Part 3

«Mercur szárnyas lábain egy extremement agreable messaget adressálok Ihro Hochwohlgeborenhez. Mars isten ugy capricirozta magát, hogy a Cacust attakirozó Heracles herosi facinussait egygyel még cumulálja. A detestable latro, a Gyöngyöm Miska, miután az örkényi pusztán cernirozó phalanxunk közül par force échappirozott, a Duna felé deployirozva, a ráczkevi szigetbe bride abattu átsaltomortalirozott, protegálva Neptun és a tolvajok istene Hermes által. Az alatt mi nekünk, Bellona fiainak, ott kellett rostokolnunk a parton, – wie die Ochsen am Berge, míg kompot hoztak s utána traversirozhattunk. De a miserable couyon azzal chicanirozott bennünket, hogy a Duna másik ágán átusztatott a tulsó partra. Erre a bennünket convoitirozó pestmegyei pandurok doucement declarálták, hogy oda nem poursvivirozhatják, mert ez már Fehér vármegye. És igy nekünk retournirozni kellett Pestre, a míg Pest vármegye inhibeálja Fehér vármegyének a velünk való strategiai cooperatio szükségét. A Fama szerint azonban a félelmes rabló már Fehérből is átvoltigirozott megint Pest megyébe s ott grassiroz a vörösvári erdőkben. Annálfogva én új marschordret kaptam a Generalcommandotul, hogy eskadronommal debouchirozzak Vörösvár felé. Holnap, Aurora első sugarainál lesz a departirozás, mely engemet a Horák szárnyain az én aimable Calypsom magicus circulusába, a szép vörösvári Tempe völgyébe ameniroz.

Azonban egy kis fatalis incidens inquietálja deliberatiómat, a mit a kisasszony előtt sincerment detegálok. A mult héten a Petray Judlium urral (a ki egy charmant enfant) cavalierment amusiroztuk magunkat Fortuna festett lapjai mellett, mely alkalommal a keréken tánczoló istenasszony irántam extremement disgracieuse producálta magát, úgy hogy én húsz aranynyal a Judlium urnak obligóban maradtam; in cambio hagyva nála a tiszti parolámat, hogy dito summát dato holnapi napig neki recompensálom. Item insistal a szavam beváltására; mert holnap nála is cassavisitatio van indicálva, s a többek között az a husz arany is manquiroz a statusquohoz. Én pedig, miután gazdag tanteomtul az apanageom, az inqualificable utak rosszasága miatt, a dato nem arrivirozott, egészen impossiblenak találom a prætensio complanálását. A Rothesel zsidóra sem calculálhatok; mert a zsidóknak most épen malapropos uj esztendő napjuk vagyon, a mikor semmiféle financzoperatumot nem entriroznak. És igy nem marad számomra egyéb chance, mint vagy egy pisztolylövéssel magamat a világnak recommandálva, Charon csónakjába expediálni; vagy – ami ennél sokkal nehezebb – az én annyiszor suppeditáló geniusom, Egeria nymphám tündéri protectiójára apellálnom, humblement apprecálván, ha még egyszer, és utoljára intermediálna illustre cousinjánál egy a soudit summával æquivalens empruenteot számomra, melyet én, a præcedensekkel együtt, mihelyt gazdag tanteomtul az apanageom arrivirozni fog, a legprofondabb reveranceal recompensálni cavalierement impleálandó devoiromnak declarálok.

Acceptálja leghumbleabb complimentjaimat a kisasszony.

Henrik von und zu Lievenkopp.»

Fruzsinka kisasszony, a mint a levelet megérté, azonnal sietett a nagybátyjához, a præfectus urhoz.

– Hallod-e, Hanzi, nem adhatnál nekem arra az approbált konyhakontóra tíz arany anticipandót? (A másik tíz ott volt a mult éjjeli nyereségből.)

