Part 9

– Igen, ha arról valaki assecurálná őket, hogy nagybátyám gazdagsága, a mit az maga szerzett, valaha rám száll, de ez az a titok, a mit nem tudnak kitanulni. Mert két dologról nem tud tisztába jönni az elővigyázó épouseur: hogy nagybátyám valósággal szeret-e engem, s hogy én tudok-e úgy hizelkedni a nagybátyámnak, hogy ki ne essem a szeretetéből. S azt bizony magam sem tudom megmondani.

– No bizony azt nem volna nehéz kitalálni. Épen e kitünő nevelés, s az elegans toilette tanuskodik a nagybátyja szeretetéről.

– A nevelést a budai Erzsébet-apáczáknál kaptam, Mária Theresia kegyelméből, az nem került senkinek semmibe. A mi pedig a toilettemet illeti, annak a kútforrását ezek az urak, a kik itt az asztalnál ültek mind ismerik. Illő, hogy ön is megismerje.

Azzal egy aranyozott szekrénykéhez sietett, s onnan kivett egy hosszú számlát, a miben a mai lakoma költségei voltak feljegyezve: párját a már egyszer ismertetettnek, csakhogy megbővített kiadásban. Akkora quantumok voltak abban felrakva, mintha a kapitány svadronyostul s a pap ekklésiástul ebédelt volna itt. Mindazt fizeti a kamarai uradalom.

– Szabad önnek is elolvasni ezt!

Fruzsinka kisasszony mind a két tenyerét arczára szorítá, mintha attól tartana, hogy pirulása még a festéken is keresztül lobog.

– Már most ön is tudja az én fényüzésem titkát, susogá elfogódottan. S elképzelheti ön, hogy kedvem volna letépni magamról a grosdenaple bouffan-t s elszaladni mezítláb – kapálni.

Rábynak megesett a szive a leányon.

– De hát miért kénytelen ön ezt tenni?

– Miért? Miért? Hát azért, hogy megfogjak valakit. Ha párduczos levente tünik fel a láthatáron, akkor velem is felvétetik a gyöngyös vállderekat, a csipkés kötényt s a kócsagos kalpagot, ha pedig divaturacs közeledik a kalithoz, akkor a szalűpőt és a trompőzt. De hát mindent meg akar ön tudni első találkozóra? No hát tudjon meg ön annyit, hogy legyen az elsőből utolsó is. Akarja ön megtudni, hogy miért kell most önnek itt lenni? Jőjjön be velem a belső szobába: mert itt ki találna valaki hallgatni.

Ráby már bele volt vonva e nőnek a bűvkörébe: az már forgatta őt maga körül, mint Klimius Miklós a holdjává alakult zsemlyét. Követte őt a boudoirba.

Itt leültek a causeusere s Fruzsinka legyezőjével játszva, elkezdé az érdekes vallomást.

– Nem ön az első, édes Ráby, a ki ebbe a városba leszáll, szigorúan összevont szemöldökkel, hogy «par ordre du Mufti» számot kérjen tőlünk. Méltán mondhatom «tőlünk», mert mint az imént látta ön, én is benne vagyok a szent Hermandad szövetségében. Kevés idő jártával mind valamennyit mosolygó ábrázattal láttam innen eltávozni. Most egyszerre hirre futamodik, hogy hej érkezett ám a nyakunkra egy igazi kemény ember, a ki még az aranytól sem rozsdásodik meg. A ki az ajándékozott nagy összeget kiosztja a szegények között: a kit megvesztegetni nem elég a nagy kincses láda! Azt mondja erre a szövetség feje: no hát van nekem egy kincsem, majd megveszem azon! S azzal felöltöztetik a præfectus hugát divathölgynek s egyedül hagyják őt a megvesztegethetlennel. Ugyan kérem, nem pirul el ön helyettem? én nem tehetem: mert ki vagyok festve. És én azt mondom önnek: «fusson ön innen!»

– De kisasszony, a szavak, a miket ön hozzám intézett, csak megerősítenek abban a szándékomban, a miért idejöttem.

