Part 29

– Legyen róla nyugodt. Ha parancsom ellenére önt el mernék fogni, én magam személyesen fogok oda menni, hogy önt kézen fogva visszahozzam.

Ez olyan szó volt, a mi által hármas pánczéllal (æs triplex) érezhette a szivét befedve Ráby Mátyás.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.

(Kiben meglatiuc, millen hatalmaas aallatt az czethal; de mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaawal iss ioll tehetetlen.)

A császár két policzáj-commissárust rendelt Ráby Mátyás mellé, a kiknek utasításul volt adva, hogy Ráby Mátyást mindenüvé kövessék, sehol el ne hagyják; külön-külön mindegyiknek teljhatalom volt adva, a császár nevében mindenüvé bebocsátást követelni, minden embert, rangjára való tekintet nélkül megidézni, szükséges pénzösszegeket a közpénztárokból utalványozni, s a császár utasításait élőszóval nagyoknak és legnagyobbaknak elmondani.

Az egyik commissarius, Plötzlich úr, egyike volt a császárváros leghíresebb rendőri közegeinek. Hirhedett rablókat rejtékhelyeiken meglepni, éjjeli razziákat nagy sikerrel végrehajtani, titkos complottot egész terjedelmében felfedezni, valódi passiója volt. Személyes bátorsága is elismertetett; számtalan érdemrendeket viselt bel- és külpotentátoktól; sok összeesküvőt hurokra kerített. – S olyan imposans fellépése volt, hogy még a bécsi «Brodkravallok» alkalmával is elég volt a puszta megjelenése a zavargó néptömeg között, hogy az szétfusson, s elhagyja Plötzlich úr által vitetni fogolyképen a báránynyá szelidült vezérkolomposát. Ennél tehát hatalmasabb férfiut nem rendelhetett volna a császár Ráby Mátyás mellé comitivának.

Csak egy hiánya volt Plötzlich úrnak; az, hogy Bécsen kívül soha sem járt, Magyarországról pedig épen csak annyit tudott, a mennyit a «normá»-ban hallott a pater subrectortól, hogy «bos hungaricus est formosus».

Annálfogva, a mint együtt hárman póstakocsival útra keltek, fel levén fegyverkezve mindennemü rablómegtámadás ellen, a legelső, a mi meglepte a szabad mezőn Plötzich urat, egy csoport veréb volt, a mint egyik fáról a másikra repült.

«Nini, micsoda kicsiny galambok!»

Mivelhogy Bécsben egyéb repülő madarat nem látni galambnál, az van az István-téren elég; a verebet pedig rég kiirtották az egész környéken, régi tanács rendeletnél fogva, mely szerint minden ember köteleztetik: «das schädliche Ungeziefer von Spatzen überall vertreten, verreissen, verschlagen, verschiessen» (a veréb-féle kártékony férget mindenütt összetaposni, összetépni, összezúzni, összelőni).

Ez már rossz augurium (madárjóslat) volt Ráby Mátyásnak. Bölcs antik római az ilyenre visszafordult volna.

De még jobban megjárta Plötzlich úr, mikor Magyarországra beérve, meglátta, hogy egy helyen a parasztok a mezőn valami gödröket ástak, s azokból majd itt, majd amott egy hörcsököt vertek fel az odujából. A gonosz állat olyan vakmerő volt, hogy az üldöző embereknek a szeme közé ugrált, a mint téli álmából felzavarták.

Ez az állat is hiányzott Plötzlich úr zoologiai képtabellájáról. Rábyt nem merte háborgatni, mert az a magával hozott iratokat tanulmányozta az egész úton; hanem odainté azt az úrforma embert, a ki a robotosokat commandirozta; valami ispán lehetett, attól kérdezte meg, hogy mi az a kegyetlen fenevad?

Az meg, a jámbor magyar, nem volt az egész német szótár birtokában, hogy az igazi nomenclaturát ki tudta volna választani, hanem körülirta valahogy, hogy: «der ist ein ungarischer Maus».

Este aztán, mikor Győr városába vergődtek s vacsora után egy szobában készültek lefeküdni, elébb jól bereteszelvén az ajtót, Ráby bámulva látta, hogy Plötzlich úr kihúzza a kardját s maga mellé fekteti az ágyba.

