Part 33
Már nem készült; megesett rajta. Gutaütést kapott.
Jól mondta azt: «mégis az az ember ölt meg engem.»
Mikor a titkár belépett hozzá, már eszméletén kívül volt.
Rögtön futottak orvosért, sebészért.
A sebész hamarább érkezett, mint a megyei főorvos.
Egyike a sors véletlen szeszélyeinek, hogy a sebész, a kit legelébb megkaptak, hogy a főúrhoz vigyék, ugyanaz volt, a ki egykor Ráby Mátyást gyógyította, mikor megmérgezték, s ki e miatt sok üldözésnek volt kitéve. Most ennek kellett odajönni, hogy megmentse annak az embernek az életét, a ki Ráby szenvedéseinek kiváló intézője volt.
A sebész keze reszketett, el is volt fogulva; talán a beteg maga is okozta a balsikert görcsös rángatózásaival. A műtétet oly szerencsétlenül hajtotta a sebész végre, hogy a beteget halálra sebesíté.
Mikor erről meggyőződött, elfutott kétségbeesetten, ott hagyta a sebészi eszközeit s maga rohant az orvosért elmondani, hogy minő szerencsétlenséget okozott.
A nagy vérvesztésre a gutaütött eszméletéhez tért, de csak azért, hogy megtudja az odaérkezett orvostól, hogy a legirtóztatóbb kínok várnak reá, a mik között meg kell halnia.
Mikor a nemes úr megtudta, hogy menthetlenül el van veszve, azt kérdezte, hová lett az a sebész, a kinek az ügyetlensége ezt a balesetet okozá?
Mondták neki, hogy a Dunába akarta magát ölni, de elfogták.
Erre azt mondta a titkárjának, hogy hozza elő a végrendeletét.
– Még egy pontot írjanak bele. Minthogy a sebész, a ki halálomat véletlenül, akaratlanul okozta, a miatt majd földönfutóvá lesz s minden keresetét elveszti, annálfogva adják át neki egész évi bennmaradt fizetésemet; van egy kis házam Budán, azt is neki hagyom; – legyen holtig hol laknia.
Ez az egy vonás egészen kidomborítja a jellemét ennek a rendkívüli alaknak, a ki eszményképe volt a magyar conservativ főnemesnek; törhetlen, hajthatlan fölfelé is lefelé is egyaránt; vasból vert bajnoka a régi eszméknek, az új korszakkal nem alkudozó, nem kaczérkodó; erőszakos és keménykezű az ellen, a ki elveit megtámadja; de nagylelkű és jótékony ahhoz, a ki csak őt magát sértette meg; – modorában, külsejében cynicus és barbár és a mellett minden csepp vérében nemes. – Arany, a mi rozsdás.
Úgy is halt meg. A mint egy karczolást ejtettek rajta, porrá omlott.
A mikor Rab Ráby a siralomházban várta a halála napját, a háromszor megcsendülő «szegény bűnösök lélekharangja» nem ő neki szólt, hanem a nagyméltóságú gróf Niczky Ferencz úrnak, Magyarországon a király valóságos helyettesének, a régi épület legerősebb kidőlt oszlopának…[41]
ÖTVENEDIK FEJEZET.
(Mi tevrteent wala az titokteliess felsev zobaaban?)
Hogyan váltotta fel Fruzsinka asszony Mariska leányasszonyt, abban a felső szobában, ott Rab Ráby tömlöcze fölött? – Hogy ezt kimagyarázzuk, nagy kerülőt kell tennünk.
Fruzsinka asszonyt akkor, mikor a férjét üldözőitől megszabadította, s maga is a legnagyobb kelepczéből csak alig tudta kihúzni a lábát, ennek az esetnek a következtében megszállotta a szentlélek. Valami nagy dologra határozta el magát. Ha megszabadult egyszer Ráby, szabaduljon meg kétszer is, szabaduljon meg egészen!
