Part 28

A báró úr megint leülhetett az iróasztalhoz s csinálhatott pathologiai tanulmányokat ő excellentiája appetitusának rendkivüli aberratiói fölött. A ki a reggelinél oly hatalmas étvágygyal fogyasztott el mindent, az ebédnél oly finnyás, oly házsártos volt, hogy semmiben sem találta kedvét. Persze elrontotta a gyomrát a sok relatió és instantia. Minden ételre volt valami kifogása. Szidta a szakácsot s izengette neki, hogy elkergeti. S ezt annak az éhes embernek ott az iróasztalnál végig kellett hallgatnia. Eleget nézegette pedig a zsebóráját! de ő excellentiája nem akarta azt észrevenni. Az ebédnek is vége lett ilyen formán. Ekkor ő excellentiája nyájasan felkérte a báró urat, hogy méltóztassék vele átsétálni a billiárd-terembe.

Valahára hát már mégis vége lesz a hivatalos órának.

Dehogy volt vége. A biliárd-szobában is volt egy iróasztal.

– Méltóztassék csak, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz, ott igen commótosan lehet irdogálni. A titkár úr pedig jöjjön be.

A báró úr el nem tudta gondolni, hogy mit irdogáljon ő itt egyre-másra? Hiszen már négyre jár az idő, s még ő nem ebédelt. Kinjában csupa nyárson sült kappanokat rajzolt a papirra.

A titkár úr bejött; ő excellentiával elővették a dákókat; felrakták a pyramidlipartiet, s elkezdtek játszani. Ő excellentiája kitünő művészettel gyakorolta a tekézést. A báró úr számlálhatta a lyukba csinált golyókat. Ez igazán egy adlatus kamarásnak való foglalatosság.

Egyszer aztán bejön a janitor, s jelenti, hogy ő méltósága, a pécsi püspök úr kiván azonnal beszélni ő excellentiájával.

– Bocsássák be.

A prælatus úr arcza még egészen szederjes szinű volt a fagytól, a hogy télvíz idején Baranyamegyéből ide felszánkázott; egyenesen ide sietett, még a hideg sem engedett ki a tagjaiból, a botosok is a lábain voltak, s a téli keztyü a nyakába akasztva.

– Hát főtisztelendő úr, mi szerencse hozta ide Fő-Buda városába? Conducat sanitati![36]

A püspök t. i. azon kezdé, a mint a melegre belépett, hogy elkezdett prüszkölni.

– Ago gratias. Hát (Ψ) (ezt a görög «pszi» betűt úgy vegye a tisztelt olvasó, mint «signum sternutationis»-t) excellentiád kegyeskedett hozzám egy stafétát elküldeni a napokban (Ψ).

– Igenis, emlékezem rá, conducat sanitati. Tessék helyet foglalni főtisztelendő úr. Látja, ezt a vöröset a fehérrel duplára Ecklochba kell becsinálnom. Allo marsch! mind a kettő bement! Verlauf! Hát mi történt tovább azzal a stafétával?

– Hát kérem alássan, ezt saját kezével méltóztatott excellentiádnak megirni, Ψ s mivelhogy «docti male pingunt».[37]

– Indocti pejus.[38] Conducat sanitati.

– Annálfogva én azt semmiféle tudománynyal nem birtam kivenni, hogy mi van ebbe a levélbe írva? Ψ! Ψ!

– A bizony megeshetett rajta. Titkár úr, állítsa föl a golyókat. Hát aztán, mit mivelt főtisztelendő úr?

Ψ! Mit miveltem? Összehivtam a káptalanbelieket, azok már elég versátusok a különféle obsoletus calligraphiák kibetűzésében, eléjük adtam excellentiád levelét, hogy magyarázzák ki; azok is azt felelték egy napi fejtörés után, hogy ők nem birják elolvasni, Ψ! Ψ!

– Hát talán azért jött főtisztelendőséged fel Budára e zegernye időben, hogy a levelemet megmagyaráztassa magának? Conducat sanitati!

– De ördögöt conducál a sanitásomnak! Biz inkább otthon maradtam volna vele! Hanem a copertájára az volt írva, hogy «in militaribus»[39]. Hát nem mertem félretenni a jövő szüretig, a mikor reményem volt excellentiádat a siklósi tusculanumban tisztelhetni.

