Part 27

Ez a csuda azonban mind eképen megtörtént, a «Magyar Hiradó» kiadódott, megszerkesztődött és nyomatódott Bécsben s arra praenumeráltatott Magyarországon. Akkora formatum volt biz az csak, hogy egy egész évfolyama beférne a «Nemzet»-nek egy napi kiadásába. Hanem hát nem is volt akkor se országgyülés, se országos virágtárlat, se iparos-congressus, se egyetemes tanítói értekezlet, se főrendi toaszt a világon. – A mit az ujságba kinyomattak, az arra való volt, hogy azt az utolsó betűig el kell olvasni, sőt el is kell hinni.

Egy példánya a «Magyar Hiradó»-nak a pesti vármegyeházához is járt. Természetesen Tárhalmy főjegyző járatta; ő volt az, a kitől kitelt, hogy ilyen dologra kidobja a pénzét. Ő tőle aztán elhordatták mások s úgy olvasták sorban; hiszen csak nem kivánhatta valaki, hogy azok mind előfizessenek rá. Elég, ha egy városban egy ember járat egy hirlapot; untig elég az. Ilyenformán a Mariska leányasszonynak egyéb dolga sem volt, mint egyre-másra abbahagyni a megkezdett munkáját s elfogadni a nuntiomokat, a mikkel hajdu, kocsis, pesztonka beállít hozzá: «tisztelteti a tekintetes első viczispán úr a leányasszonyt, ne sajnálja odaadni a Magyar Hiradó újságot.» – «Köszönteti a tekintetes archivárius úr a leányasszonyt, visszaküldi a Magyar Hiradó újságot; nem ő csinálta ám bele azt a tinta-pecsétet, már benne volt.» Ilyenformán a Mariska kezén egy nap négyszer is megfordult a Magyar Hiradó. S mikor aztán a vége felé a sarkain elkallódva, a szélein bekunkorodva, tinta, szalonna, pipahamu pecsétekkel meghitelesítve visszakerült hozzá véglegesen, a leánynak is eszébe jutott, hogy ugyan mi lehet ebben az ujságban, hogy azt olyan nagyon igyekeznek elolvasni? Ő is beletekintgetett. Az apa ugyan ezt nem engedte meg; de nem is tiltotta el, tehát szabad volt.

Persze, hogy rá nézve az mind hieroglyph volt. Lehetett az magyarul irva, azért ő nem értett abból semmit. A németalföldi rendek protestatiója, a magas porta alkudozásai a szentpétervári udvarral. Nem is azt kereste ő ebben az újságban, hanem valami mást. Azt gondolta, hogy ha újság akar lenni ez az izé, hát abban mindennek meg kell lenni, a mi a világon történik. Hanem az, a mit ő szeretett volna megtudni, csak nem volt abban sehol. Annak a keresésében minden egyebet elolvasott a lapból. Azon aztán elmélázott, a mit összeolvasott, keresgetve az összefüggést a maga szük ismeretvilága s az ismeretlen nagy világ között.

Tárhalmy gyakran rajta kapta a leányát, mikor betoppant a szobába, hogy az akkor dugta félre a Magyar Hiradót. Úgy tett, mintha észre sem vette volna.

Egyszer a kis leány, a mint megint hiába olvasta végig Nagy-Britanniától kezdve az Alservorstadti szinházig az egész világ eseményeit, neki emberelte magát, hogy megszólítsa azt a szörnyen hallgató embert, az édes atyját:

– Ugyan édes jó apám, – megszabadult-e a szegény Ráby Mátyás?

Tárhalmy szomoruan tekinte rá: kitalálta ő azt jól, hogy a leány azt szeretné megtudni azokból a betűkből s várta rég ezt a kérdést.

– Ezuttal, kis leányom, megszabadult. De a hogy én ismerem őt, azt hiszem, hogy újra bele fog rohanni a veszedelmébe s akkor elpusztul, nyomorultul és menthetetlenül.

A leány még egy újabb kérdésre bátorítá fel magát:

– Kedves édes jó apám: – – rossz ember az a Ráby Mátyás?

