Part 30

Ráby erre egész nyugodt lélekkel azt válaszolta, hogy «hivassa elő a törvényszék azt a huszonnégy martalóczot, a kik őt amaz éjjel innen elragadták, s a kikről az ellene intézett vádlevélben az állíttatik, hogy már mind kézre kerültek, s itt ülnek a vármegye börtönében.»

Erre Laskóy elnök úr haraggal ütött az asztalra.

– Az nem igaz! Az nincs a vádlevélben.

– De ott van. Én magam olvastam.

– Hogy jutottunk hozzá?

– Maga a császár adta kezembe.

Erre öten-hatan is elkezdtek rá kiabálni: «ez vakmerőség! ez perfidia! meghazudtolni a tekintetes törvényszéket!» valamennyien ütötték az ökleikkel a zöld asztalt.

– Jajh, ha az urak ilyen generalmarschot dobolnak az asztalon, akkor én nem beszélek tovább.

– No hát beszéljünk. Nem doboltatik többé.

– A huszonnégy martalócz tehát nem kapható meg, a ki ellenem bizonyíthatna. Azonban két tanú mégis van, a kinek amaz éjszaka történetéről bizonyos tudomásának kell lenni. Az egyik az a strázsa, a ki az én börtönajtóm elé volt rendelve, a másik az, a ki a három nemes úr szolgálatára állíttatott az ő ajtajuk elé.

– Ki tudja már azt, hogy melyik volt negyven hajdú közül, ezelőtt három hónappal, éjfél után két órakor? – förmedt rá Laskóy úr. Azt gondoljuk, hogy itt protocollum vezettetik e felől?

– Én tudom jól a neveiket, hogy kik voltak! szólt Ráby csendesen. Ébren voltam és hallottam, mikor a várnagy felállította őket, névszerint felszólítva az őrjáratból, a ki az én ajtóm előtt állt, annak a neve «Sipos», a ki a Karcsatáji ajtaján strázsált, azé volt «Nagy». A porkoláb szavából értettem meg.

Laskóy úr e szókra bosszúsan tekintett Janosics felé, s a két kezét a két füléig emelve, befelé fordított hüvelykújjakkal olyanforma akcziót csinált, a minővel az ember azt fejezi ki néma beszédben, hogy a másikat szentmártoni vízvezetőgépnek tartja. Mire Janosics uram csak a vállait mozgatta, s az öklével fenyegette Rab Rábyt.

Mint tudjuk, a sedria tagjai közt voltak derék igazságszerető férfiak is. Egy azok közül felszólalt.

– Vádlottól nem lehet megtagadni, hogy a tanúkat, a kiket kihallgattatni kiván, elő ne vezessék.

– No hát hozzák be őket! mormogá Laskóy úr Janosicsnak, s a nyelvét mutatta neki. – Az ostoba!

A két hajdú behozatott.

Most aztán Ráby Mátyáson volt az elbámulás sora.

Hisz ez az ő két kisérője; a két rácz disznókereskedő, nem is az, hanem pomázi földesúr: Kurovics, meg Turócsics, azaz, hogy Pityi Palkó, meg Rácz Miska; a kik őt egész a bécsi Burgig felkisérték, még a császár előtt is az oldalánál álltak, s ime ez a Sipos, az a Nagy. Az utóbbi személyesíté Kurovicsot.

Most aztán csakugyan nem tudta, hogy hányadán van? Jó volt-e neki ezekre hivatkozni?

Az igazságszerető aszszesszor kérdőre fogta elébb Sipost.

– Kend volt a strázsa Rab Ráby megszökésekor az ő börtön ajtajánál?

– Igenis, én voltam.

– Beszélje el, hogyan történt ez eset?

A megszólított szemre-főre tekintgetett, a kezeit dörzsölgette, mintha szárazon akarna megmosakodni, s aztán úgy nyögött, mint a kit a hideg ráz.

– No hát, megnémult kend?

Dehogy némult; hiszen egyre mondta: «Jézus Mária, Szent-Anna, irgalmazz nekem!»

– Ne imádkozzék kend, hanem feleljen a kérdésre! Mi történt, az előtt, hogy Rab Ráby kitört a börtönből?

– Jaj, kegyelmes szent atyám! De hát igazat mondjak?

