Part 31

Az egyik ő excellentiájának szólt, melyben Ráby Mátyás megköszöni azon kegyességét, hogy az ő gyors kiszabadulását kieszközölte. Igéri, hogy ezentúl az ország törvényeihez fogja alkalmazni magát. A publicopoliticumoktól különben is egészen visszahúzódik, s saját œconomiája rendbehozása után lát. Kéri ezt a másik levelet, melyet ő felségéhez irt, ő excellentiája által elolvastatni, s ha helyeslését megnyeri ex offo felküldetni.

A másik levél tehát a császárhoz volt intézve. Az elnök úrnak azt is el kellett olvasni: ha helyesli-e?

Nagyon helyeselte. Optime: Bene! benissime!

… Átlátja, hogy hamis denuncziatiók által maga is félre volt vezetve… Optime… Mindennek a megboldogult rácz pópa volt az oka, a ki azt a hamis mesét a nagy kincses-ládáról kigondolta… Bene… Sajnálja, hogy a derék tisztviselői karnak s különösen ő excellentiájának olyan sok keserüséget okozott… Benissime … Nem kiván többé Bécsbe visszatérni, a curriculum vitæt falun óhajtja folytatni egészsége állapotja végett… Habet rectum… Kéri azt a kis penziócskáját, a mire számot tarthat, ide utalványoztatni Szent-Endrére, a honnan többé nem szándékozik kimozdulni… Habeat sibi!…

No hát!

Ő excellentiája mingyárt ott copertába tette a levelet, lepecsételte, s ő maga irta rá a császár czimét, még pedig úgy, hogy el lehetett olvasni. A pósta épen fújta a trombitát a kapu előtt. Elvihette idején a levelet.

«Ettől tehát megszabadultunk volna!»

Azzal búcsút vett s visszadöczögtette magát a zsalugáderes hintón Buda várába.

Dejszen nem hagyják magukat ezek az urak a bécsi bolondok házába becsukatni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már most ennél a lapnál tehát becsaphatnók a könyvet. A Ráby nem «Rab Ráby» többé. Otthon van Szent-Endrén. Szőlőt nyittat, mihelyt kienged az idő. Visszaveszi a Böskét, s tehenet szerez mellé… Bírja békével.

Jaj, ne tessék hinni! Dehogy van otthon! Most is Rab Ráby az, s ott ül a tömlöczében, még kurtábbra szorított lánczokkal.

A mint Laskóy elmondta az uraknak a levél históriát, mind valamennyien rohantak fel, hajdu és porkoláb assistentiával a Ráby tömlöczébe; a nyomorult embert megfogták, levetkőztették abban a criminális hidegben puczérra; úgy vizitálták ki, hogy hol a toll, hol a tinta, hol a papiros nála? Szétszedték az ágyát apróra, még a szalmát is felkutatták, azután a téglákat feszegették fel a tömlöcz padlatán s dühösek voltak, hogy sehol sem találtak semmit. A plafondot nem jutott eszükbe megvizsgálni. Olyan kis lyuk volt azon, hogy nem lehetett észrevenni. De ha lehetett volna is, olyan vastag volt minden falon és a plafondon is a zúzmara, hogy az az árúló lyukat betakarta eléggé. Végre abban állapodtak meg, hogy bizonyosan a kulcslyukon keresztül dugta be az irószereket valaki egy drót segélyével, s ez csak az őrt álló strázsa beleegyezésével történhetett meg. Annálfogva, a ki csak ott azóta őrködött a Ráby ajtaja előtt, arra a hajdúra mindre huszonötöt csapattak. Az ártatlanok pedig azt megérdemelték, mert mind részesek voltak abban az elszöktetési komédiában; tehát ha nem competált is nekik, de jól esett nekik.

Azzal aztán a Rab Rábyt még szorosabban összelánczoltatták a falhoz, s a bezárt vasajtón a kulcslyukat maga Laskóy úr pecsételte le saját gyűrűjével s kegyetlen fogadást tett, hogy ha még most is ki tud ebből a börtönből egy levelet meneszteni a Rab Ráby, hát akkor saját magára vágat huszonötöt.

