Part 7

– Ez tiszta kérdés volt. Becsülöm benned az őszinteséget. Még eddig akárhány proselytája a császárnak került velem össze, mind azzal akart ámítani, hogy hiszen ez a két nagy antagonismus kiegyeztethető, hogy a nemesi privilegiumnak lerombolása után a jogegyenlőség, a közteherviselés mellett is lehetünk még az a nemzet, a ki voltunk. Te pedig őszintén kimondod, hogy ez egy alternativa, a mi között választottál; én is. Én azt hiszem, hogy ennek a világrésznek nagyobb szüksége van arra, hogy itt, ezen a helyen, létezzék egy alkotmányos, hazaszerető magyar nemzet, mint arra, hogy a parasztnak hetenkint egygyel több elhevernivaló napja legyen, s a helyett, hogy az ország szine java parancsol a sokaságnak, ezentul a sokaság parancsoljon az ország szine javának.

A fiatal ember elnevette magát.

– Azonban én, kedves urambátyám, egy kis újjammal sem jöttem érinteni ősi alkotmányunkat; mert az én egész missióm abból áll, hogy bizonyos égrekiáltó visszaéléseket, a mik egy kamarai uradalomhoz tartozó községben elkövettettek, megorvosoltassak.

– De ki bízta ezt rád?

– Először a császár, másodszor a nyomorgatott nép maga.

– Itt van a hiba. Ennek a kettőnek nincs joga neked megbízást adni. Ez a jog a megye közönségeé.

– De a korona joga követelni, hogy a megyei közönség ezt a jogát gyakorolja.

– Az igaz. Ha eddig mégy, még akkor a lábadat nem ütöd meg sehol. A megye megteszi, a mire fel lesz híva. De tovább ne lépj, mert ott vas van!

– És ha a megye rosszul fogja ezt a feladatát megtenni?… Mert a saját hivatalnokai is bűnrészesek a népnyomorgatásban!

– Tudom.

– Kegyelmed tudja? És mégis azt mondja, hogy ne lépjek tovább?

– Igen. Nem titok. Tisztviselőink egész fölfelémenő lánczolatban mind complicitásba vannak keveredve azokkal a népnyomorgatókkal, a kiket te megfenyíteni lejöttél. S a legelső tisztújítási gyűlésen én magam leszek az, ki vétkeiket nyilt szóval a generalis congregatio, a Karok és Rendek szine előtt szemeikre fogom hányni, és egy is közülök meg nem marad a maga székében, azt fogadom! Ki az oka, hogy restauratiót nem tarthatunk? Nem a császár? Addig pedig ezek a tisztviselők a mi választottaink, és inkább eltűrjük őket magunk felett, a hét fő bűnnel megterhelve, mintsem helyükbe a császár által kinevezett hivatalnokokat fogadjuk el, ha mingyárt a szenteket hozná is ide az égből, a hét fő erényekkel ékeskedve. Ez nem juris kérdés; ez nem humanitás ügy: ez az alkotmány kérdése. Ha a nép szenved, a nép majd kigyógyul; ember meghal, ember születik helyébe, de a constitutiónak nem szabad se szenvedni, se meghalni. A mit te mondasz, az a császár szava, a mit én mondok, az a nemzet szava. Halandó mind a kettő: a császár is, a nemzet is. Meglássuk, melyik éli túl a másikat? De neked annyit mondok, hogy abban a munkában, a mit elkezdtél, senki de senki segítségére az országban ne számíts, mindenkit ellenségednek tekints.

– Köszönöm, szólt Ráby nyugodtan; az is egy segítség, megtudni, hogy csak egy emberben bízhatom; de a felől bizonyos vagyok, hogy nem hágy el.

– Ki az? szólt Tárhalmy, azt vélve, hogy Ráby a császárt érti alatta; s egy keserű válasz előmosolya volt az ajkán.

– Saját magam.

Erre oda ölelte őt magához a főjegyző s érzékenyen kebléhez szorítá.

– Szegény fiu!… Aztán eltolta őt magától. Isten veled… Bár soha se látnálak többet!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy ezen bevezetés után semmi kedve sem volt Ráby Mátyásnak arról beszélni, hogy ő itt most háztüznézőben járt, az már természetes. Elment, a nélkül, hogy a szép Mariskáról egy szót is szólt volna. Pedig azzal a szándékkal jött ide. Kutya dolog az a politika!