– Igen! Igen! Mindent, a hogy történt! unszolá az aszszesszor; míg Janosics a csomó kulcscsal a kezében fenyegette. A szegény nyavalyás azt sem tudta, hogy melyiknek tegyen eleget.

– No hát megmondok mindent úgy, a hogy volt. A nemzetes várnagy úr azt parancsolta, hogy mink huszonnégy hajdúk öltözködjünk fel török ruhába, aztán nyissuk ki a tömlöczajtót, a Rab Rábyt öltöztessük fel ráczleánynak, aztán szöktessük meg, s kisérjük el Bécsig. A Nagynak pénzt is adott az útra. Azt mondta, hogy ezt az urak parancsolták.

E szókra Rábyból kitört a diadalérzet. Láncztól csörömpölő lábával odadobbantott.

– Ime, hát ez az egész cselszövény ki van derítve! Maguk az urak szőtték-fonták azt ellenem! S most a saját imposturájukért akarnak engem elmarasztalni…

De nem mondhatta tovább, mert egyszerre tizen is beleordítottak a szavába:

«Elhallgatsz! Te lázadó! Országcsaló! Gézengúz! Fogd be a szádat mingyárt! Egy szó se legyen több!»

No de még annak a szegény hajdúnak is jobb lett volna inkább barátnak születni! Azt csalónak, hazugnak, káromlónak szidták; össze-vissza taszigálták, kilökdösték.

– Ki kell vinni a pernahájdert! itélte rá brevi manu Laskóy úr; – s aztán quinquanginta solidos az ilyen hamis tanúnak!

Bizony megkapta az igazmondásért a proverbium szerinti jutalmat.

– Lépjen elő a másik tanú! Álljon elő kend Nagy János. Kend derék, okos ember. Adja elő az egész casust, hogyan, miképen történt ez az evasió a tömlöczből.

Nagy Jánosnak talán nem is volt szüksége okulni társa siralmas példájából; ő még Ál-Kurovics korában megmutatta, hogy milyen messzire tudja elhajítani a súlykot, s gyanítható, hogy egészen be volt avatva a cselszövénybe s abban vezérszerepet játszott.

– Hát kérem alássan, ez úgy történt, hogy mikor én deczember hatodikán ott strázsáltam a nemes urak tömlöcze előtt, a pajtásom, Sipos meg a másik ajtóban a Rab Ráby előtt, hát egyszer csak valami nagy csattanás hallik s arra felnyilik Rab Ráby ajtaja, s ő maga kijön rajta egy tüzes szekéren, a mibe hat fekete macska volt fogva, a kocsi bakján ült egy ördög vörös dolmányban, s az úgy pofoncsapta a farkával először a pajtásomat, azután meg engemet, hogy se nem láttam, se nem hallottam többet. A mire aztán a Rab Ráby nagy mennydörgés között kirepült a tüzes szekérrel az ablakon.

Ráby bámulva nézett – nem a beszélőre, hanem a hallgatókra.

– De hát, uraim! Tekintetes urak! Végig lehet hallgatni egy ilyen ostoba mesét a XVIII-ik század végén, felvilágosodott tudós férfiaknak a czivilizált Magyarországban, a hol már hét századdal elébb Kálmán király kimondta, hogy «ördöngösökről, a kik nem léteznek, szó se legyen!»

– Hallgasson az úr! rivallt rá Laskóy. Nem tanulunk az úrtól törvényt. Nekünk vannak törvényeink a boszorkánymesterek ellen. Ne vágjon a tanú vallomásába! Tessék protocollumba venni protonotarius úrnak a benevolumot.

És Ráby bámulva látta, hogy Tárhalmy egész hivatalos készséggel jegyzi fel a protocollumba ezt az ügyetlen varázsmesét.

Most emlékezett már vissza a hűséges leányka levelére, a ki előre megmondta neki, hogy ő ellene az okos emberek a bolondokkal, a derék emberek a silányakkal, a szentek az ördögökkel készek ligát kötni inkább, hogy sem azt, a mit ő megindított, diadalra jutni engedjék.

Ez a gondolat indulatba hozta. Elkezdett dühösködni, sőt protestált a hazai törvények, a császár parancsai, s az emberi józan ész nevében. Utoljára kivitették a teremből.

