Part 5

– Ugyan édes, tekintetes Ráby Mátyás úr, hát ebben a Bécs városában olyan nagyon kitanult a Corpus Jurisból, hogy a saját hazájának a törvényeire nem emlékezik? Hisz ott van, hogy az «accusator»-nak keresztyénynek kell lenni. A zsidónak nem szabad vádolni. Még ha azt látja is, hogy az ország czímeréből az egyik folyóvizet ellopják, azt se szabad neki meglátni; mert ő zsidó. De azonban pediglen mind a mellett is hiába volnék én akár olyan nagy keresztyény, mint a Miseriek harangozója, a ki minden nap maga nyitja ki a templomot, s maga csukja be a kulcscsal; azért még sem volnék én az a «legény a gáton», a ki erre a helyre kell. Mert ember kell oda, olyan mint kegyelmed, tekintetes uram. A ki először is bizonyos maga felől, hogy mikor hozzá kezd ahoz a kincs fölvételhez, semmi babonasággal magát a lábáról le nem hagyja vetetni. Mert, amint az a hétfejű sárkány, a ki azt a kincset őrzi, észreveszi, hogy jön valaki a kincset fölvenni, egymás után emeli föl majd a fejeit. Az egyik feje aranyat okádik. A legtöbb vitéznek már ez is elég. Mikor az investigáló uraságnak az asztalán ott felejtenek olyan tíz, húsz tekercset, a melyikben mind egyenkint száz arany van, nagyhamar visszafordul, s azt referálja, hogy mindent rendben talált. S ha ez nem fogott, akkor elődugja a sárkány a másik, meg a harmadik fejét, azok tüzet, mérget, hazugságot okádnak. A vitéznek az életét fenyegetik, meg is teszik, hogy néma embert csinálnak belőle, ha tíz körmére nem áll. Eget, földet, poklot megmozdítanak ellene. Mindenütt ellenségeket talál, a hol segítséget várt is; rászedik, hamis útra vezetik, bevádolják, eláztatják. Ugyan, hogy kezdene az ilyen dologhoz egy ilyen szegény jámbor halandó, mint én vagyok, oda egy hatalmas ember kell, a kinek a fejét nem lehet büntetlen elütni; a kinek minden órában be lehet lépni magához a császárhoz, a ki maga is nemes ember, s kardot, pennát egyformán tud forgatni; és a kinek van valamije, a mi kevés embernél található: szíve; hogy be tudja fogadni annak a nyomorult földhöz ragadt népnek az égrekiáltó panaszait, a ki nem az én népem, mert én idegen vagyok közötte, és mégis megesik rajta a lelkem; s mikor végig megyek közötte s látom, hogy húzza az ekét s töri a hantot, más számára, hogy vet és arat, másnak, olyankor áldom a Jehovát, hogy nekem ennek az országnak a földjéből nem adott mást, mint az országutat. Mert higyje el kegyelmed, tekintetes Ráby Mátyás uram, hogy nehéz iga volt ezen a népen a török járom, a nemes urak is elég jól meg tudják magyarázni a jobbágynak, hogy az úr pokolban is úr; hanem mikor a «pugris» ember maga kaphat fel a magaszőrű szegény parasztnak a nyakába, akkor verte azt meg csak igazán a mindenható; mert a török basa csak megnyírta, a földes úr csak megkoppasztotta; de a kupak-tanács már megnyúzza a jámbort. Ez volt a harmadik szavam.

– Jó. Ha erről akar ön nekem adatokat szolgáltatni, jőjjön el a szállásomra, ott majd beszélhetünk róla. Otthon leszek egész este.

Ábrahám megjelent a mondott időben Rábynál, s csak a reggeli harangszó vetette haza. Addig mindig beszélt. Hogy miket? azt nem volt szabad avatlan füleknek meghallani.

