Part 8

– Melyik törvényczikk szól a «portatores causarum»-ról?

– Az 1498-iki 63-ik. «A kik az ügyeiket az országon kívül eső forumok elé viszik, elfogassanak és a csonkatoronyba zárassanak.» Ez azonban csak a lelki ügyekben támadt processusokra vonatkozik.

– Azt nem kérdeztem az úrtól. Most már igazán elmehet az úr.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ő méltósága a districtualis commissarius úr pedig, a ki Ráby előadása alatt úgy tett, mintha az egész szent-endrei ügyre rá sem hallgatna, a rondellába megérkezve, rögtön papirost, tintát, tollat hozatott magának a páholyába, s nem törődve vele, hogy Iffland «Gonosztett nagyravágyásból» drámája alatt hogy sírják tele zsebkendőiket a szép asszonyok? nagy sietve levelet irt a præfectus úrnak, melyben tudatta vele, hogy Ráby Mátyás mi járatban van? hogy a császártól van egyenes megbizása a számadoltatásra, hogy már eddig is igen jól van mindenről értesítve; még a titkos nagy ládáról is tudomással bír; annálfogva jó lesz vele csinynyán bánni; mert különben még bajt csinálhat az uraknak.

Azt a levelet még onnan a szinházból éjszakai stafétával elküldte, egyenesen a præfectus kastélyához csimezve, hogy a staféta a postamester házánál meg se álljon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Mihály hajdú pedig csak késő este érkezett vissza Ráby Mátyás lemondó válaszával a megyeházához. Nem jöhet el, mert már a districtualis commissarius ő méltóságához igérkezett holnapra ebédre.

– No, kis leányom, mondá aztán a főnótárius Mariskának, hagyd abba már a mandulatörést; Matyi bátyád nem jön el holnap hozzánk ebédre, mert ő holnap nagy kanállal eszik.

Vége lett aztán egyszerre minden danolásnak a háznál!

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Kiben gengeen tvdtvl adatik, hogi meeg az kinchneel is wagion nagiobb kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen weztegetni.)

Ráby Mátyás alig érkezett haza Szent-Endrére, rögtön tapasztalá, hogy már ott minden ember tudja, hogy ő mi járatban van itten. Egyszerre tyúkkal, kalácscsal forgolódott körülötte minden ember. A szolgálója arról értesíté, hogy távolléte alatt két hordó finom bort hengerítettek le a pinczéjébe; s nem mondták meg, hogy ki küldi? Az udvarára szépen be volt állítva a télire való tizenkét öl fa. Azt sem tudni, hogy ki küldte. A baromfi udvara tele volt libával, pulykával, az mind úgy repült ide az égből. Hát még az a sok szép mákoskalács, a mi egyszer csak itt termett az asztalon. Azt is mind az Isten adta.

Kár volt Ráby úrnak olyan nagyon boszankodni e felett! ne búsuljon, majd el jön az idő, a mikor meg valahányszor kihúzza a lábát a házból, mindannyiszor tisztára ki fogják rabolni ugyanazok, a kik most ajándékkal tele hordták. Szörnyen pattogott, hogy hozzá ne merjen a szolgáló semmihez nyúlni, a mit ajándékba hoztak; mert rögtön elkergeti. A szegény Böske nagyon elbámult ezen. Hiszen attól hízik az ember, a mit ingyen kap.

A hazaérkezése napján pedig oda áll a kapuja elé szép négy lóval, meg egy könnyű bricskával két esküdt polgár, a kik közül az egyiket Paprika Péternek hívták. Korábbi időkben hat esztendeig biró volt, ilyenformán nagyon jó tudomása lehetett az itteni állapotokról. Betértek egy jó nap kivánásra Ráby úrhoz. Paprika uram mindjárt azon kezdé, hogy ilyen úrnak nem lehet lovak nélkül létezni ezen a vidéken, a kinek olyan sok járása-kelése van. Ez a négy ló kocsistul együtt eladó Ráby úr számára negyven magyar forintokért. Ne tessék az ár fölött elbámulni; azért nem lopott jószág ez; a város saját nevelése a négy ló; a bricskát meg remekbe csinálta a bognár.