Egy rövid negyedórai tanácskozás után ismét visszahozatták.

Az itélete kész volt.

Sok minden bűne volt; igaz, hogy nem bebizonyítva, de elszámlálva; a mi azonban világosan kiderült rá: ördögi segítséggel és boszorkánymesteri praktikával való kitörése a börtönből, ez maga elégséges volt arra, hogy halálra itéltessék.

Halálra pallos által.

Mikor azt az itéletet meghallotta Ráby, egész keserű nyugalma visszatért.

«Uraim! Tekintetes törvényszék! Hallgassanak ki hát az itélet kimondása után. Hisz a legbűnösebb gonosztevőnek is meg van engedve, hogy mielőtt elitélnék, védelmezze magát; s nincs a világon oly zsarnoki önkény, mely halálra itéljen valakit, mielőtt mentségét meghallgatta volna. S miért vagyok én üldözve? Miért e rám mért szenvedések? Miért a fejemre kimondott halálitélet? Azért, mert a szegény nyomorgatott népnek a sorsát enyhíteni akartam? Azért, mert a sanyargatott jobbágyok jajszavára, mely felhangzott a trónig, vizsgálatot tenni fejedelmi parancsszóval leküldettem? Hisz nem voltak azok lázadók, nem zendülők az ország törvényei ellen, csak igazságot kértek, s én az igazságot kerestem számukra. Még a vad állatnak is jogot adott a természet, hogy életét védelmezze, s az embertől meg akarják azt tagadni? Emlékezzenek önök reá, hogy ugyanazt mondták önök az uralkodói hatalommal szemközt, mikor az a nemzet jogaihoz nyult hozzá, hogy embernek és nemzetnek a magáét védelmezni Istentől adott jog. A mily szentül várják önök védelmük sikerét a hatalommal szemben, oly szentül bízom én az én védelmemben az önök hatalma ellenében. Lelkem tiszta; nem vétettem se ember, se Isten, se a magyar nemzet ellen. Meggyőződéseim vannak, a miket meg nem tagadok. Jobb sorsot kivánok a népnek; felszabadítást nyomorgatói járma alól. Ha ez mai nap halálbűn, legyek elitélve miatta; az én életem se legyen drágább, mint azoké a martyroké volt, a kik egy szent ügyért halálra engedték magokat kínozni. De az én vérem szálljon azoknak a fejére vissza, a kik azt kiontják!»

Több aszszesszor könyezett. – Tárhalmy kezével eltakarta arczát. – Talán ő sem állhatta azt meg a nélkül, hogy szemei megnedvesedjenek.

Rábyból a keserű indulat oly folyékony ékesenszólással tört ki, hogy ellenfelei nem birták őt félbeszakítani. Csak akkor tudott Laskóy úr szóhoz jutni, mikor Ráby az utolsó szót elmondta. Akkor is csak azt tudta mondani, hogy «ki kell őt vinni!»

– Én apellálom az itéletet!

– Azt lehet. Hanem a halálra itélt rab addig is nehéz vasba veretik.

– Az ellen pedig én protestálok!

– Ki kell vinni! Híják a vármegye-lakatost!

S hítták a vármegye-lakatost.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET.

(Kibevl megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)

Már akkor volt Rab Rábynak a jobb kezén egy láncz, mi azt a bal lábához csatolta, azután meg a bal kezén egy másik, a mi azt a jobb lábához csatolta, harmadik volt a keresztbékó, a melyik a két keze csuklóját egymáshoz foglalta.

Negyediknek következett a nehéz vas.

Két békó, a mit hat vasgyűrű tart össze, együtt egy negyedrész mázsa az egész játékszer.

Ezt már nem lakattal zárják a lábra, hanem úgy kovácsolják rá az üllőn pörölylyel, mikor le akarják róla venni, akkor megint úgy kell róla azt leráspolyozni.

Akkora zajjal és lármával vitték le a hajdúk Rábyt az udvarra, hogy az utczáról becsődült a járókelő nép, s a vármegyeházából minden fehér cseléd összeszaladt annak a csodájára, hogyan verik rá a huszonöt fontos vasat egy szép selyemruhás ifjúnak a lábára.

S ilyen látványnál a publikum mindig az elitéltnek a pártján van.