– A legjobb ember, becsületes, igaz-lelkű férfi.

A leány csodálkozva rázta a fejét. Még egy lépéssel odább mert menni.

– Hát azok az urak, a kik őtet bántják, igazságos emberek?

Ez már merész kérdés volt. Határos a támadással. S Tárhalmy arra is megfelelt – egyenesen.

– Nem azok. Ők igazságtalan emberek.

A támadásnak ily nagy sikere vakmerővé tette a félénk leányt.

– De hát akkor, hogy lehet annak megtörténni, hogy azt, a ki jó ember, elveszítsék azok, a ki nem jók?

Ez elől már ki akart térni a kérdezett.

– Mert ennek ez a rendi.

Mariska most, ügyes harczolóként, más oldalról fogta a támadást.

– Haragszik édes apám Ráby Mátyásra?

– Nem. Úgy szeretem, mintha saját fiam volna.

– És még sem védelmezheti őt azok ellen, a kik bántják?

– Nem.

– De hát miért nem?

– Mert én is azoknak a pártján vagyok.

A leány bámulva tekinte fel rá:

– Az én kedves apám, – azoknak a pártján, a kik nem igaz emberek – és az ellen, a ki jó ember, a kit úgy szeret, mint a fiát. Hogy történhetik ez?

– Ez országos ügy, a miben nem mérnek emberi igazsággal.

– De hát mi lehet ez az országos ügy, a miben nem kell emberi igazság szerint mérni?

– Szegény kis leány te! Hogyan akarod te ezt a te együgyű eszeddel felfogni, a mit annyi nagy bölcs férfiak, a kik a világ minden tudományával birnak, nem képesek megérteni?

A kis leány most már belemelegedett az ostromlásba s nem akart tőle tágítani.

– De hát, én Istenem! miért nem csinálnak az okos emberek olyan országos ügyet, hogy azt minden együgyű emberek, még a szegény parasztok és még a kis leányok is világosan megértsék. Hiszen ha azt nem sajnálják velünk, kicsiny népekkel, megértetni, hogy a mennyországért bizony szenvedni kell, hát azt is csak megértethetnék, hogy a földi országért is mi okból kell szenvednünk?

Tárhalmy elbámult a gyermeki ékesen szóláson. Egészen meglepte, megragadta az. A gyermek szavában az ős eredeti igazság nyilatkozott. Ez úgy van! Miért nem csinálnak a bölcs nagy emberek olyan országos ügyet, hogy azt a szegény parasztok, a szegény kis leányok is megértsék?

– Várj hát, édes kis leányom, megpróbálom elmondani neked azt a nehéz dolgot úgy, hogy te is megértsd miért van ez így, s miért nem lehet máskép?

Azzal leakasztott a falról egy vászonra ragasztott papirost, a mi alul-fölül kemény fapálczával volt megerősítve, azon a papiroson nem volt valami rajzolat, hanem mindenféle szinű festékkel irott görbe-gurba kanyargatások, közbe egy-egy tekergőző vonal, olyan, mint egy kigyó, aztán meg hosszú szőrös hátú csikmákok, mint egy papmacska, szerteszét mindenfelé elszórva kisebb-nagyobb gömbök, punctumok, csillagok, a mik alá nevek voltak írva; ezt Tárhalmy odateríté Mariska elé az asztalra.

– Tudod kis leányom, hogy mi ez? hiszen én tanítottalak meg rajta eligazodni.

– Ez Magyarország mappája.

– Az. – Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk. – Már most, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod áldozatul, vagy azt az embert, a kit legjobban szeretsz ezen a világon, vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell letöröltetni erről a lapról: válaszsz! mit mondanál.

A leány egy ideig tanakodott magában: aztán odaveté magát apja keblére.

– Azt, hogy vigy el engemet is magaddal.

Mikor arról az emberről volt szó, a kit legjobban szeret a világon, hogy gondolhatott volna egyébre, mint az édes apjára?