– Mi a manót akar azzal a karddal, commissarus úr? Hiszen csak nem törhet ránk valami zsivány a bezárt ajtón keresztül.

– De hát abbul az egérlyukból ott ni, szólt Plötzlich úr, a szögletbe mutatva a kardja hegyével – egy «ungarische Maus!»

Jaj, barátom Plötzlich, ha te már a magyar egértől is úgy megszeppensz, mi lesz még, ha a magyar oroszlánnal összekerülsz, mikor azt ordítja a füledbe, hogy «bihászman!»

Azonban az egész ügy, meg kell adni, hogy a legnagyobb bureaucratai fifikussággal volt kifundálva. Ott Bécsben egész hivatalosan protocollumot vettek föl super eo, hogy inculpatus Ráby Mátyás mit felelt a budai helytartótanács nyolczvan vádpontjaira. Ezzel a protocollummal küldetett ki evocatus a dicasteriummal való confrontatio végett.

E confrontationak a budai főpoliczájdirektor hivatal-szobájában kellett megtörténni s a districtualis commissarius által végrehajtatni.

Mind a budai rendőrfőnök, mind a Pest kerületi főbiztos, a császár kinevezett hivatalnokai voltak, bécsi nevelésű, hivatalszobában meggörbült derekú, aranyeres, sőt aranykulcsos bureaucraták; de még is csak, mindazonáltal és mindezeknek daczára is, magyar emberek.

Este későn volt az idő, a midőn a két bécsi commissarius Ráby Mátyással megérkezett Budára. Ez is jól ki volt számítva. Nehogy valaki a vámnál ráismerjen s előre szaladjon értesíteni a vármegyét.

Rögtön, még lámpagyujtás előtt, siettek Rábyval együtt felkeresni a rendőrfőnököt. Úgy volt a rendelés, hogy majd Rábyval együtt ott maradnak a rendőri hivatal helyiségében szálláson. A császári épület kapuján ott a nagy bolond fekete sas, onnan ki nem veheti őt a vármegye. Katona is áll előtte, meg faköpenyeg.

A rendőrfőnök ugyan megijedt, mikor Plötzlich úr elmondta neki, hogy kit hozott hozzá. Összecsücsörítette a száját s valami visszafelé fordított fütyülést hallatott!

– Hűh! Hunderbunder! ez nevezetes dolog. Nekem parancsolatom van ő exellentiájától a helytartótanács elnökétől, hogy a mint Rab Ráby megkerül, azonnal szolgáltassam át Pest vármegyének.

– Mi pedig a császár parancsát hozzuk önnek, hogy nemes Muray Ráby Mátyás urat, ő felsége kamarását, a rendőrségi hivatalban tartsa ön őrizet alatt.

– Hja barátom, szólt a rendőrfőnök, a saját orra hegyét hosszabbra húzogatva; ő felsége messze van, ő excellentiája pedig közel van.

– No de mégis a császár csak nagyobb úr az országban, mint a helytartótanács elnöke, pattogott vissza a bécsi rendőrbiztos.

A budai rendőrfőnök csak a fejét lóggatta.

– Majd meglátják az urak. Furcsa ember az, nagyon furcsa. Nem ismerik azt az urak?

– De hát mit csináljunk? Nekünk instructióink vannak a császártól.

– Hm! hm! A rendőrfőnök a mutatóujjával feltámasztotta az orra hegyét, hogy el ne ejtse a fejét nagy búsultában. Találtam egy jó gondolatot.

– Ki vele. Hadd halljuk.

– Menjenek fel az urak ő excellentiájához a palotájába s kérjenek tőle rögtön kihallgatást. Önöket talán nem eszi meg.

– Hát’szen mi is ott leszünk. Csak nem ijedünk meg tőle. De mi történik addig nemes Ráby kamarás úrral? Neki addig itt kell maradni.

– Jól van. Majd én addig becsukom az inquisit-szobába, magamhoz veszem a kulcsát, s két strázsát állítok az ajtaja elé.

– No, az lesz a legjobb.

