Part 4

Biró uram egyszer majd el is szólta magát.

– De, hogy még ő excellentiájának is…

– Trum – rum! kiálta közbe a nótárus. Nem ütnők dobra?

– Hát hiszen ha muszáj, kellett lenni.

A kis könyv számadásai is helybenhagyatván, a nagy láda ismét lezáratik. Ekkor azonban megszólal a pópa.

– Hát hiszen azt látom, hogy megint jól gazdálkodtatok, a pénz megint szaporodott; de hát az Isten áldása hol maradt Az eklézsia csak nem jut eszetekbe? Azt igértétek, hogy új harangot vesztek, a torony tetejét újra megaranyoztatjátok, a kántornak házat építtettek; erre mind nem telik megint; hanem a nagy láda csak telik!

– Ne búsuljon, tisztelendő atyám, szólt a nótárus. Mind meg lesz az jövő esztendőre, ha Isten éltet bennünket. Ezt még a kis cassa is kiadja.

– De ördög anyját adja! Hát az ispitály mit vétett? A szegény nyavalyások nyáron majd megvesznek éhen, télen majd megfagynak a hidegben, míg ti száz szekér számra külditek fel az ölfát Pestre elajándékozni; hát még a sok szárított vizát, tokot, meg a sok új bort, imide amoda, mindenféle nagy uraknak; hanem a szegény betegeknek nem jut.

– Hagyja el tisztelendő atyám! A ki nyavalyás, annak semmi sem olyan jó, mint a friss levegő, s semmi sem olyan rossz, mintha megterheli a gyomrát. Azoknak a nagy uraknak pedig sokkal jobb, ha mi fűtünk, mint ha ők fűtenek be nekünk.

– De hát a szegények háza! A mire boldogult királyasszonyunk Mária Theresia tizennyolcz ezer forintot hagyott, hogy a város szegényeinek legyen hol meghúzni magukat: most is üresen áll.

– Hát tehetünk mi arról, ha nem kapunk bele való szegényt a városban.

– De ördög anyját nem kaptok! Hiszen vasárnaponként két glédában áll a koldus a templom előtt sorban; ki vak, ki sánta; de, ha azt akarom, hogy a vakok lássanak s a sánták szaladjanak, hát csak azt kell nekik mondanom: «no jertek, ti árvák, elviszlek benneteket a szegények házába;» mind szétiramodik menten; úgy fél a város kenyerétől!

– Pedig biz az nem rossz kenyér, úgy-e biró uram? tréfálkozék a nótárus.

– Ördög anyja kotlott ki benneteket! Hát a szegény izbegiek, a kik tavaly negyven ház számra elégtek. A császár elengedett annyit az aréndából, a mennyit a leégett házak portiója kitesz, s ti azt csak kivetettétek a többi házakra, azoktul hajtottátok be!

– Hát az természetes. A császár elengedte az árenda égett részét a városnak, annyival mi kevesebbet fizetünk a kincstárnak; de nem engedte el Péternek meg Pálnak. Ha Péternek nincs miből, fizeti Pál. Ez a regula!

– Istentelen regula. Nekem megjavítsátok magatokat azt mondom; mert, ha én nekem még esztendőre is annyi panasz jön a fülembe, feladom a ládátokat a fiscusnak.

Erre aztán valamennyien nevettek.

– Nem olyan «rossz» ember tisztelendő uram! Mondá a biró megnyugasztalt hangon.

Azzal a kulcsokat ismét kétfelé osztották; a hálósipkákat megint ráhúzták a deputatió fejére, s nótárus uram visszavezette megint valamennyi vak emberét föld alatti utakon keresztül a tanács terembe, ott aztán meggratulálták egymást a kiállott veszedelem után.

– Csak az a pap valami garaboncziát ne csináljon egyszer, évődék biró uram. Mert mind ilyenek ezek a papok! Mindeniknek csak magafelé hajlik a keze. Mind csak azt akarná, hogy templomra, ispitályra prédálja az ember a keserves szerzeményét.

Erre megszólalt egy fekete szemöldökű rácz ember: igazi bosnyák alak, még abban a viseletben, a miben apái a Bosna völgyből ide vándoroltak.

– Már az igaz, biró uram. Én magam is sokkal jobbnak látnám, ha már egyszer azt a sok temérdek pénzt a mi ott a nagy ládában haszontalanul hever, felosztanók rendén, kire mi jut.

Az indítványtevőnek számos pártja lehetett, a helyeslő mormogásból következtetve; de leverte a lábáról valamennyit nótárus uram a maga ékesenszólásával.