– Hohó, galambom! szólt, agárvonításhoz hasonló hangon, Zabváry úr, hol van az már? Nincs már arra mit anticipálni; intabulálva van az már a bécsi masamód expensnótáival terque quaterque. De hát mire kell neked most olyan nagy sebbel-lobbal tíz arany? Talán bizony megint a dragonyos kapitány érzi magát momentán pénzkalamitásban? Ez nála, úgy látszik, chronicus nyavalya kezd lenni. Majd si friget, majd ha fagy. Stante-pede kell neki ugy-e? Különben főbe lövi magát. Faxit Deus! Csak már megtenné egyszer. Minek nekem az ilyen dragonyos kapitány? Az soha sem házasodik, csak a becsületes kérőket ijeszti el a háztól. Veszett volna Sileziában! S ha még megházasodnék is, nekem kellene őtet is tartanom. Hogy van neki egy öreg tanteja. Azt se hiszem. De ha van, utoljára bizonyosan még majd azt is nekem kell tartanom. Csak írj vissza neki szépen: «Centurio» = «kapitány;» «pecunia» = «pénz;» «non est» = «nincs». «Si vales, valeas» = «ha nincs píz, igyál víz!»

– Jól van, ha te nem adsz, majd kérek mástól; mondá nagy dérdurral Fruzsinka kisasszony, s bevágta az ajtót maga után.

Zabváry úr nem bánta biz azt. Hozzá volt már szokva, hogy Fruzsinka innen-amonnan kasznártól, számadó juhásztól, birkástól felszedegesse a kölcsönöket, a miket azok soha sem is mertek a præfectustól megkérni, hanem valószinüleg elszámították imide-amoda, a hogy műnyelven szoktuk mondani: «csináltak a kis nullábul nagy nullát.» (Szép tudomány ez, a ki érti.)

Fruzsinka kisasszony azonban ezuttal békében hagyta mind ezen gyanuba vett urakat; hanem felnyergeltette a paripáját s a karikás ostort a nyakába vetve, a két kedvencz agarával együtt kiment az irtványosba vadászni.

Azonban úgy látszott, mintha nem sok gondja volna a nyulakra, hanem inkább a sűrű erdőt iparkodnék elérni; a hol a patak mentében hegynek fölfelé haladva, miután az uradalmi kanászra rátalált, a ki ott makkoltatott az erdőben s azzal nehány szót váltott, annak az utasítása nyomán neki vágott egy fiatal csalitnak, s amint azon keresztül törtetett, kijutott egy szép kerek tisztásra, a minek a szélében parázstűz körül heverészett leterített czifra szűrén hat fegyveres legény, akik közül a legczifrább öltözetű, amint a kisasszonyt meglátta, felugrott fektéből s odasietett eléje, összetalálkozván, összecsapta a sarkantyuit gavallérosan, s kétfelé sodorintva a bajuszát, miután leemelte a kisasszonyt a lóról, úgy megcsókolgatá annak a két orczáját, a hogy csak illett; a két agár is úgy látszott, hogy jól ismerte az urat, mert az meg őtet csókolgatta össze jobbról-balról. Akkor aztán ketten egymás vállát átölelve s a Gyöngyöm Miska czifra szürével közösen betakarva, alá- s felsétálgatának a szép kakukfüves pázsiton, halkan beszélgetve, a minek a vége az lett, hogy a délczeg lovag maga is lóra kapott, s egy pár szót dörmögve a társaihoz, fegyvereit magához vette s a kisasszony társaságában elcsörtetett a csalitos berek közé.

Hogy azután mi történt, azt már láttuk.

Fruzsinka kisasszonynak, mikor hazatért, kezében volt a tíz aranyja; azt a másik tízhez téve, szépen bepecsételé egy levélbe, azt átadta a reá váró postásnak s a veres frakkos staféta, még mielőtt bealkonyodott volna, már vágtatott vissza Ó-Buda felé s fújta a trombitáján, hogy «elmaradt az úr a lóról!»

És így Fruzsinka kisasszony egy füst alatt három jótettet vitt végbe.

Először az egyik imádóját, a Gyöngyöm Miskát, figyelmezteté, hogy mely oldalról fenyegeti drága életét a veszedelem; ugyanakkor azzal megszerezteté azt a tíz aranyat, a melyikre a másik imádójának, a kapitánynak van szüksége, hogy a paroláját beválthassa és magát a főbelövéstől megkimélje; harmadszor pedig a harmadik imádóján, a szolgabirón segített az által, hogy a holnapi computusnál be tudjon számolni a becassált árvapénzekkel és dikával.