Ráby Mátyás tehát az első intrádára mingyárt csak egyszerre azon vette észre magát, hogy megint «Rab Ráby» lett belőle. S még áldania kellett a sorsot, hogy ilyen jó helyre volt becsukva, a hol szalmakanapé is van, a hová az «inquisit» lefekhetik s hallgathatja a két alá- s felsétáló katona lépését az ajtaja előtt.

A két bécsi policzáj-commissarius lóstatott a helytartósági palotába. Alig akarták őket a kapun beereszteni. – Tisztességes ember Buda várában esti harangszó után nem kódorog az utczán.

Kivántak rögtön ő excellentiája elé vezettetni.

Az a «rögtön» azonban nem megy olyan könnyen.

Ő excellentiájának ez órában épen fontos vitatkozása volt a tudós orientalista Kalmárral azon nagy horderejű kérdés fölött, hogy Trója nem azonos-e ezzel a magyar helynévvel «Torja?» annálfogva Latium valósággal nem Laczháza-e? Abban már kölcsönösen megegyeztek, hogy Siciliát valamikor a székelyek népesítették be. «Siculus» = «siculus».

Tehát a két németnek várni kellett addig, a míg Aeneas a Bosporuson keresztül a Csepelsziget farkáig «per varios casus» elvergődik.

Azután meg, a míg egy földglóbus nagyságú fekete retek az utolsó szeletig elfogy.

No meg aztán, a míg három partie «Lange Puff» szerencsésen lejátszatik.

Akkor aztán, úgy éjfél után, bebocsátották őket ő excellentiája elé.

Ő excellentiája soha sem volt valami nyájas ember. – Nem, ennek ellenkezője volt. Ma azonban a superlativusa igyekezett annak lenni, a mi rendes napokon volt.

– No hát, bihászman? mit akarnak az urak?

– Én vagyok Plötzlich, policzáj-commissarius Bécsből.

– Hol van az úrnak a titkos jegye?

A biztos elő tudta azt mutatni.

Az elnök úr leült s hagyta a két fő-főbiztost álldogálni.

– Hát mit keresnek az urak itt Budán?

– Megbizattunk ő felsége által, hogy szembesítés végett a megyei tisztviselőkkel, lekisérjük nagyságos Ráby Mátyás kamarás urat.

– Azaz, hogy «Rab Rábyt», a börtönből kitört gonosztevőt, a semmirekellő gézengúzt! igazítá helyre az elnök úr.

– Kérem! Ő a császár megbizottja.

– És az én foglyom!

– Azt bátor vagyok tagadni! Ő a mi személyes felelősségünk alatt és ő felsége védelme alatt áll s csupán a törvényes eljárás befejezése végett van ide küldve.

– Lárifári! én már ki is adtam a parancsolatot, hogy azonnal adassék át a maga törvényes hatóságának, Pest vármegyének.

– De az ellen én ünnepélyesen protestálok! Itt van nálam a császár plenipotentiája.

– Tartsa az úr a zsebében, ha ott van. A császár parancsol Bécsben, itt pedig én parancsolok!

E szónál felugrott helyéből az elnök és csengetett.

A titkár belépett.

– Menjen az úr a vármegye hajdúival azonnal a policzájdirectióra s vitesse át Pestre a vármegyeházához Rab Rábyt.

Erre duettben rivallt fel mind a két bécsi commissarius.

– Ez violentia! Ez rebellio! Mi protestálunk. Ellenállunk.

– Azt próbálják meg az urak! Önöket is vasra veretem és odacsukatom a gonosztevő mellé, hogy tudom megemlegetik a magyarok Istenit! Allo marsch! Ez is két szó.

A két commisarius, a mint látta, hogy ez nem tréfa (soha se látott még ilyet!), nosza igyekezett az utczára lejutni s meg sem állt addig, a míg a policzájdirektor lakásáig nem jutott.

Akkor aztán hárman voltak, a kik nem tudták, hogy mitévők legyenek?

– Hunderbunder! mondtam ugy-e, hogy furcsa ember ez az excellentiás úr?

– Azt hittük, hogy mingyárt széjjeltép bennünket.

– Velem is így szokott tenni, ha megharagítom.

– S erre az esetre nincsen instructiónk ő felségétől.