– Én most látom önt először, csak annyit tudok önről, a mennyit azoktól hallottam, a kik önt szidják. Ma együtt ebédelt velük. De az, a mit önről az ellenségeitől hallottam, elég arra, hogy önnek a pártjára keljek. Ön nem a mindennapi emberek közül való. Meneküljön ön e helyről!

– Én? Meneküljek?

– Igen, arról van szó. Ön nem is képzeli, hogy milyen rossz emberek közé tévedt. Ezek képesek önt megölni. Én hallottam, hogy valaki azzal fenyegetőzött, hogy önt az utczán szélpuskával lelövi.

Mit akar ez a hölgy? Csakugyan el akarja-e riasztani erről a helyről a fenyegető alakot? s azzal is czél lesz érve, ha az megijed, s hazaszalad Bécsbe. Vagy pedig egy tekintetre keresztül ismerte az emberét s megtudta, hogy ezt azzal lehet legjobban megfogni, ha el akarják riasztani. Miért mutatta be magát is oly eltaszító vonásokkal; mert kitalálta, hogy a leghathatósabb csáb az elutasítás?

Ráby azzal felelt erre az ijesztésre, hogy most már odaült a kisasszony mellé s kivéve annak kezéből a legyezőt, felváltva hol magát, hol a kisasszonyt hűsíté vele.

– De hisz ez nekem nagyon tetszik, így épen regényes lesz az ittmulatásom.

– Meg fogja ön azt bánni. Higyje el nekem. Ezer bajnak, veszélynek teszi ki magát, a mit leküzdeni az ön tehetsége kevés. Azt látom önről, hogy személyes bátorságára büszke. Ha önnek párbajra kellene menni valakivel, az nem tartaná önt vissza, ha megtudná, hogy ellenfele nagyon jó lövő? Jó. Hanem ha abban a perczben, a melyben önök a barrieren állnak, valaki azt sugná önnek: «vigyázz, a secundásod az ellenféllel összejátszik, a pisztolyodba nem tett golyót!» nem azt mondaná-e ön: «így nem vívok!»

– De az itt lehetetlen.

– Jó! Hát hogy én önnek bebizonyítsam, miszerint nem azt teszem, a mit az ön ellenségei rám bíztak, hogy önt körülhálózzam; hanem annak az ellenkezőjét, hogy a tőrt széttépjem, a miben már ön vergődik, tehát mutatok önnek valamit, a mi egyszerre fel fogja önt világosítani.

Azzal az iróasztalához lépett s annak a fiókjából kivett egy levelet.

Ismerős ön előtt ez az irás?

– Nagyon jól. A districtualis commissarius irása.

– A levél hozzám lett czímezve, hogy gyanút ne költsön. Olvassa el, kérem.

Ez volt az a levél, a mit ő méltósága még a szini előadás alatt irt vala.

Rábynak az arcza e levélnek az olvasása alatt nem sápadt el az ijedelemtől, hanem lángragyulladt a haragtól. Pedig meg kellett volna rémülnie a fölött, hogy maga a hivatalbeli előljárója, a kinek az ő küldetését elő kellene segítenie, elárulja őt az ellenségeinek s egy gyékényen árul azokkal, a kiket meg kellene fenyítnie! Hát kiben bízzék már most?

– Menekülni fog ön innen? kérdé Fruzsinka tőle, és szavai kergették; de a szemei marasztalák.

– Most fogok csak igazán itt maradni! felelt Ráby, talpra pattanva, s hogy megmutassa, milyen dolgok elkövetésére van merészsége, hirtelen ajkához emelte Fruzsinka kezét s forrón megcsókolta azt.

S a leány nem rántotta vissza a kezét, hanem adott neki egy forró szorítást vele, mely azt mondá: «ilyen férfit kerestem én már régen».

– Hagyjon ön el most! súgá neki, de szemei azt mondták: «de jőjjön vissza minél elébb!»

Ráby Mátyás annyit már tudott, hogy magához méltó magas lelket, erős szivet, nemes, rokonszenves alakot hozott eléje a sors.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Meg vagion irwa; hogi «ne maazz az faara, nem esel le rola!» – ees meeg iss socan wadnac akkic felmaaznac az faara.)