Ráby Mátyás igen szép udvariasan megköszönte az atyafiaknak a szivességét; de neki az ekvipázs még ilyen olcsón sem kell s nem szándékozik nagyobb úrnak mutatni magát, mint a mekkora.

Azok csak nem hagytak neki békét, utoljára még szénát, zabot is igértek hozni a négy ló számára, míg elvégre Ráby megmondta nekik kereken, hogy ide hiába hordanak ajándékot; mert azzal az ő feltett szándékát se jobbra, se balra el nem térítik.

Paprika Péter uram nagy hüledezve tért vissza a tanácsülésbe, a hol az esküdtek vártak rájuk, hogy mit végeznek?

– Jaj, birák uraimék, mondá a küldött, itt nem teszi meg a kis láda! Kemény embert küldtek a nyakunkra. Ennél az öreg ládába kell nyulni!

Meghányták-vetették a dolgot s bíz abban állapodtak meg, hogy a «közjó kedvéért» eret kell vágni az e czélra félretett kincsen: s az újabb kisérlet végrehajtásával megint Paprika Péter uram és esküdt társa levének megbízva; a kiknek az ilyen eljárásokban már nagy tapasztalatuk vala.

Másnap tehát visszamenének Ráby Mátyás házához és előadták neki világosan a dolgot. Hogy itt «van egy kis teher a saraglyában» mert hát «a nyomtató lónak sem kötik be a száját», s «asztag mellett kalászt szedni: jó!» de hát «a kit nem éget, az ne fújja a kását»; mert «a ki molnárral utazik, annak lisztes a kabátja»; aztán meg a «szakácscsal nem jó az embernek haragban lenni». De hát különben is «bolond ember az, a ki az ökör alatt is borjút keres», ellenben «addig hántsd a hársfát, a míg hámlik», sőt igaz az, hogy «ha ludat osztasz, a legjobb darabot magadnak tartsd», de mivelhogy «a kinek Krisztus a barátja, az idvezül», tudnivaló pedig, hogy «a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen», a vége a dolognak az, hogy Paprika Péter uram a magistratus nevében ime háromezer darab körmöczi aranyat teszen le Ráby uramnak az asztalára: a miért azután a tekintetes úr majd tudni fogja, hogy mit kell cselekedni.

Három ezer arany a mai világban is szép pénz, akkoriban épen egész capitalis volt; de majd kiverte azzal Paprika uraimékat Ráby Mátyás a szobájából. Most már igazán megharagudott és goromba volt. Úgy taszigálta ki erővel a látogatóit az ajtón.

«Jól van jól, dunynyogá magában Paprika Péter uram; láttam én már ilyen haragos urat máskor is eleget; hallottam én már elégszer: kitakarodik kend! Elviszi kend a pénzét! Hogy mer engem így megbántani! Mondani mind így mondják; hanem aztán okos ember ezt úgy intézi el, hogy engedi magát leszidatni, s míg a hatalmas úr az egyik deputatust a gallérjánál fogva tologatja ki a szobájából, az alatt a másik a megvetett aranyakat szépen belecsúsztatja a haragos főúr szegre akasztott felső kabátjának a zsebébe, s szépen ott hagyják. Nincs rá eset, hogy utána küldjék az összeget, a mit hat szem között fejéhez vágnak a kisértőnek; hanem mikor az ember magára marad, egyedül a szobában, s észreveszi, hogy valami húzza le a zsebét, belenyúl; látja, hogy a biz arany: azt mondja rá, hogy «az Isten adta hát». – Ez a praxis.

Azt hitték, hogy most is úgy történt. Eltelt egy hét és Rábi Mátyás uram csak nem ment panaszra sehova a rajta elkövetett megbántás miatt. Az atyafiak kezdtek már neki confidens mosolygásokkal köszöntgetni az utczán. Ismerik már! Ez is oly madár, mint a többi. Kissé több madárlép kellett neki a talpára, mint a többinek; de csak megragadt aztán mégis. Itthon van már!

