Part 32

Ráby csak hallgatta s forrt benne a méreg.

Mikor vége volt s Petray nagy dicsőséggel tette le az írást, azt mondá neki:

– Hát azt hiszi az úr, hogy én mindezt az alávalóságot elfogadom a magam védelmének? Hogy én azokat, a kik bűnösök, ártatlanoknak fogom nyilvánítani, s a kik ártatlanok azokat bűnösöknek? Hiszen ha még annyira megtörne is a testi-lelki szenvedés, hogy visszavonjak mindent, a mivel önöket, a nép mindenféle nyomorgatóit vádoltam; de olyan mélyen meg nem alázhat se Isten, se ördög, hogy a magam gyalázatos megszabadulása végett egy csoport becsületes embert lázadónak rágalmazzak. S azt, a mit magam tettem, teljes öntudattal, ráfogjam szegény tudatlan parasztokra, s bemocskoljam az emlékét egy tisztalelkű embernek, a ki már nem védheti magát, mert meghalt…

Petray úr nagyot nevetett erre.

– Hejh édes Matyikám, csak idealista maradsz te, egész élted világában. Ugyan mit sopánkodol te a rácz pópán, a ki már meghalt? Nem érzi az már, akármit beszélnek felőle. A parasztokat se szánd olyan nagyon; hiszen nem húzzák őket karóba; azok brevi manu absolváltatnak, ki huszonöttel, ki harminczczal; csak olyan az a parasztnak, mint mikor czivilizált ember fogat huzat, megkönnyebbül, ha átesett rajta. Soha se vedd te azt olyan igen a lelkedre. Jó védelem ez, hidd el. Csak te ird ezt alá szépen.

– Száradjon el a kezem örök lánczhordozásban, ha ezt a förtelmet aláirom! kiálta a rab, kezét az égre emelve; pedig úgy is elég száraz volt már.

– Rab Ráby! gondold meg, hogy mit beszélsz! harsant rá a fiscus. Ha ezt elutasítod, én leveszem rólad a kezemet, s akkor visszatérsz oda, a honnan kihoztalak.

– Vitessetek vissza! Kínoztassatok tovább. Ölessetek meg! De a mig az én lelkem parancsol ezeknek az én csontjaimnak, addig semmi fájdalom és iszonyat rá nem vesz arra, hogy megtagadjam az én becsületemet, s szemébe köpjek az igazságnak!

S az indulat, az akaraterő oly energiát kölcsönzött ez összetört alaknak, hogy képes volt fekhelyéről felugrani, sebesült lábaival az asztalhoz rohanni, kiaszott kezeivel megragadni a Petray által olvasott replicát, a mit aztán Petray is megkapott, s az a kettőjük keze között szerencsésen kettészakadt. A kezében maradt részt Ráby a lába alá taposta; minden sebe feltört, a meggázolt papiros csupa vér lett tőle.

Ez már aztán a végső dühbe hozta Petray urat. Elkezdett ordítani hajdúk, porkoláb után. A pogány nagy lármára összeszaladt az egész ház. Laskóy úr volt az első, a ki a szobában megjelent.

– Ez egy dühös veszett ember! kiabált Petray Péter. Megátalkodott gonosztevő! Rám rohant és meg akart fojtani. Lánczra kell verni újra!

– A legnehezebb vasat kell a számára előhozni! secundált neki Laskóy úr. Hol vannak az ötven fontos vasak?

Csak azon mult, hogy az első alispán (derék, humánus ember) a mult évben az ötven fontos bilincseket mind összetörette. Nem hagyattak meg nehezebbek a harminczhárom fontosaknál.

– No hát hozzák neki ide azt a harminczhárom fontosat!

S újra lebontották a sebesült lábáról a kötelékeket, s hivatták a vármegye lakatosát, hogy kovácsolja fel rájuk a legnehezebb békókat.

De ez már sok volt ennek a derék embernek.

– Én ugyan rá nem verem! szólt, a bőrköténye alá dugva a kezeit. Én ez órától fogva nem szolgálom tovább a vármegyét; verjék rá az urak maguk a vasat, ha akarják; én nem nézhetem ezt az istentelenséget! Megyek haza.

S azzal ott hagyta őket.