– Úgy? in militaribus? Akkor hát – per mops a közép-lyukba azt a fehéret! Meglett volna, ha gixert nem ád! Hol az a kréta? Hát in militaribus szólt a levél? akkor, kérem, méltóztassék főtisztelendőségednek azt a bizonyos levelet annak a kamarás úrnak ott az asztalnál prezentálni, ő az adlatus in militaribus.

No hát valahára kapott a báró úr valami szakmájába vágó dolgot. A püspök odavitte hozzá a levelet.

M...szky felbontotta azt, megnézte alulról, megnézte felülről, forgatta minden oldalra. Olyan irás volt az, mintha egy cserebogarat belemártanának a kalamárisba, aztán eleresztenék a papiroson, betük, a mik egymást agyba-főbe rugdalják, egymásnak gáncsot vetnek, saját ábrázatjukat ismerhetlenné tenni törekesznek; darabokra tört léczek, szerencsétlenül járt fazékfülek, kiszakított varjúlábak tolonczserege, escortirozva, egy-egy köszvényösszehúzta kezdőbetűtől, de a kiről nem tudni, mi nemzetiségből való, cyrill-e vagy glagol, avagy pedig arabs talik? s végre pedig mind az egész debandált had, hátba lövöldözve a haragos penna szétfrecscsenő kartácslövéseitől. Azt mondta rá a báró úr, hogy ha mingyárt fejét veszik, sem ismer ő meg abból de csak egy keserves betüt sem.

– Bihászman! Hadd látom azt a levelet! kiálta végre haragosan ő excellentiája, s kezébe vette saját autographonját.

De biz ő maga sem tudott abból semmit kitanulni. Közel is tartotta a szemeihez, távol is tartotta, nagyító üveggel is nézte. Utoljára visszaadta a püspöknek, nevetve:

– Tudja patvar, mi van benne? Bihászman? Régen volt, talán nem is igaz. Bizonyosan nem valami sürgetős dolog. Tegye ad acta főtisztelendő úr. Ezért kár volt felfáradni Budára. Tessék visszautazni in nomine Domini.

A püspök nagy zúgolódva eltávozott. Ő excellentiája pedig leült a fekete kávéjához s elköltötte azt csendesen, a közben átfutva az Augsburger Allgemeine Zeitungot.

A bárónak még mindig nem adatott meg az engedély az eltávozhatásra.

Ez pedig arra számított, hogy ő excellentiája majd ebéd után, öreg urak szokásaként, el fog szunnyadni, s akkor ő aztán «ill a berek, nádak, erek!» úgy odább áll, mintha soha itt se lett volna. De nagyon csalatkozott. Alig volt vége a fekete kávénak, a midőn jelenté a komornyik, hogy itt van a tudós orientalista, Kalmár.

– Be kell ereszteni.

Ez volt a kedves embere az elnök úrnak. Cynicus ember; csak úgy lefegett rajta a zsibvásáron összeszedett lebernyeg; szalmával, tollal tele a parókája. Ezzel szokott a téli estéken át eldisputálni az elnök úr. Mind a kettőnek egy szenvedélye volt; a magyar nemzet eredetét más régi nemzetekével összekötni; csakhogy a míg Kalmár a magyarokat a medo-perzsákkal igyekezett azonosítani, az alatt ő excellentiája az egyptomiakat iparkodott belevonni az atyafiságba.

A báró úrnak aztán hallani lehetett, hogy Farao annyit tesz, mint Faragó (mivelhogy azok mind sphinxeket, memnonszobrokat s más efféléket faragtattak), de viszont Dejoces, nem más, mint «de jó okos». Semiramis az világosan «szemérmes», Xerxes nem más, mint «szekeres», mert sok szekéren indult el Görögországot meghódítani; Borysthenes pedig azon folyó, mely mellett terem «bor: istenes», s ha még Cambyses sem magyar szó, hát akkor mi volna ez: «Kan biz ez!» azaz, hogy igazi férfi! Ellenben a hires egyptomi Tiglát Pilézár világosan azt teszi, hogy «téglát pazarol», mivelhogy ő építette a legnagyobb pyramidok egyikét. «Osiris» annyit tesz, hogy «azér(t) is!» mivel hogy ő mindenható. «Memnon» onnan jön, hogy «nem mon(d)», t. i. hallgat a szobra, csak zengeni szokott. «Isis» pedig világos, hogy «izes»; s a ki azt meri tagadni, hogy «Osimandias» annyit tesz, hogy «ősi mondás», az nem ért a philologiához.