– No hát – készebb volnál engemet is halva látni, meg magad is utánam jönni, mint kibékülni azzal a gondolattal, hogy ez a mappa ne legyen többet erre a papirosra rajzolva.

A leány a fejével bólintott.

– No látod, és vannak bölcs emberek, a kik nem akarják azt megérteni. A kik azt mondják, hogy mit bánja azt a földglobus, hogy az egyik plágájának némi darabját Magyarországnak híják-e, vagy másnak? S a kik csodálkoznak rajta, hogy vannak emberek, a kiknek e nélkül a haza nélkül ez az egész plánéta nem kell; a kikre nézve ez a paradicsom, a mit életökkel, halálukkal meg kell védelmezni! hogy ilyen emberek nagyon sokan vannak; együtt úgy híják őket, hogy «nemzet», hogy mikor az a nemzet szenved, akkor az egyes embernek nem lehet örülni; hogy mikor ez panaszra emeli fel a szavát, akkor senkinek a panasza e mellett meghallható nem lehet. – Gondold, mintha édes anyád volna ez a nagy haza, aztán idejönne egy doktor, azt mondaná: öreg már, beteges már, veszekedő természetű, zsémbes anya, nesze, add be neki ezt a medicinát, attól majd elmegy a más világra, aztán te is megszabadulsz tőle, meg a testvéreid is, megosztoztok az örökségén, ugyan jó dolgotok lesz! Beadnád neki azt a medicinát?

– Eldugnám, a hol senki rá nem talál.

– Ezt teszszük mi. A mi császárunk igen jó ember. Szivébe az egész emberiség ügyét be tudja fogadni. Planumai a népek boldogítására vannak kifundálva. Hanem egyet nem akar megérteni. Ezt a mi kinzó gyermeki szeretetünket a mi szenvedő anyánk iránt! Vajjon belenyugodtál volna-e te, ha azt mondtam volna: ejh, a te anyád már régen beteg, elküldöm a háztól; hozok helyette neked egy angyalt mostohának.

– Nem! Nem. Egy angyalt sem cserébe.

– Pedig ő azt akarja tenni velünk. Tudatlan, hátramaradt nemzet vagyunk; ő más néppé, czivilizált nemzetté akar bennünket átgyúrni erőhatalommal. Nem úgy tesz, mint elődei tettek, a kik elakartak bennünket ölni: ő fel akar bennünket támasztani; de egy idegen világban. Amazok ellen védelmeztük magunkat fegyverrel, vérhullatással. De ez nem jön ellenünk erőszakkal, a minek kardot lehet eléje szegezni, hanem csak a hatalom parancsszavával. Mi védelem van ez ellen? Találd ki?

– Én? Hogy tudnám azt kitalálni?

– Gondolkozzál csak rajta. Ha én te neked azt parancsolnám, hogy holnaptól kezdve a rokka helyett nekem pianofortén játszszál, s a szolgálóid németül beszéljenek, itthon ne főzess, hanem majd hozatok én a traktirtól olyan ételt, a mit vajjal és nádmézzel főznek, ez a jó; mit felelnél rá?

– Azt, hogy nem tehetem, a mit nem tudok; s inkább fekete kenyeret eszem, mint a traktir főztét.

– Ezt mondanád; pedig milyen engedelmességhez szokott gyönge kis leány vagy! Hát azt gondolod, hogy mi vén, viharokban megedzett férfiak lágyabbak lehetünk? Mi is azt feleljük: «ezt nem tehetjük, ezt nem veszszük be!» És hasztalan küldözi ide a császár haragos parancsolatjait; nem hajtja azokat végre senki. Nincs egy tisztviselő az országban, a ki tovább adná, a mit ő megindít. Minden parancsszava egy süket pinczébe lekiáltott hang. Az összes tisztikar, a legfelsőtől a legalsóig, egy ellenálló tömeget képez ellene, a mibe egy rést nem lehet neki törni. Az ősi alkotmányt védi minden ember, a mit ő el akar törölni. Szent koronánkat felvitette Bécsbe, országgyülésünket megszüntette, megyegyüléseinket betiltotta, földeinket felmérette, házainkat, nemességünket megszámláltatta, idegen nyelvet parancsolt ránk, ősi alkotmányunkat megtámadva, a mi nélkül ez a föld nem Magyarország többé. Mi pedig küzdünk mind az ellen!