Az a tíz arany különben is olyan megbabonázott pénz volt, a minek az volt a hivatása, hogy egy huszonnégy óra alatt hét kézen keresztül hétszer legyen elcsalva, ellopva, visszacsalva, visszalopva, s csak akkor találjon nyugodalmat.

Hogy pedig Fruzsinka kisasszony mind a három imádója iránt egyforma jó indulattal viseltetett, s mind a hárommal jót tett, arról meg kezünk irását adhatjuk.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Leiratic egi magistratvs, mell mindenecbenn az zegeen neepnec az ev iavaat vgi tecinti wala, minth az magaeet, zoô leezen contribvtiocrvl ees egiebb Isten chapaasairvl, weegezetre penigh az kiss laadaarvl, megh az nagi laadaarvl, az micbenn nem tudatic hogi mi wagion?)

A szentendrei, meg a hozzátartozó izbeghi szőlőhegyekben javába folyt a szüret. Üstökösjárta esztendő volt, kitünő jó bor igérkezett, minden promontorium (így nevezi a törvény a szőlőhegyeket) tele volt danoló szedőkkel.

Valamennyi szőlőhegyről azonban csak egy úton szabad a leszürt mustot lajtokban lehozni, a többi mellék útak el vannak zárva puskás és dárdás hajduk által, a kik még csak egy háti kosaras asszonyt sem eresztenek ott keresztül. Mivelhogy mindaz, a mi a szőlőhegyen termett, elébb dézma alá vétetik.

A szabad út kijáratánál van felállítva négy gunyhó, mindenik előtt egy nagy kád. Az első gunyhó a váczi püspöké. A mint a musttal telt lajtot hozza a szekér, azt ott megállítják, s abból a püspöki sáfár kiméri a maga kilenczedét. Akkor tovább megy a szekér a második gunyhóhoz. Ott a városi kamarás kiveszi a mustból az uradalom jussát, a tizedet. Azután kerül a szekér a két átelleni kunyhó közé, a mik úgy őrzik a szoros útat, mint a Dardanellák tornyai a fekete tenger szorosát. Ott, ha a megszólításra a gazda magyarul vagy németül felel, akkor a plébános sekrestyése veszi ki a hordójából a papot illető tizenhatodot, ha pedig ráczul szólal meg, akkor a pópa sekrestyése teszi meg neki ezt a barátságot.

Akkor aztán odább mehet.

Mehetne bizony, ha még egy ötödik gunyhó is nem volna az utjában, s ott megint két hajdú meg nem fogná a lova zabláját, s egy esküdt ember jobbrul, a másik balrul bele nem kapaszkodnék a gallérjába s azt nem kérdené tőle, hogy «hát a portziós könyv mit vétett?»

(Mivelhogy a szegény paraszt azt a szót, hogy «proportio» odarövidítette, hogy «portió.»)

Ez a legpracticusabb módja az adóbehajtásnak. Mint mikor a birkákat esztrengára fogják s egyenkint megfejik. Addig haza nem viheti a paraszt a leszüretelt borát, míg a portióját az utolsó dénárig le nem fizeti.

A ki teheti, már készen is tartja magát a harács lefizetésére; csak oldja a tüszőt s számlálja elő rézgarasokban a hátralevő tartozást, a mit a könyve kimutat. Mind rézpénzzel fizetnek. Isten ellen való vétek volna adóba ezüst pénzt adni. Hadd menjen vissza a bécsi garas, meg a dénár (vulgo babka) oda, a hol csinálták; a tallért, a kinek van, jól eltegye. A «forint» az csak ideális pénz, a minőt soha sem vertek, hanem van egy félezüst, félréz monéta: a greschli, a miből öt tesz egy forintot. Tehát az ötödik gunyhónak az asztalán termetes zsákok telnek meg rézpénzzel, a mit a szüretelőkből préseltek ki birák uraimék. Úgy kell nekik! Ha ők nem sajnálták a drága szép szőlő-gerezdeket sarkaikkal összetaposni, prés alatt kisajtolni, megérdemlik, hogy velük is hasonlót tegyenek a magistratualis szüretelők.