Azzal egy hétre való kenyérrel, vízzel megint magára hagyták a jámbort.

… De hát az a két levél, Ráby Mátyás saját kezeirásával, az elnök úrhoz, meg a császárhoz?

… Hát Kalabusz uram mire való?

Ő sem eszi hiába a vármegye kenyerét!

Ráby feje fölött ismét megjelent a vigasztalás angyala. Az ismert módon ismét nyújtott neki irószereket. Ezúttal Ráby sem használta fel az egész papirdarabot, hanem annak egy részét szorosan összegöngyölítve eldugta egy szál szalma belsejébe. Azt a szalmaszálat megjegyezte a vérével. A láncztól folyvást vérzett.

Megtudta ezt odafenn az őriző angyal s még az nap küldött le neki a szalmaszállal vászondarabkákat, meg tűt, czérnát, hogy azokkal varrja be a vasbékókat; ne sértsék annyira a lábait.

Ez volt Rab Rábynak a mindennapi mulatsága. Este, elalvás előtt bevarrni a vászondarabkákba a békóit, s reggel megint kibontani azokat, hogy ha vizsgálni jön a porkoláb, észre ne vegye.

A második levele már nagyon rövid volt, a mit a császárhoz irt.

«Felséged, mondá: ha önt elfogják, magam megyek érte, s kihozom börtönéből kézen fogva». «Még most is itt vagyok».

A hét nap még nem telt le, midőn jöttek a börtöne ajtaját megnyitni. Hoztak neki nagyon sok felaprózott kenyeret és két puttony vizet.

Mire való lesz már ez?

Azután levették a vasajtót a sarkából s Rab Ráby ismét látta megjelenni a legényeivel együtt azt az embert, a kit egyszer hóhérnak nézett s a ki a vármegye kőműves-pallérja volt.

Ez most azért jött, hogy a börtönajtó küszöbét kivegye, aztán az egész ajtót befalazza.

Mint a rémmesékben olvassuk, hogy befalaztak eretnekeket, a kik nem akarták elismerni a transsubstantiatiót, trónkövetelőket, a kik nem akartak lemondani elsőbbszülötti jogukról, templárius főnököket, kik elárulták a Baphomet titkát, akként befalazták Ráby Mátyást; azért, mert nem akarta megengedni, hogy a szent-endrei számadásokban hadd legyen «kétszer kettő: nyolcz!»

Ez valóban mulatságos egy történet, magunk is kiváncsiak vagyunk rá, hogy mi lesz a vége?

NEGYVENHATODIK FEJEZET.

(Kibenn nagion soc newetni waloo dolgoc levznec.)

Csak nem egyszerre, de egy napon érkezett meg Rab Rábynak mind a két levele a császárhoz; az is, a mit Kalabusz úr hamisított, az is, a mit ő saját maga irt. Az utóbbit ugyan egy nappal későbben küldték el, de extrapostán; míg az előbbi csak a delizsánczczal czammogott fel.

Nemsokára aztán hire futamodott, hogy jön a császár Pest-Budára.

A tartalékhadsereg már összegyülekezik a Rákoson, s a császár személyesen fog mustrát tartani felette s aztán ő maga vezeti azt le Belgrád alá, orvosainak minden tiltakozása ellenére.

Akkor bizonyosan meglátogatja a vármegyeházát is.

Erre az ünnepélyes alkalomra történt Rab Ráby befalaztatása. Hogy a császár, ha keresni fogja, rá ne találjon sehol. Ha odább megy, majd megint kibontják a falat, s helyreteszik a vasajtót; nem fog úgy járni Ráby, mint az az orosz archimandrita, a kit a kievi toronyban csak háromszáz esztendő mulva találtak meg, mint csontvázat.

Hogy a friss falazat feltünő ne legyen, nyitva hagyták az ablakokat a folyosón; akkor aztán a sűrű köd úgy bevonta zúzmarával az egész falat, hogy nem lehetett a régit az újtól megkülönböztetni. De olyan volt ám Rab Rábynak a börtöne belülről is; bevonva vastagon ezüst filigrán munkával, a mit a zúzmara tapasztott oda! s egyúttal a haját s bozontos szakállát is bevonta a dér, a plafondja csillámlott az apró jégcsapoktól.