Nem sok idejük maradt pedig a tanakodásra; mert a pestmegyei albörtönőr megérkezett hat fegyveres hajdúval, hogy Rab Rábyt elszállítsák Pestre. A policzájdirectornak elő kellett adni a szobakulcsot, a hová ő kegyelme be volt zárva.

– Ám vigyék el erőszakkal! mondá Plötzlich úr; de mi vele megyünk, ahogy a császár parancsolta.

– Mindenüvé vele megyünk! secundált neki a második biztos.

A mire az alporkoláb azt mondta nekik egész prosopopoeiával, hogy «méltóztassék!»

S azzal éjjel és sűrű ködben megindultak Budáról Pestre, közbefogva Ráby Mátyást és a két kisérőjét.

A két bécsi rendőr persze azt gondolta, hogy itt is két kőhid van, mi Budáról Pestre átvezet, mint a rongyos bécsi Wien folyón: lehet rajta járni télen is, éjjel is. Mikor aztán meglátta maga előtt ezt az óriási folyamot, a budapesti Dunát egész domborúra megdagadva a torlódó jégzajtól, akkor kezdett el csak hüledezni.

– Hát hogy akarunk itten keresztül menni?

– Nagyon szépen, mondá az alporkoláb. Itt van a csónakunk. Mink is most jöttünk át. Két óra sem telt bele.

Ott volt a csónak a Rudas fürdőnél, egy partvéd sarkantyú mellé kikötve, abban ült négy evezőlegény. A Dunán pedig harsogott a zajló jég, a fehér jégtáblák egymás hátára torlódtak, mikor olyan két úszó jégsziget egymáshoz ütődött.

– Tessék beszállni, kérem alássan.

Rab Rábyt nagy hirtelen betették a csónakba; erre a két biztos is kötelességének tartotta, utána menni s helyet foglalni a padokon.

– Hogy megyünk mi ezen a jégen keresztül? tünődék fenhangon Plötzlich úr.

– Majd meglátja az úr.

A kormányos eloldotta a lánczot s az egyik evezős eltaszította a csónakot a parttól. De alig indultak meg, már jött egy irgalmatlan nagy jégtorlasz, mely visszaszorította azt a parthoz.

– Luláj machen! kiáltá a kormányos a jelszót.

A bécsi biztos semmikép sem ismerte ezt a német műszót, megtanulta mingyárt.

A «Luláj machen» abból állt, hogy a hány ember volt a csónakban, az mind kétfelé feszített lábbal felállt, aztán egy jelszóra: hol a jobb, hol a bal lábára nehezkedett, mi által a hintálásba jött csónak jobbról-balról a saját súlya által tört magának utat a körülvevő jégtorlat között, a két szélével folyvást a víz szinéig lemerülve. Olyan mulatság volt ez, hogy az embernek a haja szálai emelgették a kalapját a fején borzadalmában.

– Ebben én nem veszek részt. Nicht mitmachen! Protestálok! A császár nevében protestálok! rivallt a megrémült commissarius. Én rendőrbiztos vagyok; engem esküvésem kötelez a többek közt arra is, hogy mikor a jég zajlik, másokat nem engedek a Dunán átmenni. Ezt magam sem szeghetem meg. Én követelem, hogy vigyenek vissza bennünket a partra.

Hát visszavitték a partra s engedték őt kiugrani a csónakból; utána a másik biztost is.

– Ráby kamarás urat is szállítsák ki!

Erre aztán nagyot nevettek a szeme közé.

– Azt nem kell félteni! A kinek lóggni kell, az nem fullad a vízbe.

S azzal újra betaszíták a jég közé a csónakot.

– Ez hallatlan vakmerőség! Mi ünnepélyesen protestálunk.

S a két rendőrbiztos rögtön elővette a kebléből a piros bőrbe kötött bugyellárisát s a helyszinén, a szép holdvilág és a parti lámpa világa mellett – protocollumot vett föl erről az esetről.

A csónak pedig törtetett tovább a jég hátán s lehetett hallani a Luláj machen tempószavát: «jobbra! balra!» – néha ki is látszott az emberek feje a jégtorlaszok közül.