És ehhez hasonlókat a két úr oly komolysággal vitatott egymással szemben, hogy ugyan megjárta volna, a ki el merte volna nevetni magát a közben. Az meg épen szerencsétlenné tette volna magát, a ki pártját fogta volna annak a kálvinista papnak, a kit mind a két tudós úr közakarattal elkárhoztatott, a miért az a magyar nemzetet a zsidóktól próbálta leszármaztatni! Ez már valóságos «handlé» a hazaárulók között.

E közben pedig dohányozának vala, mint két török, a mi a kamarás úrnak semmiképen nem volt tetszésére.

A toronyban már hetet harangoztak. A szerencsétlen adlatusnak kék-zöld karikát hányt már a szeme az éhségtől s még mindig nem lett elbocsátva. Ekkor a medo-perzsa tudós úr kászolódni kezdett, hogy már elmegy. Ő excellentiája még marasztalta. Maradjon nála vacsorán. Nagy nehezen ráállt a tudós. – No most már, gondolá a kamarás, csak nem lesz olyan goromba a házi úr, hogy ha az egyik vendégét ott tartotta vacsorán, a másiknak engedje tovább is nyelni az éhkoppot! S ő excellentiája jó asztalt tart!

Most csalatkozott azonban még csak igazán.

Ő excellentiája, a ki reggel gourmand volt, délben hypochondra, estére asceta lett, s olyan lakomára adta magát, a minőhöz a tudós volt szokva. Felhoztak az asztalra egy irtóztató nagy fekete retket, meg fekete brúgót hozzá. És semmi egyebet. Az volt az egész vendégség. A háziúr még sót sem engedett az asztalra tétetni, azt állítván, hogy: «Omnia cum sale, raphanum sine sale comede!»[40]

De nem bánta volna már a báró, ha csak a retekkel meg a fekete kenyérrel kinálták volna is meg, olyan éhes volt, a két tudós azonban egészen megfeledkezett róla (a tudósok egoisták); fellakomázták ők ketten az egész retek-mammuthot, csak úgy harsogott a foguk alatt; az adlatust csak levelező tagnak nézték, a ki nem kap a retekből, s a közben elővették az ostáblát, és kijátszottak rajta három partiet.

A Johann meg akarta tetézni a lucullusi dobzódást még egy tányér száraz dióval; hanem azt fel sem engedte tenni az asztalra a házigazda; volt rá alapos diæticai rendszabálya: «prima nux valet, placet alter; tertia mors est!» (Egy a dióbúl jó, megy a másik; harmadik öl már!) De még ezzel a halállal is szembenézett volna már a báró úr, csak belemarkolhatott volna abba a dióba. Nem kinálták meg vele. A két orientalista rakta nagy figyelemmel a «Lange Puffot» s hagyták őt csendesen dolgozgatni. Az utolsó «Schusztermattsch» után aztán a tudós búcsút vett ő excellentiájától, megigérte, hogy holnap megint eljön s folytatják. – M...szky is kereste a kalapját.

Ő excellentiája a komornyikjának utasítást adott.

– Johann! készítsen a kamarás úr számára két szál gyertyát a tartókba, hogy, ha elfogy, tovább folytathassa a munkáját, mert nagyon sürgős. Aztán zárja be az ajtót.

A Johann megtette, a mi parancsolva volt, s a kamarás egyedül maradt ő excellentiájával. Ő az iróasztal mellett, az elnök úr pedig levetkőzött és lefeküdt az ágyba aludni. S nem volt több egy ágynál a szobában.

Reggelig majd az Isten hidege vette meg a kamarás urat abban a grodenápel frakkban. Ő excellentiája pedig horkolt, mint egy kenetlen száraz malom. Mikor fölébredt, azt kérdé az adlatus úrtól:

– No kamarás úr, hát készen van-e a munkájával?

