Part 6

– Nem, édes öcsém; ebben a habitusban, a miben itt állsz, velem a templomba nem jöhetsz; mert ha a papunk meglát, rögtön kiprédikál. Különben sem jó lesz így magadat mutogatnod a városban, mert az a kisebbik baj, hogy minden kutya utánad fog iramodni, de nagyobb az annál, hogy minden ember azt fogja rólad mondani: «ahol megy a bécsi úr!» s kész a gyanúper ellened. Most csak tedd el magadat a háznál; délután én bekocsikázok Budára Nagy János uramhoz, a ki magyar ruhákat készít s attól hozok ki neked egy egész öltözet ruhát, a milyenben igaz magyar ember szokott járni; «kancza mentét, sábeszteklit», egyszóval becsületes magyar köntöst.

(A kancza-mente volt egy kvekker-formára szabott, de mégis körülprémezett, zsinórral kikacskaringózott felöltő, a sábesztekli pedig egy háromszegletűre behajtott szélű kalap. Mikor ahhoz a mult század ivadéka az ezüstös kardot felkötötte, meg volt a lelke nyugodva benne, hogy egészen Tuhutumhoz hasonlít.)

– Ad vocem: köntös. Hát urambátyámnál még mindig tartja magát a kirie eleison?

– Tartja bizony. De ki kell ennek szolgálni a maga árát. Mert drága köntös ez én rajtam.

Tudniillik, hogy valami nyolcz esztendővel az előtt az öreg úrnak a kertje kőfalán át egy tolvaj mászott be éjszaka. Az először is a méhest feltörte, a köpüket mind elrontotta, azután meg a félérett dinnyéket sorban mind meglékelte, azokat is elpusztította, akkor János úr felébredt a nagy kutyaugatásra, kiszaladt a kertbe a fokossal; a tolvaj megugrott, de a nyakába vetett kirilájszum ott maradt a káros fél kezében. S azóta János úr jure neoacquistico viseli a tolvajtól elvett felöltőt híven, még a templomba is abban jár. A tolvaj természetesen soha se jött azt reklamálni.

KILENCZEDIK FEJEZET.

(Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen kezdevdic wala.)

A postamester úr mindent akképen végzett el, a hogy megigérte: elkezdve a ruhától a házig. Mindent a legjutányosabban szerzett be az unokaöcscse számára.

– No, én már megházasítottalak, most már rajtad a sor, hogy megházasodjál. (A magyarnál a ház és a feleség egyet jelent.) Valami sok retyemutyát (értsd bútort) ne végy belé; mert a feleség majd hoz eleget. Magadnak nem kell egyéb egy nyoszolyánál, egy asztalnál, egy almáriumnál, meg egy pár széknél: azt nagyhamar csinál az asztalos; de ha akarod, megveheted a volt házigazda holmijét is, a ki most már valamelyik ángyának a nyakára megy élősködni. Nincs már annak egyébre szüksége, mint egy légycsapóra. Addig, a míg asszony jön a házhoz, az egyik szolgálómat odaadom kölcsön: az fejni is tud. Tehenet okvetlen kell tartanod; aztán otthon főzetned, mert itt nincs se kávéház, se vendégfogadó, mint Bécsben; hozzám sem járhatsz el mindennap, ha az esők beállnak, mert akkor térdig ér a sár az utczán. A boros pinczédnek a kulcsát pedig soha se bízd másra.

Ráby Mátyás megfogadta szépen a jó tanácsokat s egészen a szerint rendezte be az újon szerzett házat, mint a ki ott szándékozik telepedni. Az ugart felszántatta, buzát vettetett bele; a szőlőt befödette, s bevásárolta a télire valót. Ismeretségeket azonban még egyelőre nem kötött senkivel, mintha senki sem érdekelné; a látogatói irányában pedig nagyon szófukar volt: úgy kellett belőle kipréselni a szót.

A köznép között azonban mégis hire terjedt, hogy az az úr, a ki most itt letelepedett, a császártól van küldve, azért, hogy az előljáróságnak hátul kösse a sarkát.