Ha az embernek valami vakmerőség jól sikerül, akkor azt mondják az emberre, hogy «Napoleon», ha pedig rosszul sikerül, akkor azt mondják rá, hogy «Hübele Balázs».

Ha ez a történet csak simpla regény volna, akkor elég lenne annyit elmondanunk, hogy Fruzsinka kisasszony szemeiben tűz volt, Mátyás úrfi szive pedig viaszkból volt, egymáshoz közel jutottak s az egyik a másikat elolvasztá. A ki nem hiszi, esküdjék meg rá, hogy soha sem látott hasonló esetet.

Azonban, mivel hogy ez a szerelmes história nagyjában valóságos megtörtént dolog is, annálfogva nem tartjuk elégnek pusztán a szóbeli érzésekre utalni, hanem elmondjuk még azt is, hogy Ráby Mátyás, mint philosoph és diplomata, meg is gondolta azt a dolgot elejétől végeig, és meghányta-vetette magában, s nem csupán Venus Anadyomenével tartott tanácsot, de magával a sisakos Minervával is, s mindenképen úgy találta, hogy először is itt van egy magas erényű lélek, a ki tűzszemével keresztül lát a környezetét képező emberek gonoszságain, melyeknek kiviteléhez azok még az ő ártatlan kezeit is fölhasználják: azt kiszabadítani kárhozatos helyzetéből, lovagias és nemesi feladat. Azután, ebben a nagy tusában, a hol valamennyien egy ellen küzdenek, vajmi jó segítség leend egy olyan társat venni maga mellé, a ki amazoknak minden tőreit ismeri, és a ki a megtámadottat szíve szerint szeretvén, e veszedelmek közepett földi őrző angyala lészen.

Egy napon Ráby Mátyás meglátogatta Leányfalvi János urabátyját.

– No, kedves urambátyám, itt vagyok az igéretéért. Násznagyra van szükségem.

– Násznagyra? Megyek öcsém! Rögtön befogatok.

– Nem kell oda befogatni. Itt van az a város végén.

– Város végén? Ott a czigány putrik vannak. Te, csak nem a szép czigány Manczit akarod elvenni?

– Nem urambátyám; ez még a czigányputrikon is túl van valamivel: az uradalmi kastélyban.

– A Fruzsinka! kiálta fel az öreg úr, s aztán elkezdte az öt körmével körülvakarni a fejét, csunya nagy fintorgatást követve el a közben a nagy bajuszszal. Aztán csak kirukkolt vele. Tudod öcsém, vedd el inkább a czigány Manczit.

– Bátyám, kikérek minden sértegetést, ő nekem jegyesem.

– Hiszen nem sértem én meg a kisasszonyt, de csak egy szóval sem. Csak azt akarom mondani, édes öcsém, hogy én ismertem az apádat is meg az anyádat is, jámbor, istenfélő, kegyes lélek volt mind a kettő. Ha Mózes a tíz parancsolat helyett húszat hozott volna le a Sion hegyéről, azt is mind megtartották volna. S úgy szerették egymást, hogy mikor az egyik meghalt, a másik másnap már utána halt; egy pap prédikálta el mind a kettőt, s másfél óráig tartott, a míg a virtusaikat mind előszámlálta; magadról sem mondhatnám, hogy emberölő gyilkos, vagy templomrabló lettél volna; azért méltán szállhatok perbe az úr Istennel, mikor azt kérdezem, hogy holott se apád, se anyád, se te magad oly főbenjáró vétket el nem követtetek vala, minélfogva méri rád mégis, hogy neked adja házastársul a Fruzsinkát?

– De urambátyám.

– Ha te tudnád, hogy kicsoda-micsoda az a leány.

– Tudom jól. Ő maga elmondott nekem mindent.

– Mindent! Mindent! De vajjon «mindeneket?»

Mátyás vállat vont, mint a ki nem érti a grammaticalis subtilitást.

János úr aztán megmagyarázta neki diákul.

– Dixit tibi omnia; sed dixitne omnes?[21]

Erre csak elnevette magát Mátyás.

– Csigavér az bátyám! a nagyvilági hölgyeknél ez mindennapi dolog.