A legnagyobb baja az volt ebből, hogy a meghüléstől úgy megrekedt, hogy nem tudott választ adni a felülről lehangzó kérdésekre.

«Szegény Ráby!»

Csak a lánczai csörgésével tudott felelni, hogy még él. Rekedt susogása nem birt keresztül hatolni a plafondon.

Azon a napon, a melyen II. József meglátogatta a pesti megyeházat, elmaradt a vigasztaló hang. Természetesen, a császár látogatása előtt ki kellett suroltatni azt a szobát ott fölötte is, meg rendbehozni az iratokat valami hánydelvesdel módon. Egész nap nehéz patkós csizmák kopogtak ott az ő mennyországában.

A császár valósággal maga jött el, hogy megbizottját kihozza a börtönből.

Délig megnézte a felállított csapatokat; megvizsgálta az «új épület» emelkedő falait; délre hivatalos ebéd volt számára rendezve a megyeház nagy gyülés-termében.

Abban a hosszú, karzatos szálában, a hol a tekintetes Karok és Rendek tartották egykor zajos gyűléseiket és tisztújításaikat, ott volt felterítve a monarcha számára.

Egyedül ebédelt. Senki sem volt hivatalos az asztalához. Kinek is lett volna inye szerint az ő betegek számára is nagyon frugalis lakomáját megosztani. Csigabigát, sárgarépát, meg spenótot!

Dejsz ahhoz kötéllel sem lehetne asztaltársat fogni jó Magyarországon. Aztán a rövid ebédelés alatt is a folyó ügyeket végezte. Tábornokok, nyargonczok, szállítmányosok jöttek-mentek körülötte, a kikkel mind röviden végzett evés közben; az irószerek ott álltak a tányérja mellett. A karzatokon kiváncsi hölgyközönség csoportosult; eljöttek megnézni, hogy ebédel egy császár?

Biz ez szomorú látványosság volt.

Egy vendég, a ki csak azért falatozik, hogy a teste tovább birja elhordani a lelkét, de nem azért, mintha jól esnék az inyének; egy fejedelem, a ki tudja azt jól, hogy azok mind, a kik itt körüle járnak, hajlongnak, neki nem hívei; nincs egy szív, a mely szeretné itten. Ezen az asztalon, a melyre most az ebédjét felhordják, irták meg tegnap azt a körlevelet, a melyben a többi megyéket felszólítják, hogy az ő rendeleteinek ellene szegüljenek. Senki sem érez együtt vele. Ez az egész világ nem az ő világa; ő csak egy kisértő lélek ebben: – nem egy régen eltemetett, hanem egy nagyon korán született embernek a lelke: egy rém – a jövőből.

Csupán egy ember lehet ebben a házban, a ki őt megértette, a ki híve mind halálig: az is lánczra verve itten.

A széke mögött állnak a megye főtisztviselői, pompás nemzeti viseleteikben; nyusztprémes panyókákban, boglárosan, aranysujtásosan s szolgálnak neki, a ki kopott, foltos könyökű veres hajtókás zöld kabátjában valami vadászhoz hasonlít.

Laskóy úr csupa jobbágyi alázatosság a monarcha színe előtt.

Ő maga saját kezével siet felbontani a legjobb tokaji essentiás palaczkot, a mi a régiségtől már szivárványrozsdát kapott, s a míg ő felségének egy karcsú velenczei kristályt tele tölt vele, elhistorizálja, hogy mikor született ez a bor, s hányféle virtus van abban.

A császár felemeli a poharat a világosság felé s keresztül néz rajta.

S még ekkor sem változik el az arcza.

Pedig a kiben emberi vér lángol, ha soha nem is, de már akkor csak szokott mosolyogni, mikor az átlátszó aranyon keresztül tekint.

«Iste est vinus tokajinus?»

Szólt egykedvüen, s letette megint maga elé a poharat, a nélkül, hogy az ajkát megnedvesítette volna borával.

Az urak egymásra néztek.