Egy este, jó későcskén, négy idegen férfi jelent meg Ráby tornáczán, a kik a kertajtón át jöttek be az udvarra. Mind a négy rácz volt; az első közülök, a ki magát és a többieket bemutatta, Avakumovics György volt; a másik három neve nem megtartani való, azokkal nem lesz semmi dolgunk.

Ez az Avakumovics volt az, a ki a tanácsházban azt az indítványt tette, hogy a nagy cassa tartalmát legjobb lenne felosztani. Akkor letájcsolták, s azért boszút esküdött.

Ez a négy férfi késő éjfélig ott maradt Rábynál. A szolgálót kiküldték a tehénistállóba, hogy ne hallgatózhassék az ajtón.

Nagy dolgokat beszélhettek Rábynak, mert eltávozásuk után az nem hogy lefeküdt volna, hanem papirost vett elő, egész éjjel irt s reggel egy egész paksamétát vitt fel a postamesterhez, a mit staféta által küldött fel Bécsbe.

Az öregnek csak annyit mondott, hogy «valóságos Sodoma és Gomora!»

Az öreg tudott már valamit. Tőle kérdezősködtek a ráczok, hogy mikor lehetne a «nagyságos urat» otthon találni.

– Pedig még csak az «egyik» panaszkodott a «másikra»; hát még majd ha a «másik» kezd el panaszkodni az «egyikre»? Mert mind egy húron pendül ám ez! mondá János bácsi.

Ráby azt mondá, hogy még ma fel akar menni Pestre, s lovakat kért.

Nagybátyja aztán utasítást adott neki, hogy melyik vendégfogadóba szálljon Magyarország fővárosában. Legjobb a «fehér farkas»; de nem a pesti «fehér farkas», hanem a budai. A pestiben húsz krajczárt is fizettetnek egy szobáért, azért, mert a hatvani-utczában van.[16] A «zöld házba» pedig épen ne menjen, mert oda hamis nasi-vasi játékosok járnak. Aztán sorba köszöntette valamennyi pest-budai ismerősét.

Ráby Mátyásnak csakugyan az volt a legelső dolga, hogy Tárhalmyékat felkeresse Pesten.

Tárhalmy megyei főjegyző volt s a megyeházban lakott. Ráby tudta jól a járást, patvarista korában mindennapos volt ott. A mint a megyeház kapujához ért, ott állt az útjában az őrtálló hajdú, nyalábra fogott puskával, s egyik lábát a másikon keresztbe téve, a fél vállával neki támaszkodott a kapufélnek. Keresztül kellett volna rajta lépni valahogy.

– Ugyan édes atyámfia, szólítá meg Ráby a vén hajdút, a kit névszerint is ismert: nem tudja megmondani, itthon van-e a tekintetes protonotárius úr?

A közbiztonság őre végig nézte tetőtől talpig a kérdezőt, s aztán a fogai közül egy hegyeset köpve annak a két piros sarkas csattos czipője közé, azt mondta rá nagy fumigálva:

– Ha tudná, nem kérdezné az úr.

Ráby nagyot bámult; hanem aztán a csattos czipő megmagyarázta neki, hogy hol a hiba? Visszafordult szépen; haza ment a «fekér farkasba» (a hatvani-utczaiba), levetette a csattos czipőt, meg az egész német viseletet, a miben Budapesten reméllett parádézhatni, s felvette helyébe az igazi magyar dolmányt, felkötötte hozzá az ezüstös kardot s úgy ment vissza megint a vármegye házához.

De már messziről elkezdett a hajdú glédába állni s olyat prezentirozott neki a puskával, hogy zörgött azon minden. S mikor másodszor kérdezte tőle, hogy itthon van-e a főnótárius úr, egész becsülettel elmondá, hogy az bizony most ment ki éppen; de azt mondta, hogy mindjárt visszajön; csak tessék felsétálni szépen, odafenn van a kisasszony, az szivesen látja a tekintetes urat!

(«Ruha tisztesség!» Ráby uram!)