Még mikor eltávozott is, lelkére kötötte Rábynak, hogy

– Hanem aztán el ne árulja ám a tekintetes Ráby úr, hogy ezeket a dolgokat honnan tudja? Mert a spanyol inquisitió csak dinom-dánom ahhoz képest, a mit én velem csinálnának az atyafiak, ha megtudnák, hogy én fűtöttem be a kemenczéjüket, nyár derekán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És így már most érthetővé válik, a mit Ábrahám biró uramnak arra a szavára felelt, hogy «hej sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az «i» betű a neve közepén!» Mert akár azt felelte rá, hogy a biz az egy batkába sem került: az is igaz volt; akár pedig azt felelte rá, hogy «százezer forintba került az; de azt nem én fizetem meg, hanem kentek;» az is igaz volt. Hanem hát ki törte volna a fejét azokon a bolondságokon, a miket a Rothesel szokott elejtegetni? Minden ember tudja róla, hogy ő szamár.

NYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben elevfordvl egi madaarieztev, ees bezeelgetees leezen az dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol)

Leányfalvi Máté úr egészen magának való ember volt. Ő vitte a szent-endrei postahivatalt. Azzal ő neki csak délelőtt volt dolga, délután pedig történhetett a világban, a mi akart, az ő rá nézve nem volt sürgetős. Ő sem járt sehová, ő hozzá sem járt senki. Nem szeretett semmi mulatságot. Csak egy szenvedélye volt: a kertészet; azt azután egész hollandi nekiadással űzte. Voltak olyan virágai, a minőknek soha senki hírét sem hallotta: külföldi ritkaságok; aztán meg kiveszőben levő fajok, a miknek az utolsó sarjadékát az ő kőfallal körülkerített kertje tartogatta még. És azokra ő féltékenyebb volt, mint egy arabs a háremére. Dehogy engedte volna másnak azt az örömöt, hogy az ő virágaiból szaporítson! Ha kértek tőle magot, azt ugyan nem tagadta meg a «jó embereitől,» hanem a jó embereknél soha se kelt ki abból egy szem se. Alapos a gyanú, hogy az elajándékozandó magot előbb leforrázta valami lúggal.

A dinnyéi kivált kitünőek voltak. Ő azokból soha egy szeletet maga meg nem evett. Igaz kertész szokásaként, nem volt gyümölcsevő. Csak elajándékozásra termelt. De a mit elajándékozott, azt előbb kétfelé vágta s az utolsó magot is kiszedte belőle.

A dinnye-érés idején két nagy sinkorán őrizte a kertjét, s az ő saját hálószobájának az ablaka is a kertre szolgált. A kit tolvajlási szándék vezetett volna a kőfalon keresztül, azt srétek és czerberusok tették volna tönkre.

Hanem a sárgarigókkal volt nagyon megakadva. Azok a szomszéd kertekből minduntalan átlátogattak az ő dinnye-ágyaiba s a legszebb gerezdes gömböket kikezdték.

Ezek ellen mindenféle madárijesztőket kigondolt. De azok az udvari szineket viselő madarak szörnyű aristocraták, mindenféle plebejus váztól meg nem ijednek; a mi ott holmi rongyos kalapban, szakadozott szűrrel, fancsali feszületként áll a dinnye-ágyak között: tudják, hogy az csak paraszt, a kivel paczkázni lehet.

Egyszer aztán azt mondá a postamester úr: no megálljatok, rigók, majd csinálok én nektek ide egy olyan madárijesztőt, a mitől tudom, hogy mind a Szigetségbe repültök át.

Nem restelt Pestre felmenni, ott a zsidóutczában összevásárolni holmi zsibvásárra jutott módi viseletet, lebernyeges frakkot, csókaorrú kalapot, pulidert, kenderből készült parókát. Azzal aztán szépen kistaffirozta a kitömött bábot, a ki két lábú karóra volt felállítva, kobakfejjel, tászlis újjú kezekkel: s még azt sem restelte, hogy annak az egyik kezébe egy fakardot adjon, a mi olyan elmésen volt formálva, hogy mikor a szél fújt, a fakard elkezdett hadakozni, mintha valami igazi gavallér csinálná vele a hat vágást.

No ettől csak elijed a határból minden becsületes madár!

Az öreg úr nagy gyönyörűséggel nézegeté csodálatraméltó alkotását, úgy, hogy észre sem vette, hogy a lánczra kötött kutyák milyen bomlottul ugatnak valakire, a ki a kertajtón át közeledik felé.