Vagynak azonban számosan, a kik nem látták el magukat elegendő aprópénzzel, s nem tudnak stante pede fizetni. Azokkal megfizettetik a hátralékot in natura. Arravalók azok a nagy kádak ott az útfelen. Borban is elfogadtatik a fizetés.

Az ekként összegyűjtött bort pedig rögtön hordókba tölteti s készen álló tót szekerekkel leszállíttatja a Dunára a «veres zsidó;» ott hajóra rakatja, felviszi Bécsbe, eladja a «veres ökör» korcsmárosnak, a kihez szoktak szállni mind a magyarországi urak, meg a deputatusok. A veres zsidó általjában fizet az új borért két rénes forintot.

Már most azután, ha egy megszorított gazdának a tüszője fenekéről elfogyott az aprópénz – akkor ott volna a veres zsidó, a ki szivesen megsegítené azzal, hogy az ő borának akójáért is megadná a két forintot. De nem úgy van ám ez egy jól rendezett községben elintézve. Bort idegennek eladni csak a városnak van privilegiuma, a pógár maga csak a városnak adhatja el a borát. Azt pedig, hogy mi legyen az új bornak az ára, a «hatvanszemélyek» limitálják meg. Az idénre egy forintban van az megállapítva.

A gazda tehát kitölti a portióban ott fogott borát a nagy kádba egy forintért akóját, s a veres zsidó ugyanonnan kiméri azt két forintért.

Ilyenformán megesik egy jámbor szőlős-gazdán, hogy a milyen üresen hozta ki a lajtját a szüretelésre, épen olyan üresen viszi vissza szüretelés után. Pedig jó termése is volt.

A parasztnak az nem tetszik.

– De már ez mégis csak istentelenség! hogy egész esztendőn át én kapálom a szőlőt, s szüret után még csak annyit se látok belőle, hogy biró uram, nótárus uram egészségére egyet ihassam a magam borából.

No hiszen megkapja a magáét ezért a vakmerőségért.

Megfelel neki nótárius uram ex tripode.

Kracsko Mátyás nótárius vézna, szikár ember; savószinű, gyér bajuszának a szálait meg lehetne számlálni, s a két orczája majd beszakad a soványságtól. Hanem azért van olyan hangja, mint a pereczes trombitájának: azt meghallhatja a paraszt. Biró uram, a kövér termetű, piros orrú Bikács János uram meg, a maga rekedt borizű hangjával, csak kontrázni szokott a nótáriusnak, mint a bőgő a klarinétnak, mikor a paraszttal veszekedik.

– Hát tehetek én róla, hogy annyi restanczia van a kee portiós könyvében?

– De hát mért van az a sok numerus ebben a porcziós könyvben? Dohog vissza a paraszt. Hiszen nem kellene nekünk olyan sokat fizetnünk. Beszélte azt nekem egyszer «valaki,» a ki érti a törvényt, hogy egy sessio után nem kell többet fizetni törvény szerint hat kurta forintnál; mért fizet hát a szegény gazda mégis hatvan kemény forintokat?

– «Valaki»-e? No iszen hozza kee ide nekem azt a «valaki»-t, majd megtanítom a corpus jurisra, hogy arrul koldul! Igen bizony, jámbor paraszt, az a hat forint, az csak a «dica;» de hol van azután még a «subsidium,» a «datia;» az «accisa» meg a «trigesima?» A mi mind itt van a törvényben. Akarja kee, hogy kiverjem a szemét csupa «articulusokkal.» Azután jönnek még a «contributiók,» a hogy azokat a dietán elhatározták; contributió a «lóvásárlásra,» contributió a «végvárakra,» contributió a «török által elhurczolt foglyok kiváltására.» Kilencz forint contributió csak a «katonatartásra,» hát az «annonarium» egy nagyszombati mérő buza, vagy annak az ára a «szent korona őrzésére,» második a «határőrzésre,» harmadik a «római szent birodalom megőrzésére,» negyedik «a törökök ellen operáló dunai flotta felépítésére,» azután öt denár minden napszám forint-, meg cselédbér után; no meg a «bellica cassa,» aztán meg a «domestica cassa!» Verjek még többet a kee fejéhez? Hátha még a «sexagesima» is hozzá jön, a miről már törvény van, hogy a kinek hat forintnál többet érő ingóbingója van, annak egy hatvanadrész valorát lefizesse a regnicolaris palota építésére. Megálljon kee csak, majd mingyár megbecsülöm a kee szekerét, lovát, mennyit ér? Aztán a sexagesimát is lefizetheti kee!

