Part 26

Üzőbe vették amazok, de csak játszott velük. Jó telivér paripa volt alatta, Eszterházy méneséből, el is futhatott volna előlük. De szándéka volt egy kis puskázást támasztani, s bevárta az üldözőit puskalövésnyire. Azok természetesen, a mint megtudták, hogy Villám Pista került eléjük, felhagytak Ráby Mátyás kergetésével, mert amannak ezer arany volt a fejére kitűzve, ennek meg csak kétszáz, s a pandúr is tanult algebrát.

Hisz azt akarta Villám Pista épen.

Aztán meg azt is, hogy a nagy lövöldözésre mind odafordul a figyelme a Lajtha tulsó partján strázsáló határvámőröknek, s az alatt Ráby Mátyás a befagyott folyó hátán észrevétlenül átjuthat az osztrák területre.

Ez által magát tette ki a legnagyobb veszélynek; mert a míg ő, mint a róka a vadászfalkát, csalogatta szanaszét a pandúrokat, nem vette észre, hogy két pandúr a cserjésen keresztűl a háta mögé került s elvágta az útját a többi társaitól.

Csak akkor riadt fel, a mikor már előtörtek a bozótból s rárivalltak: «add meg magad!»

Villám Pista nagyot nevetett. «Kellene az ezer arany?» A két pisztolyát jobb- és balkezébe fogta, a lova kantárszárát a fogai közé. S mikor aztán közelébe értek, egymásután odalőtt mind a kettőnek. Nem a lovast vette czélba; mégis csak asszony volt ahoz! hanem a lovat. S bizony, nem hiába lőtt az. Az egyik paripa egyszerre felágaskodott magasra, a fejét megrázva, s aztán lovagjával együtt hanyattvetette magát, a másik mén pedig megsántulva bukott térdére, a pandúrt keresztül dobva a fején. «Nesztek az ezer arany!»

Villám Pista, a két pisztolyt visszadugva az övébe, elkezdett a tenyereivel hangosan tapsolni és kaczagni.

– Most már szaladhattok a kis uram után!

S mikor így tapsolt és kaczagott, akkor tökéletes Fruzsinka volt!

A pandúrok felhagytak az üldözéssel, sűrű köd takarta be a vidéket, a köd homályában, erdők bozótjában eltünt a csudálatos nő alakja, a mihez hasonlót megint csak az ős Hunnia pusztái termettek valaha. Ki tudja, hol és mi módon találkozunk vele még egyszer a világban?

HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben meglaative leezen az controlor foliossoot.)

Ráby csakugyan szerencsésen keresztűl tudott jutni a vámosok csatárlánczán a Lajtha túlpartjára. A hold már lement, csak a hómező világított az útjára. A köd az ő menekülését is elősegítette.

Még láthatta a háta mögött felvillogó puskatüzek lobbanásait. És gondolhatta, hogy ott most Fruzsinka csatározik az őtet üldöző pandúrokkal.

Mennyire öldökölte ez a szégyen! Megszabadíttatni egy rablóvezér által! Egy rablóvezér által, a ki neki felesége – és talán egy másik rablónak a szeretője!

Azért a sok rosszért, a mit tett vele ez az asszony, nem tudta őt meggyülölni; hanem ezért az egy jóért, ezért megutálta. Nehéz is azt elnyögni egy férfinak, hogy mikor ő, gyámoltalan leányképen, ott reszketett kinzója körmei között, akkor egy asszony, férfi-módon vágja őt ki a veszedelemből, s még aztán meg is fenyegesse egy jó tanácscsal útravaló gyanánt: «vissza ne jőjj többet erre a földre!»

A sors különösen oltalmába vette mai nap. A Lajtha nem igen jól volt még befagyva, a paripa alatt beszakadt a jég. Azt ott kellett hagynia vesztében, s gyalog menekülnie ki a partra. Hát persze, hogy nagy sorskedvezmény volt ez rá nézve, mert ha lóháton állít be abba a vendéglőbe ott az út mellett, menten elfogják; a német nincs ahhoz szokva, hogy lóháton utazó leányok kószáljanak az országútján; még visszakisérték volna. Igy azonban gyalog valahogy csak elvánszorgott a legelső emberi lakásig, a mi nem is lehetett más, mint betérő korcsma, s ott azután elhistórizált valamit a vendégfogadósnak a hóban elrekedt szánkóról, a min a bátyja hátramaradt. A becsületes német elhitt neki mindent s még aztán maga a legényeivel el is indult felkeresni a hóba zátonyult utazókat, meg is találta őket hajnal felé. Azok csakugyan feldültek egy párszor; nem hagyták Rábyt hazugságban; a mint éjjel utána indultak a nagy ködben, a pandúr- és rablóharcz tovavonultával. A korcsmáros azután odavezette őket a megmenekült leányhoz, s nagy volt az öröme mind a háromnak, hogy újra megláthatták egymást. Itt már nem kellett félniök a magyarországi pandúroktól; megvacsorálhattak nyugodtan (korán reggel) s alhattak a vetett ágyban késő délig. A rablókról nem szóltak semmit, nehogy tanúknak híják őket valahová.