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Mellben kimagiaraztatic, millen naghi kewlevmbseegh leegien ioo baraatoc ees az ellenseegec kevztt.)

Alig huzta ki a lábát a cancellária felőli ajtón Ráby, a mint a díszszobának az ebédlő felőli ajtaján meg bedugta a fejét Mariska leányasszony. Tárhalmy úr még ott járkált nagy léptekkel.

– Hitt engem édes apám? kérdé a lányka.

– Nem híttalak én, kis lányom. De hát gyere be!

– Haragszik édes apám?

– Nem haragszom én, kis lányom.

– Pöröltek?

– Dehogy pöröltünk! Országos dolgok fölött disputáltunk, s az úgy hangzik az ajtón keresztül, mintha pörpatvar volna. No gyere be hát egészen.

A lányka oda sompolyodott hizelkedve az atyjához.

– De igazán nem hítt, édes apám?

– Nem én.

– Én úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy «Mariska, holnap vendégünk lesz!»

– Igazságod van! szólt elmosolyodva Tárhalmy. Persze, hogy mondtam. Holnap itt ebédel nálunk Matyi bátyád. Lásd, hogy elfelejtettem volna.

– Pedig azt nekem jókor meg kell tudni.

– Igaz, igaz. Hogy a kedvencz ételeit elkészíthesd számára. No hát csak láss hozzá. Kell valamit hozatni a «görögtül?»

– Nem kell semmi, minden van itthon.

A leány azzal kezet csókolt, mind a kettőt megcsókolta, s mint a ki valami új ruhát kapott, olyan örömmel tánczolt vissza a másik szobába. (Tudott ő tánczolni, de csak úgy, a maga örömében, mint a madár.)

A két szolgálónak nosza rögtön abba kellett hagyni a fonást, az egyiknek a mozsárhoz állani és mandolát törni, a másiknak lisztet szitálni a dorongos fánkhoz. (Nem volt ám akkor numero nulla liszt.) Ő maga pedig czitrom-hámozáshoz fogott. «Krisztus lábát» fog készíteni: az a Matyi bácsi kedvencz süteménye; nem is tudnak olyat csinálni a bécsi czukkerpakkerek. Volt aztán danolás az egész háznál. Dehogy nem volt szabad Mariskának danolni, ha kedve támadt hozzá! Csakhogy nagyon ritkán támadt kedve. S ha nem volt hozzá gitár: ott volt a szita, az is jó zenekiséret; aztán meg a rézmozsár, a miben a mandulát törték.

A főnótárius úr pedig kiment a hajdúhoz s azt mondta neki: Hallja kend Mihály, siessen azonnal tekintetes Ráby Mátyás urat felkeresni valahol a városban. Egész Pest nem nagy erdő. Aztán mondja meg neki, hogy köszöntetem, szivesen látom holnap délre egy kanál levesre.

– Tüstüllést indulok, tekintetes uram; csak elébb a dolgomat elvégzem, viszonzá a hajdú; az a dolog pedig abból állt, hogy a tekintetes úr csizmáit sorban megtisztítsa; a mi nem volt olyan gyerek dolog, mint a mai világban; mert akkor még sárga, meg piros, meg zöld csizmát hordtunk; ha sár volt, lovon, meg gyaloghintóban jártunk, az ilyen csizmának nem kellett ám suviczk, hanem kréta, s mindegyiknek pengős ezüst sarkantyúja volt; azt ki kellett szépen fényesíteni. A míg pedig ezzel elkészült a Mihály, addig bejárhatta Ráby Mátyás egész Pesten Budán, a hány locumtenentialis és districtualis præses volt, valamennyit.

Első volt a helytartósági elnök, a kinél prezentálnia kellett magát.

Ehhez a látogatáshoz megint át kellett öltöznie, mert az már a császár által kinevezett főhivatalnok. Ide az udvari köntöst kellett felvenni.