A jámbor paraszt úgy megijedt, hogy közé vagdalt a lovainak, s áldotta szent Orbánt, a mért a szőlőhegyről üres hordóval szerencsésen haza segíté.

S ez így ment szép gyönyörüséggel késő estig. Akkor becsukták a szőlőhegyi útak kapuit s az igazi szüretelők hazatérének; de nem pihenni, hanem hivatalos kötelességüket tovább folytatni, a tanácsházhoz.

Együtt voltak a biró, a nótárus, a kis birák, meg az esküdtek. A nótárus volt egy személyben perceptor és controllor is, a miből elgondolható, hogy igen okos embernek kellett neki lenni.

A vörös zsidó is hivatalos volt a tanácsházban, abból a czélból, hogy a tömérdek sok beszedett pénzt beváltsa.

Mert igaz ugyan, hogy már azokban az időkben rendes pénznem gyanánt Mária Therésia tallérjai, huszasai, tizesei és ötösei voltak bevéve országszerte; de azok csak ünnepnap kerültek az asztalra; a közforgalomban még ott kóválygott a mult századból hátramaradt máriás, poltura, peták, bécsi garas, fillér, greschli és babka, sőt a rézpénz közé még egy-egy «libertás» is vegyült, s azzal fizettek össze-vissza számítva, a sehol nem létező kurta forintban és vonás forintban. Kurta forint volt, ha két denárt lehúztak belőle; vonás forint volt, ha két denárt hozzá adtak. Az ilyen pénznek aztán zsák kellett. Egy zsák rézpénzzel, megavult monétával pedig fizetni nem lehetett; azt eltenni is bajos volt; azért a zsidónak kellett azt átvenni és becsületes pénzt adni helyette. Ő aztán felvitte azt Bécsbe s ott lerázta a nyakáról.

A rézpénzt csak amugy mázsára téve számolták át neki; hanem azt a mindenféle «kongót,» a mi nem szégyenlette magát ezüstnek kiadni, úgy kellett darabonkint megválogatni, mert azok között irtóztató sok volt a hamis.

A míg Ábrahám a két kis biró, meg két esküdt pógár jelenlétében ezt a foglalatosságot végezte a benyilóban, az alatt a tanácsterem hosszú asztalát végig ülték kétfelül a hatvan személyek öregei; a fiatalabb tagok a fal melletti lóczákon foglaltak helyet s nótárus uram előhozá a protokollumot, a miben a magistratus ez évi működésének summázata volt foglalva.

Mind a protokollum, mind a számadások rácz nyelven és cyrill betűkkel voltak írva. A magyarok meg a svábok abból nem értettek semmit. Annál könnyebb volt nekik benne megnyugodni.

Egyszer azonban egy fiatal magyar legény nekidurálja magát, feláll a lóczáról és megszólal, mondván:

– De már megkövetem az érdemes tanácsot, ha szabad volna nekem is szót emelnem.

Mire nagy zugás támadt a vének közt.

– Ki fia csikaja ez a kotnyeles otténg? mordul fel biró uram.

– A Bacsó Marczi! dörmögi a nótárus, az idén halt meg az apja, aztán ő következett a hatvanszemélységre a helyébe; először van a tanácsban. Az a baja, hogy iskolába is járt. No hát mi kell Marczi öcsém? beszélj!

– Hát csak azt szeretném megtudni, nagy alázattal, hogy voltaképen minélfogva kivánatos mi nékünk ezt a protokollumot rácz nyelven meghallgatni, a mit se magyarok, se svábok nem értünk?

– Hát Marczi öcsém, tudod, az urak azért vezetik a maguk protokollumait diák nyelven, hogy azt a parasztok meg ne értsék; mi pedig azért irjuk a magunk protokollumait rácz nyelven, hogy az urak meg ne értsék.