Csak akkor vette észre, mikor az «szerencsés jó napot» kivánt neki. Visszatekintett. Hát azt látta, hogy a háta mögött is ott áll az a madárijesztő, eleven alakban.

Tulajdon az a madárijesztő, a kit ő recentissime componált, csakhogy selyem kiadásban.

Az öreg úr először megijedt, azután elnevette magát, azután megharagudott, végtére pedig örvendett, egy rövid pillanat alatt. Megijedt azért, mert azt hitte, hogy a megelevenedett homunculus állt eléje, (mint a minőt a bűvész Hatvani professor, a magyar Faust, csinált egyszer), de elnevette magát, mert csakugyan nagyon hasonlított a divatos gavallér costumeje az ő madárijesztőjéhez, boszankodott pedig azon, hogy ebben az idegen stutzerben a saját kedves Matyi öcscsét ismerte fel; de elvégre is örült neki, hogy láthatja; mert nagyon szerette.

De ezt a sok indulatkifejezést mind nem lehetett rajta észrevenni attól a nagy bajusztól. Olyan volt az, mintha egy bajuszhoz ragasztottak volna hozzá egy embert; úgy, hogy a vele találkozónak kedve lett volna rákiáltani: «ajh te bajusz, hová viszed azt az embert?» A fején volt egy báránybőr sipka, a vállára vetve pongyolára pedig egy «kirilájzum» (Kyrie eleison) szürke moldonból, ahogy azt a ráczos szabású dakut nevezték abban az időben.

– Nézd csak, nézd, hisz ez az én Matyi öcsém Bécsből! Majd alig ismertelek meg ebben a módi hábitusban. Hozott Isten öcsécském!

Azzal nyalábra fogva a fiatal embert, odaszorítá annak az orczáját a két nagy bajusz közé. «Ejh, de megemberesedtél, a mióta nem láttalak! De csak már legalább kölcsönadhatnék neked ebből az én bajuszomból. Csiba te ne! (Ez már a komondoroknak szólt.) Ne nézd azt, hogy ő német: azért az én öcsém az; s ne ugass rá, mert megütlek! No, de most már csak nem eresztelek egyhamar vissza abba a csirkefogyasztó Bécsbe.»

– Dejsz, ha kergetne urambátyám, akkor se mennék el egyhamar. Itt telelek az idén.

– No, de a kutyámat tedd bolonddá, édes öcsém. Ne biztass engem ilyen szóval. Tudom én, hogy van, a ki neked parancsoljon.

– No hát most épen azt parancsolta, hogy itt maradjak; még pedig nagyon sokáig.

A nagy bajusz kegyetlen fintorgást követett el jobbra-balra.

– Te! Talán csak nem az adórectificaló-commissióba vagy kinevezve?

Ez volt az a czím abban az időben, a mi a magyar ember előtt egyenlő értelmű volt «Caraffával» meg a «kutyafejű tatárral».

– Nagyobb ez annál, szólt mosolyogva az ifjú s odasúgá az öreg fülébe a választ, a mit nem volt tanácsos fenhangon elmondani.

Az öreg úr erre nagyon felderült, a nagy bajusz felszaladt kidomborodó arcza közepéig.

– Ez már derék! Ez már capitalis dolog! Most már azt mondom, hogy ember lesz belőled. Csak erősen fogd a dolgot.

– Azt fogom tenni.

– Aztán ne alul kezd, a hiblihubli embereknél, hanem a nagyját fogd nyakon. Egyenesen a præfectus torkának eredj; mert ez a nagy calefactor! Hej ha én beszélni akarnék! De hát «audi, vide, tace, si vis manere in pace!»[7] De te csak nyaggasd, a hogy Isten tudnod engedte.

– Már hisz akárki legyen, a kit hibában találok, azt nem fogom kimélni.

– Meglátod, öcsém, szólt az öreg, kezeit dörzsölve, hogy ha jól megszorongatod a nyakát a præfectusnak, hát esztendő ilyenkorra visegrádi tiszttartó vagy. Szépen a vállára veregetett az öcscsének.

