Part 34

E szóra a legelső érzés az öröm volt, mely a rab arczán végig vonaglott. A megkínzott idegek kéjelegtek abban a gondolatban, hogy nem kell hát a vontatott hajóhoz kötve érezniök a fullajtár ostorcsapásait, hogy még tovább is szerelmeskedhetnek ezzel a szép földi világgal, s nem kell atomjaikra megoszlaniok a négy elementum között.

De csakhamar rajtok ütött a kegyetlen zsarnok, a hajthatlan lélek, s visszakorbácsolta a gyáva örömök kutyakölykeit oduikba.

– Nem kell nekem senki kegyelme! rikácsolt, a hogy csak birt, kezével az ágya szélébe kapaszkodva. Hajtsák végre az itéletüket rajtam! Nem fogadok el tőlük kegyelmet! Nem megyek el innen! Itt akarok meghalni! Nem megyek el!

– Dehogy nem mégy, szegény Ráby! Majd megmutatom én, hogy milyen szépen elmégy egybe! Csipjétek fel, legények! Aztán «sertifurti» ki vele!

Azzal négyen kezénél-lábánál fogva felkapták a jámbort s minden rángatózása daczára levitték a rabok lépcsőjén a hátulsó udvarra. Ott a fáskamrákon túl egy nagy tömör fal volt, a minek egy kis vaskapuja szolgált az «újvilág-utczára», ezt a kaput kinyitá Janosics uram, s arra a négy hajdu kivitte (a nem Rab – Rábyt többé) az utczára. Ott jó messze a vármegye házától letették a hideg kőre. Meg se mozdult: a düh és tehetetlen erőfeszítés miatt újra elhagyta az eszmélete; ott maradt fekve, mint egy darab korhadt pudvás fa.

– A ki nekem még egyszer megpróbálja «beereszteni» Ráby Mátyást a vármegye házába, olyan száz pálczát kap, hogy még a deres is megjajdul alatta.

Ezt mondva, Janosics uram a négy hajduval diadalmasan tért vissza a kis ajtón. Ez volt a Columbus tojása! ez volt a gordiusi csomó.

Nem kell már az uraknak azon veszekedni, hogy kinek a lelkén veszszen a Rab Ráby? – Nincs már Rab Ráby sehol!

Janosics uram nagy fütyörészve tért meg a szobájába.

De egyszerre csak elhagyta a fütyülő kedve: a torkához kapott.

Meg akarta fojtani valami.

Az egész teste egyszerre megzsibbadt s öldöklő kínok nyilaltak egyik oldalából a másikba.

Kiáltani akart s hang helyett vér ömlött az ajkaiból.

Összeesett; a torkára mutatott. Meg akarja fojtani valami.

Igen, az az aranyrojtos selyemkendő, az fojtja meg.

Megmondta neki az az asszony: «ne nyulj hozzám!»

Az orvos, a ki hozzá siet, megrémülve kiált fel:

– Ez a keleti pestis! Most már kitalálta a jelenségeiből a rettenetes vészt.

S azzal erre a szóra szétfut minden ember a haldokló mellől s ott hagyják kínlódni a rázárt ajtó mögött, a mig csak el nem csendesül. Az azt jelenti, hogy meghalt.

Akkor aztán két halálra itélt rabot érte küldenek s azok belehempergetik egy lóbőrbe, úgy hurczolják ki a temetőbe: minden énekszó nélkül.

A közönség csak azt tudakolja, hogy vajjon elég oltatlan meszet töltöttek-e a gödrébe, a hová elásták?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Ráby pedig ott feküdt félholtan az utcza szélén.

Egy olyan utcza szélén, a melyikben akkor még nem volt több fal, mint a rengeteg nagy Károlykaszárnya, az egyetem kórháza, aztán meg a nagy kőkerítés a megyeház hátulsó udvarán.

Egyszer napjában rendesen mégis akadt valaki, a ki ezen az utczán is végig menjen.

Egy vén zsidó, Ábrahám. Ez volt a minden reggeli útja. A vörös köpönyeg el volt már a zsidónak engedve. Fekete talárban szabad volt járnia, prémes kaftánnal.