– De ezek nem mindennapi dolgok.

– No én nem akarok semmi rosszat hallani felőle! Magdolna sokat vétkezett e punctumban s Jézus mind megbocsátotta neki.

– De nem vette feleségül… Uram bocsáss, hogy ilyen bolond szót ereszték ki a szájamon e szent adventvasárnapi délestén! Különben hát bánom is én! Én kommendáltam neked derék, jó erkölcsű leányt, a kinek a czipője pántlikáját sem érdemes amaz felkötni, pedig még szebb is amannál. Mik azok a fekete czigányszemek emennek a gyönyörű ártatlan kék szemeihez? De hát ha ti nektek gavalléroknak az ilyen tetszik (én nem tudom, mit szerettek rajta?) hát vedd el magadnak. Feleségben az igaz, hogy nem lesz hiányosságod.

– No hát, kedves urambátyám, már most arra kérem, hogy jőjjön el velem, kérő násznagynak.

János úr mindenképen azon volt, hogy ha lehetne, mind a két bajuszát az ábrázatjának az egyik oldalára fintorítsa által; végre is csak kellett neki a pantomimia mellé valami élő szót is kitalálni.

– Nincs nekem új ruhám, édes öcsém. Ebben a kirilájzomban csak nem mehetek olyan nagy urakhoz.

– Hozok én urambátyámnak új mentét Pestről.

János úr gyönyörűen tudta a két bajuszát úgy mozgatni, hogy azzal az orra hegyét végigkefélje.

– Nem lesz az jó, kedves öcsém. Az ilyen nagy urakhoz nem mehet kérő násznagynak ilyen kurta nemes, mint én vagyok, a kit csak «nemzetes uramnak» hínak. Vidd oda násznagynak a districtualis commissarius urat, az neked nagy jóakaród és méltóságos úr.

– De én nekem nem kell semmi méltóságos úr. Én azt akarom, hogy urambátyám jőjjön el velem násznagynak.

Ekkor aztán a postamester is kitört a maga véleményével.

– Én pedig nem akarok veled odamenni násznagynak.

– Nem akar? Miért nem?

– Azért, mert haragban akarok lenni veled! Azt akarom, hogy úgy legyünk, hogy mikor egymásnak a háza előtt elmegyünk, be se nézzünk az ablakon. Haragban akarok lenni veled! Nem azért, hogy a Fruzsinkát elveszed, azér majd haragudjál magad magadra, hanem azért, hogy azt a derék, szép, ártatlan jó leánykát ott hagyod, megcsalod. Elmehetsz felőlem, nekem nem vagy emberem többé! Vidd el magaddal násznagynak a méltóságos urat!

– No hát nem viszek magammal senkit. Odamegyek egyedül, s megkérem magam!

S azzal megfordult a sarkán és tovament. Ugyan nagy szégyen lett volna egy olyan magas állású férfinak, a kit a Theresianumban neveltek, a kit a császár országos dolgaiba beavatni nem restelt, a ki maga daczolni mert vármegyével és dicasteriummal, ha azt egy ilyen együgyű falusi kukkónak az ellenkezése feltett szándékától eltérítette volna.

Az ellenmondás csak sietteté elhatározását.

Aztán meg azok a szép szemek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ráby Mátyás az az ember volt, a ki, ha egyszer föltett magában valamit, azt azután véghez is vitte. Ment egyenesen a kastélyba a præfectushoz s röviden előadá neki, hogy mi járatban van? a kisasszony kezét kéri.

E szóra Nepomuk János feltolta egy kicsit a sipkája ernyőjét a homlokáról s ekként sivalkodott a leánykérő fülébe:

– Tud-e az úr magyarul?

Ráby meghőkölt e kérdésre: «hogy tudok-e magyarul?» hisz úgy beszélek.

– Hja barátom, magyarul beszélni, meg magyarul érteni, az két különböző dolog. Hát mindjárt meglássuk. Csak azt kérdem, hogy mit kiván az úr: Fruzsinka hugomat akarja-e magának feleségül venni, vagy Fruzsinka hugomnak akar férje lenni?