Plötzlich úr csak azon imádkozott az úr Istenhez, vajha összezúznék az a csónak s odaveszne Ráby Mátyás kamarás úr, ez nagyon egyszerűsítené a rapportot; de biz ez nem történt meg, mert a csónak két órai munka után szerencsésen átvergődött a pesti partra; mikor már a révészek nem birták a jeget áttöretni, akkor a hajdukkal együtt kiugráltak a jégen át a partra, s aztán egy hosszú kötélnél fogva úgy vontatták keresztül a jég fölött a csónakot a benne maradt Rábyval, a porkolábbal, meg a kormányossal együtt. Mindennapi tréfa volt ez nekik, régi embereknek. Hát mikor a magyar szinészek is így jártak Budáról Pestre a német szinházban egy magyar előadást tartani. Tréfa dolog volt ez!

Másnap reggel aztán valahol a nyulak szigeténél fenakadt a felső jég s azon alul a Duna kitisztult; a commissarius urak átcsónakázhattak Pestre vigan.

Siettek a vármegyeházát megtalálni. Ott, miután egy darabig megpróbálták a német szóval vesszőt futni a «nix tájcs» világában, végre a második biztosnak, a ki eddig egy szót sem szólt, s a kit különben Habersack úrnak híttak, eszébe jutott, hogy ő tud valamit diákul s ettől fogva ő lett Cicero. A latin nyelv segélyével aztán megértették magukat, hogy mit keresnek. De ez még annál rosszabb volt rájuk nézve, mert akkor még Pontiustól Pilátushoz küldözték őket, alá s fel, előre, hátra: az volt a boldogabb, a ki rászedhette őket. Utoljára Plötzlich úr elővette az universalis nyelvet, megkente egy ácsorgó hajdúnak a markát egy lázsiás tallérral, azért az aztán nem csak megadta neki a kivánt feleletet, hanem el is vezette őt ahhoz az ajtóhoz, a melyen belül Rab Ráby be volt zárva. A strázsának is adtak egy tallért, s azért az megengedte, hogy a commissarius úr az ajtón keresztül beszélhessen a rabbal.

– Itt van ön, Ráby úr?

– Igenis, itt vagyok.

– Mit csinál itt az úr?

– Mulatom magamat a lánczaim csörgésével.

– Önnek a kezére lánczot vertek?

– De biz a lábamra is.

– Ne féljen ön, mi itt vagyunk, ezt nem fogjuk eltűrni.

– Köszönöm szépen.

De már ez több volt, mint a mennyit egy policzáj-commissarius elviselhet nyugodt szívvel. Plötzlich úr nem kérdezősködött tovább, hanem a mely ajtó előtt legtöbb parasztkalapot látott lerakva a földön, azon berontott. Hát persze, hogy jó helyen járt; az volt az alispán szobája, a II-odiké; de a ki azonban nem volt maga jelen; mert épen a leányát adta férjhez, s a miatt el kellett utaznia Ugocsába; hanem szokás szerint Laskóy táblabiró úr suppleálta. Plötzlich úr félretaszigálta maga elől a parasztokat, a kiket épen benevolizáltak s odarohant a legnagyobb hasú, tehát legtekintélyesebb úr elé.

«A császár nevében!»

– Jaj! (A táblabiró úrnak nagyon gyönge szive volt, azt gondolta a két rendőr megjelenésekor, hogy már viszik Bécsújhelybe lenyakaztatni.)

– Hogy merték az urak a császár parancsolatja ellenére Ráby Mátyás kamarás urat lánczra veretni és börtönbe záratni?

– Rogo humillime. (Szerencsére, Laskóy úr nem igen tökéletes volt hős Arminius népének nyelvében.)

– Nem tud az úr németül?

– Igenis szolgálatjára nix tájts.

– Muszáj az úrnak tudni. A császár elrendelte, hogy minden hivatalnok megtanuljon öt esztendő alatt németül. Nem tanult az úr?

– Ik bin gelernt.

– No ha tanult az úr, hát beszéljen, a hogy tud.

– Zer wenig.

– Hát mondja azt a «wenig»-et.

Laskóy úr pedig nem vitte tovább a régi magyar-német grammaticának az első «gyakorlatánál»; azt elkezdte mondani:

– Die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal gelb, mankmal roth.

– Mást nem tud az úr?

– De igen. A Frühlingsliedet.

«Wak auf, wak auf du stille Natur, «Wak auf, wak auf, du schlummernde Flur.»