A czimboráitól azonnal búcsut vett, azokat utasította, hogy menjenek ki Magyarországból, csatlakozzanak Törökországban valamely harámbasához, ott a haramiamesterség még tisztességes hivatal, értenek hozzá; folytassák ott.[42]
Maga pedig levetette a Villám Pista-féle köntöst, felvette megint az asszony-gunyát, átment Erdélybe, letelepedett a híres zsibói házban, kitért kálvinistának s rögtön megindította a válópert «szökevény» férje ellen. Igen jó titulusa volt hozzá; «hűtlen elhagyás», «bebörtönöztetés». A felől biztos lehetett, hogy Ráby Mátyás nem fog megjelenni az edictalis citatióra; s akkor in contumaciam elválasztja a consistorium a feleségétől három hét alatt. Akkor aztán megszabadul Ráby Mátyás az utolsó legnehezebb lánczától is, senkinek sem lesz Rab Rábyja, még a Fruzsinkának sem. Vissza akarta adni Ráby Mátyást maga-magának. Jót akart tenni.
Már javában folyt a válóper, a mikor hirét vette, hogy a futóbolond Ráby megint csak beledugta a lábát abba a kalodába, a honnan nagy keservesen tudta már egyszer kihúzni, s megint odajutott Pest vármegye tömlöczébe.
Ekkor összekáromította az egész világot: hát a Herkópáter sem akarja, hogy abból, a mit ő elkezd, valami jó lehessen! Bújában, bosszújában megint felvette a férfiruhát, övébe dugta a mordályokat, lóra kapott s újra neki indult Villám Pista hirével felrémíteni a világot s most már kegyetlenkedett.
Vakmerő betöréseit a horvát határszéli lankásoktól egész a solti határig kiterjeszté s nem a lovat lőtte ki már a pandúr alól.
Egy éjjel azonban hirtelen rosszúl kezdte magát érezni s kénytelen volt a czimboráitól egy halászkunyhóban elmaradni. A halász elárulta őt a pandúroknak, rajta ütöttek, nem tudott se menekülni, se védekezni; elfogták, felhozták Pest vármegye börtönébe.
Mire ideértek vele, már alig állt a lábán, valami ragályos bajt hozott magával a török határszélről. Ott azt nagyon olcsón adták.
A mint Janosics uram megpillantá a behozott foglyot, egész gyönyörűséggel látott a beneventáláshoz. Még most is sántított a lövéstől, a mit kapott tőle.
– Bekerültél hát, drágalátos szép madár! No majd mingyárt lekoppaszszuk rólad ezeket a czifra tollaidat!
S hozzá kezdett a koppasztáshoz.
A Villám Pista nyakán volt egy szép fekete selyemkendő nagy tenyérnyi aranyrojttal, legelébb is azon kezdé a porkoláb, hogy azt leoldja onnan.
– Ne nyúlj hozzám, porkoláb; mert bizony megbánod! nyögé a beteg rabló.
– Dejszen jobb lesz ez az aranyrojtos nyakravaló nekem! szólt Janosics nevetve, s mingyárt fel is kötötte a saját nyakára.
– Attól fulladsz meg, porkoláb, meglátod!
Mikor aztán a várnagy a többi ruháiból is le akarta vetkőztetni, a felébredt asszonyi szemérem iszonynyal lázadt fel ellene. Villám Pista – nem, Fruzsinka elkezdett kétségbeesetten tiltakozni.
A női jajszavakra egy tekintélyes úr jött be a hajdúterembe, a hol a rablót vetkőztették; Tárhalmy, a főjegyző.
Első tekintetre megismerte Fruzsinkát.
Rögtön megparancsolá, hogy hagyjanak neki békét, mert az a fogoly nem férfi, hanem nő. Ő ismeri a családját; ez egy nemes asszony, a kivel rangja szerint kell bánni.
Nem engedhette, hogy Ráby Mátyás feleségét így meggyalázzák.
S minthogy a legritkább esetek közé tartozott, hogy magyar nemesi családból való hölgy a vármegye palloshordó keze alá kerüljön, annálfogva külön börtön sem volt a nők számára rendelve; hanem az ilyen rendkivüli esetnél becsukták a foglyot a legkevésbbé használt szobába, a levéltárba. Ennek a kulcsa a főjegyzőnél állt, ki egyuttal archivárius is volt. (Azért tudott Mariska a levéltárból Rábyhoz leizengetni.) Most aztán ezt a szobát Fruzsinkának rendezték be tömlöczül.