Mely elmés felelet általános helyeslő morgással találkozott.

– Az ám! pattogott vissza a legény. De akkor mi magunk pógárok sem értünk belőle semmit s azt írhatja bele nótáros uram, a mi tetszik.

Erre a goromba szóra aztán mind ellene röffentek: «nem szégyenled magad? ilyen gyalázatot elkövetni a tanácsházban!» kicsinyben mult, hogy ki nem dobták ő kemét.

– Ezt a ficzkót, dörmögé biró uram a nótáriusnak, mihelyt katona-fogdosás lesz, jó lesz a verbungosok körmére keríteni.

– Lesz rá gondom.

A beszámolás aztán folyt a maga rendén tovább, egy olyan nyelven, a mit a gyülekezet kétharmada nem értett meg.

Ez alatt a benyilóban elkészültek a pénzleszámlálással, s Ábrahám előjött a nagy fekete táblával, a mire fel voltak krétázva az egyes tételek. Ennyi az átvett rézpénz, ennyi a bor ára, ennyit tesz ki a régi ezüst váltópénz, ennyi pedig a kiválogatott hamis pénz, a mi itt hagyatik.

– Nem venné meg kee már azt a hamis pénzt is, Ábrahám szomszéd? mondá biró uram.

– Nem biz én, hallja kee biró uram, mert ha én adom ki a hamis pénzt, engem meg fognak, becsuknak érte, kentek pedig beteszik szépen a «kis cassába,» ezzel fizetik a napszámosokat, hajdukat, cselédséget, csőszöket; azok ezt kiadják itthon a piaczon, a mészárszéken, a kocsmában, a publikum meg újra behordja szépen dicába, portzióba, s így szépen megfordul a hamis pénz egyszer minden esztendőben, a maga útján, mint a nap a föld körül. Nem vész el.

– Nem a hogy nem vész el, de még inkább szaporodik, mondá biró uram. Minden esztendőben, mikor kend megszeleli a garmadánkat egy-egy ezer forinttal több a rosta alja. Hát már ez hogy lehet, mikor ide idegen vásáros nem jöhet?

– Már hiszen, ha olyan bizonyos nem volna, mint a nap az égen, hogy egy ilyen derék városban, a hol olyan szép nagy templomok vannak, csupa merő istenfélő becsületes emberek laknak, azt kellene hinni az embernek hogy idebenn a városban van valami hamis pénzverő műhely; de mivel hogy ezt feltenni Isten ellen való vétek volna, annálfogva azt hiszem, hogy ez a hamis pénz úgy fiadzik.

Nagyon jót nevettek a zsidónak ezen az észrevételén.

Ábrahám azután megmondta, hogy az átvett kongó pénzért mennyit szándékozik adni aranyban. Megegyeztek nagy hercze-hurcza nélkül.

A zsidó elővette a talárja alól a táskáját s százaranyas tekercsekben leszámlálta az asztalra a körmöczieket. A körülülőknek mindnek járt utána a szája, a mint sorba számlálták a sorba rakott sárga csikókat.

– De hát nincsenek ezek az aranyak körülmetélve, Ábrahám? tréfálózék, a végzett munka után, biró uram.

– Ej ej, biró uram, én sem kérdeztem kendtektől, hogy nincs-e az a bor megkeresztelve, a mit nekem eladtak?

Tréfás fiú ez a vén Ábrahám!

– No már most aztán nótárus uram adjon nekem egy kis igazságlevelet, mondá Ábrahám, hogy ezt az aprópénzt itt váltottam be, s igaz járatban vagyok; de ne ráczul irja, hanem diákul.

– Jól van Rothesel.

– Aztán, megkövetem: ne úgy irja a nevemet, hogy Rothesel, hanem úgy, hogy Rotheisel; ha terhére nem esik a karjának azt az «i» betüt is közbeszúrni.

– De hiszen Rotheselnek híja kendet minden ember, Ábrahám; a névosztogató commissió is ebben erősitette meg.

– Mind igaz az. Csak hadd hijanak, ahogy akarnak; elvállalok én mindent; hanem irásban mégis csak Rotheisel a nevem; magam jártam érte Bécsben a császárnál, hogy kegyelmezzen meg azzal az egy kis «i» betücskével.