Megsérteni a tokaji bort azzal, hogy «masculini generisnek» mondja, holott a barát mondása szerint «quale vinum, tale latinum», (a milyen a bor, olyan a latinság). De még aztán nem is inni belőle! Lehet-e ennél nagyobb kegyetlenség egy uralkodóban? Egy monarcha, a kivel még koczintani sem lehet! Egy vendég, a ki még a lakoma után is szomorú!

Hogy nyerhetné meg ez a sziveket?

Hisz annak az első titka az, hogy «örüljünk együtt, búsuljunk együtt!» Már pedig azt a Krisztus sem próbálta víz mellett. Az Úr vacsoráján is bort rendelt.

Az ilyen mindig józan fejedelemnek azután még ilyenkor is eszébe jutnak a kellemetlen ügyek.

– Ön itt a megyefőnök? kérdé Laskóytól.

– Substitutus vicecomes, sacratissima majestas! felelé Laskóy.

– Feleljen ön, mi történt az én kiküldött biztosommal, nemes Ráby Mátyás úrral?

– Oh az már régen odahaza van Szent-Endrén, a hogy több rendbeli hálálkodó leveleiből értesültünk.

– Én is kaptam ilyen levelet Szent-Endréről, de csakhamar utána egy másikat innen a pestmegyei börtönből, melyben ő maga tudósít, hogy még mindig fogva tartatik.

No táblabiró! most mutasd meg, hogy mit tudsz?

Tudott az valamit!

Egész jovialis derültséggel felelt az meg a császárnak:

– Oh felséges uram, nagyon világos magyarázatja van annak. Nemes Ráby Mátyás úr ugyanis egy Kalabusz nevű nemessel volt egy börtönben deteneálva, (hogy az egyedül üléstől megkíméltessék). Ez pedig egy hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni. Ez az ember cselekszi azt, hogy a mit Ráby úrtól sincerizálás közben meghallott, azt felhasználva s az ő kezevonásait utánozva, innen a börtönből felségedhez felküldözi.

– S mi czélja lehetne azzal ennek az embernek?

– Igen könnyen megérthető az is. Tudva azt, hogy Ráby Mátyás mennyire fávorban álló embere volt felségednek, arra számított a delinquens biztosan, hogy felséged majd személyesen fogja megtekinteni a pestmegyei börtönöket, s akkor ő felséged lábaihoz borulva, büntetése hátralevő részeinek elengedéseért folyamodhatik.

(Mintha csak nyomtatásból olvasta volna!)

– Igaz, azért jöttem ide, hogy a börtönöket megtekintsem. Vezessenek önök oda.

S a rendkivüli ember nem utálta, mindjárt ebéd után, ezeket az undoritó, lélekszomoritó helyeket sorba járni.

Elvezetteté magát a legmélyebb föld alatti odúkba is, a hol az egymásra zsufolt embertömeg párája megmérgezi a levegőt. Kinyittatott minden zárt ajtót maga előtt, s minden zegzugnak megtudakolta a rendeltetését. Még a pinczéket, a fakamarákat is összevizsgálta; látszott, hogy gyanakodott, nem bizott vezetőiben. Egy üres börtönnek a megfeketült falai tele voltak karczolva nevekkel; ott megállt, valamennyit elolvasta, ha nem találja-e közöttük Ráby nevét?

Azután elvezetteté magát a felső börtönökbe, a mik a nemes urak számára szolgálnak. Látta Karcsatáji szobájában, hogy vannak rabok, a kik nem igen panaszkodhatnak a jó tartás ellen. Ott találta Kalabuszt is. Az épen a «királyért való imádságot» recapitulálta.

– Ön az a hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni? kérdé a rabtól.

– Igenis, fölség.

– Ön irt hozzám, Ráby kézirását utánozva?

– Én irtam, fölség.

Nem is mondott valótlanságot.

A császár gondolt valamit.

– Mennyi ideje van önnek még hátra a fogságból?

– Két esztendő, fölség.

– Én ezt önnek kegyelemből elengedem, azon föltétellel, hogy a börtönét rögtön elhagyja, s azonnal felmegy Bécsbe s ott az udvari levéltári hivatalnál jelentkezik. Mint kézirat-másoló lesz ön alkalmazva rendes fizetéssel.