Mikor ezt a szép, szenveteg arczú ifjút leültették a kövezetre s az egyszerre megsziszszent a fájdalomtól, a mint a lakatos a nehéz kalapácscsal az első ütést tette a vasbékóra, a mi a lábával együtt az üllőre volt téve, akkor egyszerre sírva fakadt minden körülálló, s elkezdett fenhangon sajnálkozni felette: «oh a szegény nyomorult! ugyan mit véthetett?» Az asszonyemberek leszedték a fejökről a patyolatkendőiket s azt hajigálták oda neki. Az pedig csak bámult s nem tudta kitalálni, hogy miért dobálják ezeket neki. Egyszer aztán egy fehér személy (talán Böske volt? nedves szemeitől jól meg sem láthatta), odament hozzá a néptömeg közül s letérdelve mellé, megmutatta neki, hogy mire valók azok a keszkenők. Egyet-egyet oda csavart neki a bokája körül, hogy a nehéz vas fel ne sebesítse.

De a porkoláb elkergette onnan.

– Takarodj haza, czula! Minek a rabnak a bugyolálás? A többinek sincs. Tán bizony a kéne, hogy bársonynyal béleltesse ki a békókat a nemes vármegye? Majd megszokja ő keme, ha soká együtt lesz vele.

S letépte a lábairól a zsebkendőket.

Mikor aztán készen volt a lakatos a munkájával, akkor fel kellett volna állani Rábynak a földön ültéből.

De nem tudott.

A két kezével nem segíthetett magán, mert az keresztbe volt békózva, a nehéz vas miatt meg nem tudott a lábaival mozdulni. – Visszaesett.

Janosics durván elröhögte magát.

Nincs is annál nevetségesebb, mint mikor egy ilyen megvasalt rab ügyetlenül keczmeleg, csetlik, botlik, elbukik a lánczaiban.

Hanem az asszonypublikum nem vette tréfára a dolgot. Azok elkezdték a hajdúkat, meg a porkolábot szidni. (Az asszonynép vakmerő és rebellis!)

«Ti gyilkosok! Hóhérok! Gyalázat az! Istentelenség! Igy bánni egy ilyen derék úrral! Volnánk mi csak férfiak! Bizony nem engednénk! A török se volt ilyen kegyetlen! Pogánynál is pogányabbak vagytok!»

– Ejnye mingyárt! kiálta Janosics uram, megszeppenve, hogy most mingyárt megpüföli ez a sok asszonynép. Kergessétek ki frissen ezt a kofahadat! Be kell zárni a vármegyeház kapuját. Aztán «upré púpos!» Készen a ketrecz, tessék felsétálni a maga lábán!

A hajdúk egy része az asszonynépet terelte ki a kapun; a többi ott maradt Ráby körül. Egy hajdú, a kiben Ráby azt az első strázsáját ismerte fel, a ki a kettős fenekű korsót hozta neki, felsegítette őt a földről. Alig tett azonban Rab Ráby három-négy lépést előre, a nehéz békó már keresztül vágta a vékony selyem lábravalót s már felsebesíté a bokáját, úgy, hogy a fájdalomtól kénytelen volt megállni.

Az a bizonyos hajdú aztán egy zsebkendőnek a végét rákötötte a láncz egyik karikájára, a másik végét pedig a Ráby kezén levő békóra: hogy azzal felemelve tarthassa; aztán megtanította rá, hogy hogyan kell lépegetni azzal a lánczczal? mintha kaszálna a lábával, félkört csinálva maga körül; aztán ki kell számítani, hogy nagyobbat ne lépjen, mint a láncz ereszti, mert akkor megrántja vele a másik lábát; de kisebbet se lépjen, mert akkor meg a békó zsurolja a lábát. Oh megtanulják ezt a rabok szépen, ha egy kicsit gyakorolják benne magukat!

Hanem azért minden lépésnél hátramaradt utána – egy vércsepp.

Nem is abba a tömlöczbe vitték vissza, a miben eddig volt. Meg volt neki mondva, hogy sok gradatio van a tömlöczök dolgában. Vannak jobbnál jobbak. Ez épen a legjobb volt.