Az meg bámultában majd belelépett a sarkával a legszebb dinnye-ágyba.

– Micsoda tiszttartó? Visegrádon?

– Hát, öcsém, az a legjobb hivatal ezen a vidéken: többet ér száz viczispánságnál; aztán most üres.

– De hát, hogy keveredem én abba belé?

– Ejnye be duræ capicitatis homo[8] lett belőled abban a Bécsben. Hogy-hogy nem keveredel te abba belé? Hát csak nem számítod tán magadat azok közé az inczifinczi emberek közé, a kiket ide küldöznek investigálni, computisálni, aztán négy szép lóval, vagy egy pár körmöczi hengerkével ki hagyják szúrni a szemeiket: az ilyen embernél, mint te, uraim ő kegyelmeknek valami igazi derék dologgal kell kirukkolni.

A fiatal ember czéklavörös lett.

– De urambátyám, én nem azért jövök ide, hogy engem akár paripákkal, akár aranyakkal, akár tiszttartósággal lekenyerezzenek ezek az urak: hanem hogy az elnyomott népnek a panaszait megorvosoltassam s kiderítsem a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok az urak, a kiket bennük találok.

János úr erre a szóra a balválláról a jobbvállára rázta át a kirilájzumot.

– De hát édes öcsém: a szegény népnek mindig tele van panaszszal a szája; Isten, a ki segíthet rajta; jön jégeső, jön sáska, jön fagy, jön árvíz: hát ki tehet az Isten csapása ellen? Köd megüti a szőlőt virágzáskor, mind lehull. Ki tehet róla? Hát az előljáróság is csak ilyen elementáris csapás rajta. Ki segíthet azon? Hörcsököt, seregélyt ki tud a vetésből kipusztítani? Ráolvasással talán? Az ember is csak olyan hörcsök. Pusztítsd el a mostani előljáróit, tégy helyükbe ujakat, akkor azok fognak lopni. A míg okos paraszt, meg ostoba paraszt van a világon, addig az egyik a másikat mindig meg fogja lopni.

– Már ha urambátyám az előljárói visszaéléseket is az Isten csapásai közé számítja, akkor én azon kezdem, hogy erős akarattal magát az elemi vészt is meg lehet győzni. S ez az akarat nálam megvan.

– De hát tehetség van-e hozzá? Vana sine viribus ira.[9] Ki van a hátad mögött, a kire támaszkodol?

– Maga a császár.

– Hát még?

– Hát még? Nem elég ez?

– De gutát elég! Patrónusod-e a második viczispán? vagy a Judex Curiæ? a camaræ præses? az udvari cancellár? vagy legalább a districtualis commissarius? Ha valaki azt mondhatja, nekem barátom Eszterházy, vagy Niczky, vagy Orczy! az már valami; de ha csak annyit tud mondani, hogy nekem barátom József császár! azzal se kinn, se benn. Mit adjanak az olyan császárra, a ki mindennap engedi magát kipasquilizáltatni. Mindennap megfordul a kezem alatt egy-egy paksaméta Bécsből, a mit Wucherer küldöz széjjel a mi urainknak. (Hiszen te magad jobban fogod tudni, hogy ki az a Wucherer?) Tele van az mind ocsmánynál ocsmányabb pasquilusokkal a császár személye ellen.

– Ő a teljes véleményszabadság barátja.

– De lánczhordtát. Ha én ellenem nyomtatnának ki olyan dolgokat, én nem vagyok császár, de régen kaptam volna a fokost s olyan sort vertem volna Wucherer uramnak a hátán végig, hogy nem kivánt volna belőle második kiadást. Aztán mikor azt látja a magyar, hogy a császárt még a németnek is szabad szidni, a kinek nincs egyéb constitutiója egy rongyos paraplénál, hát neki hogy ne volna szabad, a kinek van primæ nonussa?[10]

– Igen is. Ellene röffennek mind azok, a kik megrettennek az ő ujításaitól. Szidják azért, mert a szabadságot, a mi eddig csak egy osztálynak, egy hitfelekezetnek volt szabadsága, ki akarja terjeszteni országainak minden lakóira. Szidják, mert jót akar a néppel.

