óriásivá nőtt praeludiuma egy el nem készült colossalis regénynek, egy városra menő embertömeget jellemez, úgy, hogy még a gestusaik is mások és mások.

Maga Csicsikov, a lélekvásárló, typikus orosz. Pénz és rang nélkül, abban a világban csak alkalmazkodással és csalással boldogul. Simulékony, számító és hízelgő; csodamódra bírja a fáradságot, a sikerért mindent eltűr, a boldogulásért mindent koczkáztat.

Puskin, mikor az első fejezeteket végighallgatta, fölsóhajtott: – Be’ szomorú az ön Oroszországa! – Az a bizonyítvány, melyet Gogoly az életről és az emberek erkölcséről kiállít, csakugyan nagyon lehangoló. A mint a Csicsikov trojkája végig csilingel a rossz országút mentén, nyomorult falvakon át, düledező jobbágyviskók előtt, bámészkodó emberek közt, a kiknek az életében esemény, ha egy telega elzötyög a házuk előtt, s a kiket a gazdáik adnak-vesznek, az a gondolat lankaszt el, hogy az egész civilisatiót csak egypár százezer ember csinálja egymás kedvéért s a többieknek nincs benne részök. Az emberek ki vannak szolgáltatva a mások eszének és a saját szenvedélyeiknek; a rosszra csábítják, a jóra csak rábeszélik egymást; tisztességtelen úton keresik a gazdagságot, hogy azután tisztességesen élhessenek.

Nem csoda, hogy a közönség fölháborodással fogadta a regényt, mikor 1842-ben megjelent. Gogoly maga is megsokallt ennyi kietlenséget, s hozzáfogott a második részhez, melyet enyhébbnek szánt. De a milyen lassan dolgozott, a hosszú munka alatt írói ereje cserben hagyta, gondolkodása is megváltozott. Az első részt külföldön írta, hová a harminczas évek derekán szakadt. Sokáig élt együtt Rómában s a Soracte alján egy Ivanov nevű festővel, a ki már akkor húsz esztendeje dolgozott egy soha el nem készült Krisztus-képen. Ivanov rajongása vallásos hallucinatiokig csigázta Gogoly vakbuzgóságát. A Szent-földre készült zarándok-útra, s hogy a szükséges pénzt megszerezze, szemelvényeket adott ki barátaival való levelezéséből, melyben a censura szükségét, a zsarnoki hatalom hasznos voltát s a rabszolgai megalázkodás kötelességét hirdeti. A legkomolyabb kritikusok, Herzen, Belinszky álmélkodása és támadásai ellen azzal védekezett, hogy részleteket olvasott föl _Arabeszkek_ czímen összegyűjtött első czikkeiből, melyekbe belemagyarázta ez új fölfogásának csiráit. Így látta őt jeruzsálemi útja után, 1851-ben, utóljára Turgenyev, a ki ezt a találkozást föl is jegyezte emlékezései közt. Gogoly köpczös alakja megfogyott, ravasz-vágású hosszas orra megnyúlt, szúró szeme folyvást röpködött, rendszerint összeszorított ajkai beszédesekké váltak, kis-oroszosan halántékára simított szőke haja megszürkült és megritkult. A _Holt lelkek_-et említeni sem volt szabad előtte; a megkezdett második részt félretette, s halála estéjén, 1852. februárius 21-én – az ó-naptár szerint, – egyéb írásaival együtt el is égette. Egy másolat őrizte meg, a mennyi elkészült volt belőle.

Így csonkán is a nagy regények egyike a _Holt lelkek_. Nemcsak azért, mert egy falu népességét kitevő embertömeget egyénenként elevenen és találón jellemzett, olyan ügyességgel, hogy e nagyrészt ellenszenves emberek iránt fel bírta gerjeszteni egész érdeklődésünket; hanem, mert ezeken át bámulatos írói erővel megrajzolta, sőt meg is magyarázta az egész orosz nép jellemét és lelkét. A mellett valamennyi orosz író Gogolyhoz járt iskolába; ő volt az első nagyszabású regényíró orosz földön. Az olvasónak is nála kell kezdeni az orosz irodalom megismerését; az ő jellemképeiből ismerheti meg az idegen olvasó az orosz typusokat épp úgy, mint az orosz realismust. Alkotásai méltán mértékei lehetnek a többi írók munkáiban rajzolt arczképek élethűségének, s egyben az írók írói erejének is.

LERMONTOV.

Lermontovról egypár kitűnő írott arczkép maradt reánk, melyeknek nagy hasznát veszszük. Ezekből kell kiolvasnunk életrajzát is, mert legmunkásabb éveit az emberek szemétől távol, a Kaukázusban töltötte s oly fiatalon tünt el, hogy – mint egyik életrajzírója mondja – a kortársakanak idejük sem volt kivallatni, hol és mikor tanult a fiatal lángész declinálni és conjugálni.