Ő excellentiáját bizonyos nimbusz vette körül; mindenki gyülölte, az udvar is, a nemzet is és egyik sem tudta nélkülözni. Szivós volt és keresztülharaphatatlan, mint a kaucsuk. A mit nem látott jónak, azt hiába kisértette meg a császár, nem lett belőle «gáliczkő»; de a tekintetes Rendek is hiába akartak mozogni, a hol ő kimondta, hogy nyugodjanak. Senkivel sem sympathiált, senkinek sem járt kedvében. Ezért volt nélkülözhetetlen.

Ráby jól kitudakolta, hogy mikor kell ő excellentiájához látogatásba járulni, mert a ki rossz órában lépett be hozzá, az háttal jött tőle kifelé. Öt órakor szokta a filagoriában meginni a kávéját, akkor leginkább megközelíthető.

Ő excellentiájának a külseje is ahhoz való volt, a milyen volt a híre. Verhenyeges arcza, rosszúl borotvált szakállal, levont szemöldökkel, azon természetes hibája miatt, hogy a nyaka félre volt görbülve a jobb válla felé, mindig alulról látszott felnézni az emberre. Haja tapirozva volt és az is vereses; öltönye fél magyar, fél német, kopott és piszkos; elől sárga az elhullatott tubáktól, a miben a mindig nyakán viselt Szent-István rend commandeur szalagja is bőven részesült. A hangja visszataszítóan dörmögő volt. Aztán mindenkihez németül beszélt: és az rettenetes német nyelv volt; budakeszi dialektus, kecskeméti kiejtéssel; a beszéd közben sűrűn előfordult ez a mondat nála: «bihászman» (wie heisst man?) s akkor haragudott, ha a társalgó ki nem tudta találni, hogy mit akart ő most mondani.

Mikor Ráby Mátyás ő excellentiájának a szeme elé került, még akkor az csak félig itta meg a kávéját s hagyta maga előtt állni a tisztelkedőt, folyvást nyilazó szemekkel lövöldözve feléje vizsga pillantásokat.

Csak mikor az utólsó cseppet is kihörpenté a findzsából, akkor kelt fel és odalépve, azt mondá neki:

«Sind Sie ein Graf?»

Ráby el nem tudta gondolni, hogy hogy jött ő kapóra ennek a kérdésnek? Mondta, hogy nem az, csak nemes ember.

Azzal ő excellentiája megfogta a két ujjával Rábynak a selyem-mellényét, s azt hevesen megrázva, azt mondá:

– Hát ez, bihászman? micsoda?

Ráby tudta már, hogy mi ez a bihászman?

– Az arany-himzést méltóztatik érteni a lajblimon?

– Igen is szolgálatjára. A «Kleiderordnung» parancsolatja szerint arany-himzést csak a grófoknak szabad viselni.

Mert abban az időben Kleiderordnung volt. A császárnak még arra is kiterjedt a gondja, hogy alattvalói hogy öltözködjenek. A mi öltözet és czifrázat a grófoknak dukált, az nem volt megengedve a báróknak. Minden emberről az első látásra meg lehetett már tudni, hogy micsoda? A kalapja is megmondta. A herczegek és herczegasszonyok kalapján a tollprémezet fehér fekete volt, a grófokén fehér, a bárókén fekete, a nemes emberekén fehér-piros és a szinészekén világos-zöld. Ezek tartoztak az aristocratiához. A mi azon alul volt, annak nem competált toll a kalapja szélére. Hanem a szinésznőknek kötényt is kellett viselni, még pedig sárgát, kéket vagy rózsaszínűt. Még a fuschermestereknek is meg volt szabva az egyenruhája. Pálczát mindenki viselt, de azon aranyzsinórt csak a herczegek, ezüstöt aranynyal a grófok, ezüstöt a bárók, selyem czafrangot a nemesek, szalagot a szinészek, szijat a polgárok; ezt a rendet a hölgyeknek is meg kellett tartani, kik mind nagy négy láb hosszú nádpálczákkal jártak. A himzések a frakkon, mellényen és vállfüzőn pedig épen egész heraldikai tanulmányt képeznek.

Azért volt olyan nagy dolog ő excellentiája előtt az az arany-himzés a Ráby mellényén, kinek, mint nemes embernek, nem arany, hanem csak ezüst járta volna meg, az sem himzés, hanem csak paszománt.