Mingyárt a törvényszék terme mellett volt egy kis nedves, téglapadlós szobácska. Aztán volt egy négyszöglábnyi ablak az utczára s egy vasajtó a folyosóra, hatszoros zárral. Az ablakon kettős vasrács volt és sodronyháló. Ez nem akadályozta a szelet, hogy a friss havat befújja a szobába, mert üveg nem volt rajta.

Azon a helyen, a hol a kályha szokott állni, volt egy nagy kőkoloncz befalazva, s abba volt egy rőfnyi hosszúságú vasláncz megerősítve. Ehhez a lánczhoz lakatolták hozzá a rabnak a nehéz lánczát, úgy, hogy az e lánczon túl nem léphetett, hanem éjjel-nappal kénytelen volt a szalmaágyon feküdni vagy guggolni. A fejénél pedig állt két puttony; az egyikben volt az ivóvíz, egy egész hétre való; a fedelére téve a profunt, az is egész hétre kiszámítva. És így nem volt szükséges Rab Rábyhoz, a mint egyszer rá volt zárva a vasajtó, egy hétnél hamarább belátogatni; a kettős fenekű kancsó se jöhetett be hozzá.

Most lett már azután valósággal «Rab Ráby!»

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET.

(Romanticus historia fog taamadni ebbevl.)

Most már kezd a történetünk egészen regényessé válni. A börtön olyan tökéletes, hogy annál már egy piktor sem kivánhat külömbet; a fogoly odalánczolva a falhoz, akár csak a velenczei dogepalota tenger alatti börtöneiben.

Ide már nem talál hozzá utat semmi sem, még egér sem. Ezt a vasajtót nem nyitja fel semmi sem, még az arany sem.

De valami mégis megtalálta az utat Rab Rábyhoz: – mi lett volna az egyéb, mint a véghetetlen, megfoghatatlan szeretet.

A legelső éjszaka csendességében úgy tetszett neki, mintha a feje fölött levő padlaton valami csendes őrölés hangja hallatszanék, mintha a plafondot fúrnák keresztül.

Oda figyelt. S aztán számítgatta, hogy ki lakhatik itt a feje fölött?

A törvényszék feje fölött van az irománytár.

Egyszer vége lett a fúrás hangjának, s akkor, mintha az égből zengne alá, megszólalt a feje fölött egy szeráfi hang:

– Szegény Rab Ráby!

Azt hitte, hogy a lánczai lehullanak erre a szóra. Olyan volt ez a hang, mint egy álom emléke a gyermekkorból.

– Hallja ön a szavamat? kérdezé a magasból jövő hang.

– Hallom!

– Bizzék Istenben. Meg fogja szabadítani. Nem vesztik el önt. Holnap reggel vigyázzon a feje fölé, mikor kopogtatást hall. Isten irgalma legyen önnel!

Azzal elmult minden, mint egy álom.

És Ráby Mátyás e vigasztaló evangeliumi szózat után olyan édesen elaludt négyszeres lánczai között, mint a gyermek anyja keblén.

Reggel, mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban csak lázbeteg agyának álma volt ez az égi jelenés. Fölnézett a feje fölé; de nem látott semmit. Az a plafond, még abból az időből, a mikor németek laktak a vármegyeházban, a kik szeretik a szobákat befesteni, be volt mázolva iromba festéssel; azt a kis lyukat, a mit onnan felülről fúrtak rajta keresztül, észre sem lehetett venni. S ez volt benne a jó.

Alig virradt meg annyira, hogy a szűk ablakon behatott a világosság, hangzott a hármas kopogtatás a feje fölött; s aztán az édes, ismerős hang:

– Szegény Rab Ráby.

– Ébren vagyok.

Arra a plafondnak abból a szegletéből, mely az ő feje fölött volt, egyszerre leereszkedett hozzá valami. Egy hosszú nádszál. Egész az ő fekhelyéig bocsátkozott alá, a míg az összelánczolt kezeivel elérheté.

– Elérte ön? kérdezé a hang onnan felülről.

– Igen.

– Húzza szélylyel a nádat; de vigyázva.

Ráby a nádszál első czikkét levonta, az, mint egy tok volt ráhúzva a felsőre. Abban talált tintát.

Azután a második czikket húzta le. Abban volt egy irótoll holló-szárnybul.

Azután a harmadik nádszakaszt húzta ki; abból előjött egy összegöngyölített vékony papirlap.