Másodmagával jött. Az a vöröshaju siheder a legkisebb fia volt. Azt azért hozta magával, mert jó lábai voltak. Szaladva megjárta az utat Pestről Budára két óra alatt.

A gyereket ott szokta hagyni az utcza szegletén, csak ő maga jött el a kis vasajtóig.

Ott addig leskelődött a reggeli órában, mig a kulcslyukon keresztül meglátta a szövetséges hajdut közelíteni.

Akkor egy papirosba csavart aranyat bedugott a kapu alatt; mire onnan belülről valami más papirdarabot toltak ki a küszöbre.

Ez volt a hiradás Rab Rábyról.

Ezt a czédulát aztán odaadá a szögleten settenkedő veres fiúnak.

– Osztán szaladj!

Az már tudta, hogy hová? Mariskához vitte Budára.

Ezen a reggelen Ábrahám zsidó a czédula helyett magát a Rab Rábyt találta meg, az utczára kilökve.

Nem ütött lármát, nem kezdett jajveszékelni, leborult mellé, a szivére tette a kezét, – még dobogott.

Azután leveté a meleg rókaprémes kaftánját, beleburkolta a fagytól, kintól elaléltat, ölébe vette, úgy vitte a szegletig. Ott azután a fiával együtt ketten egy gyaloghintóig czepelték, abba befektették s elvitték magukkal.

Senkinek sem mondták, hová?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mint a seráphok éneklése, mint a spæhrák harmoniája, mint a hattyu haláldala, mint minden, a mi csak édes van földi és földöntúli hangban, olyan szó ébreszté mély halálálmából az árnyak közé visszatérő lelket.

«Isten hozzon vissza, szegény Ráby Mátyás!»

A felébredő egy meleg langyos illatoktól üdített, kis szobában találta magát, puha párnák között fekve, s a mi a szemébe mosolygott, az két mennyország volt; tele a paradicsomnak minden nevető angyalaival, a legkékebb, a legsugárittasabb égmennyezet: – két szerető, hűséges szem…

*

A szent-endreiek máig sem lelték meg a nagy kincses ládájukat; azt ugyan jól el találták tenni!

TÖRTÉNELMI BEFEJEZÉS.

A ki azt hitte, hogy regényt olvasott, az jól teszi, ha nem olvassa tovább a következő lapokat, a mik már csak a történet-buvárt érdekelhetik, a ki e rendkívüli ember életviszontagságaiban egy érdekes korszak illustrátióját fogja megtalálni.

A mint az agyonkínzott Ráby a szeretetteljes ápolás mellett annyira magához jött, hogy lábon tudott állni (már akkor szüret felé volt az idő), haza sietett Szent-Endrére, a házát rendbehozni s megszüretelni.

A házában már lakókat talált s a szőlőjét leszüretelve.

Nagy lármát csapott, hogy mi dolog ez? Arra előjött a szolgabiró s tudtára adta, hogy mindenféle kártételekért, a vármegyének okozott költségekért, a börtönben való tartásdíjért, de különösen tizennyolczezer forintnyi adósságért a házát és földeit biróilag lefoglalták.

Ráby tudta, hogy senkinek sem adósa. Hanem azért nem jött indulatba. Egész nyugalommal arra kérte a szolgabirót, hogy küldje át hozzá azokat a periratokat, a mikben az említett tartozásokért el van marasztalva, ő készpénzzel kifizet minden követelést.

A szolgabiró belement a kelepczébe s elküldte neki a nagy percsomagot. Csakugyan szabályszerü processus volt az, polgári perrendtartás szerint, a mit az alatt folytattak ellene idekinn, a míg odabenn a criminális eljárás kezét-lábát vasban tartá. A követelések rendesen instruálva voltak, exceptivák, replicák, duplikák, appellaták szépen következtek egymásután; csakhogy minden instrumentum «hamis» volt. Kötelezvények, császári rendeletek, mind egy szálig falsumok.

Ráby nem gondolkozott rajta sokat, összenyalábolta az egész, hamisítványokkal teljes actacsomagot s minden servus humillimus nélkül vágtatott fel vele Bécsbe. Meg akarta azt mutatni a császárnak.