– Nem tudom, micsoda munkát méltóztatik kérdezni? szólt az fogvaczogva, berekedve és boszúsan. Alig ismert már magára a tükörben, úgy megnőtt tegnap óta a szakálla.

– Hát azt, hogy méltóztassék megírni ő felségének, mivel töltök én el egy huszonnégy órát. Látta a kamarás úr. A milyen volt az egyik nap, olyan a másik. Ha tetszik, újra kezdheti a kamarás úr. S meggyőződhetik róla. Most pedig elmehet früstökölni, ha úgy tetszik.

– Azaz, hogy «ebédelni» tegnapra valót!

Ő excellentiája csöngetett, a komornyik kinyitotta az ajtót. De úgy elszaladt báró M...szky, hogy vissza se jött többet; a mint kiette magát, kocsira ült s meg se állt Bécsig.

Ott aztán megreferálta a császárnak, a mit tapasztalt a budai helytartótanács elnökénél. Karakán ember az! nem jó azzal tréfálni!

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.

(Kiben meghfeitetic, mieert zoolnak az prewchkevc olian nagion midevnn ziwatar keovzeledic?)

Ráby Mátyás Bécsbe megérkezte után egészen elzárkózott a világtól; nem járt fel a Burgba, hanem fogadott a Paternoster utczában egy kis szállást, s senkinek sem mondta meg, hogy hol lakik.

Erre pedig nem csak az az oka volt, hogy háborítlanul elkészíthesse azt a nehéz és bonyolódott munkát, a mi a rábizott ügy volt, czifra változandóságaival; hanem még inkább mindenféle psychologiai állapotok.

Érezte, hogy ez az ő egész tragoediája valami fölöttébb nevetséges história. A bécsi «Janhagel» nem tekinti azt egyébnek, mint egy capitalis «Jux»-nak. Hogy a nagybajuszú magyarok ezzel a «Schabernak»-kal magát a császárt is feltréfálták, ez csak annál mulatságosabbá tette a «Hetz»-et. A Hetz, meg a Jux pedig a bécsi népnek az, a mi a rómainak a circus. Jaj annak, a ki belejutott; legyen az szép asszony, herczegnő vagy komédiásné, főúr vagy pap; az mindegy, nincs neki kegyelem; agyonnevetik, agyonélczelik.

Ezért kerülte még a jó barátjait is.

Még a hirlapok olvasásától is irtózott. Azt látta belőlük, hogy az egymás fejére tóduló világesemények az ő történetének veszedelmes versenytársai. Ki fog a szentendrei kicsiny emberek apró bajairól, a pestvármegyei táblabirák machinatiójáról, meg a kettő között kepiczkélő Ráby Mátyás furcsa kalandjairól beszélni, mikor a keleten Oroszország diadalai a nagy ozman birodalmat rendítik meg alapjaiban, mikor benn az országban új hadjárat előkészületei folynak, mikor a németalföldi lázadás az osztrák birodalmat egyik legszebb tartományától készül megfosztani, s mikor mindezeknél óriásibb, általánosabb rém gyanánt tornyosodik fel a francziaországi forradalom?

Ráby sejtette jól, hogy mikor ennek a nagy mennykőhullásnak az ideje bekövetkezik, akkor az ő szent-endrei causáját többé senki sem fogja meghallgatni.

Ezért sietnek a szegény prücskök is a mezőn olyan nagyon czirpelni, mikor érzik a vihar közeledtét; tudják jól, hogy a mennydörgés alatt az ő czirpelésük elvész. Pedig nekik is bizonyosan igen fontos okaik lehetnek arra, hogy szót emeljenek.

Úgy sietett a maga relatiójával elkészülni, hogy már január elején azt letisztázva benyujthatta a császárnak.

Terjedelmes és kimerítő opus volt az, benne a legvilágosabban kiderítve az egymással kapcsolatban levő visszaélések. Remekműnek lehetett mondani egy vádiratban.

Csakhogy úgy volt ezzel Ráby, mint a ki magában tanul sakkozni; természetes, hogy minden partiet ő nyer meg. Csak akkor veszi aztán észre, mikor eleven ellenjátszóval kerül össze, hogy annak is van ám saját terve; s az által az övé egészen máskép üt ki, mint a hogy ő szépen kicsinálta.