Iró-eszközök!

Az Alhambra minden eltemetett kincse nem okozhatna olyan örömet a feltalálójának, mint ezek a drágaságok Rab Rábynak.

– Irjon ön, én várok; szólt a hang.

A rab sietett a munkával. Apró betűket irt, hogy több férjen a papirra. Megírta a császárnak, mindazt, a mi vele történt. Oh milyen jól esett a szivének, azzal a meglánczolt kezével a felhúzott térdén leirhatni mindazt, a mi lázas agyában forr!

Mikor készen volt a levél, ismét összegöngyölítette azt vékony pálczika alakra, hogy a nádszálba beleférjen, s aztán a tollat, kalamárist mind visszadugta a nádszál végébe.

– Köszönöm! Megvan!

– Isten áldása legyen önnel, hangzott felülről halkan.

A nádszál ismét felhúzódott a plafondba.

Még az nap este felé újra megszólalt a vigasztaló hang:

– Szegény Rab Ráby! Legyen jó reménységben. Levelét felvitte Bécsbe az Ábrahám zsidó.

Ez a hír átmelegíté a rabot. Nagy szüksége volt rá ebben a hideg szobában, a minek az ablakán betódult a februáriusi szél, s a hová egy hétig (előre megmondták neki) nem fogják rányitni az ajtót. Addig eltart a kenyere, meg a vize.

Ennek a hétnek az utolsó napján pedig az történt, hogy ő excellentiája, a helytartótanács elnöke, «cito, citissime!» idéztette fel maga elé a substitutus alispán urat.

Az nem volt baj, hogy Laskóy úr épen ebédnél találta ő excellentiáját; azért lehetett vele beszélni. Ő excellentiájának különben is megvolt az a, minden magyar emberrel közös tulajdonsága, hogy nagyon lassan szeretett enni, s a míg a falatját rágta, addig is beszélt.

– No hát, bihászman? Tudja a spectabilis, hogy miért hivattam? Hát csak azt akartam tudtul adni, hogy én holnap délelőtt háromfertály tizenegyre, tehát egy fertálylyal a bécsi posta elindulása előtt, ott leszek a pesti vármegyeházán, s ha még ott egy Rab Rábyt találok a börtönben, azt menten szabadon bocsátom. Az általa szenvedett károkat illico a domestica cassából neki kifizettetem. S azoknak a fizetéséből, a kik okozták, lehúzatom. Holnapután reggel pedig a nagyságos Murai és Rábai Ráby Mátyás kamarás úr vádjának alapján mind azokat, a kik általa feladattak, a districtualis törvényszék elé állíttatom, s a kire egy makulányi bebizonyul, ha kicsiny, ha nagy, ugyanabba a tömlöczbe bezáratom, a honnan a Rab Rábyt kihozatom. S a míg azt elbeszélte ő excellentiája, szép csendesen verte a kése meg a villája hegyével a tányérján a czapfenstrájkot.

Laskóy úr úgy megijedt, hogy a saját bundája gallérjába kapaszkodék menekülésképen.

– Quid hoc est? rebegé.

– No úgy-e? Most már rajtatok a sor azt mondani «bihászman?» Hát az történt, hogy harmadnapra azután, hogy kegyelmetek olyan jól elzáratták a Rab Rábyt, hogy ahhoz még a légy sem férhet, dupla vasajtót tétettek a tömlöczére, a minek a kulcsain a porkoláb rajtahál, s a foglyot úgy megvasaltatták, hogy az se kezét, se lábát meg nem mozdíthatja; hát mondom, harmadnapra hivat fel a császár Bécsbe lóhalálba. Még azt gondoltam, a zsidó rekrutáknak sütendő kóserprófontról akar velem beszélni. Dehogy az volt a baj! Az első szava az volt hozzám: «mit tettek önök Rábyval?» Én támaszkodva az uraságotok által nekem intimált relatióra, s azt gondolva, hogy csak a bécsi commissariusok reportja ellen kell védelmeznem magamat, elmondtam, hogy Ráby Mátyás a maga törvényes hatósága elé állíttatott. A confrontatiót nem lehetett vele elkezdeni, mert veszélyes betegségbe esett, a miben őt a vármegye physicusa egész emberséggel gyógyítja és ápolja; mihelyt felépül, az ügye fölvétetik etcætera, és így tovább… S a császár olyan malitiosus volt, hogy nem szakított félbe, hanem engedte nekem végigfújni az egész litaniát, mint valami rossz diáknak, a ki a tíz körméről olvassa le a pensumot. Csak mikor végig elmondtam, akkor adott elő a markából egy vékony szalmapapirosra irott, de sűrűn teleirott levelet, a mit a Rab Ráby irt vala hozzá, négyszeres vasba verve, kettős vasajtó mögé bezárva, s a miben az utolsó commáig minden olyan hiven meg volt írva, a mi vele történt, hogy még az sem volt belőle kifelejtve, hogy kegyelmed spectabilis azt kérdezte tőle: «no hát adott-e a császár aranylánczot?»