Hanem a császár nagy beteg volt; Rábyt nem eresztették eléje. A magyar udvari cancellárhoz lett utasítva.

Annak előadta az egész szent-endrei ügyet; végig hallgatták kegyesen.

Akkor az mondta neki a cancellár:

«Önnek tökéletes igaza van. A szent-endrei előljáróság százötvenezer forintnyi sikkasztást követett el. Ezt ön adatokkal bebizonyította. Ez összegből önt illeti egy harmad, mint feladórész. Itt az utalvány, fizettesse ki magának a kincstárnál.»

Erre nem hogy örömében összeütötte volna a bokáit Ráby Mátyás, hanem még felfortyant.

«Nekem nem kell a feladórész! Én nem a pénzért fáradtam, szenvedtem, hanem a nép felszabadításáért. Én nem kérek magamnak jutalmat, azért, hogy a bűnt felfedeztem, hanem megtorlást és büntetést azoknak, a kik a bűnt elkövették.»

A bolond! A helyett, hogy a gyönge ötvenezer forintokat beseperte volna a táskájába s azzal örök időkre «karsamadinert» mondott volna az egész udvari és dicasteriumi pereputtynak, csak azt követelte, hogy neki állítsák vissza a becsületét! Mintha nem régen meg volna irva, hogy «pénz – becsület!»

Erre aztán vállat vont a cancellár s azt mondta neki, hogy: no hát adja be a memorandumát a cancelláriához, aztán lássa, hogy mi lesz belőle.

Beadta és járt utána.

Az pedig épen olyan mulatság, mint mikor valaki egy mókust szelidített meg, s azt elereszti a gyümölcsös kertben. Azt azután kergetheti egyik fáról a másikra, csalogathatja dióval, mézeskalácscsal, hogy újra kézrekeríthesse. Soha se fogja azt el!

Expeditor, registrator, protocoll-director, egyik a másikhoz utasítgatta a memoranduma keresésében, mikor már azt hitte, hogy no most leborítja a sipkájával, huss! megint a másik fára szaladt fel a memorandum. Utoljára nem találták sehol; – bizonyosan bebujt valami lyukba.

Ekkor egyszer egy napra megnyilt ismét a controllor-folyosó.

A császár annyira felgyógyult, hogy a panasztevőket újra személyesen elfogadhatá.

Itt látta őt újra Ráby. A császár még jobban össze volt törve, mint ő. A betegség halált jósló rózsái égtek az arczán.

Végighallgatta Ráby szenvedéseit s akkor azt kérdezé tőle, hogy volna-e bátorsága még harmadszor is visszamenni ellenségei közé?

– Harmadszor! és tizedszer is! Mig megtorlom őket.

A császár ezúttal olyan biztosítékot adott Rábynak, a mi csalhatatlanul megvédje őt minden bántalmazás ellen.

S jó sikere volt e találmánynak. Ráby keresztül-kasul járta vele Pestet, Budát, és senki rá nem tette a kezét. Leutazott Szent-Endrére is ezen «ægis» alatt s ott fényes nappal járta sorba a zsellérházakat, a honnan bizonyítékokat kellett gyüjtenie. A szolgabiró megtudva ezt a lábatlankodását, nagy hirtelen utána küldé a két ismerős hajdut; az utczán találkoztak össze vele. Az egyiknek a kezében volt egy kötél, a másikéban egy láncz. Ráby engedte őket egészen közel jönni magához; akkor egyszerre szétcsapta a köpenye szárnyait előttük, mire mind a két hajdu megszeppenve húzta magát a falhoz s dugta a kötelet meg a lánczot a háta mögé; Ráby ezúttal a hajdani huszárezrede egyenruháját viselte, s a katona-uniformis előtt éktelen respectusa volt mindig a digának.

– No hát mit akarnak kendtek? kérdezé tőlük Ráby.

– Csak tiszteletünket kivántuk tenni alássan.

– Örülünk, hogy jó egészségben láthatjuk.

– Furcsa kis öröm, meg tisztelettétel: lánczal és kötéllel a kézben!

A huszáregyenruha ezuttal megőrzé mindenféle veszedelemtől. Szerencsésen beszerezte a szükséges bizonyítványokat mind s azzal sietett vissza Bécsbe.