Turgenyev kétszer látta: valami álarczosbálon, a hol közömbös arczczal, unottan állt a körülte sereglő masque-ok között; másszor egy elfogadó-teremben, a testőrhuszárok egyenruhájában, kardosan, keztyűsen ülve egy alacsony tabouretten, valamelyik pétervári szépség előtt, kinek nevetésére álmélkodva, szinte sértődötten nézett föl. «Volt rajta valami tragikai és baljóslatú. A pessimismus és szenvedélyesség, mint valami félelmes daemoni hatalom, borongott napbarnított arczán; nagy szemeinek sötét tekintete különös ellentétben volt ajkainak gyermekesen gyöngéd és nyájas kifejezésével. Zömök alakja, nagy feje és széles vállai nem tették megnyerővé, ha lehetetlen volt is meg nem látni, hogy kiváló ember».

E kép a milyen eleven, bizonyára oly élethű is, mert ámbár Turgenyev öreg korában vázolta fel visszaemlékezéseinek egy lapjára, annak idején bizonyosan a kezdő író mohó kiváncsiságával véste lelkébe a hírneves költő vonásait.

A kép hitelességéről különben teljesen meggyőz egy másik, részletesebb rajz. Bodenstedt 1840–41 telén Oroszországban járva, egy ízben előkelő fiatal oroszokkal ebédelt; egyszerre új vendég nyitott közéjük. «Urias, fesztelen magatartású, középtermetű s ritka mozgékonyságú férfi volt. A mint zsebkendőjét elő akarva venni, hogy deres bajúszát megtörölje, kirántotta tárczáját, oly hajlással nyúlt utána, mintha minden csontja össze lett volna törve, pedig a mellből és vállból ugyancsak erős csontokat lehetett gyanítani. Síma, szőke, kétfelől könnyen bodrozott haja a rendkívüli magas homlokot egészen szabadon hagyta. A nagy, lelkes szemeknek, úgy látszott, semmi részük sincs a gúnyos kifejezésben, mely a finom metszésű száj körül libegett». Az új vendég, kinek finom, gondosan ápolt kezei különösen feltűntek Bodenstedtnek, egész este szórta az élczet és gúnyt, oly szaporán, hogy később ugyancsak igyekeznie kellett kiengesztelni megsértett fiatalkori barátait. «Belépte óta az egész mulatság úgy hangzott fülembe, – írja a szelíd német, – mintha valaki üveget karczolászna». Pedig «tudott szelíd, gyengéd lenni, mint a gyermek s általában mély, melancholikus hangulat uralkodott rajta. E mély komolyság lelkének alapvonása, melyekkel könnyebb, élczes költeményei oly viszonyban vannak, mint ajka körül ama gúnyos vonás, nagy, lelkes szemeivel».

Ez az arczkép is biztosan hű és találó, hiszen a lelkiismeretes és szorgos fordító már akkor ismerte és csodálta Lermontovnak 1840-ben megjelent kötetét s a költő annyira érdekelte, hogy később összes munkáit lefordította, sőt a csak kéziratban elterjedtekből gazdagabb gyűjteményt adott a németek kezébe az eredeti orosz kiadásoknál.

E portrait-k olyan gondosan vannak festve, hogy ezek nyomán felismerjük egy harmadik arczkép vonásait.

«Középtermetű ember volt. Deli, karcsú termete és széles vállai oly erős szervezetre vallottak, a mely képes elviselni a barangoló élet viszontagságait s a melyet nem tettek tönkre sem a fővárosi élet kicsapongásai, sem lelki viharok… Keztyűi olyanok voltak, mintha külön megrendelésre varrták volna apró, arisztokratikus kezeire… Mikor leült, egyenes termete meghajlott, mintha egy darab csont sem lett volna a hátában, testének egész alkotása valami ideges gyöngeséget mutatott… Bőre nőies finomságú volt; természettől göndör, szőke haja festőien lengte körül halvány, nemes homlokát, a melyen csak hosszabb vizsgálat után lehetett észrevenni a ránczok nyomait… Szemei nem nevettek, mikor ő maga nevetett. Ez vagy rosszlelkűség, vagy mélységes, állandó búbánat jele».

Ezt az arczképet maga Lermontov festette, a _Korunk hősé_-ben és Pecsorin nevet írt alája. Ez arczmás vonásról-vonásra annyira összevág Turgenyev és Bodenstedt vázlataival, hogy a biróság sem állapíthatná meg hitelesebben a személyazonosságot. Nyilvánvaló, hogy Pecsorin = Lermontov maga.