Ráby sietett föl az ismerős falépcsőkön, a mik már középen ki voltak kopva a sok járás-keléstől. A téglával kirakott folyosón szemközt jött rá nagy csörömpöléssel a vármegyeház legrégibb lakója, a «Csajkos», másod magával. Az is rab volt. Csakhogy a Csajkos volt a legtekintélyesebb, mert annak harminczhárom fontos vas volt a lábán; minden lépéssel egy félkört kellett neki csinálni maga körül a lábával a nehéz láncz miatt. Vizet vittek fel a kútról a viczispán konyhájába egy nagy fedett vendelyben, rúdon emelve. Ráby megszólítá az öreget, a ki hirhedett lókötő volt: «no öreg, hát még mindig itt szolgálja a vármegyét?» – «Az ám, felelt az, zsíros süvegét még mélyebben húzva a szemére, mert a császár még sem koronáztatta meg magát.»

No lám: még a rabnak is az a baja, hogy a császár mért nem koronáztatja meg magát? Bizonyosan arról beszélnek egymás között odalenn, hogy a koronázás napján általános amnestia lesz adva a raboknak s mind eleresztik őket. Hová le nem hatol a politika?

Rábynak nem kellett vezető ezen a helyen. Tudta jól a járást, az időt is, a mikor látogatóba lehet jönni: délután három és négy óra között. Elébb a cancelláriába megy az ember, ott leteheti a kardját, meg a kalapját, a mi nem szükséges a vizitához, ott bizonyára talál egy patvaristát, a ki körmöl; attól megtudja, hogy itthon vannak-e? elszedték-e már az asztalt? nincs-e beteg a háznál? Ha ezt megtudta, akkor aztán a konyha felől kerülhet (mert az irodából nem illik a női lakosztályba átmenni). Ott nincs se inas, se komornyik, a ki bejelentse a látogatót, hanem maga bekoczogtat az első szoba ajtaján, ha azt hallja, hogy «tessék», benyit rajta s vagy ráismernek, vagy megmondja, hogy kinek hivják.

Az ismeretes ebédlő volt az, a hol Matyi úrfi patvarista korában annyiszor segített boldogult asszonynénjének pulykát-libát trancsirozni; s a hol aztán, eltakarítás után, a fehér nép összeült fonni.

Most is ott ülnek a két szolgáló, meg a leányasszony, a kerekes guzsaly mellett. Szép kis «velocipede» volt ez, a hajdankori úrhölgyek számára! Egyúttal fortepiano is. De jól emlékszem még a zenéjére!

A Mariska csakugyan nagyon megszépült: ámbár igen egyszerűen volt öltözve és fésűlve; a hogy János bácsi mondá. Azt is jól mondá János bácsi, hogy a kis leány szépen elpirul, mikor megszólítják. Most megszólításra sem volt szükség: elég volt a belépőt meglátni, hogy arcza kigyuladjon. De még másban is igazat mondott János bácsi. A kis leány a kerekes rokka mellől fölkelt tiszteletteljesen; eléje ment a látogatónak szemlesütve s mielőtt az sejthette volna a szándékát, gyermeteg pukkedlivel, kezet csókolt neki.

Ráby csaknem megharagudott érte.

– De ugyan, Mariska, hát nem ismer?

– Hogy ne ismerném, Ráby bácsi?

– Hát akkor hogy csókolhat nekem kezet?

– Kegyelmed már nagy úr…

– De hát ha akkora úr volnék is, mint Eszterházy herczeg, még akkor sem illetne meg, hogy nekem csókoljon kezet egy kisasszony.

– Kérem: én nem vagyok kisasszony.

– No hát én sem vagyok nagy úr. Már most nyújtsa a kezét, hadd adjam vissza a kézcsókot.

Arra pedig a leány mind a két kezét eldugta a háta mögé.

– Akkor én aztán mingyárt kisasszony lennék! Tessék leülni, kérem.

Azzal helyet mutatott Rábynak a bőrkanapén, maga pedig visszaült a kerekes rokka mellé, megnyálazva a nyelvecskéje hegyével a rózsaszínű újjai hegyét s folytatta a szöszke len szálainak selyemvékony fonallá eregetését. A mellett beszélgethet az ember.

A két szolgálónak azért nem volt szükség elhagyni a szobát. Azoknak szabad, sőt illik meghallani, hogy a kisasszony meg a látogató úrfi miről beszélnek egymással?