Mikor Tárhalmy kiszabadította a fékezhetlen asszonyt a mortifikáló hajdúk keze közül, az lihegve mondá neki:
– Ezt én még meghálálom az úrnak…
– Mivel tehetné ön azt, szegény asszony?
– Azzal, hogy holnapra meghalok…
A mint aztán Tárhalmy maga felvezette őt a börtönébe s asszonycselédet rendelt a szolgálatára, az összeroskadó nő azt suttogá neki:
– Uram! Önnek van egy szép, fiatal leánya; jó gyermek, egyetlen. Küldje el azt innen a háztól azonnal, mert én olyan vészt hoztam magammal, a mi megrontja még a levegőt is.
Tárhalmy megmondta a dolgot a leánynak. Azt is megmondta neki, hogy a behozott kalandornő a Ráby Mátyásnak a felesége. Azért Mariskának el kell menni a háztól, Budára a nagynénjéhez.
Mariska megijedt: de nem a beteg nőtől, hanem attól, hogy ő nem közlekedhetik a fogolylyal többé, s az vagy éhen hal, vagy méreg által vesz el. Azon könyörgött az atyjának, hogy hadd maradjon ő itt; hadd ápolja ő maga azt a nőt.
Bizony csak még ez lett volna hátra, hogy a Ráby Mátyás Fruzsinkájának dögvészes ágya mellett virraszszon a Mariska! De már ennél több esze volt Tárhalmynak, mint hogy a romanticismust ennyire engedje vinni.
Pedig majd rávette ez a leány; olyan szépen tudott könyörögni!
Ez alatt azonban megérkezett a megyei orvos s megvizsgálta a beteg rabnőt.
Az orvos hamis diagnosist csinált, félreismerte a bajt. Nem is csoda. Hetven év óta nem volt ez országban híre sem «annak» a nyavalyának. A Villám Pista a keleti pestist hozta fel magával a török határszélről; annak a jelenségei pedig olyan könnyen összetéveszthetők egy másik bajjal, a minek az orvosok olyan czifra nevet adtak, hogy a laikusok meg ne értsék.
Mikor ezt az orvostól meghallotta Tárhalmy, akkor aztán határozottan megtiltotta Mariskának, hogy azon nő szobájába belépjen.
De Fruzsinka nem is engedett magához senkit közelíteni. A Franciskánust is kikergette, a ki a lelki vigaszt adni jött hozzá. Attól tudták meg, hogy protestánssá konvertált. Maga rendelte el, hogy ha meghal, a nagykőrösi diákokat kell elhivatni, hogy elénekeljék.
De azután egy még ennél is nehezebb körülmény jött közbe, mely Tárhalmyt arra birta, hogy leányát elküldje a vármegyeháztól Budára.
Megérkezett az alispánhoz Lievenkopp peremptorius felszólítása Ráby szabadon bocsátása iránt.
A megye rendei azt mondták rá: «nem!» El kell neki itéltetni a maga törvényszéke által.
Lievenkopp felszólításához sanctio is volt csatolva. A kérdést ágyúk és szuronyok fogják kisérni.
– Tessék! A kérdésre bezárt kapú lesz a válasz. S e bezárt kapún belül a kihirdetett itélet fog végrehajtatni a rabon, a ki ennek a vármegyének a rabja, s a fegyvernek fegyver fog ellenállani.
Tehát vagy végre lesz hajtva az itélet «in facie loci», vagy ostrommal veszik be a vármegyeházát.
Ez elől el kell távolítani azt a gyönge leányt. Ez nem annak való tapasztalás.
Így lett Ráby Mátyás szűk ege megfosztva az ő édes angyalától, s így váltotta azt fel az ő életének, szerencsétlen sorsának elbukott angyala.
A mit igért az asszony, meg is tartotta: reggelre meghalt. Tanácsos volt őt még az nap átadni a nyugodalmas földnek.
Alugyék békével…
Ne vádolja s ne mentse őt senki…
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET.
(Az halaal-iteeleth!)
Megvirradt a legszomorúbb nap; nemcsak Rab Rábyra nézve, de az egész vármegyeházára is.
Az urak az egész éjet ébren töltötték a tanácskozásban.
Együtt voltak a jók a gonoszokkal, az igazak a hamisakkal és azok elválaszthatlanok.