Felhajtották aztán az egész várost lakatos után. Egy sem állt kötélnek. Rab Rábyt nem akarta megkínozni senki. Utoljára elhozatták Pilisről a czigánykovácsot, az megtette.

Mikor így visszavitték Rab Rábyt jeges börtönébe, visszakiálta biráinak:

«Non omnis moriar!»

(Nem halok meg egészen!)

NEGYVENHETEDIK FEJEZET.

(Az utolsoo leveel és a tinta, melylyel megirodott wala.)

– No majd én megmutatom neked, hogy egészen meghalsz! dörmögé Janosics uram, mikor e szavak után odalánczolta megint Rab Rábyt a falhoz.

– Ezentul pedig minden nap kétszer kell a rabot megvizitálni, hogy nem követ-e el valami ördögi practicát idebenn a tömlöczben? Ezt parancsolá Laskóy úr a porkolábnak.

Mikor a porkoláb behozta a rab számára a kenyeret és vizet, s letette melléje, olyan furcsán vigyorgott rá.

Rábynak feltünt, hogy az a kenyér valami fehér porral van behintve. Sok panasza volt, hogy sótalan a kenyere. Tán azon segítettek? Nem volt éhes, nem nyult hozzá. Este is volt már.

A mint aztán besötétült, megjelen börtönében az, a mi ez odút a gyönyörök sanctuariumává tette, az az alakot öltő hang, mely ha megszólalt, magát a beszélőt látta benne.

«Szegény Rab Ráby!»

«Ébren vagyok».

«Ne egyék ön a kenyérből, ne igyék ön a vízből, a mit hoztak, mert meg van mérgezve.»

Ráby sejtette azt.

De hát mit csináljon? Akkor éhen kell meghalnia.

«Vigyázzon ön a nádszálra, a mit lebocsátok.»

Mi férhet bele egy nádszárba? Oh az asszonyi leleményesség kitalál mindent. A nádszál meg volt töltve vékony csokoládé rudacskákkal. Tápszernek holnapig elélni elég az. Olyan kevés kell egy szegény rabnak.

De hát az ital?

Annak is kitalálták a módját.

«Öntse ki a korsóból a vizet, s vezesse a nádszál végét bele.»

Ezen a nádszálon keresztül megtöltötték a korsóját iható vizzel.

Miket ki nem talál a szerető szív!

Másnap a porkoláb bámulva látta, hogy Rab Ráby még sem adta ki a lelkét; de csak nem is panaszkodik.

Vas ennek még a gyomra is! Persze, a kenyérből csak kevés volt elmorzsázva.

A mint a vizitatiónak vége volt, ismét eljött hozzá a jó szellem.

Az az erős szellem, a ki egy galamb képében, egy gyönge leány képében megharczolt az erősek, hatalmasok egész táborával, s ha azok kimondták az ő szeretetére: «el kell neki veszni!» ő azt mondta rá: «én nem engedem!» És nem engedte.

«A császár itt volt, beszélte a hang; kereste önt, de nem találhatott rá; azt mondták neki: már kiszabadult ön; aztán odább ment.»

«Nyujtson nekem még egyszer irószereket!» könyörgött fel védangyalához a rab.

«Nem adok önnek több írószert, mert kimondták, hogy ha még egyszer megtudódik, hogy ön a börtönből levelet küldött ki, rögtön lefejezik önt. Különben sem tudni, hová ment a császár. Azt mondják: Törökországba ment.»

Ez még csak élesebb sarkantyú volt Rab Ráby lelkének: ez a fenyegetés. Nem könyörgött védszelleméhez tovább, makacs volt! Ha elhagyja az őrangyala, ő nála nélkül is tud a maga útján menni.

Papirosa volt; ott a szalmaszálban. Elég arra, hogy megírja a császárnak, hogy játszották ki.

Irótollat tudott csinálni egy másik szalmaszálból; jó éles körmei voltak hozzá.

Hát a tinta, a mivel írjon? Ott volt a saját vére.

Utolsó levelét a vérével irta a császárhoz.

A mint megszáradt az írás, ismét összegöngyölítette a papírt, hogy a szalmába beférjen.