Bezzeg nagy volt aztán a híveknek a megrökönyödésük, mikor a következő vasárnap valamennyi templomban, plébános, pópa és prédikátor mind felolvasá a prédikátió végén a császárnak azt a kegyelmes leiratát, mely szerint ama 3000 darab aranyak, melyek e város «becsületes» (czím) tanácsa által Ráby Mátyás kamarás úrnak jótékony czélokra átadattak, a tavaly leégett negyven gazda között kiosztassanak, úgy, hogy mindegyiknek adassék 75 arany. Volt is processio Rábynak a házához! A károsult nép egész familiástól ment hozzá hálálkodni, kézcsókolni. Soknak a háza még most is fedetlen volt. Soha jobbkor nem jöhetett volna az a segítség. De egyszerre hive is lett a szegény nép. Van annak esze! Nem kellett annak magyarázni, hogy volt, mint volt? Mingyárt kitalálta, hogy nem jótékony czélra adták birák uraimék Rábynak azt a sok pénzt, hanem lekenyerezésül. S ő ajándékozta nekik a megvetett bűndíjt. Most már úgy nézték, mint megváltójukat.

Hanem annál jobban meg voltak rémülve birák uraimék. Nosza futott biró uram, nótárius uram, Paprika Péter uram a præfectushoz, s jelenté hüledezve, hogy no most küldtek ám a nyakukra egy olyan sárkányt, a kit még a «nagy kincs» sem bír kielégíteni.

– Jó! mondá a præfectus. Akkor majd elővegyük a még nagyobb kincset, az majd kielégíti bizonnyal.

Hogy mi volt légyen az a még nagyobb kincs? az majd a dologok rendén lassankint kitudódik.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt ezesseeg mill kemeen wezedelem azokra neezwe, az kiknek genge ziwewk wagion.)

Ez napokban tartatott meg a nagy megyei «körjárat»: nem a hajdankori «ambulatorium forum» (körüljáró törvényszék), hanem egy legujabbkori intézmény, melyet József császár hozott be, miszerint az alispán, (ha az első nem ér rá, a második: ha az sem, a substitutus) egy évben egyszer körül tartozik járni az egész vármegyéjét és annak mindenféle ügyéről, bajáról értesülést venni s mindeneket referálni a kerületi biztosnak, a milyen megint tíz volt az egész országra. Hiszen egy Torna vagy Esztergom megyei viczispán csak könnyen elbánt ezzel a feladattal; de Pest vármegyének, a mi akkora, mint egy német királyság, valamennyi királyi és mezei városában, járásbeli székhelyén végig enni, inni a hivatalos traktákat: gyomor kellett ahhoz; még pedig hatalmas! Az olyan kákabélű városi urak, mint az első, meg a második viczispán, már negyednapra mind a bodzaherbatéra szorultak s a vége felé az egész teher a substitutusra maradt: a legidősebb és leghozzátermettebb táblabirára, a ki hogy is lehetett volna más, mint tekintetes Laskoy de Laskafalva úr? Az aztán kigyőzte végig.

Tehát mikor a körjáró bizottság Szent-Endrére került, akkor természetesen a kamarai uradalmi præfactuson volt a sor a traktálásra. Ehhez a traktához nemes Rábai és Muray Ráby Mátyás «belső bizalmas udvarnok» úr is kapott a præfectus úrtól egy sajátkezüleg irt meghivó levelet.

A franczia kihordó, hogy még hosszabb fogat csináljon neki a lakomához (helyén levő germanismus) azt is elmondá, hogy kiket fog ott conviva társakul találni az udvarnok úr? Ott lesz a substitutus, a főszolgabiró esküdtjével (az utóbbi, a documentumokon az előbbivel csak «egy» ember; de az asztalnál négy helyett eszik), azután az inzsellér, meg a megyei orvos, meg a khirurgus, meg a városbiró, meg a ráczpópa, meg a plébánus, azonkívül a helyben állomásozó dragonyos svadrony kapitánya. Aztán van egy házi kisasszony is, a ki egy «superbe donzelle!» egy «friand morceau?»