Matyi úrfi azonban azt hitte, hogy majd könnyen segít ő azon, hogy a szolgálók ne fülelhessenek a discursusra: német szóra huzta szélylyel a száját.

«Was machen Sie?»

A leány ránézett a nagy kék szemeivel, s e tekintetben bámulat és neheztelés volt. – Pest vármegye házában, a magyar szabadság Sion hegyén, azt a szót intézni egy magyar nemes leányhoz, hogy «was machen Sie?» Azután lesütötte azokat a szép szemeket s halkan rebegé:

– Én nem tudok németül.

– Nem tud németül? Hát aztán mikor a pesti burgerek bált adnak, hogyan beszél a tánczosával?

– Bálba engem nem visznek s tánczolni nem tudok.

– Nem tánczol? hát mivel mulatja magát?

– Mikor ráérek, olvasok.

– De hát mit olvas, ha nem tud, csak magyarul?

– Van édes apámnak igen szép bibliothekája, a mit abból édes apám kiválaszt, azt szabad elolvasgatnom.

– Példának okáért?

– Hát azt a szép «Cancionalét.»

– Szent úr Isten! a Cancionalét! A jó Heltai Gáspár énekes cronicáját, melyben «kuelemb-kuelemb fele zep dolgoc vadnac nyomtatua az Magyari királyacrol es egieb zep lut dolgocrol. Gionorusegessec oluasasra es hallgatasra.» Nyomatott 1574-ben! S ez magának a legutolsó olvasmánya?

– Édes apám megigérte, hogy majd későbben a Zrínyiást is ideadja; de most még nem értek hozzá.

– Hát aztán az egész napot mindig csak a ház körüli dologgal tölti?

– De van egy kis kertem az udvaron. Szeretem a virágokat.

– Hát énekelni nem szokott? Nincsen gitárja?

– Nekem volna kedvem hozzá; de édes apám nem szereti a gitárt. Azt mondja, ez csak diákok kezébe való.

Most egyszerre egy harmadik is beleszólt a beszélgetésbe. Egy ökölnyi kis emberke. Nálunk «seregélynek» híjják. Ott volt a falon, drótkalitkában. Igazi ember az, csakhogy kiadja magát madárnak: így kikerüli az adófizetést, meg a robotba járást.

Ráby úr meglepetve fordította vissza a nyakát, a mint a háta mögött azt kérdezték:

«Matyi bácsi, mit csinál?»

A leány pedig fülig pirul, s szemérmes boszankodással csitítja a fecsegő tollas embert. Annak pedig az a szokása, hogy mentül jobban csitítják, annál jobban igyekezik produkálni, hogy mit tud még? Fütyölni, öblögetni, vizet tölteni palaczkból, trombitálni, s aztán megint Matyi bácsiról beszélni. «Matyi bácsi de soká…» szerencsére a mondat végét elkerepeli: azt már nem tudta megtanulni. Az árulkodó!

A két szolgáló a fejét egymáshoz dugva, vihog a kályha mellett, Mariska pedig halkan rebegi:

– A leányok tanították mindenfélére: én nem is tudtam.

A mentség csak még jobban megerősíti a gyanupert. E szerint a Matyi bácsiról sokat beszélnek annál a háznál. A leányok is. Még a madár is. Még a kerekes guzsalyak is! A kétszárnyú tanu mind kifütyörészte azt a nehéz titkot.

Ime egy leány, a ki tizenkét esztendős korától tizennyolcz esztendősig nem «tanult» semmit, és nem «felejtett» semmit!

Ilyen virágot sem rejteget már más ország: csak a Pannonia Hunnorum.

Sok más egyéb apróságot talált még ott Ráby Mátyás, a mi titkos szavakban ő hozzá beszélt. A varróasztalon még ott voltak a czifra skatulyák, a miket ő készített patvarista korában, czérnagombolyag, olló, gyűszűtartónak: szárított virágokból, egy bokréta összerakva, üveges rámában, egy ágy fölött; nem ismert-e egyenkint rájok? Semmi sem veszett el: minden meg van tartogatva, s az az irótoll, a mit legutoljára használt az irodában, a zászlójára írt nevével, oda van dugva a tükör mellé.