Aztán várt vele, mig egy reggel a szobájában meggyűlt havat, szemetet puttonynyal kihordani épen arra a hajdúra kerül a sor, a ki egy időben a kettős fenekű korsót hordta be hozzá. Ebben bizhatott. Azt súgta neki, mikor az ágya körül kotorászott: «ez a szalmaszál száz aranyat ér».

A hajdú elértette a szót, s azt a szalmaszálat is a szemét közé dobta.

Ez volt Rab Rábynak az utolsó kisérlete.

E naptól fogva a rémítések minden nemét megkisértették rajta, hogy rávegyék a Petray által készített vallomás aláirására. Mindennap lehurczolták a törvényszék elé s addig vallatták, mig el nem alélt.

Egy éjjel nagy csörömpöléssel nyilt az ajtaja s Janosics negyed magával rohant be rajta. Egy ember hozta utána a parázszsal telt serpenyőt, a másik a harapó-fogókat, a negyedik volt a pesti hóhér, a kit látásból ismert a rab.

– No majd én megpuhítom azt a kemény embert, ha az urak nem tudják! szólt a porkoláb ittas fővel. Hóhérmester, tegye kend a kötelességét. Itt az izzó harapó-fogó. Csipkedje meg vele, a mig ki nem vallja a vétkét. Vetkőztessétek le!

A két hajdú letépte a ruháit. Ráby megnémult a rémülettől.

A mint ezt az elnyomorodott alakot meglátta a bakó, megesett rajta a szíve.

– De bizony, Janosics gazda, ezt a szegény embert én meg nem kínzom, ha ezt az egész vármegyeházát nekem adja is kend.

S azzal felvette megint ködmenét, s fogta a nagy kantát a Ráby ágya mellett, leöntötte vele a tüzes serpenyőt, hogy egyszerre sötét lett. A négy alak aztán úgy ránczigálta ki egymást az ajtón kölcsönösen szitkozódva.

Másnap elpanaszolta az esetet Ráby a törvényszék előtt. Kinevették vele. Azt mondták rá, hogy álmodta azt.

NEGYVENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere.)

A rabnak mindenre kiterjed a gondja; Ráby még azt is kifundálta magában, hogy mi lenne, ha egy nap, vagy több nap az ő oltalmazó angyala nem jöhetne el, az ő táplálékát lenyújtani. Egy részét a csokoládé darabkáknak elrejtette. Hová? Abba a fekete kenyérbe lyukat fúrt az ujjával s abba dugta bele. Épen olyan barna volt a kenyér is, mint a csokoládé. A viz italárul pedig úgy gondoskodott, hogy a tiszta vizen megfagyott jeget elrakta az ágya alá. Hosszú tél volt, megmaradt az ott elolvadatlan. Egy kis aszalt jég!

Úgy számított, hogy neki meg kell érni még a legközelebbi napokat. Minden furfanggal igyekezett nyújtani az életet. (Qui habet tempus, habet vitam! A ki időt nyer, életet nyer.)

Egyszer aztán bekövetkezett az, a mitől előre rettegett.

Egy egész nap elmaradt az édes vigasztaló hang odafönn.

Ezen a napon már a gyanús kenyérbe eldugott csokoládé-maradékhoz kellett folyamodnia; s a félre tett jégdarabkákat szopogatnia szomj ellen.

Hanem a rab olyan bámulatos kevéssel beéri.

Másnap sem jött el az édes vigasztaló szózat; hanem hallott a helyett a feje fölött durva férfi-lépéseket, s aztán egész éjjel valami kínos asszonyi nyögést, s az ilyen hang megöli az álmot, úgy szorítá szivét egy gondolat!

De nem engedte a lelkének ezt a rémséges eszmét végig gondolni.

… Valaki haldoklik a feje fölött… Egy nő… Talán reggelt sem ér… Nem engedte képzeletének, hogy a haldokló arczát lelke elé hozza, nem a nyelvének, hogy némán kimondja azt a nevet…

Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – Káprázat ez! – Álom volt; nem igaz!

Reggelre csakugyan végkép elcsendesült az a nehéz nyögés odafenn.

De a vigasztaló hang még sem jelent meg.

Rab Ráby már az utolsó darabka csokoládét kezdé fogyasztani. Holnapra már nem maradt több.

A délután aztán bizonyossá tette felőle, hogy nem álom volt a mult éjjeli rémség.