– Hát hisz azt vélem, hogy ez mind a kettő egyet tesz.

– Dehogy tesz. Az egyik is más, a másik is más. Hát teszem fel: ha az úr azt választja, hogy a Fruzsinka hugomnak lesz a férje, (a «nak»-ban van a virtus!) hát az lesz a dolog, hogy az úr ide költözik hozzánk a kastélyba; az egész felső traktus az úré lesz, lesz négy lovas hintaja, kocsija, hajduja; a háztartásra, asszonyi putzra semmi gondja; a mire kell, döge lesz a pénznek; aztán ha megunta az úr a cancellistáskodást ott fenn Bécsben, itt a visegrádi tiszttartóság vacantiában, mindjárt beleülhet, vagy ha úgy tetszik, az udvarnál levő hivatalát is megtarthatja; a visegrádi dolgot elvégzi idelenn az ispán is helyette, még jobban: az úrnak csak a jövedelem elköltésével lesz dolga. Még így jobb is lesz, ha nekünk is lesz odafenn mindig egy jó emberünk kéznél, a ki a dolgunkban peroráljon. Aztán még egyet mondok. Ha idejön az úr a kastélyba hozzám, akkor ketten leszünk, a kik vigyázunk rá, hogy a «róka be ne törjön a baromfias udvarba»; mert jó ám arra gondolni annak, a ki tyúkot tart! Hát ez az egyik «másik»; a másik «másik» meg az, hogy ha az úr akarja magának feleségül a Fruzsinka hugomat, akkor elviszi magához a bogárhátú házikójába s azután az úr gondja a többi, nem az enyim. Hát ez magyarul volt mondva, megértette-e az úr?

– Tökéletesen megértettem s készen vagyok a felelettel. Nekem nem kell se kastély, se négy lovas hintó, se tiszttartóság; hanem csak Eufrosina kisasszony szeretett személye, én leányt kérek, nem vagyont.

– Hát úgy is jól van. Menjen be az úr hozzá, s magyarázza meg azt neki. Ha neki tetszeni fog, nekem semmi kifogásom ellene.

Azzal beküldé a kérőt Fruzsinka kisasszonyhoz, a kinek Ráby már előre megmondta, hogy ma eljön a kezét megkérni.

– Ön násznagy nélkül jött, szólt Fruzsinka, a mint Rábyt egyedül látta belépni. Ugy-e nem kapott embert, a ki erre a hivatalra vállalkozzék. A hány jó embert megszólított ön, mind azt mondta önnek: «én nem megyek te neked azt a leányt megkérni!» S aztán elmondta ön előtt az egész litaniáját a rosszaságaimnak.

– Biztosíthatom róla a kisasszonyt, hogy nincs az a halandó a világon, a kinek meg volna engedve az én fülem hallatára akármi rosszat elmondani, a mi az ön személyéhez még csak közel is esik. Ezt még az apámtól sem tűrném el. De egész őszintén megmondom, hogyan van? Egyetlen jó barátom és rokonom az egész világon, ön tudja jól: Leányfalvy János az. Őt kértem föl násznagyul, s ő ezt igaz, hogy megtagadta; de azért tette, mert ő nekem más menyasszonyt szemelt ki, egy gyermekkori játszótársnémat; a jó öreg magát egészen beleélte ebbe az eszmébe s most elkeseredett, hogy nem lett belőle semmi.

– Hát miért is nem veszi el azt a leányt, a ki önt olyan nagyon szereti?