Kalabusz eldobta a kezéből a szentek hegedűjét. Lantolhatnak már! S odaveté magát a császár lábaihoz, hogy azokat megcsókolja.

Igaza volt a császárnak; az ilyen veszedelmes embert nem lehet tovább megtűrni a börtönben; ennek kenyeret kell adni a kezébe, hogy ne ártson.

Laskóy úr ebben a szobában megmutatta a császárnak a fekhelyet, a mit Ráby foglalt el, a mig «idebenn» volt. Az uralkodó ott találta még az egykori rab ágy-fejénél Horácz odáit, s a mint belenyitott, megismerte a marginális jegyzeteken hivének irását. Tehát mégis itt kellett neki lenni.

Aztán tovább ment. Karcsatájira rá sem nézett. Pedig az sem bánta volna, ha őtet is kidobatta volna a vármegye tömlöczéből.

A császár azt kérdezte: hol vannak még a többi nemesi börtönök? Azokat is megmutogatták neki, lakókkal és üresen. Minden «ajtót» felnyitottak előtte.

Még sem hitt. Látni akarta az egész vármegyeházának minden helyiségét, termeit, szobáit, archivumát, lakosztályait.

Háromszor elment Rab Ráby börtöne mellett s egyszer fölötte hangzott el sarkantyus lépteinek kemény dobbanása, s még sem talált reá. A befalazott ajtó úgy meg tudta csalni. Rab Rábynak nem súgta meg semmi ösztön, hogy most itt mellette, körülötte, fölötte, uralkodója, megszabadítója jár, hogy csörömpölő lánczaival megverte volna a falakat, hogy ha ő nem szólhat, azok mondták volna meg: «itt vagyunk!»

Sikerült a tréfa.

A császár még a saját legmagasabb személye közbejöttével sem birta kiszabadítani Pest vármegye börtönéből a Rab Rábyt.

És az egész vármegyeházában nem akadt egy ember, a ki megütötte volna öklével a falat s azt mondta volna neki: «itt van, a kit keressz!»

Erre a napra Mariskát, Böske szolgálójával együtt elküldték Budán lakó nagynénjéhez. Ok volt rá elég. A császár idejöttével a kiséret egy részét a megyeházba is elhelyezték vendégül; a főjegyző szállása is kapott egy kapitányt. Az pedig hallatlan volt egy cálvinista háznál, hogy a felnőtt leánynak a szemeibe egy császári katonatiszt belenézzen!

A császár lement a táborba; Rab Ráby ott maradt.

NEGYVENHATODIK FEJEZET.

(Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)

Minden természethistóriai kézi könyvben megtalálható az a módja az elefántszelidítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember, szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki rizskását, mézes-pogácsát s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára mindent megtesz.

Rábyval ugyanezt produkálták.

Harmadnapra, hogy a császár tovább ment, kibontatták a befalazott ajtaját, s a támadt rés előtt a feltápászkodó megdermedt rab nagy vociferatiót hallott.

Laskóy Bálint és Petray Péter spectabilisek veszekedtek diákul.

– Hoc ego non tolero! Meum clientem non patior amplius taliter mortificari! (Ezt én nem türöm el. Az én védenczemet nem engedem tovább ekként kínoztatni.)

Szörnyen pattogott a derék úr; a másik úr egyre csitította: «Sed rogo tamen audiat!» de ez nem hagyta szóhoz jutni: «Omnipotens Deus! Quale spectaculum! Miserrimus Rábyus! Sed hoc iam ad coelum clamat!» (Mindenható Isten! Minő látvány! Szegény Ráby! De már ez égbekiáltó!) Alig is várhatta, hogy annyi rés legyen a falon, a mennyin egy ember befér, ő maga jött elől, maga után vonszolva a porkolábot, aztán meg a megye lakatosát.

«Rettenetes látvány!»

Biz az rettenetes volt. Az elaszott, megdermedt fogoly félig el volt temetve a hótól, a mivel a nyitott ablakon át befujta a fekhelyét a szél, s a bilincsei körül ez a hó piros volt a vértől.