Arról volt szó, hogy az ősi alkotmány megvédessék az erőhatalom ellen; s itt nincs különbség jó és rossz ember között. Itt csak az a kérdés, ki a hű, ki az áruló?
Mind hivek voltak.
Sokan sajnálták a szegény megtört rabot: szivükben igazat adtak neki; de ő egy eszmét testesített meg magában, a minek össze kellett törnie.
Egy szó sem emelkedett a védelmére.
A helytartótanács elnökének gyászos halálesete, a nehéz csapás, mely azt okozta, nem rémíté meg őket. El fogják itélni.
Reggel kilencz órakor isteni tiszteletet tartottak a Ferenczrendiek templomában, azután bevonultak a vármegyeházába, felkötötték a kardjaikat, s fegyverbe állították a vármegye egész helyőrségét.
Azután odahozatták a törvényterembe a rabot.
Az már nem tudott a lábain állani; a hová letették, ott összeroskadt.
Az ablakok mind nyitva voltak, télutói fagyos verőfény sütött be a terembe, a Rab Ráby kopaszszá nyirt fejére.
Bágyadt tekintete végigtévedezett bírái arczán, nem talált rajtuk irgalmat. Tárhalmy ott ült az elnök mellett jobbról, s arczát tenyerébe temette, könyökére támaszkodva.
Az óra tizet ütött, a Ferencziek tornyában elkezdtek harangozni; erre mindenki felállt. De Tárhalmy még akkor is eltakarta kezével az arczát.
«A Szentháromság Istennek nevében!» hangzott az elnök szava.
Erre az aljegyző felvette a terjedelmes itéletet. (Annyi emberség mégis volt a törvényszékben, hogy nem bizta a funkcziót a főjegyzőre.)
Elolvasta a képtelen vádpontokat, a mik Ráby ellen voltak emelve, azután a rossz védelmet, a mivel azokra a hivatalos védő-fiskális megfelelt, melynek következtében Rab Ráby, mint erőszakos börtönfeltörő, rablókkal czimboráló, boszorkánymester és néplázító, a hazai törvények idézett czikkelye szerint pallos általi halálra itéltetik. Mivelhogy azonban ő felsége a halálbüntetést mindenkorra eltörölte s azt életfogytiglan való hajókötél-huzásra átváltoztatta, annálfogva Rab Ráby e mai napon a hajókötélhez fog lánczoltatni és büntetését legottan megkezdi.
Hajókötélhez lánczoltatni! Ezt a nyomorult, összetört alakot! Ez elől csakugyan jó volt a Mariskát eltávolítani, hogy ne lássa az ablakból, hogy lánczolják a vastag hajóalattsághoz az ő Ráby Mátyását, a Pápis czigánynyal egy sorba!
Rab Rábyt az alatt, míg az itéletét felolvasták, két hajdúnak kellett karjainál fogva fentartani, hogy állva hallgassa azt végig.
Halálsápadt arcza mosolygott fájdalmában.
E pillanatban trombitaszó, dobpörgés hangzott az utczán, a szomszéd Károly-kaszárnyából robogva jöttek elő a hadcsapatok, gyalogosok és lovasok. Lehetett hallani a nehéz ágyúk gördülését s a lafféták csattanását a kövezeten, a mint azokat lecsatolták. Rab Ráby megismerte Lievenkopp vezénylő hangját, a mint «tölts»-öt vezényelt, a mire száz meg száz vasvessző zörgése a puskacsövekben volt a következés.
A sápadt arcz egyszerre kigyuladt. A lankadt izmokba galvanizáló erő szállt. Itt van a szabadító! Ah, most emezeken van az elsápadás sora! Az üldözők remegnek és ajkaikon megfagy a szó. A pallos nemcsak a rab feje fölé van emelve, hanem a bírák fölé is! Vajjon melyik dobja el azt hamarább a kezéből?
Nos, uraim, a halálitéletet elébb ki is kell hirdetni a vármegyeház nyitott ablakából, ősi szokás szerint, hogy hallhassa minden ember! Kinek lesz bátorsága hozzá?
A fiatal aljegyző körül forogni kezd a világ: a sápadt ifjú szédeleg s egy pohár vizet kér, a szája padlásához tapadozó nyelvvel: ez nem fogja azt megtenni; Laskóy elnöknek a szája tátva-nyitva áll, de egy szó drága, annyi se jönne ki rajta. Most válik el, hogy ki a férfi a gáton?