Még a Lajthán túl Bécsig azonban két egész napi járó volt ebben a nehéz útban. Rábynak arról kellett meggyőződnie, hogy ez a két ismeretlen kisérő mégis csak a császár megbizottja lehet, s nem az ellenségeinek a barátja, mert különben nem kisérnék őt fel még Bécsbe is. Ha ezek az üldöző vármegye zsoldosai volnának, akkor a határnál visszafordultak volna, mihelyt azt látták, hogy martalékjuk elszabadult. – Hogy ez náluk nélkül is tud tovább menni, azt tudhatták, mert az első állomáson maga Kurovics adott át Rábynak harmincz forintot, arra az esetre, ha valami véletlen elszakítaná őket egymástól, hogy pénz nélkül ne maradjon.

A Lajthán túl Kurovics uram egészen beszédes lett, s elmondta, hogy ő bizony nem szent-endrei pógár, hanem pomázi földesúr, és Ráczországból beköltözött magyar nemes, az apja Mária Teréziától kapta a donácziót, s ő maga a császárnak nagy híve és bizalmas embere.

Ezen a réven azután barátságot kötött Rábyval.

– No csak te még egyszer triumfussal visszatérj mihozzánk; de ne egy darab mamlasz papirossal ám, hanem policzájokkal, meg dragonyosokkal, hát majd meglátod, hogy milyen parádét csapunk mi akkor te veled! El kell hozzám jönnöd Zsámbékra, az én portámra; majd meglátod, hogyan fogadlak! Az udvarom kellő közepén ásatok egy vermet, azt körülrakatom venyigével, azt meggyujtom; mikor parázszsá égett, előhozom a legszebb berbécsemet, azt magam leölöm, megnyúzom, beleteszem a verembe; mikor megsült, olyat lakunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem lakott jobban! Aztán leviszlek a pinczébe, a legjobb boromból magam húzok le a csutorába a lopótökkel s olyat iszunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem ivott nagyobbat.

Ez a legnagyobb megtiszteltetés, a mivel egy rácz földesúr a legkedvesebb vendégét megtisztelheti.

Erre azonban azt mondta Ráby, hogy «nem tudom biz én, megyek-e még valaha ti hozzátok vissza!»

– Hogy ne jönnél? Hanem policzájjal és dragonyossal.

Tizednapra érkeztek meg Bécs városába s a veres torony melletti «Barna Szarvas»-ba szálltak be. Kurovics uram teljes jártasságot tanusított Bécs városában s ez által még jobban confundálta Ráby Mátyást iránta való véleményében.

Ráby egy pár napig ki szándékozott magát pihenni a keserves téli expeditió után; de Kurovics nem hagyott neki nyugtot.

– Csak te láss hozzá a dologhoz azonnal. A császár nyughatatlanul várja a relatiódat a tizenkét punctumokra. Azokat ird meg azonnal. Aztán még ruhát se cserélj, hanem ebben a leányköntösben jőjj fel a controllor folyosóra, mi is veled megyünk a Burgba. Mert tudod, hogy Bécs nem olyan ám, mint Pest: itt mingyárt beirják a nagy könyvbe, hogy ki jött a városba, mit akar itt csinálni. A bécsi policzáj már ezóta megkapta a pest-vármegyei currenst s ha alul kezded a dolgot, hogy megmondod, kinek hínak? még elfognak és becsuknak; hanem felül kell kezdened, a császárnál, az aztán majd parancsol a policzájnak. Ő felsége azt akarja, hogy így elmaskarázva eredj fel hozzá. Bizonyosan azért, hogy vele való találkozásod titokban maradjon bizonyos ideig.