– Hej Ábrahám, sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az egy «i» betücske ott Bécsben. Vallja meg az igazat!

– Már hiszen minek vallanám meg az igazat? Hiszen akár azt mondanám, hogy én nekem bizony, de csak egy babkámba se került az az «i» betü, akár azt mondanám, hogy bizony az az egy «i» kóstál valami százezer forintot, de azt nem én fizettem meg; hanem kentek fogják megfizetni; hát mind a kettőre azt mondanák kentek, hogy «hazudsz, bolond vagy, elmehetsz!»

Igazán tréfás ficzkó ez a vén Ábrahám!

A nótárus elkészíté az «igazságot,» az alatt biró uram halhólyagokba csomagolá az aranyakat, s sorba rakta egymás mellé a kalamáris körül.

Mikor aztán a zsidó eltávozott, azt mondá biró uram:

– No már most az érdemes külső tanács haza takarodhatik, csak a belső tanács, meg a presbyterium marad itten, hogy a «nagy láda» felnyításánál jelen legyen.

Mert nem minden halandó szemének szabad a «nagy láda» titkaiba bepillantani.

A mint a «belső emberek» magukra maradtak, nótárus uram elővett a fali szekrényből ugyanannyi hálósapkát, a hányan voltak az ott levők s azokat egyenkint mindegyiknek a fejére huzogatá, úgy, hogy csak az orruk hegye látszott ki belőle. Ez arra való volt, hogy ne lássanak semmit. Mikor aztán mind vakká volt téve, egyedül ő maga volt a látó, akkor vette a gyertyát az asztalról, a botja végét biró uram, viszont a maga botja végét az esküdt polgár kezébe, s sorba míg az egész, mint egy vakok lánczolata, megindult valahová, de hogy hová? azt csak a nótárus tudta! az dirigálta az egész vonatot: «no most grádics jön! nagyot lépjünk lefelé: egy, kettő, három, tíz!» Egyszer aztán vasajtóba dugott kulcs nyikorgott. «Bukjunk le, hogy bele ne üssük a fejünket a szemöldökfába!» Valami alacsony ajtón vonultak keresztül. «Helyben vagyunk, szabad a látás!»

Az esküdt polgárok többször is voltak már ezen a helyen, egy alacsony, tömör boltivekre osztott pinczeüreg volt az, a minek egyik sarkában állt egy vasláda, erősen a kőfalhoz pántolva.

A vasládán kivül volt még egy rácz pópa is az üregben; a ki, hogy honnan kerülhetett oda? azt tán a nótáruson kivül senki sem tudta. Annak kezet csókolt, a ki akart.

Egy nagy czifra kulcsot a pópa adott elő, a másikat a nótárus.

– Na itt vannak a kulcsok, nyissa fel a kinek tetszik.

Hárman négyen próbálkoztak vele, de nem mentek semmire, fordultak azok a kulcsok jobbra is balra is, tízszer is; de egyszer se nyitottak.

– Ugyan ne töltsétek az időt hiábavalósággal, szólt közbe a pópa; nyissa kend ki nótárus uram, kend annak a mestere. Az aztán csak rátette a kezét a két kulcsra s mindjárt nyitva volt a láda.

Szabad volt mindenkinek belenézni.

Nem volt abban egyéb, csak arany. Szép, átlátszó halpukkantyu erszényekbe elrakva, a miken keresztül fénylett a sárga ércz, száz darabjával; egymás mellé sorakozva, hadi rendben, mint a katonák. Rengeteg pénz lehetett az! Most ismét megszaporodott egy glédával. Azt is oda rakták a többiek közé. Aztán a ládának egyik mellékfiókjából kivettek egy kis könyvet s abba a nótárus holmi egyetmást belejegyezgetett. Furcsa dolgok lehettek! az esküdt pógárok «ejh! ejh!» sóhajtozásai tanusíták, hogy sokallják a budgetet. «Muszáj volt!» Ez a nótárus válasza. S erre meg kell adni az indemnityt. Olyan kiadások ezek, a miket nem lehet kiharangozni.