Ekkor Tárhalmy kikapja az aljegyző reszkető kezéből az itéletet.
– Majd kihirdetem én!
S azzal a várnagynak parancsot ád.
– Zárják be a kapukat! A hajdúk élesre töltsenek!
E szóknál Rab Ráby összeborzadt. Végig fut a lelkén mind az az iszonyat, a mi erre az összeütközésre következni fog. Az első lövés, mely Pestvármegye házának kapuját bezúzza, lángba boritja az egész országot, felforgatja alapjaiból a belső békét, romlást, pusztulást fog hozni a nemzetre és a dynastiára!…
S mindezt miért? Azért, hogy az ő nyomorult teste megszabaduljon a szenvedéseitől! Hát érdemes vagy erre, te silány sártömeg?
Ráby eltaszítá maga mellől a kisérőit, s odaveté magát az ablak felé siető Tárhalmy lábaihoz.
– Uraim! Elismerem, hogy itéletetek igazságos. – Nem daczolok veletek tovább. – Megsemmisülök. – Ölessetek meg. – De ne kínozzatok; ne gyalázzatok meg! – Ne legyen miattam harcz, vérengzés az országban. – Tapossatok el, temessetek el! – Egy jajszóm se hallja többé senki!
Tárhalmy kirántotta az öltönye szárnyát Rab Ráby kezéből, a mit az görcsösen ragadott meg, s büszke, hideg tekintettel lépett oda az ablakhoz.
Odalenn az utczán «fegyvert a kézbe!» parancsolt a vezénylő.
Az égő tűzérkanóczok salétromfüstje beszürődött a terembe.
Tárhalmy az ablakban állva, meg nem rezzenő hangon olvasta fel Rab Ráby itéletét, elejétől végig.
A rab ájultan roskadt össze.
A tüzérkanóczok már füstölögtek; a fegyverek már töltve voltak; csak a parancsszónak kellett elhangzani; akkor azonban lóhalálában vágtatott végig az utczán egy hirnök, végig trombitálva pofaszakadtából, hogy «elmaradt az úr a lóról!» míg a térparancsnok elé érkezett, egy nagy pecsétes levelet tartva fel magasra s hangosan kiáltva: «a császár nevében!»
Lievenkopp átvette a levelet és feltöré. A mint elolvasta, nyugodtan a keblébe dugta azt.
Azután «vállra» parancsolta a fegyvert, a trombiták visszatérőt fúttak, az ágyúkat talyigáikra kapcsolták; a fenyegető dandár visszatért, a honnan előjött, a Károly-kaszárnyába.
A veres frakkos futár pedig még ott maradt a vármegyeház előtt s ostora gombjával megütve a kaput, hangosan kiáltá:
«A KIRÁLY nevében!»
ÖTVENKETTEDIK FEJEZET.
(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac.)
És erre a szóra, a «Király nevében!» egyszerre megnyiltak a vármegyeházának kapui.
Mert csodálatos természeti tünemény az, s valamintségesen az alföldi délibáb, úgy ez is épen csak itt Hunniában szemlélhető; hogy van két szó, mely egymás mellé leirva, alig különbözik egyik a másiktól, az egyik a «császár», a másik a «király», s mégis milyen különböző hatása van mind a kettőnek!
Ha az elsőt kiáltják el, azonnal hideg tél lesz; minden folyó befagy, minden zöld lomb lehull, a hó fehér szemfödéllel húzza be a földet, a nehéz köd elüli a láthatárt, megdermed az egész világ…
Ha meg a másodikat kiáltják el, egyszerre zöld erdő mező borítja a hegyet, völgyet; engedelmes idő kicsalja a föld alól a vetést; permetező felhők öntözik végig a tavaszillatú tájékot…
Ha az elsőt kiáltják el, egyszerre sötét lesz; a láthatáron vésztűz, ágyúvillogás veti fel rémvilágát; barlangjaikból kijönnek az oroszlánok s folyamaik fenekéről a behemótok s úgy ordítanak bele az éjszakába, s üvöltésük hangjára emberek hadai indulnak meg nagy robajjal; nehéz ágyúk kerekei dörögnek végig a rónákon, s ádáz csatazsivaj kiabálja túl a közelgő zivatart… a föld alatt tűzaknák furása dobog fel…
Ha meg a másikat kimondják, egyszerre delelő nappal van; nem barlangok azok ottan, hanem szép fehér tanyák, tornyos városok; s nem oroszlánok és behemótok azok, hanem szép szelid bárányok, a miket úsztatnak és nyirnak; az emberhad nem egymást vágja, hanem érett arany kalászt, s azok a kerekek nem ágyúkat szállítanak, hanem kévéket, meg gyapjút, s az a kiáltás végig a hegyeken, völgyeken nem harczi riadó, hanem hozsánna éneklés!… s nem tűzakna-ásás, a mi a föld alatt dübörög, hanem aranybánya-turzás…
Pedig csak két szó az egész.