Mikor minden adattal felszerelve, egész diadalelőérzettel sietne a császári várlak felé, nagy néptömeggel találkozik össze, mely egy papot kisér, a ki kezében a szent feszületet viszi, levett süveggel, előtte a ministrans, füstölővel és csengetyüvel. Kérdezősködésére azt a választ kapja, hogy most adják fel a császárnak a halotti szentségeket.

Ráby kétségbe esett. Minden reménye tönkre volt téve. Megfordult, haza sietett s levelet irt a császárnak:

«Uram! Mielőtt az Isten szigoru itélőszéke előtt megjelennél, szolgáltass igazságot az elnyomott községeknek, hogy ne kelljen számadásra vonatnod ott fenn igazság nevében meggyilkolt annyi ártatlan embernek véreért, s az özvegyek és árvák könyhullátásáért!»

Ráby régi jó barátja, a cabinet-titkár bevitte azt a levelet a császárhoz s a császár elolvasta azt.

Ráby nyugtalan éjszakát töltött szállásán.

Reggel hat óra tájban, február 20-ikán az István-templom lélekharangja költé fel álmából. Sietett fel a Burgba.

Mire odaért, II. József már elköltözött e földről.

A cabinet-titkár könyező szemekkel jött ki Ráby elé s egy czédulát adott át neki; azt a császár diktálta végleheletével. Ez iratban bocsánatot kér tőle és minden alattvalójától, a kinek életében panaszra adott okot; ő is csak ember volt, mint a legszegényebb koldus; s minthogy e világtól megválva, az ártatlanul szenvedőnek többé elégtételt szerezni nem tud, utasítja őt az utána következő trónörököshöz.

Ugyanezek a kifejezések fordulnak elő II. Józsefnek a végrendeletében is, mit a kormány nyomtatásban is közzé tett.

*

Ennél a catastrophánál már csakugyan befejezhette volna a maga drámáját Ráby Mátyás; de még ekkor sem hagyta megpihenni nyughatatlan lelke.

A mint II. Lipót mint megkoronázott magyar király a trónra lépett, Ráby újra elővette a sérelmes ügyet. Leírta a sokszor kárba veszett memorandumot még egyszer, s azt átadta az uralkodó fiának, Ferencz főherczegnek. Rövid időn hivatta őt II. Lipót. Beléptekor így szólt hozzá:

– Ön az a derék férfi, a ki az állam javáért vérét és vagyonát áldozta? örülök, hogy önt láthatom.

S mikor Ráby elő akarta adni az ügyet, azt mondta neki:

– Mindenről értesítve vagyok, a fiam Ferencz elmondta az egész esetet. Legyen ön nyugodt. Igazságot fogok önnek szolgáltatni, hogy meg lesz vele elégedve. Meg is jutalmazom önt érdemei szerint! Jőjjön vissza ön nyolcz nap mulva.

Nyolcz napig Ráby Mátyás a legboldogabb ember volt a világon. A nyolczadik napon azzal a hírrel költik fel álmából, hogy II. Lipót hirtelen meghalt.

Ez is a sírba vitte a Rábynak tett igéretét.

*

Most már csakugyan minden közönséges ember fia azt tette volna, hogy elfogadja a kinált ötvenezer forintot s aztán fidibusnak vágja az egész szent-endrei processust; de Ráby nem tartozott a kigyógyítható betegek közé.

Most már a meggyilkolt becsületét akarta föltámasztani.

Halottakat föltámasztani mindig emberfölötti küzdelem volt; pedig azoknak csontjaik, izmaik vannak; hát még egy megölt, eltemetett becsületet, a mi egy megmarkolhatatlan fogalom: egy semmi!

És mégis vannak emberek, a kik nem sajnálják úgy a koporsóban fekvő kedvest, nem az egyetlen gyermeket, mint ezt az eltemetett becsületet; a kik viselik miatta a gyászt évről-évre szakadatlan, a kik nem beszélnek egyébről, csak erről a halottjukról, kik mindennap megzörgetik a kripta-ajtót és hivogatják: jőjj vissza! támadj fel! És aztán ilyen kriptája az eltemetett becsületnek annyi van, a hány ember a nevüket ismeri; s mikor egy nagy társaságba belépnek, az egy egész temető. Minden embernél el van temetve az ő halottjuk.