Ezt már Plötzlich úr maga sem állhatta meg nevetés nélkül.

Ismét ott volt szerencsére kisegítőnek a másik biztos, Habersack úr, a ki megmagyarázta idejöttüknek, s haragba jöttüknek az okait, a mit megértve, a táblabiró úr is egész indignatióba jött.

– Ez már abusus! Ez a porkoláb impertinentiája volt! Ezt én nem rendeltem. Hivják ide rögtön a porkolábot.

Janosics uram megjelent; még most is sántított attól a lövéstől, a mivel Villám Pista megtisztelte s nagyon megjuhászodottnak látszott.

Laskóy úr aztán lehordta őt a biztosok előtt keményen, hogy micsoda infamia volt a kamarás urat lánczra veretni? Most mingyárt vegye le a békóit s bánjék vele rangja szerint illendően; különben ördögöt fogat vele.

A porkoláb rögtön sietett a tévedést helyrehozni.

Laskóy úr a két biztost megnyugtatá, hogy holnap mingyárt megtörténik a confrontatio; méltóztassék azon megjelenni s akkor azután visszavihetik Ráby urat békével.

– Hisz ez nagyon derék, jámbor ember, mondá Habersack úr Plötzlich úrnak, mikor eltávozának.

– Igen, mert ráijesztettem ő kelmére! Ezt nekem köszönhetni.

Annyi policzáji ösztön azonban még is volt a két biztosban, hogy kötve higyjenek a komának, s még egyszer fölkeressék azt az ajtót, melyen belül Rab Ráby tartózkodott s megújítsák az ajtón keresztül a discursust.

– Levették-e már kamarás úrról a lánczokat?

– Levették; de majd visszaadják.

– Holnap esik meg a confrontatio. Mink is ott leszünk.

– De én nem leszek ott.

A biztosok megnyugtatva távozának. Csak jőjjön az a holnap.

Az megvirradt szépen; ők most már egész biztos helyismerettel compareálának az alispáni szobában a hivatalos órára, ott azonban nem találának egyebet egy cancellistánál, kinek az volt a hivatala, hogy egy hosszú szalmaszálat pipaszárakon huzogasson keresztül.

– Hol a tekintetes úr?

– Otthon van. Jégvermet töltet.

– Hát mi lesz Ráby úr confrontatiójával?

– Azt nem tudom. Tessék tőle megkérdezni.

A biztos urak mentek egyenesen Ráby tömlöczajtajára. Útjokban találták Janosics uramat, a ki azzal foglalkozott, hogy egy roppant nagy parázszsal telt medenczébe fenyőmagot meg köményt hintett s azzal a folyosót befüstölte.

– Mikor lesz Ráby úr confrontatiója? kérdezé őt Habersack úr.

– Jaj, rogo humilime. Talán soha sem lesz. Nagy beteg a szegény. Igen nagy beteg.

– Mi látni akarjuk és beszélni akarunk vele!

– Nem lehet az. Olyan baja van, hogy nem lehet hozzá bemenni. Azért kell az egész folyosót kifüstölnöm.

– De hát mi baja van?

– Nem tudom én. Odabenn van épen a doktor úr, mingyárt kijön, az majd megmondja.

Nem kellett rá soká várni; az ajtó nyilt s jött ki rajta a vármegye physicusa. Az egyik kezében volt egy hosszúnyelű vasserpenyő, azon égett hat darab franciskáner; a másik kezével meg egy zsebkendőt tartott az orra, szája előtt, a mi levendula-szeszszel volt itatva.

Addig nem is állt szóba senkivel, a míg egy hajdú hirtelen oda nem hozta neki a mosdómedenczét, melyben tárkony-eczetes víz volt, s abban elébb az arczát, azután a kezeit meg nem mosta; a ruháit pedig köménymaggal körül nem füstöltette.

A biztos urak rémedezve bámulták ezt a czeremoniát.

Habersack úr megerősíté a szívét, hogy megmerje szólítani a doktort.

– Mi baja van a patiensnek?