– Kedves öcsém, beszéljünk most a dinnyékről. Nézd azt a szép kantalupot, azzal a márványos héjával, azokkal a mély vágányú gerezdekkel. Valóságos versaillesi fajta. Mikor megérik, olyan illata van, hogy betölti az egész házat, s olyan az íze, mint a nádméz. Ha egy egészet megeszel magad, az sem árt meg. De próbálj belőle csak egy falatot lenyelni, mikor még éretlen, hát nemcsak az, hogy keserű lesz tőle a szád, de olyan nyavalyássá leszesz tőle, hogy megihatod utána az egész «diákkonyhát». Látod, ilyen a szabadság is. Ha megérik egyszer, maga a termesztő, a kertész fogja azt felszeldelni s czintányéron kinálja meg vele a népet: itt van, tessék, neked termesztettem; – de a míg éretlen, ne lékeljétek meg, mert a dinnye is elromlik, meg az is megromlik, a ki megkóstolja. Tudom, tudom, hogy mit akarsz erre mondani: hogy de bizony lehet a dinnyét is kényszeríteni hogy korábban érjék, mint az Isten elhozza rá a maga Lőrincz-napját; van meleg-ágy, meg üveg-harang. No hát ilyen meleg-ágyban, üvegharangban érett dinnyéi vagytok ti a mai kornak, te, meg a többi philosoph, philantrop cosmopolita barátaid. De hát ugyan ki győzne az egész ország alá meleg-ágyat rakni, s üveg-harangot borítani rá? Várjátok meg, míg elhozza az úr a kánikulát. Akkor magától megjön az igért idő, hogy minden ember egyforma igazságot kap.

– Jól van, urambátyám, én elfogadom a dinnye-allegóriát s a saját kertésznyelvén felelek rá vissza. Ha valaki dinnyét akar növelni, annak előbb magot kell vetni. Fele kikel, fele benfullad, azután neki jön a lóféreg: kirágja; vakondok: kitúrja; mézharmat, ragya, késő fagy: megrontja; sok eső: meddővé teszi; szomszéd uborkája: elkorcsosítja; de azért a hű kertész mégis csak türelemmel ápolja azt elejétől végig. No hát ilyen magvető vagyok én is. Elültetem, a mit reám bíztak, a késő ivadék szedje le a gyümölcsét, ha megérett.

Az öreg úrnak megtetszett a folytatott allegória: kétfelé törülte a bajuszát.

– Ember vagy öcsém! Hát ha érzed magadban az erőt: birkózzál meg vele. De félek, hogy beletörik a késed. Experto credo ruperto. Szeretném hallani, hogyan kezdesz hozzá? Mert talán csak nem «crabrones irritare»[11] jöttél ide. Bejelented a császár parancsolatját a districtualis commissiariusnak, hogy utasítsa Pest vármegyét, hogy vizsgáltassa meg a szent-endrei kameralis uradalom jobbágyainak a panaszait. Arra Pest vármegye kiküldi a maga asszeszszorát, mint commissariust. Az három nap itt fog együtt tractálózni az előljáró urakkal, délutánonkint együtt kuglizik velük garasban, harmadnap azt sem tudja már, hogy fiu-e vagy leány! akkor felteszik a hintajába, haza küldik, mikor aztán kialuszsza a crapuláját, akkor azt mondja a patvaristának: «audiát, írja meg a relatiót. A szent-endrei cameralis dominiumban minden rendben találtatott», s a patvaristának is ád egy aranyat abból, a mit a dolmánya zsebében talált, maga sem tudja, hogy került oda? A relácziót aztán elküldik a districtualis commissariusnak, a commissarius elküldi neked; te meg haza mehetsz vele Bécsbe.

– Nem úgy kezdek hozzá, urambátyám. Előbb a valóságos dátumokat szerzem meg, s addig senkinek sem szólok, míg azok a kezemben nincsenek.