Ráby valamennyi ismerőse arczáról leolvasta, hogy az tud annyit, hogy ő éveken át aljas gonosztevők közé volt elzárva nehéz lánczok között, és azt senki sem tudja, hogy miért? Az emberek kitérnek előle, s vigyáznak a szavaikra; azt mondják róla, hogy «denuncians!»

Rettenetes szó! Utálatosabb a rablónál, a méregkeverőnél; a hóhérlegény, a kutyapeczér szégyenlene egy asztalnál ülni vele! És azokban az években hemzsegett Bécs, Buda ettől a fajától a kétlábu kigyónak; mindenütt jakobinusok, forradalmárok után leskelődtek, tele volt e mérges hüllőkkel minden salon és lebuj.

S Rábynak éreznie kellett, hogy őt minden ember ezek közé számítja.

Addig könyörgött Ferencz császár-királynak, mig az 1792. márczius 9-én kiadott egy cabineti rendeletet, s azt megküldte minden dicasteriumnak, a miben az volt kimondva, hogy minden névtelen feladás olvasatlanul félrevetendő; csak az olyan méltatandó figyelemre, a melynek a feljelentő aláirja a nevét, s a bevádlottal szemtül-szembe kész szavának állni. Végzi e rendelet e szavakkal: «mert a milyen utálatos az árulkodó, ép oly megbecsülendő az, ki a veszélyeket jókor felfedezi, a mik az államnak, rosszakaratu emberek, vagy hanyag tisztviselők részéről kárt okoznak». E rendelet a hamisan árulkodónak szigoru büntetést, az igaz bevádlónak jutalmat igér.

Ráby azt hitte, hogy ezzel ő most ki van fényesítve.

Rövid időn rájött, hogy nincs.

Valami peres ügyben tanubizonyságot kellett volna letennie, s ekkor a törvényszék előtt a szeme közé vágták, hogy ő nem lehet tanu, mert Magyarországon el lett itélve gonosz tettekért hosszu nehéz fogságra, a mely alól csak a császár kegyelme szabadította ki.

Hogyne rohant volna ennél a szónál Ráby a fejével a Burg kapujának.

Nem kellett már neki se pénz, se boszuállás, csak az eltemetett becsületét követelte vissza.

De hogyan jusson annak a koporsójához?

Egy kulcsa volt a kripta-ajtónak: a Pestmegye által hozott itélet. Ezt sohasem kézbesítették neki. És semmi utána járásra nem tudott hozzá jutni.

Utoljára arra a vakmerőségre vetette a fejét, hogy álruhában, az arczát elváltoztatva, lement még egyszer Pestre. Ott álnév alatt felkereste a királyi tábla pertárnokát, a ki őt soha sem látta. Annak elmondta, hogy neki Ráby Mátyás ellen valami nagy pere van, a minek a megnyeréséhez szüksége van a Ráby ellen hozott itéletre. És aztán, hogy annál nagyobb sikere legyen az instantiájának, legyalázta a pertárnok előtt azt a Rábyt irgalmatlanul. S ezzel járta meg legjobban. A pertárnok jól összeszidta, hogy meri azt a derék embert rágalmazni? ő nem ismeri a személyét, de az actáit olvasva, azt meri mondani, hogy az egy derék, becsületes hazafi, a kivel igazságtalanság történt, azért annak az itéletét nem is engedi elolvasni, takarodjék innen. Utoljára, hogy Ráby nem szünt saját magát szidalmazni, a derék pertárnok annyira haragba jött, hogy kilökte őt az ajtón.

Meg volt tehát az az elégtétele, hogy saját magáért kidobták. Egyetlen jóakarójára talált rá véletlenül, s az meg a saját ellenségének nézte s úgy megvédelmezte ellene, hogy nem férhetett hozzá.

Akkor aztán még veszedelmesebb módszert kisértett meg. Egyenesen a megyei pertárból akarta lemásoltatni bizalmas emberei segélyével az itéletét. Ezen meg majd rajta vesztett. Neszét fogták, hogy itt lappang a városban; alig tudott a hegyeken keresztül elmenekülni gyalog Vörösvárig.