– Ez a császári iroda titkárjainak a viselete, magyarázá meg Ráby.

– Az már más. Különben a keményített máslis nyakravaló sem járná meg egy simpla nemesnek.

Azzal körüljárta nagy gyanakodva a látogatóját.

– No hát ilyen a bihászman? Hofkabinet-Sekretär? Még az a széles másli is a czipőcsatton. No jól van. Tudom már, hogy miért jött ide az úr? Referálták. Tegye meg az úr a kötelességét. De jól vigyázzon mindenre, a mit tesz, mert ha valahol elbotlik, senki sem lesz, a ki fölemelje. Ennyit mondok. Servus humillimus.

De Ráby nem hagyta magát ilyen könnyen kiexpediálni.

– Még én nem mondok «Servus humillimus»-t, excellentiás uram. Mert nekem excellentiádhoz egyenes küldetésem van; attól, a ki mindkettőnkkel rendelkezik. Nekem kötelességem beszélni: excellentiádnak azt meghallgatni. Itt a császár credentionalisa.

A határozott hang egyszerre kitölt minden rang- és korkülömbséget. Ő excellentiája hiába találta azt ki, hogy a szobában alá s fel sétáljon; Ráby együtt tette meg vele a sétát, az ajtótól az ablakig, meg vissza, mindaddig, míg az egész rábizott ügyet a fülébe nem rágta ő excellentiájának, jól ügyelve a mellett, hogy minden fordulónál jobb felől ereszsze nagyméltóságú sétáló társát.

Mikor aztán vége volt az előadásának, akkor szépen meghajtotta a fejét, a csókaorrú kalap hegyét az álláig emelte, a jobb lábát hátrahuzva, 65 fokú szögletben térdben meggörbíté, és sarkát fölemelte s most már ő is «Servus humillimus»-t mondva, három etiquette-szerű correct lépéssel kihátrált az ajtón.

Alig tette be maga után az ajtót, midőn a szobából heves csengetés hangzott utána, a mire a folyosón keresztül jött rohanva ő excellentiájának a titkárja: egy savanyúképű, lenparókás dicasterialis hivatalnok, csíkos szövetű karton frakkban; majd egymásba ütötték az orrukat. Az is nagyon megnézte nemes Ráby Mátyásnak a czipőmáslijait s megcsóválta azt a kiskutyafark módjára felkunkorodott czopfot a parókás fején.

Hallatlan dolog az mégis! Hogy a császári kabinet titkárainak tulajdon olyan széles keményített máslijuk legyen a czipőjük csattján, a minő a grófoknak van, holott más nemes uraknak csak keskeny és lágy szalagot szabad rangjuk jelvényeül viselni ugyanott.

A mai kor fia és leánya ezen persze nevetni fog, s sehogy sem fogja elhinni, hogy ez tragicus dolog, mely mélyen sérti az alattvalók érzületét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nemes Ráby Mátyás innen egyenesen a Districtualis Commissarius úr lakására sietett, ki szintén Budán lakott, maga egy egész házban. Ennek a kapuja előtt már strázsa is állt. Azonkivűl kapus is volt a bejáratnál, a ki csöngetett, ha gyaloghintós látogató érkezett. Akkor még a gyaloghintó volt a «gőzsikló» fel a várba. Kocsin is fel lehetett menni; de azt nem köszönte meg az ember. Gyalog pedig nem volt tanácsos járni, mert a fedett folyosón, a mi a vízi városba levezetett, olyan sötét volt, hogy a magányos embert könnyen kirabolhatták.

A districtualis commissariushoz már nagyobb biztossággal sietett fel Ráby. Az bécsi ismerős volt: hires gavallér. A mint a komornyik bejelenté a vendéget, rögtön kiizent, hogy csak menjen be hozzá, most épen a toilettejét csinálja, a régi jó barátot ez nem fogja zsenirozni.

Haj bizony az akkori férfi-toilette nem volt bolondság, s a ki azt kiegészíté, a frizeur, a szabad művészek osztályához tartozott. Elébb simára kellett borotválni ő excellentiája ábrázatját, azután elővenni az egyik pikszist, abból valami fehéret, a másikból valami gyönge pirosat mázolni az arczára; mert akkor nemcsak a delnők, hanem a delfiak is festették az arczukat, majd finom pemzlivel szemöldököt rajzolni, aztán meg egy ultramarin griflivel gyöngéd ereket a halántékra; azután a kipirosított ajkak fölé művészi kiszámítással oda illeszteni a szépség-flastromot.