Sűrű sorakozó lépések hangzottak a felső szobában; mint mikor a kántor diákok karikába állnak. – A kántor válogatta a kezdőhangot: «dol – re mi – fa –.» Azután rázendíték egyszerre a jól ismert gyászdalt:

«Halld meg lélek; Mert néked beszélek.»

Azután következett egy vontatott összhangon elmondott búcsúztató. Rab Ráby hallotta, hogy pattognak a sorokra szedett verseknek a rímei.

Aztán megint következett egyike azoknak a keserűségben telhetetlen kálvinista halotti énekeknek:

«Félelemnek királynéja! Rettenetes halál!»

Oh milyen okos emberek azok a pápisták, hogy diákul éneklik el a halottaikat, a miből a hallgató nem ért egyebet, mint azt, hogy «circumdedérum», még a hozzávaló melódia is olyan becsületes allegrettóban van tartva; – de ezek a kálvinisták úgy kikeresik a legelkeserítőbb gondolatokat, s kitalálják hozzá a melódiák legbúskomorabb, legmélább fajait, hogy az embernek marokra fogják vele a szivét, úgy facsarják ki!

Kit énekeltek el hát odafenn?

Azután azok a nehéz kalapácsütések, a mikor a szeget beverik a koporsóba!

Szerencse, hogy a híveknek nem szabad még harangot tartaniok; különben bizonyosan harangoznának is.

Rab Ráby reszketett; de most már nem a hidegtől.

Este felé ismét bejött hozzá Janosics uram vizitálni.

Ráby rávette magát, hogy kínzóját megszólítsa.

– Kit temettek ma innen fölülről?

A porkoláb úgy olvasott a rab arczvonásaiból, mint a nyitott könyvből. Az arcza elárulta az egyetlen sebhető részét Rab Rábynak.

A kinzó nem sajnálta odacsípni a tüzes harapófogóval az elevenjére.

Megtörülte a szemeit hypocrita elkeseredéssel s gyászoló hangon hörgécselé:

Oh, a mi áldott jó kisasszonyunkat, a főnótárius Mariskáját temették el ma szegénykét! Isten nyugosztalja meg az ártatlan teremtést!

A rab fölordított, mint a halálra sebesült, s aztán elkezdett zokogni.

Ez oda talált jól. A lelke közepébe. Ez keresztülhatolt azon a hármas pánczélon. Az ő angyala meghalt.

A porkoláb úgy nevetett a háta mögött nagy diadalmasan.

Túltett a hóhéron!

«Most mondd már, hogy nem fáj!»

Rab Ráby odafektette a fejét a két felhúzott térdére, s lánczba vert kezeit imára kulcsolva, csendes, szívből eredő könyörgést bocsáta föl az egek urához, a földi ködökből felszálló lélek mennybeli üdveért.

És azt bizonyára nagyon jól tette Rab Ráby, hogy azért a megholtért a végtelen irgalom urához felfohászkodott; – mert semmi énekszó és papi imádság nem tisztítja úgy fel az útját, az emberi bűnökből sűrűsödött felhőkön keresztül, mint a Rab Ráby könyörgése; és senki szájában nincs oly erős értelme e mondásnak: «bocsáss meg minékünk, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek!» mint a Rab Rábyéban; – mert az, a kit ma az ő feje fölött elénekeltek, az, a kit ma innen temetni vittek, nem Mariska volt, az ő védangyala, – hanem Fruzsinka, az ő hűtelen hitvestársa; a ki ott halt meg a börtönben, maga is rab, miként férje Rab Ráby.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy miként került Fruzsinka e helyre, s mi volt a catastróphája, azt majd elmondjuk később; hanem elébb egy nagyobb emberrel leszen dolgunk, a kinek szintén sietős az útja.

Ez a nagy ember gróf Niczky úr, ő excellentiája.

Hej, ha azt megtudná Rab Ráby, hogy mi történt a nagyméltóságú úrral? Hogy az a gyászdal odafenn nem Mariskának szólt, hogy verné össze a bokáin a lánczokat pokoli jó kedvében!

De ezt Janosics nem mondja meg neki, hanem engedi, hogy hadd sírjon, s hadd ütögesse a fejét a hideg falhoz. Ez jó neki!