Hiszen ezt mind nem bánta a szegény kis leány, az, ha az apa is teszi, bizonyosan nagyon helyesen van téve; ezt még igazolni sem szükséges ő előtte. A kis leány, ha az apja rákócziánus, a «libertás» pénzt hordja a nyakába akasztva, ha pedig az apja császárpárti, akkor a vállfűzőjére himezteti aranynyal a kétfejű sast, – hanem azt még mindig nem értette, hogy miért kell mindezekért a Ráby Mátyás kezének, lábának vasba kerülni.

– Most mingyárt megértetem a kis leánynyal, a mit meg akar tőlem tudni, folytatá az apa. Ennek a mi ősi alkotmányunknak van egy nagyon sebhető oldala: a nagyon elterjedt erkölcsi romlás a tisztviselői karban. Hajdanta, minden három évben újra választották a megye rendei tisztviselőiket. A ki közülök rossz characterünek, tisztátlan kezünek, megvesztegethető birának bizonyult be, azt elcsapták, mást választottak helyébe. A császár megszüntette a restaurátiót, s a meglevő tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden megromlott népkinzó megörökült a székében. A megye közönsége többé nem mozdíthatja el azt. De ezek az igazságtalan rossz emberek azért mégis annak a tábornak a részét képezik, a mely az ősi alkotmány megvédelmezésére együtt tart, s az igaz jó hazafiaknak természetes szövetségesei, mindaddig, a míg a császár az alkotmányt vissza nem állítja, a míg új választást nem enged. És mindaddig hasztalan jelentik föl Bécsben a csaló, huzavonó tisztviselők gyalázatos visszaéléseit, ide lenn mindenki ezeknek fogja pártját, s a császár által leküldött commissariusoknak vet gáncsot. Inkább ezeket a gonosztevőket fogadjuk el czimborákul, hogy sem kezet nyujtsunk az olyan legtisztább lelkű, legbecsületesebb ideálistáknak, mint a milyen Ráby Mátyás, a kik azt hiszik nemes felindulásukban, hogy a népet szabadítják fel öröklött nyomorúságából, s nem tudják, hogy mit cselekesznek? Ezért kellett Ráby Mátyásnak ennyit szenvedni eddig; – ezért fog szenvedni még többet, ha rossz csillagai még egyszer ide vezetik!

– Még többet? szólt a leány elrémülve.

– Igen is, még többet: egész a keserű pohár kicsordultáig; mert most már az egész nemzet felgerjedt haragját találja magával szemközt. Ő ezt nem is tudja bizonynyal. Hisz a világ nagy eseményeitől el volt zárva hosszú ideig. Nem tudhatja azt, hogy a császár mit kezdett meg azóta? Egy nagymértékű hadjáratot a török ellen, az oroszszal szövetkezve. Ismét egy nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás. Fel akarja szabadítani a török járom alul a keleti keresztyén népeket. S nem törődik azzal, hogy a magyar nemzet hamarább ki tud békülni az elnyomó ozmánnal, mint a felszabadító moszkovitával. Emlékezel rá, tavaly, mikor azt kérdezted tőlem, mi okból illuminálják az ablakokat egy éjszaka egész Pesten? akkor azt mondtam rá: nem értik azt a kis leányok. Most hát értsd meg. Annak az örömére illumináltak egész Magyarországon, hogy a török sereg győzött, hogy megverte a mi saját seregünket Karánsebesnél: a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott örömében a nemzet! és gyásznap volt idefenn minden diadalhir, a mi a törökök vereségével tért be hozzánk. Ebből elképzelheted azt a véghetetlen elbusulást, a mi az egész országot felháborítja. Minden vármegyéből elszánt hangon irnak fel a császárhoz, protestálva és megtagadva az adót és subsidiumot. S most ő még új contributiókat, új rekruta-állítást akar elrendelni. Tűz, láng ég a lábaink alatt. – Hanem erről Bécsben nem tudnak semmit. – Az olyan emberek, mint Ráby Mátyás, azt hiszik, hogy az emberiség ügyének, a népszabadságnak szolgálnak, s nem gondolják meg, hogy micsoda rettenetes állapotnak kell lenni abban az országban, a hol olyan emberek, mint én, a ki Istennel mindig békében, az igazsággal mindig harmoniában éltem, egy társaságban állunk olyan emberekkel, a kiknek egész élete gonoszság és istentelenség volt, s a míg a rablóbandát, a ki gyilkol és fosztogat, mindenki futni hagyja, addig az olyan tiszta lelkű becsületes embert, minő Ráby Mátyás, mindenki lánczokkal keresi, hogy a legmélyebb börtönbe temesse!