– Hüh! fújtatott Laskóy úr, kegyetlenül megrémülve.

Ő excellentiája haragosan fente a villájához a kést, mintha meg akarna valakit ölni; pedig csak a karmonadlijára agyarkodott.

– A bezárt tömlöcz falán keresztül oda tud irni a császárhoz másnap mingyárt! Ezzel az emberrel nem birunk. Az urak valamennyien nem birnak vele. Ez már szent. A császár aztán, mikor végigolvastatta velem a Ráby levelét, kihúzta az óráját a zsebéből s azt mondta: «igazítsa ön a magáét az enyimhez; most háromfertály kettőre, holnapután ön otthon lesz Pesten, déli tizenegy órára Ráby Mátyás szabadon legyen bocsátva és bántatlanul. A ki ennek az én parancsolatomnak haladéktalanul nem engedelmeskedik, azt én bezáratom élete fogytáig a – bolondok házába! Tessék ezt magának prænotálni, spectabilis. Én éjjel-nappal vágtattam, hogy hazajussak; most kegyelmeteken a sor. A kinek van kedve magát a vörös toronyba becsukatni, s mindennap hideg vizet csepegtetni a feje lágyára, tegye meg: nekem nincs.

Laskóy úrnak sem kellett több biztatás. Vágtatott keréktörésig haza Pestre nagy fúriával.

Az első szava az volt, mikor a kocsiból kiomlott:

– Küldjék ide a Janosicsot!

Az rohant szaladva, mind a két keze tele egy nagy csomó, karikára fűzött kulcscsal.

Janosics uramnak sajátszerű szélylyel álló fülei voltak, mint egy túri kancsónak, olyan szélfogó fülek.

Laskóy úr nem szólt neki semmit, csak azt tette vele, hogy a mint az ajtón belépett, megfogta neki két kézzel azt a két speciosus fülét s annál fogva a feje tarkóját úgy odaütögette neki az ajtófélhez, hogy a két csomó kulcs a két kezében csak úgy csörömpölt, mintha a táblabiró úr eleven török muzsikát akart volna belőle csinálni: «nesze! nesze! nesze! ne még ez! ne még ez!»

Akkor aztán, mikor ilyen szépen felköszöntötte ő porkolábságát, azt hörgé fogcsikorgatva a fülébe:

– Lélek hordjon el kutyaáldotta! A Rab Ráby már megint levelet irt a tömlöczből a császárnak!!!

A megrémült porkoláb összecsapta a két csomó kulcsot a két kezében s elsápadva hebegé:

– Akkor bizony mondom, ördöggel kell neki szövetségben lenni!

Nem találta el, angyallal volt szövetségben.

Erre fiscális, doctor, szolgabiró, esküdt mind összeröffentek. Mi történt? Mi tévők legyenek?

«Ötvenet vágatni a porkolábra!» Ez lett volna a legjobb, csak a Villám Pista lövés-emlékének köszönheti, hogy meg nem kapta.

Itt már csinálni kell valamit!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap háromnegyed tizenegyre pontosan ott volt a vármegyeházánál ő excellentiája.

Eléje jöttek mind egész deputatióval, vitték fel az alispáni szobába.

– No hát, bihászman? Mi történt?

Laskóy úr nagy mosolygva nyújtott eléje két levelet. Mind a kettő Ráby Mátyás irása.

– Eccé! Már Szent-Endréről ír.

– Igenis, még tegnap elbocsátottuk s ő egyenesen haza kivánkozott.