NEGYVENKILENCZEDIK FEJEZET.

(Egi nagi vrnak az ev tragoediaia elmondatic.)

Ráby most kivánta, hogy hoznák bár azt a megmérgezett ételt és italt, hadd halna meg tőle! A megmaradtat minden este visszavitte a porkoláb, nehogy «indiciumok» maradjanak a rab kezében, ha netalán a bírák közül valaki meglátogatná börtönében. Mert azt fel kell jegyeznünk az igazság kedvéért, hogy ez a megmérgezési szándék az ő bárdolatlan lelkének a szüleménye volt; az uraknak nem volt arról semmi tudomásuk. (Azért nem mondjuk, hogy nagyon bánták volna, ha megtörténik.)

Másnap reggel azonban üres kézzel jött a porkoláb.

– Hát ma nem kapok kenyeret és vizet? kérdezé a rab.

– Jaj úrfi! szólt nevetve Janosics. Mától fogva már uraság a dolgod. Nem kenyéren és vizen élsz már, hanem bort, pecsenyét kapsz, a mennyit csak megkivánsz. A vasat is leveszik a kezedről, lábadról. Aztán más szobába visznek. Tiszta inget adnak rád. Találd ki, hogy mit jelent ez?

Ráby vállat vont; mit találgatna rajta?

– Ez azt jelenti, hallod-e, hogy ma hirdetik ki a fejedre a sententiát. Az pedig nem más, mint a keserves halál. Attól fogva aztán három napig úgy él a rab a siralomházban, mint a süket disznó a buzában. A mit csak megkiván a szeme, szája, mind eleibe rakják az asztalra dosztig!

Ráby tapasztalá a következésből, hogy a porkoláb nem tréfált.

Csakugyan jött már a pilisi czigány leráspolyozni lábairól a nehéz vasakat. A többi lánczait is levették. Aztán jött a borbély s megborotválta az arczát; hanem egyuttal lenyirta a haját is kurtára.

Ez az «utolsó» toilette.

Nem séramóráztak vele. Azonnal vitték a törvényszék elé. A hol letették, ott vérnyom maradt utána.

A törvényszék előtt tudtára adták, hogy halálitélete a Helytartótanácstól, a hová apellálva volt, visszaérkezett. Ott is megerősítették azt.

Nem bánta már. Csak azt kérte, hogy végezzék hát ki hamar.

Innen nem is vitték már többé vissza a zúzmarázos börtönébe, hanem a másikba, a melyik be volt fűtve.

Az volt siralomháznak elkészítve.

Az asztalra le volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, Krisztuslába, Katakönyöke, szaladós, prósza, gömböcz, Pál-anyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, a mi ezen a tájon terem?

Mert hát itt az a dicséretes szokás uralkodik, hogy a mint kipublikálják, hogy egy elitélt rab került a siralomházba, nosza minden szomszédasszony siet sütni-főzni, a kamrájából kikeresni, a mi csak drága jó, s küldi fel a szegény nyomorultnak; hadd duskálkodjék addig a három napig, a mig a világa tart! – Természetesen, hogy a jó ráczürmös, méhser és az alamázia sem marad el. Igyék a jámbor még egyszer nagyokat a maga halálára.

– No Ráby! Most jól lakhatol már kedved szerint! Senki sem kapja el előled! kinálgatá a rabot Janosics uram. – Fekügy’ neki! s e szókkal odatolta a rakott asztalt az ágya elé, hogy elérhessen mindent. A rab azt felelte, hogy nincs már ő neki vágya sem ételre, sem italra, hanem inkább lelki vigasztalásra; küldjön hozzá egy lelkészt.

Mert a protestánsok is megtartották még akkor azt a szokást, hogy haláluk közeledtét érezve, lelkészüket elhivatták s felvették az Úr vacsoráját.

Janosics komoly képpel igérte, hogy mindjárt hoz neki egy papot.

Alig került-fordult, már itt is volt vele a siralomházban. Hozott Rábynak – egy «veres barátot.»