No, képzelte magában Ráby, ez is valami olyan tenyeres-talpas falusi szépség lesz, a kivel nem lehet egyébről beszélni, mint a tehenekről, meg a pulykák veszedelmeiről.

A meghivásnak azonban eleget kelle tenni. Mint hivatalos színü lakomához, csak elővette azt az öltözetet, a miben az embert faluhelyen megugatják a kutyák. Jó, hogy a divathoz tartozik a hosszú nádpálcza. Tizenkét órára lévén híva, a mint harangoztak, elindult.

A kastélyhoz érve, ott talált a kapuban egy csoport pipázó hajdút és kocsist. Meg sem szólította őket, okulva a pesti megyeház kapujában vett leczkén; csak felment egyenesen a kastélyba.

Ott aztán ment, a míg egy urasági hajdú útját nem állta.

Ez kivételképen nem volt vele goromba: jámborul tudtára adta, hogy még egy kicsit korán tetszett érkezni, az urak még tanácskoznak; hanem addig, a míg az ebéd ideje eljön, tessék lesétálni a kertbe; ott fogja találni a kisasszonyt, azzal elmulathatja magát.

Rábynak kezdett nagyobb véleménye lenni a házi kisasszony felől, a ki már a nagy trakta előtti órákban ráér a kertbe lemenni sétálni. Ez nem büszke a gazdasszonyságára.

Hanem hát most menjen az ember egy kertbe, a hol soha sem volt, keresni egy kisasszonyt, a kit soha sem látott.

No de közel volt a segítség. Mintha csak megszagolta volna, ott termett a fekete pudli a folyosóról: először barátságosan kezdé a farkát csóválni a vendég előtt, azután a két első lábának a konterfáját oda nyomta annak a bársony puliderére, végre pedig a foga közé fogta a nádpálczájának a végét s elkezdte őt annál fogva vezetni a kertajtó felé. Ráby Mátyás látva, hogy milyen nagy kedve van az uszkárnak ahhoz a pálczához, egészen odaadta neki, a midőn aztán az okos kutya, közepén fogva a sétabotot, nagy készséggel vezeté őt a kerti utakon egyenesen oda, a hol a kisasszonya járt a labyrinthusban.

Az akkori kertészeti divat szerint, nagy úri parkokban voltak ilyen élőfákból csinált tömkelegek, a mikből nehéz volt kitalálni.

Biz ott magától soha sem akadt volna rá Fruzsinka kisasszonyra Ráby Mátyás, mert az ott félrevette magát a legbelső rejtekbe s a gyeppadra ledülve, olvasott.

Ez nem volt az a kalpagos, zsinóros mentés magyar amazon, a kit első alkalommal láttunk. A legujabb bécsi divat szerint volt öltözve, a mit a Kleiderordnung a nemes kisaszonyok számára megszab: kalap, sétapálcza, hajfodrozat, nyakmásli; mind kifogástalanul correct. Arczfestés, flastromkák, a hogy illik; s az üdvözlést elfogadó válasz is: «Ihre Dienerin, mein Herr!»

Idáig hozta a Pamina a vendég úr pálczáját s ott letette azt úrnője lábához.

A kisasszony pedig, kecses meghajlással, fölemelé azt a földről s visszanyujtá a lovagnak. Neki már volt egy pálcza a kezében, a másikban pedig egy díszkötésű könyv: Wieland Oberon-ja, a mint azt Ráby kérdésére sziveskedett megmutatni.

No már azzal az úrhölgygyel, a ki Wieland Oberon-ját olvassa, másról is lehet beszélni, mint kis pulykákról.

De már az első negyedórában megtudta Ráby Mátyás, hogy ő egy eltemetett kincsre bukkant itt ebben a falusi városban. Ez egy magas miveltségű hölgy, a ki úgy beszél Voltaireről és Rousseauról, mint más falusi kisasszony a tiszttartóné fejkötőjéről; és a mellett úgy ejti ki a németet, hogy nem lehet rajta észrevenni, hogy magyarul gondolkozik s úgy fordítja le azt németre. Ez nevelést kapott!