S mikor készen volt a remekmű, csak azután kellett végezni a felbodorított, táskába font haj beporozását; mely alatt, hogy a pictura el ne rontassék, a gavallér egy olyanforma hüvelyt tartott az arcza elé, a mi a czukorsüveg végét takaró papiroshoz hasonlít, míg a fodrász egy óriási nagy pamacscsal hajporfellegeket szórt a frizurájára.

Hát ez alatt lehetett diskurálni.

– Krisztigott, brúderkám! üdvözlé a belépőt ő excellentiája. Mindjárt készen leszek s akkor szolgálatodra állok. Ülj le addig az olvasó-asztalhoz s mulasd magad a lectürrel.

Ott a főhivatalnok asztalán hevernek a legujabb pamfletek: «A Babylon». «Babel». «Ninive». «Briefe aus dem Mond». «Briefe aus der Hölle». Fezer, Wucherer, Hofman, Riederer nevezetes pasquilljai József császár ellen. De ott volt az «Antininive» is, s Battyányi «Tausend und ein Irrthum»-ja és a «Babuk», meg az «Unwahrscheinlichkeiten». A pamfletek stylusa olyan volt, hogy ahhoz képest a mai világbeli ellenzéki polemia még mind csak adventi prédikáczió.

Szapperment! Az volt aztán a bors, a mit egyenesen a császár orra alá törtek! – S ő maga adta nekik hozzá a mozsarat, hogy hadd törjék.

– Mind ismerem én már ezeket, szólt Ráby Mátyás. Nálunk is ott hevernek az irodaasztalon, minden szobában.

– S a császár nem haragszik érte?

– Sőt maga hozatja fel a pamfleteket és velem olvastatja fel magának és igen jókat nevet rajtuk.

– Másutt ezt a kiadót legalább is kerékbe törték volna.

– József okosabb nemét találta ki számára a büntetésnek. Wucherer a pasquilljait harmincz krajczárért szokta árultatni s házakat vásárolt a nyereségen; most a császár azt teszi, hogy a mint egy pasquill megjelenik az ő személye ellen, azt rögtön utána nyomatja s árultatja nyolcz krajczárért. Wucherernek a példányai mind a nyakán maradnak, a publikum mind a császár utánnyomatait veszi. A begyült pénzt pedig kiosztják a szegényeknek.

– Eh! ez nem császárhoz illő ötlet! Sokkal fejedelemhez illőbb gondolat volna a ficzkót lenyakaztatni.

– A császárnak mind ilyen plebejus ötletei vannak.

– Azzal a gárdistatiszttel is mit tett? Nem tudtatok neki szólni? A kik közel vagytok hozzá. Pellengérre állíttatni egy nemes embert. Aztán miért? Azért, mert elvett a gárda kassájából rongyos kilenczvenhatezer forintot. Hiszen nem lopta el, csak elszámította magát. Nem tudta, hogy mibe kerülnek a szép asszonyok, a kik hintóban járnak. Aztán lám helyre akarta pótolni a hiányt becsületesen, három alchymista műhelyt is állított fel; de hát még sem tudott aranyat csinálni. Az ilyen kis hiányt Mária Terézia az udvari perselyből szokta helyrepótolni.

– Hja most annak kilyukadt a feneke.

Ez alatt a friseur elkészült ő méltósága fejével s magukra hagyta az urakat.

Rábynak könnyű volt a felvett themából egyenesen áttérni az idejövetele czéljára.

– A császár a közpénzek kezelésében a végletekig szigorral szokott itélni. Most épen azért küldött le engemet, hogy a szent-endrei kamarai uradalom kezelésében észrevehető visszaélések kiderítését szorgalmazzam.