Ez a veres barátok szerzete, még mielőtt József császár a tömérdek kolostort eltörölte, már olyan jó hírben állt, hogy maga a primás megtiltotta nekik két órajárásnál messzebbre eltávozni a kolostortól s rendeletet adott ki, hogy ha ezen a peripherián kivül megkapnak egyet, csak mindjárt vágják le a fejét. József császár, a mikor felszabadította őket e tilalom alól, viszont megtiltotta a többi fenhagyott egyházi szerzeteknek, hogy őket befogadják. Úgy dőzsöltek aztán, mint korhely czimborák még korhelyebb földesuraknak a portáin; saját osztályukból kiakolbolítva, másoknak tréfa tárgyai.

Egy ilyent fogott Janosics Rab Ráby számára.

– Vigye innen azt a barátot! mondá Ráby boszusan, hiszen tudja, hogy én protestáns vagyok. Én református lelkészt óhajtok.

– Honnan a pokolból vegyek én most kálomista papot? Majd én most mindjárt szaladok Dabasra prédikátorért! Pap csak pap! Bűnösnek ez is jó. Ne válogasson az a papban, a ki úgy is a pokolra megy már. No bizony! Épen most volt a tisztelendő fráter Paphnutius a Karcsatáji Miska tens urat meggyóntatni. Ha annak jó volt, neked is jó lesz az, Ráby!

Ah, tehát ez az a fráter Paphnutius, a ki összeeskette a ménlovat a kanczával. Még ez volt hátra, a kit meg kellett ismerni Rábynak ezen a világon, hogy minden gyönyörüségből kivegye a részét.

A porkoláb becsukta hozzá a barátot a siralomházba, a ki mindjárt le is ült az asztal mellé, s bort töltvén a pohárba, megizlelé azt, s azt mondá rá «vere valet», s le is nyomtatta valami borkorcsolyával. Azzal hozzá fogott a munkához: Rab Ráby lelkének a megtisztogatásához.

Rab Ráby nagyon szépen kérte, hogy hagyjon neki békét, ő nem tartozik a hivei közé, s nem fogad el lelki vigasztalást, csak protestáns paptól.

– Jaj, fiam, hogy szabadíthatna téged az meg a pokoltól, mikor maga is odajutandó? Annak a szekere saroglyájába hiába kérezkedel fel, mert az nem visz fel a mennyországba. Ha már a testedet meg nem szabadíthatod is, legalább a lelkedet szabadítsd meg halálod óráján, hogy pokolra ne jusson.

Aztán elkezdte előtte leírni a poklokat, egész rettenetes pompájukban, az alvilágnak minden ördögeit és kénköves mocsarait a legválogatottabb ékesen szólással; közbe-közbe egy boszorkánypogácsát autodafézve le gyomrának tűzkemenczéjébe; Ráby hallgatta, a míg el nem állt benne a szusz.

Akkor azt kérdezte tőle:

– Lesznek-e a pokolban is veres barátok?

– Dehogy lesznek!

– No, akkor én oda megyek.

Erre aztán még jobban felbuzdult a veres barát. Szemére hányta Rab Rábynak a maga és az ősei minden eredendő bűnét; ezek miatt szenved most a delinquens ily méltó büntetést az egektől! Nem másért mérte rá a gondviselés ezt a mostani nyomorúságát, mint azért, hogy ő is segített a császárnak a kolostorokat kirabolni, harminczháromezer barátot, apáczát földönfutóvá tenni. Így járnak mind az istentelenek, az Antikrisztus fogdmegei.

Aztán elő fogta gyóntatni Rab Rábyt. – Vallja meg, melyik zsidó vette meg a veres barátok kolostorának az arany és ezüst edényeit, mikor elkótyavetyélték? Neki csak tudni kell, a ki az Antikrisztus szolgálatában állt, s a zsidóknak zsinagógát segített építeni. Ha megvallja, egy poklot a tizenháromból elenged neki.

Utoljára annyira dühbe hozta Rábyt, hogy az elkezdett az ökleivel dörömbölni az asztalon, hogy vigyék vissza a másik börtönébe; vegyék el róla ezt a barátot, s rakják rá vissza helyette inkább a harminczhárom fontos vasakat.

Janosics uram pedig csak azért sem nyitotta ki az ajtót késő estig, a mi a veres barátnak nem is volt inye ellenére; meg levén az asztal rakva mindenféle jókkal, a miket hiba lett volna kárba veszni hagyni. Közbe-közbe meg exorcisálta a Rab Rábyt, kergetve ki belőle a hetvenhétféle ördögöket, a mi szintén igen jó mulatság.