– Jaj, édes Avakumovics barátom, ez aztán épen olyan dolog volna, mint mikor a tót gyerekek úgy osztoztak meg az atyjuk hagyatékán, a bőven termő körtefán, hogy kivágták. Ez a «nagy láda» a mi uraságunknak a fundamentuma. Erősebb fundamentum, mint a nemes uraknak a «pusztaszeri kötés,» vagy az «arany bulla.» Ez a mi privilegiumunk, ez a mi patronusunk, ez a mi frigyládánk. A míg ez a láda birja magát, addig mi vagyunk az urak ebben a városban, meg minden ennek alávetett coloniákban. S azt tudják kendtek, hogy úrnak lenni milyen jó. A míg ez a láda mellettünk szól, addig akármit kezdenek a mi irigyeink, mind szégyent vallanak; mert szolgabiró, viczispán, törvényszék, királyi tábla, septemviratus, királyi kamara és udvari cancellária mind a mi kedvünkre olvassa a törvényt. Még az ökör sem bőg, ha szénával bedugják a száját, hát még az ember, a kinek esze van? A míg ez a láda beszélni tud, addig a mi fiainkat nem viszik el katonának; a mi számadásainkat nem kérik fel a vármegyére s ha birót, belső tanácsot kell választanunk, magunk végezzük el: nem kérdjük a paraszttól. Mikor kaszálót, kertiföldet kell osztani, mink végezzük a nyílhúzást, s ha kijön az inzsellér, mi igazgatjuk a czirkalmát, hogy merre felé kanyarítson. Mi vágatjuk a fát a nagy erdőn, mi húzatjuk meg a hálót a Dunában; mi limitáljuk meg a bort, mi veszünk, mi adunk el; mi vetjük ki a porcziót. Ezzel a ládakulcscsal a kezünkben olyan urak vagyunk a magunk városában, mint József császár a királyi pálczájával Bécsben. Ennek a ládakulcsnak a likas végén én olyan nótát tudok fújni, hogy minden nagy úr tánczol rajta.

– Igaz a! úgy van biz a! kiáltá rá az egész presbyterium.

– No hát kendtek is tánczoljanak rajta.

Azt pedig szó szerint vették.

Előhozták a tamburákat, azután meg az orros kancsókat, a jó veres borral, s míg a társaság rákezdte dalolni a «mnoga ja léta!» ismeretes rácz nótáját, biró uramnak olyan kedve szottyant, hogy maga kezdte el járni a «kolót.»

Mert a magyar parasztnak már egyszer az a különös természete van, hogy a míg a németet, meg a diákot sehogy se veszi be a nyaka, addig, a saját nótájakint: «megtanultam tótul, ráczul: kukoricza gombóczátul.»

HATODIK FEJEZET.

(Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew févlevtti pvnctvmochcaarul.)

Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú, és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik. Egész nemzetség igérkezett belőle időjártával támadni.

Hanem hát kezdjük az elején a dolgot.

Egész József «császár» idejéig a zsidók csak úgy jártak keltek az országban, családnév nélkül, mint hajdan az igéret földén. Minek is lett volna nekik a családnév? hisz az ő ősiségök Palæstinában feküdt.

Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: t. i. kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyuttal az is mulhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válaszszanak maguknak, még pedig okvetlenül németet.

E végre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputatiók, hogy a zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az angyalok és igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány szinei közül; míg a ki csakúgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, a mit úton útfélen ragasztott rá a nép csufondáros ajka.

Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a commissio elé; de mivel abban a hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.

A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan szinű volt, a szamárhoz meg azért, mert a mikor a felesége hozományául kapott kétszáz tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember azt mondta neki: «szamár vagy!» És minden embernek igaza volt, a priori. Mert, hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti, mert az «epocillatio» joga a községeké és uradalmaké; az út melletti fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni; kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem iszszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót, hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort kivinni: igaza is volt benne! Ha már a német nekük annyi búbánatot importál, legalább a búfelejtetőnket ne engedjük neki exportálni.

Annálfogva egész méltán mondta minden ember Ábrahámnak, mikor az fiatal korában elkezdett borokat vásárolni, hogy «bist ein Esel». Ez az űzlet alig hozta be a kenyérre sóra valót.

Hanem az Ábrahám nagy psycholog volt. Előre látta, hogy a szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény feledékenységbe fog menni, a nélkül, hogy eltörülnék, mint például az, hogy «a lutheranusokat meg kell égetni,» hogy «a más feleségének udvarlókat le kell nyakazni,» hogy «a tolvajnak a szemét ki kell szúrni,» meg hogy «ha egy nemes ember elveszi a szolgálóját, szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron.» Soha se hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Igy járt a borkivíteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az útat a Dunán felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron s meglépesedett az űzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, a mi legnehezebb a borkereskedésben.

Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. A commissio azt várta tőle, hogy majd ezerével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott egyebet egy pinczetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét: «Rothesel.»

Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az adósé meg mindig csúnya.

Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával házasodni fognak. A leendő mennyasszonynak az apja az adandó «keszubbá»-t,[3] a mi 37½ Darham, legalább is megkétszerezteti, s a «párnászát»[4] lehúzza felére, azért hogy a vejét Rotheselnek híják. A nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek praktikus nézpontok voltak. S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a bajon utólagosan segíteni fog. De úgy, hogy még se kerüljön ezer aranyba.

Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint, hát «egy szamárnak» az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz aranyat rászánt.

Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál. Okos ember magában a fabrikában vásárol.

Mikor aztán odafenn volt, meghányta vetette magában a dolgot, hogyan kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák?

Ha az elején kezdi, az udvari cancelláriánál, először jön a kapus, azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a cancellár: az nagy lajtorja! felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. Ott van az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát, mikor már minden készen van is.

Ábrahám egyet gondolt. Volt neki «egy» ismeretsége a magas udvarnál. A titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt s annál nem tudja az ember, hogy cancellistának nevezze-e, vagy cancelláriusnak? Olyanformán jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, a ki a nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, a mikor Ábrahám beszólt hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a «Matyi úrfinak?» küldözött az öcscsének Ábrahám által nagybecsű falusi ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát is, a mit Ábrahám csak elvitt híven: de, ha kérdezte az úrfi, hogy mit hozott? azt mondá rá: «én nem tudom, mi lehet a batyuban!» Ilyenformán Ábrahám mindig szivesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.

A Matyi úrfi pedig valamiféle «benfentes» volt az udvarnál, ott dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? azt biz ő nem tudta. Tanácsokat osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez az utóbbi volna a legjobb. Senki sem olyan jó patronus, mint az inas.

Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jőjjön üres kézzel, vitt neki körtét. Abban az időben voltak t. i. divatban azok a fából faragott körték, a miket két felé lehetett nyitni, s azokban valami primitiv muzsika volt elrejtve (embryoja a kintornának), a mit ha az ember a szájába tett és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele s így tette a zsebébe: ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a császárhoz az ő instantiáját, a mit nem készített se ágens, se prókátor; hanem maga irta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár. Engem a magas commissió elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe még egy alázatos «i» betücskét.»

Ilyen munitióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták a nagy váróterembe, a hol már akkor sok ember volt.

Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az utazó épen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A legelső úri ember, a ki a váró termen végig ment, épen a Matyi úrfi volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arczú, sima legényke, olyan gyöngéd arczszínnel, mint egy kisasszonyé, puderezett hajjal, zöld selyem szárduthban[5], piros hajtókával, tarka virágos mellénynyel, tászlis újjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszin bársony puliderben, selyem harisnyában, csattos czipőkben s az oldalán a gyikleső koszperddel, a mi harántosan állt, mint az «f» betűn a keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját.[6]

S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga régi látogatójára: a mint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van? Hát a nagybátyja odahaza egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám, «Tréfaság az egész dolog!» mondá neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte magával három négy szobán keresztül, a hová neki minden koczogtatás nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, a hol ő maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.

Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyik-féle lesz.

Egy percznek a felénél hamarább visszatért az úrfi.

– Bemehet kend Ábrahám.

S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.

De nem látott Ábrahám a császárból egyebet, mint annak a csizmáit, azokról pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suviczkolva: ha Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.

Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába Ábrahám.

A Matyi úrfit már akkor ott találta az iróasztalnál; sietős dolga lehetett: írt.

Ábrahám meg volt főve a dicsőségtől; azt sem tudta, hogyan kezdje: «itt van, meg van! A császár maga irta rá az instantiára, hogy «fiat». Itt van a neve. Maga irta bele az «i» betűt a nevem közepébe. Itt van! Lelkem, dicsérd az urat…»

Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; a mint a kibontott irásba belepillantott.

– Aj weh!

– No mi baj Ábrahám?

– Ő felsége elfelejtette az «i» fölé a punctumot odatenni. A nélkül már most az az «i» úgy néz ki, mintha «e» volna; úgy, hogy ha eddig rövid Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré vagyok téve! Ugyan édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy egyforma tintával legyen) peczczentse oda az «i» fölé azt a szükséges kicsi kis punctumot. Úgy is kezében van a toll.

– Mit gondol kend? pattand fel az úrfi. A császár kéziratába beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.