Pedig hiszen nem vártak rá, nem voltak ez emlékek az ő látogatásának hirére előkeresve s látványul kirakva. Mindennapos megszokott gondolatok tanujelei ezek: ereklyéi a legigazibb oltárnak, egy ártatlan leány-szívnek, a ki végtelenül szeret és még nem tudja, hogy mi az?

Oh beh háládatlan volt Ráby Mátyás a maga sorsához, mely számára egy ilyen kincset tett félre. Hiszen nem esik az jól a fiatal embernek, ha azt látja, hogy olyan nagyon szeretik valahol! Hogy olyan szertelenül hűségesek hozzá! Hogy van valaki, a ki játékos kis leánykorától egész pártás hajadon koráig megtartogatja a szeretetét! Nem kell érte küzdeni; nem kell meghódítani; csak haza kell jönni hozzá! De nem tetszik az ilyen könnyű birtok egy gavallérnak! Annak az kell, hogy az imádottját vetélytársak rajongják körül, kilenczvenkilencz elbolondított között ő legyen a győztes századik (a kit legjobban elbolondítottak), az kell neki, hogy egyszer eltaszítsák, másszor visszacsalogassák, a szivét megkínozzák, tűz-víz-próbán keresztül vigyék; elébb jól kétségbe ejtsék, azután megvigasztalják. Ilyen kell a módi gavallérnak!

Szinte jól esett már, mikor a fecsegő madár a sok «Matyi bácsi» helyett egyszer már arra fordítá a szót, hogy «Du Spitzbub». Ez pedig már nem a vendégeknek szólt: mert a spitzbubot, ezt az ős alkotmány védvárában kivételkép forgalomban levő egyetlen német szót a tollas ember a Miska hajdú számára szokta fentartani. Mikor az belép a szobába, annak mondja azt, hogy «Spitzbub!»

– Ni! hogy rám ismer az a csúnya madár! szól vigyorogva a hajdú, s csak azután jelenti be a tekintetes ifju úrnak, hogy a tekintetes főnótárius úr már haza érkezett s ott vár reá a cancelláriában.

Ráby Mátyás fölkelt a kanapéról s kezdett bucsút venni.

A kis leány kikisérte az ajtóig.

Ott az «Isten áldja meg» szónál kezét nyujtá a leánynak, a ki félve tette bele a magáét, mintha a kézcsóktól tartana, a mi aztán nagy szégyen volna reá nézve. És a mikor aztán Ráby ezt a félve nyujtott s örömest ott hagyott kezecskét, ezt a bársonysima delejárasztó talizmánt kezében tartá, egyszerre föltámadt benne a régi ember. Egy kérdés jött a nyelvére; az a kérdés, a mi tulajdonképen idehozta: az a kérdés, a mit a szemei elmondtak volna, ha a leány föl mert volna azokba nézni.

És a leány ajkain is ott lebegett egy kérdés: «meddig marad még kegyed itthon?» Ha annak hangot mer adni, akkor arra az lesz a válasz, hogy «sokáig, nagyon sokáig!» mire mulhatlanul azt kell válaszolni: «akkor látogasson meg bennünket sokszor, igen sokszor», s ahhoz jön magától egy önkénytelen kézszorítás; a mit aztán lehetetlen nem viszonozni, s a minek a vége utoljára ez a szó: «örökké». Igy kellett volna tenniök.

Ahelyett úgy tartották egymás kezét a kezükben, mint a kik mind a ketten attól félnek, hogy a másik kezet akar csókolni.

Most az egyszer tartotta kezében Ráby Mátyás azt a vékony, láthatatlan selyemfonalat, a mit a nagy Ismeretlen minden halandó elé lebocsát egyszer az életben: jó, ha megragadja! az keresztülvezeti őt az élet minden viszontagságain; jaj, ha elszalasztja! esik, botlik, töri zúzza magát, míg elpusztul, elmerül.

Ráby elszalasztotta azt. Nem mondta ki, a mit a szív dobogása diktált. Majd máskor! Majd később.

Ilyen máskor pedig nem következett el soha.