De ne leskelődjünk mi e titokban tartandó jelenet után, hanem inkább lássuk, hogy mi történt ez alatt a külső világban, mert ok nélkül nem volt ez a nagy sietség a Rab Ráby dolgaival.

Mi történt a szalmaszállal?

Azzal a szalmaszállal, a mihez a vizbefuló kapkod.

Hát az bizony nagy utat tett meg. Elvitte azt magával Ábrahám zsidó császárt keresni Zimonyig. Ott megtudta, hogy a császár orvosai tanácsára visszatért Bécsbe nagy betegen. Oda is utána sietett; ott megtalálta, átadta neki Rab Rábynak vérrel irott utolsó levelét.

Ezt követő harmadnap reggel korán beállít ő excellentiája a helytartósági elnökhöz Lievenkopp ezredes, a pest-budai katonai térparancsnok; s a katonás üdvözlés után átad neki egy lepecsételt levelet a császártól.

– Köszönöm ezredes úr, csak tessék itt hagyni. Majd elolvasom. Ráérek.

– Nem ér rá, excellentiád, Mert nekem utasításom van, hogy ezt a levelet jelenlétemben olvastassam el excellentiáddal.

Ez a szó bántotta az elnököt.

Ő nagy dignitárius úr volt; Magyarország első hivatalnoka: kis király! Ez pedig csak olyan picziny kis óbester, a melyikből tizenkettő tesz egy tuczetet. S még neki parancsolgat!

– Bihászman? De ha én most mással vagyok elfoglalva? s nincs kedvem levelet olvasni.

– Figyelmeztetem excellentiádat, hogy én nekem különös utasításaim vannak. Azon esetben, ha a levelet rögtön el nem olvassa, hat betegápoló katona és a tábori felcser van odakinn, a kik excellentiádra (furcsa biz ez, de el kell mondanom) rá fogják adni a kényszerzubbonyt, s úgy szállítják fel Bécsbe: tetszik már tudni, hogy «hová?»

Az elnök arcza rákveresre gyulladt.

– Én rám? A bihászman? Zwangsjackét? Én rám? a bihászman? a locumtenentiális præsidensre? Ezt mondta? ezt írta? a – bihászman? a császár?

Azzal kitépte a levelet boritékjából s az írást maga elé tartá.

A szemei is vérben úsztak.

A levélben ez volt írva:

«Ön a mai nappal el van bocsátva hivatalából. Adja át a kulcsait a kerületi biztosnak.

_József_.»

– Ez a Rab Rábyért történt? hörgé a főúr.

– Gondolom, hogy azért, mondá Lievenkopp, mert egy nyilt parancsot ugyancsak én általam küldött a császár Pestvármegye hatóságának, melyben az felszólíttatik, hogy nemes Ráby Mátyás kamarás úrat azonnal bocsássa szabadon; mi ha reggel tíz óráig meg nem történnék, nekem határozott parancsom van, egy egész ágyú üteggel s a megfelelő katonai fedezettel a vármegye háza előtt felállani; s ha felszólításomra a nevezett rab ki nem adatnék, erőhatalommal betörni és minden ellenállást leverni, úgy szabadítani ki Ráby urat a börtönből.

– Megostromolni a pesti vármegyeházat! hörgé magánkivül a főúr, a markában összegyűrt levelet homlokához ütögetve. Odadobni az üszköt a puskapor közé. Felforgatni fenekestül az egész országot. Egy nyomorult ember miatt. Oh, oh! Mégis az az ember ölt meg engem! Megölt – engem – a Ráby.

A nagy ember tántorogni kezdett; a további szavai értelmetlen szakgatott igék voltak; kezeivel maga körül kapkodott s aztán lerogyott egy karszékbe. Az arcza egészen el volt kékülve. A levelet mégis rángatózó jobbjában tartá, míg balkeze bénultan esett alá.

Lievenkopp kisietett az előszobába s azt mondta a titkárnak, hogy jó lenne orvosért küldeni, mert ő excellentiájának aligha valami veszedelmes rohama nem készül.