– Tudom, tudom, szólt ő méltósága, otkolont töltve a tenyerébe. Nekem is intimálva van a dolog. Hanem átkozottúl unni fogod magadat abban a sárfészekben; vagy akár ebben a mi Krähwinkelünkben itt! Noverre balletjei után azt nézni, hogy ugrálnak a szarkák egyik fáról a másikra? Hej, van-e már új operette-társaság a kärtnerkapui szinházban? vagy még most is minden igazgató sorban bukik benne? Hát a lipótvárosi szinházban adják-e még Kasperlét? Ah milyen fölségesen játsza azt La Roche![18] Hát a Mercur, der Mode-Zauberer-t hányszor nézted meg? Azt hallom, hogy tizenháromszor adták egymásután.

– Bizony én nekem most más Mercurokkal van bajom, és más forma szemfényvesztőkkel, a kik a szegény nép tarsolyából tudják kieskamotirozni a pénzt.

– Ördög vigye a parasztjaidat! Hát a Grabenen, a Kohlmarkton lorgnettirozzátok-e még a szép hölgyeket? Fenmaradt-e még a redouteban a stájertáncz? Hát az «Arany Ábécébe» járnak-e még a czimborák? Hol van most esténkint az összejövetel a téli saison alatt? A «Púposhátú reménységnél», vagy a «nackender Herrgottnál?»

– Nem. Most «zur guten Frau» jár a társaság. A kocsma czímeren egy asszony van lefestve, a kinek nincsen feje.

– Hahaha! Nincsen feje? Azért jó asszony. Mit szól hozzá a kocsmáros felesége?

– De azt én most meg nem kérdezhetem, mert én nekem itt kell töltenem a telet számadások átvizsgálásával.

– Ostoba munka! Végezd el hamar, s eredj vissza Bécsbe. Mondd, hogy nem találtál semmit. Hát Pozsonyban a Grassalkovich herczeg szinházában voltál-e már? Azt mondják, hogy hetenkint húsz forintot fizet a társaságának, s azonkívül kosztot is ád nekik! Mit meg nem értünk Pozsonyban! Csak nekünk kell itt az ország fővárosában ezzel a rossz truppal kínlódnunk. De hát az is jó, ha nincs más. Hát az öreg Stephani játsza-e még Codrust? Bizony Isten egy foga sincs már. Hanem a szegény Jaquet Katharináért kár. Kellemesen deklamált. Igaz-e, hogy a császár lefestette az arczképét s a Burgban akasztatta fel? Tizenöt aranyat fizetett érte?

– Igaz, igaz, lefestette, felakasztatta, tizenöt aranyat fizetett érte, hanem hát kérem méltóságos districtualis commissarius úr kegyeskedjék az én szent-endrei ügyemnek az előterjesztését is meghallgatni.

– Hiszen hallgatom barátom. Egészen rendelkezésedre állok. Csupa fül vagyok. Csak beszélj. Ne confundáld magad azért, hogy én közbeszólok. Hallok én mindent. Hogy annyit kizsaroltak a szegény néptől? Hallatlan! Hogy ez ellen maga a rácz pópa is felszólalt már! Derék ember! Épen olyan pap lehet, mint a mi Parhammerünk Bécsben! Tudod, mikor nagy pénteken odavitette magának az ebédjét a temetőbe, két vízbe főtt gombóczot s ott költötte azt el egy sírhalmon, a nép szeme láttára, estére meg odajött hozzánk a «nackender Herrgottba» s jóllakott straszburgi pástétommal. Hahaha! Folytasd csak! hallgatom. Oda hallgatok én. Nagyszerű gazságok, a miket felfedeztél! Az a rejtett láda históriája valósággal hasonlít a «Soncha barlangja» «oder die vierzig Räuber» darab történetéhez. Mondd csak tovább! Az a nótárius megérdemelné, hogy oda jusson Donáti mellé az Armensünder Kerkerbe! Apropos! igaz az a nagyszerű hamisítás, a miért egy nagynevű gróf börtönbe jutott? A legnagyobb szigorral kell az ilyen emberekkel elbánni. Ejh az olyan apró-cseprő szunyogocskák, mint a te falusi nótáriusod, bizvást fennakadnak a pókhálóban, de a nagy excellentiás dongók keresztül törnek rajta. Azokon kell példát szolgáltatni.

Ráby Mátyás egészen letett róla, hogy ő a maga szentendrei ügyét-baját elmondhassa a méltóságos úrnak, úgy, hogy azt annak a kegyes fülei bevegyék. Jobbnak látta elhallgatni, s engedni, hogy hadd beszélje ki magát.