A pesti és budai urak sem késtek ám a maguk vádiratát felküldeni a császárhoz, a börtönből kitört Rab Ráby ellen.

Abban le volt ő kelme írva, mint néplázító, országbékét háborító, a király tanácsosait vakmerően rágalmazó, erkölcstelen életet folytató czégéres gonosztevő, a kinek visszaküldetése s az ország rendes törvényszékei elé állítása követeltetik. S mind ezekre épen annyi adat lett felszámlálva, a hánynyal terhelte Ráby a maga bevádoltait.

S a császár a legfőbb itélő biró. Neki nem szabad az ilyen dologban részrehajlónak lenni; hanem itélnie kell, nem a szive hajlandósága, de a tiszta igazság szerint.

Mikor Ráby Mátyás átadta a császárnak a munkálatát, élő szóval is előadva annak tartalmát, s megmagyarázva, hogy a bizonyítékok hol és miképen megszerezhetők? ezuttal azonban a kezéből mind ki vannak véve; a császár szép csendesen végig hallgatta őt s aztán elvette tőle a vastag munkálatot.

– Át fogom olvasni figyelemmel. Addig pedig vegye ön át ezt a másik csomagot, és olvassa el magában. Én már átnéztem. Ezekben viszont ön van vádolva számtalan törvénybe ütköző cselekményekkel. Hogy e vádoló iratokat önnek átadom, abból láthatja ön, hogy bizalmam önhöz a régi. Olvassa őket végig. S ha ön akkor, a midőn ezeket visszahozza hozzám, azt fogja mondani: «Mind ezekből egy tény, egy szó, egy gondolat sem igaz; én a törvényszék előtt kész vagyok ezeket visszadobni a vádolók szemébe; a magam vádjait pedig fentartom!» hát akkor én odarendelem ön mellé két leghivebb policzájcommissariusomat, a kiknek parancsuk lesz önt sehol egy pillanatra is el nem hagyni; önt minden személyes bántalmazás ellen, császári teljhatalmam gyakorlásával megvédelmezni; minden embert, a kit ön megidéztetni, kihallgattatni kiván, odaparancsolni; minden irományt, a mire önnek szüksége van, mint bizonyítékra, előadatni, és önt, a midőn kivánni fogja, ide Bécsbe visszakisérni. Ha azonban ön ez ellenvádakban csak egyetlen egy gondolatot is talál, a minek a továbbfüzése önre nézve kellemetlen lehetne… (ne értsen félre, ön ifjú ember, lehet, hogy elragadta az ügybuzgalom, talán lobbanékony hevében igazságtalan volt; talán könnyen hitt olyan embereknek, a kiknek érdekükben volt önt elámítani… vagy ha jól meghányja-veti, talán csakugyan összeütközésbe jött az ország cardinalis törvényeivel; hiszen szerelmes szív, elrontott gyomor, fölösleges epe sokszor ártó befolyást gyakorol a megfontoló észre), tehát ha ön csak egy árnyékot is talál e vádiratokban, a minek nem jól esnék a világosság, akkor – ne szóljon ön erről a dologról többet semmit. Én nem fogok felőle kérdezősködni. Legyen az én hibám, a mi eddig történt. Egy meghiúsult kisérlettel több, a mi nem sikerült nekem. Elhallgatunk róla. – A szentpétervári nagykövetségnél megürült a titkári állomás, oda ön nagyon alkalmas lenne. Én várni fogok a betöltésével e hó végeig. Odáig meggondolhatja ön az egész dolgot. Tehát a viszontlátásig. A legközelebbi találkozásnál önön függ, hogy mit mondjon: «megyek Budára», vagy «megyek Szent-Pétervárra».

Azzal elbocsátá őt kegyelmesen.

Jobban nem is bánhatott volna vele a császár. Ha csakugyan követett el valami hibát a fiatal ember, legyen az eltemetve. Az eddigi pályafutásának legyen vége; kezdődjék meg az új, más földön, más régióban, a minek az elmulttal semmiféle összeköttetése nem lesz. Atya sem gondoskodhatnék jobban a fiáról.

Hanem Ráby Mátyást ez bántotta épen kegyetlenül.