Itt elhallgatott a főjegyző s végig sétált alá s fel a szobában.

Aztán hosszú szünet következett. A kis leánynak sok sok végiggondolni valója volt.

Egyszer aztán megállt előtte az apa.

– Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, a miben nem azzal a mértékkel mérnek, a minek emberi igazság a neve?

A kis leány megragadta az atyja kezét.

– Oh édes apám. Szabad volna én nekem azt mind leirnom, a mit nekem elmondtál, s aztán elküldenem a Rábynak?

Tárhalmy elérzékenyülve suttogá:

– «Te teheted.»

S aztán, hogy könnyebben menjen a kis leánynak a nagy irás, ő maga vágott neki új kalamust hozzá.

NEGYVENEDIK FEJEZET.

(Mellbenn gonozvl iaarattatic egi bizonios ispion.)

A császár nem csak Ráby által, de a districtualis commissarius részéről is figyelmeztetve volt arra, hogy az ő első hivatalnoka Magyarországon, a helytartótanács elnöke, gróf Niczky az ő politikájának nem hive. Különben pedig olyan ember, a kit nem lehet csak amúgy könnyedén ide meg oda tenni. Mert a míg ez a férfiu áll az ország élén, addig onnan alulról sem lehet semmi erőszakos mozgalomnak megindulni. A kegyelmes úr a forradalmároknak is azt mondta, hogy «bihászman?» s úgy ült rajtuk, mint a kősó. – Csakhogy a felől a császár nem volt egészen bizonyos: vajjon e nyakas ember, a ki az ő rendeleteit olvasatlanul rakja félre, nem vetemedik-e valami összeesküvésre? – Hiszen Wallenstein története még nincs olyan messze, s a Nádasdyak, Frangepánok ebben az országban teremnek.

Ez iránt bizonyosságot szerezni, kiszemelt egy fiatal kamarást a császár, M..szkyt bárót, Rábynak egyik kollegáját s leküldte Budára, ő excellentiája mellé, azzal a czimmel, hogy «Adlatus in militaribus». Akkoriban épen katonás világ volt, szükségeltetett egy ilyen extraserialis hivatal.

Nagyon természetes, hogy ő excellentiája egy nappal hamarább értesíttetett M...szky báró megbizatásáról, mint az az uti málháját összecsomagolta volna; mert a hivatalnoki szent Hermandad úgy volt berendezve, hogy a mit a császár elrendelt Bécsben, azt egy nappal elébb megtudják Budán. Nagyon jól szervezett titkos policzáj volt az, csakhogy nem alulról fölfelé, hanem fölülről lefelé szolgált. S a ki ebbe a tökéletes gépezetbe nem akart beleilleni, az vagy úgy járt, mint Ráby Mátyás, vagy úgy, mint M...szky báró.