– Isten áldja meg! rebegék egymásnak. És az igen jó szó. Mert megáld az Isten minden embert; de arról az Isten sem tehet, ha sok ember van, a ki maga magát nem akarja megáldani.

… Soha sem szoríthatták meg többé egymást kezét.

TIZEDIK FEJEZET.

(Mellben elmondatic, mi oknaal fogva kell mindeneknec akkeeppen lenni, az mikeeppen wadnac, ees nem penigh azonkeeppen, az mikeeppen lehetneenec.)

A mint a cancelláriába visszatért Ráby, a patvarista azt mondá neki, hogy a principális ott várja a palotában. (Palotának hítták azt a szobát, a hová csak kitüntetett vendégeket volt szokás bevezetni, a mi családi ünnepélyek alkalmával szokott nyitva lenni. Itt már fénymázos bútorok is voltak és képek a falakon, aranyozott állványú óra is volt benne, a mit minden ünnepnapon felhúztak, a többi napokon nem járt.)

Tehát az nagy kitüntetés volt Rábyra nézve, hogy a protonotárius nem a cancelláriában fogadja el őt, hanem a díszszobában. Ehhez a becsülethez fel is kötötte a kardját, úgy nyitott be az ajtón.

A főjegyző még most is szép, méltóságteljes arczú férfi volt, sűrű szürke haja hátrafelé simítva; de nem czopfba fonva, hanem magyarosan a fejtetőn egyik fültől a másikig érő görbe fésüvel leszorítva. Bajusza is volt, de kurtára nyírott, egyéb része az arczának simára borotválva; kurta, csipőig érő prémes dolmányt viselt, a mi a derekán széles gombkötő övvel volt átkötve, arról csüggött le egy kis tarsoly, a miben rendesen toll és kalamáris volt, az óraláncz tisztességesen onnan csüggött ki a nadrág-hasítékból; s minthogy már ennél az öltöny-darabnál vagyunk, a mit a magyarok nem neveznek «inexpressiblenek», azt is el kell róla mondanunk, hogy az akkori magyar divat szerint az kétféle színű posztóból készült, csipőtől czombtövig sötétzöld volt, azon alul a csizmaszárig piros; s elől a két lábszáron kihánytatva akkora zsinórczifrázattal, mint egy lefelé fordított góthicus münster tornya. És ez symbolicus divat volt: ez jelezé hazánknak a török járom alul való felszabadulását; miután a török hódoltság alatt tiltva volt a zöldet, a próféta szent színét, lábszárra huzott öltözetnél profanálni.

Matyi úrfi meg volt akadva az üdvözlés módja iránt. A francziás köszöntés nagyon sok előre-hátra lépegetéssel, csoszogással, derék meghajtással jár, a németnél meg az a szokás, hogy egymásnak a tenyerébe csap, azt megrázza, mintha zabra alkudtak volna s most arra paroláznának, a régi magyarnál pedig az volt a szokás, hogy az ifjabb az öregebbnek kezet csókolt. Matyinak eszébe jutott az a kézcsók, a mit ő kapott eljöttekor s az határozott nála. Visszaadta az apának. A mire a hajdankori principalis arcza felderült.

– No lásd, mondá tiszta mély hangon: hajdanában én ezt azzal szoktam viszonozni, hogy a markommal felborzoltam a hajadat; most ezt se tehetem már, hisz elrontanám vele a frizurádat, a min három frizőr remekelt; ugyan nem sajnáljátok a lisztet így elpazarolni? Eddig a molnárokat csufolták lisztlopóknak.

Matyi úrfi kapott rajta, hogy az öreg urat ilyen jó kedvében találta, s folytatni akarta a tréfát.

– Sokkal jobb, hogyha liszt közé keveredem, mint ha korpa közé keveredtem volna.

– Pedig aligha korpa közé nem keveredtél, édes öcsém!

Ráby csak elbámult.

Most aztán Tárhalmy arcza elkomorult.

– Én tudom jól, hogy miben jársz te itt most?

– Itt? (tudná talán?)

– No nem itt: én nálam; hanem itt: az országban, s nem kések felőle megmondani a magam véleményét, ha meghallgatod.

– Sőt kérem.