Észlelték ezt mindazok a természettudósok, a kik több ízben próbát tettek vele, ezen a Hunnia földén.
Erről sem tudnak semmit az európai tudósok, épen úgy, mint az erdélyi vulkáni tüneményekről, a mik az orruk előtt vannak.
No de semmi! Elég, ha mi tudjuk.
A veresfrakkos kurír a nagy stafétával a kezében felvezetteté magát a még együtt ülő törvényszék elé.
«Staféta a királytól!»
A főjegyző hivatala volt, azt felvenni, felbontani és elolvasni.
Először magának olvasta el.
A nagy, komoly férfiú szemeiben meggyült a köny, mire a végére jutott.
A hangja úgy ringott, mint a megütött harangé, mikor megszólalt, s annyira el volt fogódva, hogy e szókkal kezdé:
«Tekintetes Karok és Rendek!»
Pedig nem volt az generalis congregatio, hanem csak sedria; mégis «így» szólítá meg. «Ott» járt a lelke.
– «Király» ő felsége e mai kegyelmes leiratával visszavonja minden eddigi törvényellenes rendeleteit, kivéve a vallástürelmi edictumát s a jobbágyok felszabadítását. Megszünteti az idegen nyelv kényszerét, helyreállítja a vármegyéinket, ősi alkotmányunkat. Berekeszti üdvös békekötéssel a nemzet akarata elleni háborút. Felszólít bennünket, hogy hívjuk össze a generalis congregatiót s hirdessük ki a megyében a restauratiót. Elrendeli, hogy a magyar szent korona Bécsből visszaszállíttassék Budára. Összehívja az országgyülést s megkoronáztatja magát.
A végső szavak már elenyésztek e felkiáltásban: «Éljen a király!»
A férfiak felugráltak helyeikből, nevettek és zokogtak.
Ez a hír elmosta az előbbi jeleneteknek minden kisértő emlékét. Más emberek ültek a zöld asztal körül, mint a kik elébb voltak jelen.
De a ki legjobban átalakult, az Tárhalmy volt,
A hosszútürő jéghideg tekintetű férfi, a némán engedelmeskedő rabja a kötelességnek, most egyszerre lángarczú, parancsoló, fenyegető alakká változott át.
– És most, uraim, következik a tisztújitás! A nagy törvényszék, a mely itélni fog igazak és hamisak fölött. Most már felszabadult a szó! S kimondhatom Isten és ember előtt, hogy jaj azoknak, a kik Ráby Mátyással ez igazságtalanságot elkövették. Ott a maguk törvényes fóruma előtt, a mi törvény szerinti nemes aræopagunk előtt fogom őket bevádolni én! és egynek a feje sem fog megmaradni büntetlen, a ki ez ártatlan, igaz embernek üldözésében, a ki a szegény adózó nép nyomorgatásában vétkesnek találtatik. Itélni fog fölöttük a mi visszatért urunk: a nemzet!
– Úgy van, úgy van! Lakolni fognak! kiáltozák a zöld asztal minden oldalán, s kardjaikkal csörömpöltek az igaz-lelkű táblabírák.
De a ki leghangosabban kiabálta a «feszítsd meg»-et s legjobban fente a fogát, ez volt maga Petray Péter.
– Igazság! Úgy van! kiabálta a derék úr. Gyalázat volt, a mit Rábyval elkövettek. Mindig mondtam a substitutus vicecomesnek, hogy az Isten ellen való vétek, a mit ő ez igaz ember vesztére complotizál.
– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Laskóy úr. Én complotizáltam? Hát nem az úrnak a machinája volt az egész? Nem az úr csinálta az egész planumot? Én csak conniveáltam. Én csak accidentaliter kerültem ebbe a dologba; én csak suppleáltam a viceçmest, a ki a fogas kérdések elől mindig evapórált. Az úr volt interessálva; az úr ült nyakig, fülig ebben a csávában. Az úr imposturája volt ez, a szolgabiróval együtt. Nem az én akaratom ellenére törték-e fel a szentendrei archivumot is, hogy a Ráby documentumait elsikkaszszák?
– Protestálok ez ellen! ordított bele most harmadiknak a szolgabíró. Én otthon sem voltam akkor, az urak ketten fogták körül az esküdtet, az tette az egészet. Én tudtam, csak nem mertem szólni.
– Hazugság! kiabálta túl mind a hármat az esküdt, én úgy jöttem bele, mint Pilátus a credóba; nekem ez az úr mondta. Én mit tehettem? Itt a vicefiskális; ő tudja legjobban…
– Én semmit sem tudok! Rágalom! A táblabíró úrtól jött! Én csak a kész irást olvastam fel, a mit elejbém adtak…
A derék urak fertelmesül összevesztek, s mind valamennyi a többit mocskolta és magát mosta, utoljára elhalmozták egymást olyan titulusokkal, a mik nem találhatók a góthai almanachban és kifejezésekkel, a miket Páriz Pápai a Lexiconjából kifelejtett.
S csak hogy kardra nem kaptak.
S mindez a hajdúk jelenlétében történt.
Tárhalmy hóna alá csapta az irományait s azt mondta:
– Menjünk, urak! A ki tiszta ember, ezekkel itt többé egy asztalnál nem ülhet!
S azzal fele a törvényszéknek elhagyta a termet, ott hagyva a ludasokat a legocsmányabb veszekedés között.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hajdúk mindezt látták és hallották.
A császári leiratnak az a szava, hogy «restauráczió lesz!» mint a futó tűz terjedt el egy percz alatt az utolsó lakszobáig. Minden ember ujjongott rajta. Ez az idő, a mikor a hatalmasok lehányják a szarvaikat, mint a szarvas bika az agancsát tavaszszal. Ekkor nyilik fel a szegény nemes embernek a szeme, ekkor oldódik fel a nyelve egy kis időre! Ekkor ő az «uraknak ura!»
Jött azonban nagy rémülten az őrszobába Nagy uram (a pseudo Kurovics), ott találta a várnagyot.
– Hühüh! Várnagy uram; micsoda nagy patalia van odafenn! Az urak összevesztek egymás között, hogy ki benne a hibás, hogy a szegény Rab Rábyt úgy összekínozták? Egyik sem akarja magára vállalni. Azt mondják, ártatlan volt, s egyik a másikra keni a hibát. Kutya van a kertben! Ha restóráczió lesz, mind lecsapják őket s hátul kötik a sarkát valamennyinek.
– Menküt! Hát Laskóy úr, meg Petray úr?
– Úgy szidják egymást, mint két debreczeni kásás kofa a nagy piaczon. A többi meg mind a kettőt. Ezóta tán kardra is kaptak.
– Bárcsak mind megölnék egymást!
– De mástól félek én, Janosics uram. Az urak nem ölik meg egymást, hanem utoljára is az lesz belőle, hogy a Rab Ráby dolgának nem akad gazdája s az egész czudarság a mi kettőnk nyakában marad.
– De mákucscse nem marad! Már arról majd teszek én! Ha ők most azt mondják, hogy a Ráby Mátyás ártatlan volt, én nem hagyom ő kelmét a galléromhoz varratni. Majd segítek én egyszerre magunkon is, meg az urakon is. Jöjjön fel velem négy ember!
Azzal Janosics felsietett négy hajdúval a Rab Ráby siralomházába.
Rab Ráby csak alig ocsudott még fel aléltságából. Azt hitte, viszik a hajókötélhez lánczolni.
– No Ráby! Áldjad a Jehova Istenedet! szólt Janosics, még az áldást is ökölrázással fejezve ki. Kegyelmet kaptál! Elmehetsz!