A doktor nagyot lélekzett az orra elé tartott levendulaszeszes zsebkendőből s aztán odasúgta a biztos fülébe:

«Pestis orientalis…»

Hej annak se kellett több. Úgy elszaladt, Plötzlich urat is magával ragadva, hogy semmi patenssel vissza nem lehetett volna parancsolni. Nem is időztek ott tovább; hanem nyargaltak vissza Bécsbe, azzal a rémhírrel, hogy Ráby Mátyás beleesett a keleti pestisbe; a mivel aztán Rábynak az ügye egészen be lett fejezve. Mire a publicumba került a hír, már akkor csak arról volt szó, hogy valjon elég oltatlan meszet öntöttek rá, mikor eltemették?

NEGYVENHARMADIK FEJEZET.

(Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss tevrteennec wala chvdaac az welaagonn.)

A mit a policzáj soha sem tudott meg, azt a baját Rab Rábynak majd elmondjuk nehány szóval.

A mint a vármegyeházához megérkeztek vele éjfél után három órakor, daczára a késő éjjeli órának, az egész ellenséges coetus ott várt reá ébren; Laskóy, Petray urak és a többi; Janosics uram sem maradván el közülök.

Rengeteg hahota fogadta a kamarás urat, mikor beléptették a telepipafüstölt alispáni kihallgató szobába.

«Aha! Hahhó! Vivát Soroksár! Megérkezett – nagyságos úr! No hát kaptunk-e a császártól aranylánczot? Még aranysarkantyút se? No hát majd adunk mi lánczot is, sarkantyút is. Hozza elő Janosics!»

A rézbőrű indiánok, a kik az amerikai pampasokban egy fehér embert kézrekerítettek, nem tehetnek túl e fölötti örömük eredeti kifejezéseiben ezeken a jelenlevőkön, olyan szépen adták. Rab Ráby búcsúzhatott már a scalpjától.

Annyi lélekerővel bírt, hogy haszontalan protestatiókkal ne szaporítsa a lármát; hallgatva tűrt el mindent. Szép új magyar ruha volt rajta, selyem posztóból, nyuszt prémmel, arra épen ráillett a kettős láncz. Mindenféle ártó szerszámot elszedtek tőle, órát, pugillarist, plajbászt, mentéjéről levágták a vitézkötést, hogy fel ne akaszthassa rá magát s aztán bekisérték a hajdani börtönébe s jó éjszakát kivántak nagy csufondárosan.

Megkeményítette a szivét, hogy mind ez el ne csüggeszsze. Az ember megszokik mindent; még azt is, hogy mikor a kenyeret a szájába akarja tenni, a lábát is felemelje; odalevén t. i. a lába lánczolva a kezéhez.

No, de nem tart ez soká! Itt van a két commissarius; majd hátulköti az a sarkát a sok tekintetes úrnak; aztán végső esetben jön maga a császár, s majd akkor lesz aztán haddelhadd! Addig türelem a jelszó.

Másnap reggel a commissarius urak ott is voltak az ajtaján, s beszélhetett velük. Az akkori beszélgetésből sejthette, hogy ezek nem fogják őtet innen kiásni.

Harmadnap meglátogatta a megyei orvos s a porkoláb segélyével kegyetlenül megfüstöltette kömény- és fenyőmaggal. Azt mondta, hogy minden, az ország határán kívülről érkezett rabbal így kell bánni, mivelhogy odakinn Törökországban a keleti pestis grassál.

Láttuk, hogy erre a füstre hogy futamodott meg a két bécsi biztos.

Negyednap után, mikor már nem volt bécsi policzáj-commissarius a közelben, felvitték Ráby Mátyást a törvényszék eleibe.

Az eddigi korábbi vallatásai a kerületi biztos elnöklete alatt mentek végbe, mivelhogy azok politikusok voltak. Ezúttal azonban a rendes megyei sedria elé állították; mivelhogy csak közönséges bűnténynyel volt vádolva.

A vicefiscalis felolvasta előtte a vádlevelet, mely szerint a deliquens erőhatalommal és ördögi praktikával kitört a vármegye börtönéből és túl az ország határára szökött. Kéri őt azért huszonöt esztendei nehéz fogságra elitéltetni; évnegyedenkint nyilvános botütések elszenvedésével megsúlyosítva, s országos vásárok alkalmával a pellengérre kiköttetve, nyakába akasztott bűnlajstrommal.