– Csak egy punctum…

– A ki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, a mi kimaradt.

Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást s bement vele a nagy szárnyajtón.

Ábrahámnak egészen megkönnyebbült már most a szive tája. Egészen elérte a czélját; s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is. Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, a mint a tollát bele akarja ütni a tintába.

Az úrfi sietve jött vissza.

– Itt van kendnek az igazsága. Már most Isten áldja meg. Sok a dolgom. Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kivánok neki is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.

Ábrahám eltette az irását a tarsolyába és sirt mellette, mint egy házeresz. Matyi úrfi kikisérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy fali almárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé s mérgesen rivall rá:

– Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?

Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.

– No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis «szép asszony körtéjét.»

– De ezek az aranyak benne!

– Hát azért a kegyes pártfogásért, a miben részesített az úrfi.

– Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.

– De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az «i» fölötti punctumért?

– De csak nem fogok egy «i» fölötti punctumért egy marék aranyat elfogadni.

– Ha én nekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte. Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.

– Nekem nincsenek adósságaim.

– Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi, s nincs adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.

– Nekem nincsen kedvesem.

– Szeretője sincs? Ezt már higyje a ki akarja! Tán még most is hűséges a kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No hát költse el, traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a pénzt.

– Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet azért, a mit végzek, megfizet az, a kinek szolgálok. S a ki hivatalban van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga úrától. Vegye kend vissza a pénzét.

– Jól van «Ráby» úr, mondá a zsidó s visszatette a tarsolyába a pénzt.

HETEDIK FEJEZET.

(Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olvasoo nem fog megtvdni semmit.)

Jól van Ráby úr, azt mondta erre a zsidó. (Most már nem mondta neki, hogy «ifjú úr.») De már most nem megyek el innét, ha kikergetnek is, a míg három szót el nem mondok. Akárcsak a Szirmay gróf kápsáló barátja, a kinek nem volt szabad többet elmondani három szónál, még is elmondott vele mindent, bort! buzát! szalonnát!

– No hát halljuk azt a három szót!

– Hát az egyik az: hogy a mióta én ezt a télen sáros, nyáron poros világot járom, se keresztben, se hosszában nem találtam még olyan emberre, a ki a pénztül megijedt volna. Ma bukkantam az elsőre. Hogy meg volt ijedve attul a csomó aranytul, a mit a markában tartott! Azt hittem szentül, hogy a fejemhez vágja. Azután szeretőt nem tart, nem iszik, nem kártyázik, nem bratinázik senkivel. Ilyen sincs több. Ámbátor azt mondta bölcs Salamon, hogy semmi új sincs a nap alatt. No ez új! Azután a kit még csak annyira sem visz rá a lelke, hogy a más irásában egy «i» fölé odapeczczentse a punctumot; mert még azt is hamisságnak találja. Ilyen ember nincs több a világon! Ezt nekem meg kellett mondanom.

– No ez elég hosszú volt «egy» szónak; hát a másik mi lesz?

– Hát a másik meg én rólam szól. Mert a milyen igaz, hogy engem még tegnap Rotheselnek hittak, oly igaz az, hogy a mi kincset a Rothesel felfedezett valahol, azt a Rotheisel felásatlan nem hagyja. Én tudok egy kincset, a minek a fölvételéhez, valamint a mesékben halljuk, szűzkézre van szükség.

– Nem értem miről van szó?

– Elhiszem azt. De annál jobban értem én. Van valahol egy elásott kincs: nem példabeszédképen mondva, igazi kivert körmöczi aranyokbul élére vert kincshalmaz, a mire én rá akarom az én egyetlen választott vitézemet vezetni. Van ott több mint százezer forint.

– Még sem értem. Kié az a kincs?

– Ez a kincs a legnyomorultabb emberek véres verítékéből van összegyűjtve; didergő emberek utolsó gúnyájából, éhező nyomorultak falatjaiból összeharácsolva, földönfutóvá tett telkes gazdák átkaival, özvegyek és árvák könyhullatásaival megtetézve, országtul, királytul elcsalva, eldugva. Az úr szülöttevárosának a népe az, a ki összeéhezte, összeizzadta ezt a kincset, s szaporítja folyvást; s maga rongyossá lesz mellette, koldussá, földönfutóvá; ott hagyja üresen a telkét, s ha soká tarthat ez így, elpusztul miatta az egész város. És én tudom azt jól. S erre a kincsre én az urat rávezethetem, ha kiáshatja a sárkány körme közül, kétharmada visszatér a szegény nyomorgatott néphez, egy harmada pedig a feljelentőnek jut.

– De hát ha ön tudja, mért nem jelenti ön fel maga?