Ebbe egy esztendő beletelt.

Ráby már ekkor kezdett a becsületének a bolondja lenni.

Addig járt a királyra az igazoltatását követelni, mig I. Ferencz megtette azt, a mi eddigelé hallatlan a törvénykezés történetében. Becsületbiróságot nevezett ki, mely Ráby Mátyás egész peres ügyét átvizsgálja.

A király előre figyelmeztette Rábyt, hogy gondolja meg a dolgot; mert ha csak egyetlen egy, ha csak a legkisebb vádpontban is bűnösnek fog találtatni, az végveszedelme lesz.

Nem félt tőle; kivánta a vizsgálatot.

A becsületbiróság állt két magyar és két német tanácsosból, a kikhez elnökül egy osztrák minister lett kijelölve (a kit Ráby csak N. betüvel jelez). A király megparancsolta, hogy Pestmegyéből szállítsák fel Bécsbe Ráby Mátyás összes actáit. Megküldték azokat egy egész tele szekérrel. A becsületbiróság nekiült.

Ráby a német tanácsosok részrehajlatlanságában bizott; de ugyancsak felsült velük. Azok gyávák voltak a magas dicasteriumokkal collisióba hozni magukat, s mind a ketten himeztek-hámoztak; azt mondták, hogy nincsenek tisztában a dologgal.

Ellenben a két magyar tanácsos, a kiktől Ráby inkább tartott, határozottan azt mondta ki, hogy Ráby semmiben sem bűnös, a mivel vádoltatik.

Hátra volt az ötödik szavazat, az elnöklő miniszteré.

Hogy mennyire érdekelve voltak ebben az ügyben a legmagasabb körök is, bizonyítja az, hogy a döntő szavazatu minisztert a bécsi udvari körök legünnepeltebb szép asszonya által akarták rávenni, hogy ejtse el Ráby ügyét.

A minister ellene tudott állni a szép szemeknek, s ő is a két magyar szavazatához adta a magáét.

Ki volt hát mondva a becsületbiróság által, hogy Ráby ártatlanul szenvedett. A miniszter egy huszonkét ívre terjedő előadást nyujtott át az uralkodónak, melyben Rábynak tökéletes igazsága fényesen ki volt derítve. A király erre maga elé hivatta Rábyt, s örömét fejezte ki megérdemlett diadala felett.

Az itélet mellette szólt. S az igazságos volt, megtámadhatatlan, gyanusíthatatlan.

Csak az kellett, hogy ezt az itéletet már most a kezébe kapja.

Hanem itt akadt fenn megint.

A dolog a minisztertanács elé került, s ott azt mondták, hogy az ugyan nagyon szép, hogy a Ráby Mátyás ilyen igaz ártatlan ember, de azért mégis neki ezt az itéletet nem lehet kiadni, mert ha a kezébe kapja, az azt bizonyosan ki fogja nyomatni, szétküldi a világba, még a hirlapokba is beiktatja. S ez most rossz vért fog szülni; a magas dicasteriumok megneheztelnek érte; azt pedig a mostani háborus, revolutiós időben nem szabad koczkáztatni; tehát csak elégedjék meg a Ráby azzal, hogy ő maga tudja, hogy a becsületbiróság ártatlannak itélte.

Ez meg nem akart abba belenyugodni. A becsület nem olyan, mint a boldogság, a mi azt akarja, hogy elbujjanak vele, az dicsekedtetni akar magával.

Ráby folyvást törte a fejével a Burg ajtaját; de már nem eresztették a király elé.

Végre rálesett egyszer a templomajtóban; ott nem parancsolnak udvaronczok, ott vetette magát a lábaihoz s megragadva a király kezét, úgy könyörgött neki, hogy ne tartsa tovább kriptába zárva a becsületét; hiszen él már, fel van támasztva.

A király azt mondta neki:

– Fiam, én most már nem tehetek semmit; holnap indulok az armádiához, hogy ennek a szerencsétlen háborunak véget vessek, fordulj a palatinushoz, Sándor főherczeghez; ő viszi távollétem alatt a kormányzás ügyeit.