Hogy a császár hiheti azt ő felőle, hogy az ő egész történetében lehet egyetlen egy olyan árnyék, a minek nem esik jól a világosság.

Aztán haza vitte azokat a veszedelmes iratokat, s végig mulatott rajtuk.

Átkozott jó mulatság volt. Hol kaczagott rajtuk a düh miatt, hol meg a fogait csikorgatta jó kedve túlságos mértékében. Annyira bolond volt az, hogy az ember bámulta benne az okosságot. Az az egész vádhalmaz olyan remek systemával volt rendbeszedve, olyan méltó elkeseredés hangján fogalmazva, úgy megerősítve szemtanúk és adatok bizonyítékaival, hogy a vége felé Ráby Mátyás maga is kezdett kétségeskedni a fölött, hogy vajjon csakugyan nem ő-e az az országcsaló gazember, a ki itt le van írva? S csak most kezdi megismerni magát, miután lerántották az álarczot a képéről? Eddig maga is csak ezt az álarczot ismerte!

Hisz ezen vádlevél elolvasása után nincs az a földi biró, a ki őt kegyetlenül halálra ne itélje!

Milyen lavinája az összehömpölygetett hazugságoknak! Aláírva nagytekintélyű, jellemteljes, országos férfiaktól; bizonyítva, erősítve ugyanazon ágról szakadt nyomorultaktól, a kik ő nála, kezeit lábait csókolva könyörögtek, hogy védelmezze meg az ügyüket a hatalmasok ellen! – Védelmezte; – szenvedett érettök annyit, a mennyivel tiz gonosztevőnek minden bűne le volna bűnhődve; holott se inge, se gallérja nem volt neki egyik is, s most ez a rongy ellene támad és beáll hamis tanúnak a saját nyomorgatói mellé.

Bizony nagyon kinálkozott az az elhatározás, hogy a sutba vágja az egész népügyet, s aztán elfusson a hazájától olyan messzire, a hol egymásnak soha többé hirét sem hallják.

Nagy lelki tusakodás támadt ebből.

Egyfelől a kényelemszerető önzés szedte elő minden fegyvereit, hogy lemondásra és megfutamodásra birja. Hát érdemes a közönség bajáért magát kitenni új szenvedéseknek? összeveszni halálosan, nagynevű, hatalmas emberekkel, a kikhez semmi köze sincsen! Rágalmaztatni jó hirnevét az egész országon keresztül? Mikor e nélkül mind el lehetne; tölthetné az idejét víg mulatságok között. Az orosz Versaillesban ott a Newa mellett olyan szép lehet a nyár, világos éjszakáival. A növésben levő óriás talaján az egyes talentumok is oly gyorsan emelkedhetnek magasra. Ott hír, dicsőség, eredményteljes pályafutás várna reá; míg itt nevetség, szidalmazás, és egy «delator» kétséges hirneve.

Aztán «nem elég volt egy sütésből egy lepény»?

Másfelől azonban a büszke önérzet hányt ellent.

Hogyan? megfutni a Phæakok hadától? Elszaladni a hajdúk és porkolábok gúnyhahotája elől? Diadalt adni az ármánynak, a lomha nyers erőszaknak? Elismerni az igazságtalanság előjogát? – Elnyögni mindazt, a mit méltatlanul szenvedett s aztán csak magában pirulni, mikor e helyrehozhatatlan két gonosz év eseményeire visszagondol, s aztán kiirtani szivéből minden emlékezést saját hazájára?

E nehéz lelki küzdelem között találta őt Mariska levele, a mit az apja engedelmével írt hozzá.

Ez volt az egyetlen levél, a mit Ráby feltört és elolvasott.

Kétszer is, háromszor is elolvasta ezt a levelet, mely leírta előtte a vészeket, a mik visszatértében reá várnak s esengve kérte: «vissza ne jöjj!»

Ez a levél döntött.

Mert ha ennek az olvastára azt nem mondta volna Ráby, hogy «most már bizony visszamegyek!» akkor megérdemlené, hogy a tisztelt olvasó földhöz csapja ezt a könyvet s ne olvassa tovább Rab Ráby történetét.

«De most már visszamegyek!»