– Ez már okos beszéd. De hogyan jutsz azokhoz a dátumokhoz? Mint az én vendégemet, szivesen látnak mindenütt a városban; de a belső ügyeikbe bele nem hagynak kotnyeleskedni. Arra azt mondják, hogy «orrod tőle fokhagymás!»

– Erre is gondoltam: házat, telket, szőlőt veszek, itt letelepülök, mint itteni lakosnak jogom lesz a község ügyeivel megismerkednem.

– Ez tehát egészen serio megy. No ha azt akarod, akkor mindjárt tudok neked egy arravaló házat is comendálni. Itt van a nótárius öcscsének a háza. Csinos lokálitás, szép kerttel, szőlővel, szántóföldekkel. Korhely, iszákos ember a gazda; tele van adóssággal. De a legnagyobb baja az, hogy épen a bátyjának adós s az könnyen elbánik vele. Az adósságban elveszi tőle az egész telkét s egy garast se ád neki belőle vissza. Ettől kéz alatt meg lehetne szerezni a telket, még valami ráfizetéssel, úgy, hogy neki is maradjon, s a contractus csinálásánál majd gondoskodjunk róla, hogy a præemptiónak[12] útját vágjuk. Bízd azt egészen én rám.

– Jól van, urambátyám, a pénz nem jön kérdésbe. Annyival rendelkezem, a mennyi szükséges.

– Idáig hát csak meglennénk. De hát aztán, ha kezedben lesznek a datumok, mit kezdesz velük? Van valakid, a ki föllép, mint «accusator?»

– Én magam…

Az öreg úr a két nagy bajuszt egészen lehúzta a markával az álláig.

– Hjú! Öcsém. Ez veszedelmes dolog! Ehhez az embernek a más bőrét kell kölcsönkérni, ha a magáét nem szereti kicsereztetni. Tudod-e, hogy törvényeink szerint név nélkül nem szabad vádolni, hanem az accusatornak a vád mellett a biró előtt saját neve alatt evictiót kell vállalni, hogy a biró ismerje azt, a ki vádol.

– Nyiltan fogok vádolni, hogy a bűnösök is megismerjenek.

– Hisz akkor elölnek!

– Katonadolog!

A nagy bajusz elkezdett kétfelé széthuzódni. Az öreg ravaszul mosolygott.

– De most jut eszembe valami. Hiszen te nem is lehetsz vádló.

– Miért nem?

– Ejh, hogy kitanultál ott Bécsben a magyar Corpus Jurisból! Hát nem ismered már Szt.-István király II-ik R. 3. cz. decretumát: «accusator debet esse uxoratus». A vádlónak feleséges embernek kell lenni. Ha feleséged nincs, végig sem olvassák a feljelentésedet: hiányzik a qualificatio.

– Jó. Hát akkor megházasodom.

Már erre a két bajusz igazán elkezdett tánczolni: olyan nevetésnek eredt.

– No már öcsém, sok mindenféle motivumait hallottam a szent házasság copulájába való belépésnek, s azt hittem eddig, hogy valamennyi között legoriginálisabb a palóczlegényé, a ki azért házasodott meg, mert az édes anyja mindennap «nyögvenyelőt»[13] főzött neki ebédre. De a te prætextusod elüti tőle a pálmát. Megházasodol, azért, hogy a misera plebs contribuens elnyomott sorsán segíts általa. Hej pedig csak igaz az a jezsuita proverbium: «qui capit uxorem, litem capit atque dolorem».[14] Hogy ő azt csak olyan phlegmával ejti ki, mint mikor az ember ki akar menni az utczára, s aztán mondják, hogy «esik az eső» – «no hát akkor köpönyeget veszek». Könnyen segít magán. A törvény követeli a feleséget. Mindjárt vesz egyet. Hej pedig csak igaz az a kálvinista felkiáltás, hogy «sunt tria damna domus: imber, mala fœmina, fumus.»[15]

– De már, urambátyám, mi baja van magának a házassággal, a ki soha sem próbálta, hogy most minden jezsuita, kálvinista adagiumot előcitál a diffamálására, s más embernek a disgustálására?