– Rögtön le kell róla venni a lánczokat! parancsolá Petray úr, a mit a lakatrajáró lánczoknál rögtön foganatosított is Janosics uram. «És addig is hozzanak egy jó meleg pokróczot, a mibe betakaródzék!»

Biz az a pokrócz is jól esett a Rábynak, mert az hosszú munka, a mig a lakatos leráspolyozza a lábáról a hidegen rávert vasakat. És kínos munka arra nézve, a kinek azt ki kell állani.

Még a lakatos sem állhatta meg szó nélkül, a kinek kezeit mind ellepte a fogoly vére, a mig békóit leráspolyozá.

«Istentelenség az, igy bánni egy derék, jó úrral!»

Ez az ember igazán jószívű volt; ez nem sugó után játszott. Ez csak publicum volt, a kinek őszintén nem tetszett se a darab, se az előadás.

Mikor a vasaktól mind megszabadították a Rábyt, akkor kisült, hogy nem tud a lábára felállani. Úgy kellett őt két hajdúnak felemelni s átvinni a másik szobába.

Ez a szoba is ismerős volt Ráby előtt. Ez volt a korábbi börtöne. Ez még paradicsom az elhagyotthoz képest! Van benne kályha, még pedig befűtött kályha, s ágy, meleg pokrócztakaróval.

– No csak pihenje ki magát a szegény rab, mondá Petray, elhelyeztetve őt új fekhelyén. (Most már nem voltak lánczai, kinyujtózhatott.) Majd ha kinyugodta magát a szegény rab, akkor beszélhetünk az ügyéről.

Hiába is akart volna most vele beszélni, mert a rabnak egy csepp hangja sem volt, úgy be volt rekedve.

– Hozzanak neki meleg tojásos borlevest, parancsolá Petray úr, s a párolgó borleves rögtön ott termett, mintha már készen tartották volna. És a kiéhezett, megfagyott embernek olyan jól eset az a forró, édes tápláló ital; az utolsó cseppet is kiszürcsölé.

És a mellett olyan dühös volt önmagára! Erre a nyomorult testre! Miért esik neki olyan jól az, a mi édes és tápláló? Miért örül úgy annak a meleg pohárnak? Hogy nem tud oly törhetlen, oly hajthatatlan lenni, mint a lelke? Hogy nem tudja visszautasítani e kedvezést, ápolgatást ez a «cadaver!»

A lelke csak arra gondolt, a mit abban a másik börtönben elvesztett.

Ez a szoba a második alispán szállása alatt van; itt nem fogja ő hallani az ő angyalának vigasztaló szavait többé. Aztán azt a félig rothadt szalmát is sajnálta nagyon, a mi a másik börtönben ott maradt; a között volt az a szalmaszál, a mibe ő azt a maradék papirlapot elrejtette, a mi rá nézve kincs volt. S ennek a silány, didergő izomtömegnek mégis jobban tetszik a meleg pohár, meg a tojásos borleves! Mit tud az az angyalhangok balzsamáról, meg a boszúvágyó lélek kin szülte reményeiről? Képes elaludni az új börtönben, a kába idegekkel csábító álmokat hazudni a lélek elé; izzadásba jönni a pokrócz alatt, s visszanyerni a hangját, mire fölébred: ez az ostoba test!

Ráby csakugyan azt látta, mikor fölébredt, hogy az állapotja nagyon megváltozott. Csak a gyolcscsal körültekergetett lábai tanúsiták, hogy azokon valaha nehéz vas volt; most már csak be kell gyógyulni a rajtuk esett sebeknek.

Bántotta aztán az a gondolat, hogy ezért az enyhülésért épen Petraynak tartozzék hálával.

Hogy is jutott ő ehez a grácziához?

Mit locsogott az az ember «az én cliensem»-ről? Miféle «cliens?» Hogyan kell ezt a szót érteni?

Nemsokára meg lett ez a talány fejtve. Az ajtó megnyilt, bejött rajta Petray úr; egy hajdú kisérte, roppant nagy iratcsomaggal a hóna alatt.

Odajárult a derék úr nagy nyájasan Rábynak a fekhelyéhez, megkérdezte, hogyan aludt? Kirekedt-e már a torka? Elég erősnek érzi-e már magát?