Addig kapaczitálta Rábyt, míg azzal csakugyan elhitette, hogy jó lesz neki a leányruhát oly rögtön le nem vetni.

Ráby tehát megírta a referádát ama tizenkét pontokra igazi naiv együgyüséggel. Annyi keserves tapasztalat sem birta kiirtani a szivéből az emberek iránti bizalmat. Az csalhatta meg, a ki akarta. Szentül meg volt győződve, hogy az a Kurovics a legdühösebb népbarát; annyi adatot tudott neki bediktálni a császárhoz készült fölterjesztésébe a tisztviselők visszaéléseiről. Pedig az, a mit irt, csak egy része volt annak a machinának, a miben tökéletesen meg kellett neki magát fogni.

Kurovics alig hagyta megszáradni a tintát a papiron, azonnal fiakert hozatott és abba mind a hárman beleültek, hajtattak fel a Burgba, hogy el ne késsenek a controllor-folyosóról.

Így hítták azt a hosszú tornáczot, a mihez a Batthyányi lépcsőről lehetett bejutni s a mi egyenesen az uralkodó magánirodájába vezetett. Akkor még nem takarták a falait azok a pompás franczia gobelin szőnyegek, a mik most a műértőt bámulatra ragadják s a miknek egyikén magyar őseinknek híven, a részletekig utánzott különös viseletét tanulmányozhatjuk, hanem a helyett a puszta sima falak embermagasságnyira valami árnyéklatot mutattak, a hogy a mindenféle látogatók a hátaikkal neki támaszkodtak, a mi sokszor ismételve nyomot hagy. Mert ez a folyosó reggeli tíz órától déli egyig nyitva volt naponkint boldognak, boldogtalannak; jöhetett akárki kérelemmel, panaszszal, bejelentetlenül, czifra öltözet nélkül, helyet foglalhatott a sorban s mikor József kijött a dolgozó-szobájából, elmondhatta neki a dolgát élő szóval, ha tudta, vagy átadhatta irásban, ha úgy jobb volt. József beszélt országa népeinek minden nyelvén s ha paraszt volt a kérelmező, annak a nyelvén szólt hozzá; úrfélénél csak a németet használta. Szegény emberrel, katonával, zsidóval, protestáns pappal hosszasan elbeszélgetett; urasággal, főtiszttel, piros öves pappal, de különösen divatöltözetes asszonyokkal igen röviden végzett. Ez utóbbiak még sarcastikus humorát is gyakran megérezték. Kisasszonyok, kik darázsderékú karcsúságuk által feltüntek, annak tették ki magukat, hogy a császár megtapogatja az oldalukat, hogy nincs-e rajtuk pánczél-vállfüző? s akkor megkérdezi, hogy melyik kurazir-regementben szolgálnak?

Ezúttal is igen vegyes társaság várakozott a controllor-folyosón a császár megjelenésére; főpapok, rokkant katonatisztek, zsidók, gyászruhás özvegyek, czifra asszonyságok, parasztok, mindenféle jelmezekben, ezek között elvegyült Ráby Mátyás alakja is, két kisérőjével együtt. Elsőbbség, kedvezményezett hely nem volt e folyosón, mert a császár azt szólította meg elébb, a kit maga kiszemelt s valamennyire rákerült a sor egymás után.

De legjobban kitünt valamennyi közül egy délczeg huszár alakja, a ki épen Ráby tőszomszédságába jutott; ennek is köszönheté, hogy őtet nem igen nézegette senki, mert mindenkinek a szomszédján akadt meg a szeme. Magában véve is elég feltünő vala a hadfi alakja, egy fejjel a többi közül kiváló, a min megfeszül a zöld dolmány és piros nadrág; napbarnította arcza keresztül-kasul sebhegedésekkel s két olyan hatalmas bajusz az ajka fölött, hogy a néphumor szava szerint, olyan volt, mintha egy varjút nyelt volna el s annak a két szárnya akadt volna fel a két szája szélén. De a mi még feltünőbbé tette a huszárt, az volt, hogy ennek a martialis alaknak a karján egy kis három esztendős gyerek ült, piros huszárcsákó a fején, fehér gyolcsing és gatya, piros pruszlik pitykékkel, meg sárga sarkantyús csizma az öltözete. Azon bámult aztán minden ember, hogy soha se látott még senki huszárt dajkának. A daliás vitéz pedig oda se hederített az egész publikumnak, miatta táthatták a szájukat a feléje bámészkodók; ő csak azzal a kis porontytyal volt elfoglalva, a ki egyre kérdezősködött, nem zsenirozta magát, de a huszár sem fáradt ki a magyarázgatásban, engedte a gyereket a vitézségi érdemrendével játszani s ha az nyűgösködni kezdett, összeverte a nagy pengősarkantyuit a kedvéért: «hallod? muzsika!»