– Jaj de szeretem, hogy már egyszer magyarul kezdesz el beszélni. Ugy ki nem állhatom azokat a neologizálókat. No hát, nekem bizony semmi, egy csepp kifogásom sincs az ellen, hogy megházasodjál. Itt is az ideje. Embernyi ember vagy. Bizd rám azt is. Ha már házat kerestem a számodra, még asszonyt is szerzek bele.

– Jó lesz, urambátyám.

– No hát, ha nem tréfa a dolog, akkor egyet mondok: kettő lesz belőle. Tudok én egy jó, neked való kis leányt! Hiszen mit mutassak én farkasnak berket? Magad is jól ismered. Mikor patvarista voltál a háznál, de sok czifra iskátulát csináltál neki. Minden accidentiádat czifrapapirosra költötted. A szép kis Mariska, a hajdani principálisod leánya. Ugyan derék leány lett ám belőle. A mióta megboldogult anyját eltemettük, ő maga viszi az egész háztartást, de nincs olyan rend sehol a világon, mint a Tárhalmyéknál. A minap is, hogy ott voltam a protonotáriusnál ebéden, magafonta abroszt terített fel a Mariska. A császárnál sincs annál különb. S nem megy ott ki a házból egyéb pénz, mint a mit a koldusnak adnak; mégis úri módon élnek; mert van, a ki takarékoskodni tud. Nem látsz azon módi ruhát, pufándlit, bóbitás frizurát, rikikit, kalamajkát, hanem tiszta fehér kötényt, szép fűzött derekat, gyöngyös pártát a simára fésült haján, s meg nem mondod, ha vele beszélsz, hogy milyen színű volt a szeme? (azaz, hogy te már tudod; de más meg nem látja azt, mert nem emeli fel a szempilláit). Aztán nem olyan leány ám az, mint a mai módi kisasszonyok, a kiknél azon kell kezdeni, hogy «kisztihand»; már előre nyujtják a kezüket a kézcsókolásra. Ez még a régi becsületet tudja. Ha úri vendég, vagy tisztes atyafi lép be a szobába: ő siet neki kezet csókolni. Aztán nem kotyog bele minden beszédbe, hanem ha kérdik, megfelel okosan, s szépen elpirul, a mikor hozzá szólnak… Ez lesz neked való feleség, kis öcsém! Mikor legutoljára láttad, akkor volt tizenkét esztendős; azóta még jobban megszépült. Hogy ha ezt elveszed, egész életedrevalót imádkoztál.

– Jól van, kedves urambátyám, mihelyt a házat megszereztem s körülnéztem itthon a dörgést: rögtön első dolgom lesz Tárhalmyékat meglátogatni.

– Úgy hivják ám azt nálunk magyaroknál, hogy «háztűznézés».

– No hát háztűznézni.

Az atyafiságos beszélgetést valami sajátszerű hangok szakították félbe, hasonlatosak a ráczok nagypénteki kalakolásához, vagy a lovas katonák jeladó kelepeléséhez; mintha keményfa-deszkát ütnének tempóra kalapácscsal.

– No, édes öcsém, most már megengedj: készülőre harangoznak, én indulok a templomba. Látod, azóta templomunk is van Szent-Endrén, kálvinistáknak.

– Lám, ezt is József császár türelmi edictumának köszönhetjük.

– Az ám. Az már igaz. De már ugyanannyi erővel azt is megengedhette volna a császár, hogy templomaink ajtajai az utczára nyiljanak, s harangot is vehessünk magunknak, így most a káposztáskerteken keresztül kell az isteni tiszteletre járnunk, s harang helyett deszkát kalapáltat a pap a hiveknek, mint az abrakoló dragonyosoknak. Már bíz ezt egy füst alatt megadhatta volna a császár.

– Tudja, urambátyám: a «dinnye! a dinnye!»

– Igazad van: megadom magamat. A saját szavammal fogtál meg. Még «ez» a dinnye sem érett meg, várjunk rá türelmesen. Patientia: baráttáncz. Te addig eredj a szobámba s mulasd magadat, míg én a templomba járok.

– Hát én nem mehetnék urambátyámmal együtt oda?