Rábyt úgy undorítá ez az egész hizelkedés, hogy még csak annyival sem bizonyítja be hangja visszanyerését, hogy egy «köszönöm» szót ejtett volna ki a száján.

– Hát ezt a változást most nekem köszönheti Ráby úr, mivelhogy én vagyok az úrnak jelenleg a védő-fiscálisa!

– Hogyan? hebegé Ráby hüledezve. Micsodám nekem az úr?

– Hát tudja ön, hogy engem még tavaly a főfiscusi állásra neveztek ki, más lett helyettem szolgabíró. Most a particularis congregátión az úrnak az ügye előkerülvén, én rendeltettem ex offo az úr védő-fiscálisául.

Ráby erre felugrott az ágyából s ledobta magáról a pokróczot.

– Micsoda? Önt akarják mint védő-fiscálist rám tuszkolni, a ki maga legnagyobb mértékben érdekelve van, az általam emelt vádpontokban? a kinek ott kellene ülni a vádlottak padján? Önre bizzák, hogy engemet képviseljen a törvényszék előtt, a ki nekem legnagyobb ellenségem?

Petray csak mosolygott ezen a kifakadáson. Tudta, hogy Ráby le sem tud szállni az ágyáról. Könnyen elbánhatott vele.

– Lássa az úr, milyen igazságtalanná teszi a rossz indulat? Tudhatná az úr, hogy ezt kivánja a törvénykezés rendje, hogy a vádlott mellé hivatalból védő fiscálist rendel a törvényszék a hivatalos vádló-fiscális ellenében. Ketten vagyunk: én, a fő-fiscális, aztán meg a vicefiscális; ugyanaz, a ki az urat a statárium előtt fejvételre akarta elitéltetni. Már most hát melyikünk tetszik jobban: az, vagy én?

– Egyikük sem! Nekem nem kell fiscális! Magam is az vagyok. Külömb, mint önök ketten együtt. Én tudom védelmezni magamat. Nekem nem kell az önök által substituált védelem. Tudom, hogy mit akarnak velem!

– Látod Mátyás, milyen igazságtalan vagy! szólt még szelidebbre fogva a szót Petray s tegezte a rabot. Azt hiszed tán, hogy majd én úgy foglak védelmezni, hogy annak az alapján elítélhessenek? Pedig épen megfordítva van. Te magad oly ügyetlenül és ferdén védelmezed magadat, hogy azzal csak a falnak rohansz, mig az én replicám olyan finoman van concipiálva, hogy annak a nyomán nincs az az incarnatus táblabiró, a ki fel ne mentsen totaliter. Hiszen nem történik meg a te beleegyezésed nélkül. Előbb felolvasom előtted az egész védelmet. Hallgasd meg. Meglátod a végén azt fogod rá mondani: «ez a Petray Péter derék, nagylelkü ember volt, igazán». No csak hallgasd meg!

Mit tehetett Ráby? El nem szaladhatott harminczhárom oknál fogva, kénytelen volt végig hallgatni azt a szép védelmi replicát, a mit az ő nevében készített a számára védőül kinevezett fiscális. Az a nagy halmaz írás az ő processusa volt.

Igazán remekmű volt, a mit Petray felolvasott előtte; remeke a furfangos rabulisticának. Minden kéményseprő fehér volt abban, és minden molnár fekete; a bűnt kifordították a bélésével kifelé és lett belőle erény; egy megeshető, de meg nem történt dologra fölépítettek egy egész lehetetlen históriát; összekeverték az igazat a nem igazzal olyan sűrűen, hogy azon még a nap sem süthetett keresztül s végül az egész «eltagadhatatlan» néplázongást odavarrták a nyakába egy csoport apró-cseprő jobbágy embernek, zsellérnek, kopott fertálytelkes gazdának, meghagyatván az elkövetett bűn oroszlán része a meghalt rácz-pópának, ki az egész merénylet titkos mozgatója volt, s a ki mellett Ráby Mátyás csak egy kegyelemreméltó elámított áldozatul lőn feltüntetve.

Ennél már jobban csak nem lehet megvédeni a «clienst!»