A helytartótanács elnöke tudta jól, hogy ezt a fiatal embert az ő szemmeltartása végett küldték ide le ő mellé. Azt is gondolta, hogy ez a Rábynak a mestersége volt. «Calumniator consiliariorum!» A mint a megbizó levelét átadta az ifjú gavallér, azt mondta neki:

– Bihászman! tehát holnap mingyárt munkába akar állani a báró úr? Van-e jó karmantyúja kanavászból? Mert itt sok irni való lesz. Aztán kár volna azért a szép piros hajtókás zöld grodenápel frakkért, ha kiszakadna a könyöke a sok irásban. – No hát holnap reggel fél hat órakor méltóztassék megjelenni adlátus úrnak nálam. Akkor elkezdjük a munkát.

Hej megszeppent a kamarás úr erre a szóra! Fél hatra Bécsben az ember le szokott feküdni, nem pedig felkelni. Azonban mégis valahogy ki tudta csinálni, hogy Budán a várban, a «Koronánál» fogadván szállást, ilyen kora reggeli órában felköltette magát a Hausknechttel. Früstökről azonban még senkivel sem lehetett értekezni; be kellett érnie egypár darab czvibakkal, a mit tegnap estéről megmaradt hideg tojásos puncsba mártogatott. Igy kisértette aztán fel magát a helytartótanács elnökének palotájáig, a Hausknecht ment előtte lapáttal s hányta el az utjából a havat, a mi az éjjel esett, az inasa meg vitte a lámpást. Még éjjel volt; farkasok is járhattak volna az utczán, – ha lettek volna.

Az elnöki palotában már minden cseléd talpon volt; az adlatus urat a komornyik egyenesen bevezette ő excellentiája hálószobájába, a minek a kulcsa az ő zsebében volt, kívülről levén bezárva az ajtó.

A kulcsnyikorgás ébreszté föl ő excellentiáját álmából, még akkor az ágyban faküdt.

– Ahá! szólt nagyot ásítva, megérkezett a kamarás úr? Johann! gyujtson neki két gyertyát. Tessék kérem helyet foglalni, ott az iróasztal. Aztán tessék dolgozgatni egész kommoditással.

Kommoditás az igaz, hogy volt elég, hanem hogy mit dolgozgassék a kamarás úr, azt nem mondta meg neki senki. Ráért czifra betüket rajzolni a papirra s azokat kischattirozni veres plajbászszal, a míg az elnök úr felöltőzködik.

Az pedig nagy nyugalommal ment végbe. Ő excellentiája meg is borotválkozott; a báró még ezt sem végezhette el, ma reggel kénytelen volt azzal a hivatalóra utánra biztatni magát.

Ő excellentiája alig is várhatta, hogy a képéről letörölje a szappant, rögtön sietett az orrát tubákkal bemázolni. Egy szippanat nagyon jól esik korán reggel. Kivált, ha az ember jó nagyot prüszenthet utána. A mire a komornyik nem késik rákiáltani: «helf Gott!»

«… Keltz Gott!»[35] viszonoz az elnök úr. «No, Johann, mit jelent a hétfőn reggeli prüszszentés?»

Johann mondja:

«A ki hétfőn reggel prüsszent, Az kikerüli a köszvényt.»

Rossz vers, de jó biztatás.

Ő excellentiája félszemmel a kamarás úrra sandít, valjon feljegyezte-e ezt a munkálatába?

– No, ha készen van a fölöstököm, mehetünk az ebédlőbe; szól, mindennel készen lévén ő excellentiája. Placeat kamarás úr.

Ezt már kellemesebb szónak vette a báró, s követte ő excellentiáját a mellékszobába. Biz a fölöstököm jól fog esni.

Az elnök úr opulentiával szokott étkezni. Az asztalon volt csokoládé, vajas kenyér, liptai túró, mazsolaszőlő, kalács és meggypálinka. Kellemes kilátás.

– Hát csak tessék, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz minden zsenirozás nélkül. Van ott toll, papiros, kalamáris. Folytassa szépen a munkásságát.

Az étkező-asztalhoz nem invitálta meg az adlatust, hanem ott is készen volt annak a számára egy kis iróasztal, leülhetett mellé s aztán végignézhette, hogy früstököl meg ő excellentiája egyes egyedül, pompás jóétvágygyal látva hozzá minden csemegéhez; közbe-közbe kedélyesen zsörtölődve a komornyikkal, a ki a megszokás jogánál fogva el akarja azt az ennivalót ragadni az ura elől, a mivel az nagyon megterhelhetné a gyomrát.