«Nem tartozom már se neked, édes népem, se neked, édes császárom semmivel; – hanem ennek a leánynak – ennek még tartozom valamivel.»

«Tartozom neki bebizonyítani, hogy férfi vagyok, a ki a veszélynek arczczal fordul, nem háttal; – hogy becsületes ember vagyok, a ki szidalmazóinak visszavágja a lábaihoz rágalmaikat; – hogy igazi hazafi vagyok, a ki nem retteg hazája földére rálépni s egész nemzetét birául fölhívni, hogy itéljen fölötte: valódi hive volt-e hazájának, nemzetének, a szabadságnak: vagy pedig árulója?»

«Sárral hajigálhat az egész világ; de ennek az egy leánynak meg kell tudni, hogy lelkületem fehérebb, mint a napfény; mert ez még a prizmán keresztül sem törik hétféle színre.»

«És aztán, ha megismert feltámasztott becsületem egész dicsfényében, ragyogja őt magát is körül ez a fénykör!»

«Mily végtelensége ez a felfoghatatlan szeretetnek!»

«Mily lelki erő kellett ahhoz, hogy egy leány, ki még a szemét sem meri felemelni férfira, elszánja magát, hogy egy ilyen levelet írjon valakihez, melynek minden sora elárulja azt, hogy szeret. Szeret minden indulataival a dúsgazdag szívnek. Itt a testvér szeretete a bátyához, a bizalmas közlékeny nyájasság, itt az aggódó anya szeretete féltett fiához, kit veszélyek, bajok ellen bölcs tanácsaival féltőn betakargat; itt az ábrándos szűz szerelme vőlegényéhez, mely titkoló szemérme által öntudatlan vallomásra téved; és itt a hitves lángoló szerelme sorsüldözte férjéhez, mely a kétségbeesésben indulatos kitöréssé válik s követel, parancsol! Minő szívnek kell annak lenni, mely neki ezen szavakat diktálta?»

«Mennyi álmatlan éjszakájába kerülhetett neki, a míg gondolatait ilyen kész domborúra kiformálta, a míg azokat ilyen szép kerek betükkel leirta? milyen ismeretlen világokat kellett beröpkednie galambszárnyú lelkével, míg ezeket az eszméket, a mik rá nézve oly idegenek voltak, megtalálta, megértette!»

«Ezt a lelket utól kell érni!»

«Férfiindulat sólyomszárnya! Mutasd meg, hogy el tudod őt érni!»

«Tépd ki szivedből azt a másik asszonyt, ki, hogy a hitves névre egészen érdemetlen legyen, még a nemét is megtagadta; fújd el az alakját magad elől, mint az elégett papir hamvát, a mire a képét valaha lefestetted!»

«Hat hét alatt Erdélyben elválasztanak tőle törvény szerint, ha az idézésre nem jelen meg, annál biztosabban.»

«S akkor szabad vagy.»

«A pesti porkoláb valamennyi láncza nem olyan fájó, mint ez a láncz, a mivel hozzá vagy békózva.»

«Törd szélylyel.»

«S akkor aztán keresd fel ezt a másikat, ezt a hivet, ezt a végtelenül szeretőt; szabad vagyok, – igaz ember vagyok, – egészen a tied vagyok! Van-e kedved egy halálra kinzott, kiszenvedett szivet halottaiból feltámasztani?»

«Uraim, uraim, tekintetes, nagyságos és nagyméltóságú uraim ott fenn Budán: szállok elétek! S ha akkora Istenek vagytok is, mint az olympiak voltak, én leszek az Enkeládosz, s rátok döntöm az Ossát Pelionnal!»

Szegény Mariska! ugyan eltévesztette a czélját azzal a levéllel! A helyett, hogy elijesztette volna vele Ráby Mátyást a Hyperboræok országáig való futásra, visszaidézte őt vele Budapestre.

Ráby Mátyás nyalábra fogta az ellene intézett nagy halmaz vádiratot, felsietett vele a Burgba: ledobta azt a császár elé az asztalra, s ráütve a tenyerével, azt mondá:

– A mi e csomagban írva van, az alphatól az omegáig mind merő koholmány, rágalom, valótlanság. Kérem küldjön engemet fölséged Budára!

– Jól van. Meglesz.

– És aztán védelmezzen meg.