Másnap már betört Ráby a palatinushoz, s követelte tőle a becsületbiróság itéletét.

A nádor ezt felelte neki:

– Azt az itéletet nem lehet kiadni. Önnek a világ szemei előtt vétkesnek kell maradnia; mert azt lehetetlen kihiresztelni, hogy annyi magas hivatalnoka az országnak goromba vétséget követett el önkényileg.

Ráby elkeseredésében kemény szavakat mondott a nádornak.

Akkor azt tanácsolta neki, hogy indítson az ellenfelei ellen pert a királyi tábla előtt; mire így szólt Ráby:

– Ahhoz énnekem Mathuzsálem életére, Croesus kincsére s Job béketürésére volna szükségem. Én csak az Isten elé appellálhatok már, a ki előtt mindnyájan állunk, a ki nekünk és fenségteknek úgy fog igazságot szolgáltatni, a hogy fenségtek igazságot szolgáltatnak alattvalóiknak.

E vakmerő szavak után útjára ment Ráby.

A palatinus néhány nap mulva egy tűzjátékból eredt szerencsétlen felrobbanásnál halálra sebesült.

Rábynak azonban a rendőrfőnök által tudtára adatott, hogy minden további nyugtalankodástól eltiltatik, s ha még egy szót beszél a maga dolgáról, a rezidencziából el lesz távolítva.

Várnia kellett, mig a császár ismét visszatér abból a szerencsétlen háboruból, a mit nem végezhetett be.

Ismét megjelent előtte, kérve, könyörögve az itéleteért.

Ekkor azt a választ nyerte, hogy a becsületbiróság munkálata mindenestül együtt elveszett, nem található sehol.

Annyi kézen ment keresztül, hogy nem tudni, merre tévedt el!

Ráby most már kezdett futó bolond lenni. Egyik embertől a másikhoz futott. Egyik tanácsostól a másikhoz nyargalt, keresni azt az irást, a miben a becsülete helyre van állítva. Sehol sem találta.

Utoljára kezdett alkalmatlanná válni. Valamit kellett kigondolni vele, hogy megszabaduljon tőle a világ.

Mindig panaszkodott a magyar igazságszolgáltatásra; úgy volt helyes, hogy egyszer már az osztrák igazságszolgáltatásból is adjanak neki egy kis kóstolót, a mitől kigyógyuljon.

Egy napon hivatják a rendőrfőnökhöz, a ki elmondja neki, hogy ime azzal van vádolva egy bizonyos L** által, hogy ő tőle száz forintot fogadott el egy magas államhivatalnok megvesztegetésére. Az ilyen bűntény pedig Ausztriában szigoruan megtoroltatik. Bizonyítsa be, hogy ártatlan.

Ráby nagyot bámult; az egész világon mindenütt a vádló az, a ki bizonyítani tartozik, nem a vádlott! Nem hitték el neki. Az ő dolga bebizonyítani, hogy nem akart vesztegetni. Adnak neki három napot. Ha az alatt elő nem hozza a bizonyítékait, szabad lesz választania, hogy itt akarja-e magát elitéltetni Bécsben, vagy pedig odahaza a honi birák elé akar állíttatni?

Biztató alternativa!

Az a három napi haladék világosan arra volt neki engedve, hogy szedje a sátorfát s szökjék a merre lát.

Bizonyos volt, hogy most már ilyen kigondolt aprólékos bűntettért akarják elitéltetni, becsukatni; akkor aztán, ha egy kis folt van ejtve a becsületén, mosogathatja azt már; rajta szárad az örökké!

Nagy elkeseredésében elment egy jó barátjához, elpanaszolni neki azt a keserves baját. Annál történetesen egy idegen is volt jelen, a ki végighallgatva Ráby panaszát, a mint a vádló L** nevét meghallá, diadalmasan kiálta fel: «hisz ez egy notórius rágalmazó, ki a bécsi fenyítő törvényszék által hamis feladásért már el volt itélve! Jőjjön velem, kikerestetem az itéletét».

Ezzel az itélettel a kezében aztán visszament a rendőrfőnökhöz Ráby.