– Hát, tudod, édes öcsém: én mindenkor nagyon szerettelek: mint a tulajdon fiamat. Szép tehetségedet mingyárt felismertem, s azt mondtam, nagy ember lesz belőled! Jobb erkölcsű, nemesebb érzésű ifjut keresve sem lehetne találni náladnál. Becsületed tisztaságáról pedig akkora ideám van, hogy rád mernék bizni akár egy olvasatlan milliót, akár egy ártatlan hajadont;… hanem azt mondom neked, édes öcsém, hogy ha azon az úton haladsz előre, a melyen elindultál, itt fogsz megrohadni Pest vármegye tömlöczében! és én mindennap fogom hallani a lánczod csörgését és egy újjamat nem fogom kinyújthatni, hogy megszabadítsalak!

– Azért, mert a nép barátja vagyok?

– De a nemzetnek ellensége!

– Hát nem a nép a nemzet?

– Nem! A nemzet a nemesi Karok és Rendek. Ti idealisták (elől a császártokkal) nem látjátok a fától az erdőt, a néptől az országot. Ráfogjátok az ősi házra, hogy az börtön, s le akarjátok rombolni, hogy szabaddá tegyétek a benne lakókat, s hogy minden embernek jusson belőle egy tégla.

– Megvárjuk-e, míg a vihar szakítja a fejünkre a házat?

– Ez a ház sok vihart kiállt már kilenczszáz esztendő alatt.

– A lengyeleké is oly régi volt s a szomszédok szedték szélylyel.

– Most azután boldogok a lengyel parasztok, ugyé?

– Az a sajnos, hogy nem érzik, hogy mit vesztettek «clitellas dum portem meas».[17]

– Hiszen hitesd el a köznéppel, hogy a tyrannismus alatt boldogabb lesz, mint a constitutio alatt, s megtalálod Hórát és Klóskát. Még ott fehérlenek a csontjaik a keréken!

– A constitutióban a hiba, ha a nép «egy» zsarnokot könnyebben elvisel, mint ötszáz ezeret.

– Te fiu! Az az ötszázezer zsarnok ennek az országnak védelmezője a csatatéren, birája, rendfentartója, pásztora s tanítója.

– Volt eddig! De a kor meg nem áll ott, a hol a magyar középkori alkotmány behelyezkedett. Az idő jobb honvédelmet, jobb igazságszolgáltatást, jobb közigazgatást, javított vallást s jobb közoktatást követel.

– De mind ezt egy hatalomszóval megteremteni Magyarországon nem lehet. Másutt sem! Mi még csak passiv ellenállással védelmezzük ázsiainak csúfolt alkotmányunkat; de a németalföldiek már fegyveres kézzel védik a császár által eltörölt «Blyde Inkomst»-jukat. Nem érti még azokat az ideákat senki, a miket a császár élő hússá és vérré teremteni akar.

– Mikor Jézus elkezdte a maga tanait hirdetni, csak tizenkét ember volt, a ki megértette, abból is egy áruló lett. Ha ő akkor visszarettent volna a nép értetlenségétől, a farizeusok haragjától, a papok boszújától, s az olympi istenek majorum et minorum gentium gyülekezetétől, és a bizonyos Golgotától: hová lett volna a «szeretet vallása?»

– Épen jó példát hoztál fel: A Jézust. Ő az egész világ idvezítője lett: Messiása minden népeknek; de a saját nemzetét, a zsidót semmivé tette. Mennyországot nyitott meg a kerek föld népének, de a maga népétől elvette a hazát. Az ő győzelmével Izraelnek nem volt a Kanahánban megmaradása többé. Ilyen Izrael vagyunk mi magyarok József császárral szemközt. Az ő doktrinái lehet, hogy új ærát fognak alkotni az egész emberiségre nézve; de minket, ős magyar nemzetet, megsemmisítenek.

– A kérdés tehát csak az, a mit a dodonai berek elénkbe dörg, hogy mire van nagyobb szüksége a jövendőnek: arra-e, hogy legyen egy szép, nemes, dicsőséges magyar nemzet? vagy arra, hogy legyen népszabadság?

A főjegyző e szónál cordialiter nyújtá kezét az ifjunak.