– Azt is megmondom. Én olyan őszinte akarok lenni önhöz, mint ön volt én hozzám. Az a leány oly kedves, oly szelid, oly jó szivű, hogy valóságos kegyetlenség volna az Istentől, egy olyan küzdelmes sorsot, mint az enyim, hozzákötni az övéhez. Nekem egészen újra kellene teremtenem magamat, ha őt el akarnám venni. Ha én olyan jó, nyugodalmas, a közáramlattal úszni tudó ember volnék, a ki nem törődik a magaháza táján kívül semmivel; a ki, ha lármát hall az utczán, otthon marad, a ki a nagy urak előtt szépen befogja a száját: akkor gondolhatnék ő reá. De én bennem egy legió ördög lakik. A nép baja nem hagy nyugodni, s a hatalmasokkal szembeszállni lázít. Az én számat nem lehet csókokkal elhallgattatni. Az én életem egy nagy küzdelem lesz, előre látom. S a veszedelem nem hogy megrémítene, hanem ingerel. Vakmerőségem a hangyáéhoz hasonlít, melyet, az állatok legparányabbikát, eltaposni lehet, de elkergetni nem. S ehhez a sorshoz, ehhez a nyugtalan kedélyhez lánczoljak én egy gyermeteg teremtést, a kinek erő helyett a sors csak a végtelen türelem és szenvedni tudás kiapadhatlan kincsét adta osztályrészül, s aztán minden elhatározásomnál tépjem a lelkemet azzal a gondolattal, hogy én ezt a kincset teli kézzel pazarolom, s kínozzam magamat azzal az érzéssel, hogy minden szenvedés, a mit magamra idéztem, százszorosan fáj egy szegény teremtésnek, a ki csak titokban sír miattam. – Nem, kisasszony, mikor idejöttöm után felismertem egész kietlen nagyságában a feladatom ellen tornyosuló akadályt, föltettem magamban, hogy társat nem keresek hozzá. (Találok más vádlót, a ki feleséges ember.) Nem is gondoltam volna a házasságra többé, ha a sors önnel össze nem hoz. Az első pillanatra azt mondtam: «itt az én saját lelkemnek a tükre!» Egy hölgy, a kinek a lelkében épen annyi világgal daczoló önérzet van, mint az enyimben. Senki sem képes önt megérteni, egyedül én. A mitől más visszariad, az engem odaragad önhöz. Nekem viharos életem lesz, de hiszem, hogy dicsőségteljes. Az én sorsomat csak az oszthatja meg velem, a kinek dicsvágya van s a vele együtt járó vésztől nincs félelme. Ha igaz, hogy ön az, úgy válaszát kérem.

Fruzsinka kisasszony nem felelt neki mást, mint hogy a keblére borult, egy kezét kérték, s mind a kettőt odaadta; még pedig úgy, hogy a Ráby feje közbeesett. Nem is látta őket aztán az ember a kézfogótól a lakodalom napjáig másképen, mint csókolózva. Ez biz akkori divat volt, a mi úgy látszik, hogy mind a mai napig fentartotta magát.

Három hét mulva meg is történt az esküvő; nem ugyan a templomban, hanem a plébánia kapubejárása alatt, a mi akkor volt szokás, ha a protestans vőlegény nem adott magáról reversalist, hogy a József császár pátense által körülirt jogáról lemond, ha ezt nem tette, csak a kapu alatt eskették meg s nem kapott papi áldást. A ki nagyon kiváncsi rá, hogy miben állt a hajdankori vőlegénynek ez a joga, ne sajnálja az 1791: XXVI. t. cz. 15. §-át elolvasni, mely néhány évvel később e jogot codificálta.

Mikor vége volt az esküvőnek, Nepomuk János úr a tenyerét dörzsölve mondá: «no hála Istennek, nyakában van már a Ráby Mátyásnak a gúzs!» Furcsa áldás!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

(Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az elefaantból zvniogoth?)