Hát még azok a szemek!

A labyrinthból folyvást a magas irodalomról discurálva, kisétáltak a parkba; a virágokra áttérve, Fruzsinka kisasszony azt is elárulta, hogy a «napkeleti virágnyelvhez» is ért. Ez pedig legujabb divat volt a bécsi jó társaságokban. Urak és úrhölgyek sok kellemes mulatságot találtak benne. Fruzsinka kisasszony egy téli zöld ágacskát tört le s azzal ajándékozá meg Rábyt, a ki aztán nagyon jól emlékezett a versre, mely e növénynek megfelel:

«A télizöld örökzöld, de soha sem virágoz: Hasonlít egy férfi és hölgy közti barátsághoz.»

Lám, még nem is kaczér. Nem ád avanceokat.

Hanem azok a szemek!

Az ebédre hívó csengetyűszó aztán véget vetett az élvezetteljes társalgásnak. Fruzsinka kisasszony Ráby Mátyás kiséretében tért vissza a kertből a kastélyba, a hol már az úri társaság türelmetlenül várta megérkezésöket; a leves az asztalon volt.

Az új vendéget a kisasszony bemutatta a régieknek, a kivel mindenki kezet szorított. A szolgabíró meg a dragonyos kapitány egyszerre per tu lettek vele. És igen kitüntették. Az asztalnál odaültették öt a kisasszony mellé jobbrul. Az egész asztalnál Fruzsinka kisasszony mindig csak ő vele társalgott: a mi ugyan az ő részéről nem nagy áldozatba került; mert a többi urak discursusában nem lett volna könnyű élvezetet találnia. Az asszeszszor meg a papok mindig diákul beszéltek, a többiek pedig szokás szerint egymást csipkedék élczeikkel. Ez megkivántatik az ejtőzéshez (a mit concoctiónak is hívnak). A kapitány pedig talált egy méltó versenytársra az esküdtben, a kivel arra fogadtak, hogy a leves és a hús között melyik tud több fánkot megenni. Az állkapcza-versenyben (szégyenpirral kell megvallanunk), hogy a német maradt a győztes, mert nem, mint az esküdt, kétfelé szakítva rakta a szájába a fánkot, hanem kettőt összefogva. Ő begyűrt huszonkilencz fánkot, az esküdt csak huszonhatig vitte.

– No majd a töltött káposztánál revanzseot veszek! fenekedék az esküdt; majd hogy ki vág be több tölteléket?

De biz ott is győztes maradt a német. Volt hahota aztán!

A szolgabíró azt mondá:

– No kapitány! ha te a háboruban is úgy fogod kardra hányni az ellenséget, mint itt a töltött káposztát, akkor a szegény törökből marad is nem is a muszkának valami.

Biró uram erre kiüríté a poharát: «az Isten éltesse a vitéz kapitány urat».

– Csak te végezd a magad dolgát, vágott vissza Lievenkopp. Te vagy csak derék szolgabiró! Rábizták a nép összeszámolását, s úgy végezte, hogy csak a menyecskéket, meg a leányokat számította össze.

– Ha a többiek nem engedték magukat összeszámítani.

Biró uram kiitta rá a poharát.

– Az Isten éltesse a tekintetes főszolgabiró urat.

Laskóy táblabiró úr nevetése elnyomta a többi beszédet.

– De hát én legalább a fiatalját találom meg az asszonyfélének, de te, kapitány, valahányszor a Gyöngyöm Miskát elfogni kirukkolsz, mindig meg fogsz egy vénasszonyt! vágott oda a szolgabiró.

Uj hahota. «Az Isten éltesse a Gyöngyöm Miska urat», mondá biró uram és ivék.

Mikor ujra szóhoz lehetett jutni, akkor meg az inzsellér kezdte el vagdosni a megyei orvost, odakoczintva a poharát azéhoz.