– Elég volt már abból a vajból! megárt.

Ő excellentiája aztán megnyugtatja őt egy ideillő diæteticai arany mondással:

– Tanulja meg Johann: «mane aurum, meridie argentum, vesperi plumbum»; (reggel arany, délben ezüst, este ólom; t. i. a butyrum, mondjad: vaj.)

De biz azt a Johann nem tanulja meg; hanem a helyett a liptai túrót igyekezik elodábbítani az ura keze ügyéből.

Megárt.

Erre is talál megnyugtató auctoritást a classicusokból ő excellentiája.

– «Caseus et panis – sunt optima fercula sanis.» (A sajt és a kenyér, az egészség abból ugyan nyér!)

Aztán kedélyesen félretekint a kamarás úrra, hogy valjon feljegyezte-e ezeket?

Az pedig jobb szerette volna, ha inkább a brinzával kinálta volna meg, mint annak az encomiumával.

– No már most menjünk a hivatalszobába, szóla, a száját megtörülve az elnök úr. Tessék utánam jönni, kamarás úr. – Feljegyezte-e kamarás úr a «rapturákat»?

Jegyezte biz az az előtte terpeszkedő papirosra a keserves carricaturákat egy vidravasba került tollrágó bureaucratáról s telefirkált czifra initiálékkal egy koncz bibulát.

A hivatalszoba egy nagy hosszú terem volt, boltozatra építve; annak a közepén állt egy irtóztató zöldposztós asztal, rajta hat óriási ólom kalamáris derékig beleütött kalamusokkal; a falakhoz ócska szekrények támaszkodtak likacsos ajtókkal. A csíkoskabátos öreg titkár már ott dolgozott egy mellékasztalnál: csak úgy billegett a parókájának a farka a nagy betűvetés közben.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, és folytatni a munkáját, – secretarius úr, adjon a kamarás úrnak egy új tollat.

Az öreg secretárius aztán adott neki egy csinálatlan lúdtollat; ha van penicilusa, vágja meg. A báró úr pedig soha életében nem próbálta, hogyan kelljen abból irótollat faragni, mert odafenn Bécsben azt az urak készen kapják; annálfogva aztán nem is lett abból irótoll soha, addig faragott, addig nyiszált rajta, míg utoljára is fogpiszkáló lett belőle.

No annál pedig czélszerűtlenebb eszközt erre a mai napra alig szerezhetett volna magának. – Mert a mint vége volt a referendáriusok előterjesztéseinek, a kik mindnyájan nyaláb actákkal jöttek az elnök urat az ország legkülönbözőbb ügyeiről felvilágosítani, következett az audiencziaadás. Ezt a sok instáló, kunyoráló, protestáló, informáló, supplicáló siserahadat végig hallgatni, azokat mind agyonvigasztalni egy bünhődő Jupiternek való penitenczia volt. Két óra lett délután, mire ennek vége szakadt.

Hála légyen a papnak: sóhajta fel a szegény megnyomorgatott báró, mikor a hajdu elvégre megjelent a partvissal, kisöpörni az instánsok után itt maradt sarat, s a komornyik jelenté, hogy az ebéd fel van tálalva.

No már most ő is szaladhat falatozni, a minek legfőbb ideje! Azt már következtetheté, hogy az elnök úr az ebédre sem invitálja meg. – Azonban kellemesen csalódott.

– Tessék átsétálni, kamarás úr, az ebédlőbe, velem.

Ez már jól hangzik!

A leves ott gőzölgött az öblös tálban, hanem – veszedelmes kilátás! hogy megint csak egyre volt terítve.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, ott az iróasztalnál. Folytassa a munkáját. Ne hagyja magát confundáltatni általam. Én igen csendesen végzem a dolgomat. Még ide is áthozatta magához a hátramaradt actákat, s a mig a levest felkanalazta, az alatt is corrigált bennük plajbászszal.