Csoda történt. Fruzsinka fejét a főkötő egészen helyreigazította. Mintha csak kicserélték volna, a mióta férjhez ment. A czifra ruha helyet adott az egyszerű perkál viseletnek s a fejdísz állandóul az a magyar csipke-főkötő maradt, a minek védelmére azon években nemes Müller Jakab egy egész könyvet adott ki.[22] Paripa, agarak, zongora, mind ott hagyattak a kastélyban, nem jött el más, csak a könyvek, de azokba sem sokat nézegetett az új menyecske, mert azt nagyon elfoglalta a házi dolog. Tüzes gazdasszony lett, minden rendeletet ő maga adott ki, mindig ott csüggött a csomó kulcs az övére akasztva; az utolsó kanál lisztet is tőle kellett kérni a szolgálónak. A fánktészta ott kelt meg az ő szobájában a kályha vállára téve, s azt nem engedte másnak kiszakgatni, a tejet is maga fölözte le s a kávépörkölést ki nem adta kezéből. Még rokkát is hozatott a házhoz s hozzá ült a fonáshoz, a mikor aztán a Mátyás meg melléje ült s aztán hiába pörölt rá: «vidd el innen a fejedet, mert biz idefonom a hajadat a len közé!» annálfogva képzelhetni, hogy milyen szapora fonál lett abból? a rokkakerék maga sem tudta, hogy előre forog-e vagy hátrafelé? Az urát pedig nagyon szerette; még az udvarra sem eresztette ki a nélkül, hogy a téli bekecset az álláig be ne gombolta volna, hogy meg ne hűtse magát, s ha valami változása történt, volt dolga az ezerjófűnek, meg a melegített fedőnek. Az, hogy ő ment volna ki valahová az ura nélkül, még csak álomnak sem járta meg; ellenben az ura akárhová indult, belécsimpaszkodott, nem eresztette egyedül: féltette; a mi olyan jól esik a férjeknek, ámbár úgy tesznek, mintha haragudnának érte. A szép leányoktól, meg a menyecskéktől féltette. Rábynak elég esze volt kitalálni, hogy sokkal valószinűbb, miszerint a rossz emberektől, az ellenségeitől félti, nehogy valahol kárt tegyenek benne. Rá kezdett jönni, hogy biz az asszony, a ki az urát szereti, mind egyforma. Mesebeszéd az a historia a hős asszonyokról, a kik maguk adják a férjeik kezébe a kardot, s noszogatják: «eredj a háborúba, vágasd le magadat!» De bizony, mikor nagy veszedelemről van szó, akár Mariskának, akár Fruzsinkának híják, eltakarja az az urát a szoknyájával, mikor híni jönnek, s azt mondja: «nincs itthon».

Egyébiránt a veszedelem sem volt olyan igen nagy. A dolog, a miért Ráby ide küldetett, egész simán ment. A helytartóság utasította a kerületi bizottságot, a kerületi bizottság a pestmegyei főispánt, a főispán az alispánt, az alispán összehítta Kalocsára particularis gyűlésre a megye rendeit; ott megválasztották a számadás-vizsgáló deputatiót, az ki lett küldve teljhatalommal, az felszólította a szent-endrei tanácsot a számadásra, az megválasztotta a húsz tagból álló esküdt bizottságot. Minden készen volt, Rábynak csak elő kellett állni a vádjával. Sokan haragudtak rá; de azokat mind a kezében tartotta.

A mindenféle bizottságok ugyan erősen gyanuban álltak, hogy maguk is érdekelve vannak a számadásokban; hanem biztató körülmény volt, hogy maga a districtualis commissarius fog præsideálni; s aztán az sem volt olyan rossz ember, mint a milyennek eleinte hittük. Mert ha Ráby szándékait elárulta az ellenségeinek, de viszont Rábyt is tudósította egész barátságosan minden veszedelemről, a mit a nem jóakarói készítenek a számára; még a kipéczézett törvény-czikkelyek czímeit is megküldte neki, hogy tanulja meg, mitől ovakodjék? Nagyon jó ember volt, ez volt a hibája. Nem szerette, ha a jó barátjai veszekedtek egymással, azért mindegyiknek az ártó szándékát elárulta a másiknak, hogy meghiusítsa, ha lehet, a küzdelmüket, ne bántsák egymást. Minek az a czivakodás? mikor békében is megélhetnének.

Az ilyen átkozott jó emberek csinálják a legtöbb bajt a világon.

Végre elkövetkezett a nagy és nevezetes nap, hogy a commissió kijőjjön a számadásokat megvizsgálni. Ő méltósága, a districtualis commissarius sem váratott magára sokáig. Olyan igazságos volt, hogy ebédre a præfectus úrhoz igérkezett el, de vacsorára Rábyékhoz invitálta meg magát. Az ifjú asszonynak régi tisztelői közé tartozott. Pesten a nobel-bálban tánczoltak együtt.

A tanácsházban gyűltek össze a nagyszerű operatióhoz.