– Héj doctor, ilyen medicinát nem főznek a kalocsai patikába, ugy-e? Van-e ilyen a receptjei közt? Az mondják, hogy az ajtóra vannak felfűzve a receptjei, s a mint jön egy beteg, a melyik recept következik, azt leszakítja a madzagról s odaadja neki. A minapi nagy patécs járvány alatt így adta ki a szentendrei ispitályosoknak recept helyett a tinta-speciest. Azok mind végig tintát szedtek be kanállal, s ki elfutott, ki meggyógyult tőle.

Mindenki nevet rajta, csak bíró uram iszik híven: «az Isten éltesse a tekintetes doctor urat!»

– No, de most már elhallgass indzsellér! pattant fel a doctor. (Az orvosok egyáltaljában nem szeretik az élczelést.) Mert ha én elmondom, hogy hogyan mérted ki a szentendrei határban ezerhatszáz ölével a primæ classis földet az esküdt uraknak s ezer ölével a csincsés pióczatenyésztőt a jámbor parasztnak, hát majd azon lehet ám nevetni.

De már ez nem is volt nevetni való. Præfectus úr a fogát szítta s Ráby Mátyásra tekintgetett, vajjon nem hallgat-e oda félfüllel? Biró uram azonban sietett a maga áldomásával a jó kedvet helyreütni.

– Az Isten éltesse a tekintetes «hityimityimatyimókus» urat.

Tudniillik, hogy megyei mérnök hivatalos czíme ez volt «hites mathematicus», a miből a népajk aztán ilyen szép magyar szót acclimatizált.

Azután következtek az áldomások. Magyar asztalnál az a szokás, hogy az ott jelenlevők közül senki eláldatlan nem marad. Különösen a kálvinista papnak volt meg az a gyászos szokása, hogy toaszt nélkül senkit el nem eresztett, a ki vele egy asztalnál ült; mindenkiben fedezett fel valami occulta qualitást, a miért áldomást lehetett rá mondani.

Ez aztán épen Ráby Mátyásnak való mulatság volt: a ki maga vízisza. Pedig ilyen helyen inni kell, minden áldomásra ki kell üriteni a poharat, mert különben az embernek a nyakába töltik a bort. És hát Mátyás csak végig itta azt mind s még csak görögül sem beszélt tőle, pedig azt várták, hogy ebéd vége felé az asztal alúl fogják összeszedni. Csodálkoztak aztán nagyon, hogy a pakenehändli-evő bécsi gavar hogy győzi a nagy ivományt!

Pedig hát Fruzsinka kisasszony finesse volt az egész. A mint egymás mellé leültek, azt súgá Rábynak:

– Ön bornemisza: itt ebben a pintes üvegben van az ön számára ribiszkebor, a színe olyan, mintha veres bor volna.

Igy csalták végig az egész lakomán át a társaságot, versenyt nyakalva a ribiszkeborból, a mi nem megy a fejbe.

Épen csak Fruzsinka kisasszony egészségére nyult a tokaji boros pohárhoz Ráby. Ennyi excessust meg lehetett neki engedni azokért a szép szemekért.

Az ebédnek természetesen soha se szakadt volna vége, mert a hajduk egyre hordták, a kapitány leveses kanállal ette az ananászkocsonyát; ha a doctornak eszébe nem jutott volna a társaság egészségéről legalább prophylacticus módon gondoskodni.

– No urak, de már erre a nagy evésre csakugyan kell egy kis commotio. Délután kuglizni fogunk.

«Kuglizni», ez volt a népszerű jelszó, mely még a plébános indítványát is csaknem megbuktatta, a ki a mondó volt, hogy ebéd után meghallgassuk Fruzsinka kisasszony bájos éneklését, a clavicordium mellett.

A kuglizók, ha többségben nem is, de tüzes oppositióban voltak. Különösen a kapitány félretett minden udvariassági szabályt. Fruzsinka kisasszonyt hallotta ő már máskor is klavirozni és énekelni; de ma az egész társaságot le akarja verni a tekepályán.

– Engem nem! kiáltott közbe az esküdt. Fogadjunk, hogy tőlem egy zsinórt sem fogsz behúzni!

A kapitány tűzbejött és nagyott mondott: a mit a műszavak miatt csak eredetiben lehet visszaadni.

– Auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König.

A min aztán Laskóy táblabíró úr, a Pudelt négy lábú értelemben véve, irtóztatóan elkezdett kaczagni. «Egy dragonyos kapitány, a ki egy felnyergelt pudlin királyt csinál!» Az kellene nekünk magyaroknak! a kik felnyergelt lovon se tudtunk József császárból királyt csinálni. E fölött oly kaczagásba jött a táblabíró úr, hogy szétnevette az alatta levő széket. Erre aztán határozatba ment, hogy elébb meghallgattatik Fruzsinka kisasszony éneklése és klavirozása, azután pedig elkezdetik a kuglizás.

De biz az csak olyan határozat volt, mintha a diætán hozták volna, hogy a ki nem akarta, nem tartotta meg. Ketten-hárman ott somfordáltak eleinte a zongora körül, a míg Fruzsinka kisasszony valami románczot bájos hangjával énekelni nem kezde; de miután e mellett pipázni nem lehetett, utoljára az indítványt tevő plébános maga is elpárolgott, s utána szökött a kuglizóknak, a kiknek a nagy lármájuk a nyitott ablakon át felhangzott a kertből. A kapitány még ott is kiabálta, hogy «auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König». Azt ugyan egész délután egyet sem csinált; hanem kiteremtette a kuglitámogatónak két fogát a kiugratott tekével, a miért ott rögtön a legale testimonium által elmarasztaltatott a III: 3: 14. t.-cz. alapján, mely hat forintban állapítja meg egy kiütött fognak az árát, 12 frtokban. Igaz, hogy nem fizette meg.

Fruzsinka kisasszonyt bizony egyedül hagyta mindenki oda fenn a zongora mellett, Ráby Mátyással. Ő ért a hangjegyekhez is, s mikor rákerül a sor, el tudja fordítani a lapot.

Mikor aztán ketten maradtak egyedül, akkor Fruzsinka kisasszony becsapta a kotát s felkelt a zongora mellől, s egyetlen hallgatójához fordult e szavakkal:

– Minő társaság ez! S összecsapta a kezeit. Egy magasabb eszme, egy nemes gondolat nem kerül felszínre soha. S ez a mi világunk!

Ráby udvaroncz volt: szerette a társaságot, a melylyel együtt ebédelt, menteni.

– Egészen a hivatalkörük képezi a sphærájukat.

– Hivatalkörük? Nem hallotta ön, hogy micsoda adomákat hordtak fel egymásról egész leplezetlen cynismussal? Az mind igaz! Valamennyinél versenyez a tudatlanság a restséggel és a kapzsisággal. Itt mérnök, orvos, biró és katonatiszt mind nem érti a hivatását és elhanyagolja: hanem a helyett, a hol valami nyereség kinálkozik a hivatalos eljárásból, annak az elfogadását lelkére sem veszi.

Ráby csak prókátorkodott mellettük.

– Nálunk csaknem kényszerítve van erre a tisztviselő. A fizetése csekély s a legtöbbször a nagy családtartás szüksége kényszeríti a mellékjövedelmek után látni.

Fruzsinka elnevette magát.

– De hisz ez egy sem családos ember. A kiket itt látott ön az asztalnál, azok a vén táblabirón kívül mind nőtlen urak, a kik azért járnak a házhoz, hogy nekem udvaroljanak, s valamennyi mind azt számlálja a dolmánya gombjain, hogy elvegyen-e, vagy ne vegyen? Meg is tenné, ha olyan nagyon nem félne tőlem.

– Félni a kisasszonytól? Különös hatást tulajdonít magának.

– Hát azt hiszi ön, hogy én nem tudom, hogyan kell megijeszteni valakit, a kinek «szándékai vannak!» Selyem divatöltöny, regény a kézbe, ügyesség a klaviernál, nem törődés a konyhával: a háta kezd borsózni a kémszemlélőnek: «ezt én nem tudom eltartani!» s odább menekül.

– Ellenkezőleg. A toilette és a nevelés gazdagságot árul el, s egygyel több ok a rajongásra.