Akkor aztán a méltóságos úr, a ki igen fain ember volt, úgy tett, mint a ki egészen megértette a dolgot.

– Csak bízd rám, kedves barátom, én utána fogok járni a dolognak. Számíthatsz a segélyemre. A vármegyei urak, ha renitenskednek, majd megtánczoltassuk őket. Hanem már most nekem is van hozzád egy komoly kérdésem. Egy dologban szeretném a véleményedet megtudni. Valahányszor az öreg Ráday Pállal összejövünk, mindig disputálunk fölötte. Az a kérdés, hogy Mozart-e különb muzsikus vagy Kutzeloch? Ráday azt állítja, hogy Mozart, én pedig azt, hogy Kutzeloch. Te ismered, hallottad muzsikálni mind a kettőt. Mi véleményed van felőle? No, nem kívánom, hogy rögtön választ adj. Gondold meg a dolgot, s ha megint lesz hozzád szerencsém, akkor majd kikérem az itéletedet.

De inkább soha se jön ide többet Ráby Mátyás, mint hogy azt megmondja ő méltóságának, hogy Mozart-e nagyobb, vagy Kutzeloch?

– No de most már szinházba menetel ideje van, kedves barátom. Ott játszik a trupp a rondellában. Tudod, hogy mire való volt az a rondella? Azt Zsigmond király azért építette, hogy onnan egy lánczot húzat keresztül a budai csonkatoronyig s a Dunán járó hajóktól vámot szed. Fölséges idea! Hunyady Mátyás alatt meg azokat a perduelliseket csukták ide, a kik az ügyeiket a római pápához apellálták. Az a «Mátyás diák» valóságos «gróf Falkenstein» volt magyar kiadásban.[19] Gyere velem oda. Van páholyom. Onnan rendre megláthatod a budai és pesti szépeket. A darab nem sokat ér.

– Köszönöm, méltóságos uram, sajnálom, hogy nem használhatom e kegyes nagylelküséget, de haza kell sietnem, s megirnom a tudósításomat a császárhoz.

– Ugyan minek az az irkafirka? Ne irkálj te Bécsbe! No ha nem akarsz ma velem a szinházba jönni, hát akkor gyere el hozzám holnap ebédre, akkor majd beszélhetünk mindenféléről.

Ráby nem vethette szemére magas pártfogójának, hogy az meg ne adta volna neki a barátságos jó tanácsot: «ne irkálj te Bécsbe!» Az ő részén volt a hiba, hogy a sok polyva közül ezt az egy magot ki nem tudta rostálni. Mégis csak hazament, firkálni Bécsbe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint a helytartósági elnök úrhoz benyitott a titkárja, ő excellentiája ezt mondá neki:

– Melyik törvényczikk az, a mely szól a «nobilis, cum rusticis tumultuans»-ról?[20]

A titkár maga volt az eleven corpus juris. Nem csak azt megtudta mondani, hogy a kivánt törvényczikk az 1514-ik 33-ik kacscsában foglaltatik, de szó szerint is tudta azt idézni. «Az olyan nemesek, kik a parasztság zavargásaiban részt vettek, számüzessenek és minden világi birtokuktól megfosztassanak.»

Ő excellentiája nagyot dörmögött rá, s a fogai közt rágogatta a törvényczikket kelletlenül, mint a kinek az nem elég.

– Hát az a másik a «nota conjurationis»-ról?

– Az az 1536-iki 40. t.-cz. – Az összeesküvés egyenlő vétség a hűtelenséggel. Vide Nota infidelitatis.

A kérdező megrázta a fejét.

– Hát a «consiliariorum calumniatores»-ról szóló törvényczikk?

– Az 1588-iki 48-ik. Szól ekképen: «Az ország tanácsosainak rágalmazója és méltatlanul vádolója fejének és minden birtokának elvesztésére itéltetik.» Foganatba vétetett a törvényczikk az ország akkori al-tárnokmestere ellenében.

– Jól van. Elmehet az úr.

Ő excellentiája meg volt elégedve.

Hanem aztán megint vissza csengette a titkárt.