Ráby Mátyás ráismert a huszárra, valamikor a hadnagya volt ő annak, mikor az ezrednél szolgált; de ez nem konyított ő hozzá, rá sem igen nézett s mikor egyszer a kis nyughatatlan ficzkó a mellette álló Rábynak az arczát a kis kezével végig czirógatta, meg is feddé azt érte: «ne nyulj hozzá az ebadtához, mert az ujjadra ragad a festék a pofájáról!»

Egyszerre a suttogó elcsendesedés jelenté, hogy a császár kijött a szobájából.

Ráby megdöbbent, a mint meglátta ez alakot. Nagyon elváltozott, egészen meg volt öregedve. A táborélet megviselte. Arcza valami rőtbarna zománczot sajátított el s kétfelől lecsüngött vonásain eltitkolt testi és lelki szenvedés árulta el lassan pusztító munkáját, csak hires szép kék szemei maradtak meg a régiek. Beszéd közben gyakrabban látszott felső ajkán az a felvonaglás, a mi a kedvetlenség jele volt nála. Csak akkor napsugárzott fel az arcza egyszerre, a mint azt a kemény huszárt meglátta azzal a kis gyerekkel a karján. Rögtön felé indult.

– No most gyerek, riktájk! jön a császár!

S arra az a kis gyerek is utánozva a nagy ember példáját, a kis csákójához emelte a kis kezét és salutált. De a huszár még akkor sem tette őt le a karjáról. Furcsa kép volt. Egy komolyan szalutáló huszár, kard, tarsoly, lóding az oldalán s egy kis gyerek a karján.

A császár azonban mosolygó arczczal szólt hozzá magyarul:

– Hát ez a «regement fia?»

– Igen is, szolgálatjára, fölség.

– Kend az a Bankós Balázs?

– Közvitéz a Splényi huszár-regementnél, fölség.

– Mennyi ideje szolgál?

– A harmadik kapitulátziót, fölség.

– Hol kapta az érdemkeresztjét? És miért?

– A prágai ütközetben, fölség. A generálist vágtam ki harmad magammal az ellenség közül, mikor már el volt fogva.

– Miért nem avandsirozott kend följebb?

– Nem tudok írni, fölség.

– Mondja el, hogyan történt az az eset ezzel a gyermekkel?

– Parancsolatjára fölség. Mikor a karánsebesi attak után a generalis retirádát kommandirozott, a mi regimentünk maradt hátul, a török lovasság attakját feltartóztatni. A lugosi lápok között utólértek bennünket a spáhik. Itt az obester úr frontba állította a regementet s «karabint a kézbe» kommandérozott. A két mocsár között csak annyi út maradt, hogy a szaladó föld népe elfuthasson mellettünk. Egy asszony leghátul maradt a futamodó sokaságból, az ölében czepelt egy kis gyereket. Mikor már a török lovasság rikoltozása nagyon közel hangzott, az asszony, hogy könnyebben futhasson, eldobta a karjáról a kis gyermekét és maga elszaladt a nádasba. A nyomorult poronty ott hentergett a földön sírva, szaladni sem tudott. Ekkor én azt mondám az obester úrnak: vitéz ezredeskapitány uram! engedje meg, hadd szedjem fel azt a kis kölyket onnan a földről. «Menjen kend és tegye Bankós!» kommandérozott az obester. Erre én kiugrattam a glédából, két spahi jött előre vágtatva, az egyik már neki mérte a dárdáját a kis porontynak, hogy feltűzi rá. Azt lelőttem a pisztolyommal, a másiknak levágtam a fejét, azzal a kis ficzkót felkaptam a földről röptében, odadobtam a hátam mögé a nyeregbe s mire a spahik nagy baromsokasága odaérkezett, már helyemben voltam a gléda közepén. Az obester úr azt mondta: jól van Bankós!

– Helyesen mondta.

– Akkor aztán az obester úr elébb general decharge-t kommandérozott, azután meg «kard ki kard!» s «rajta magyar rajta!» neki vágtunk a töröknek s addig vágtuk, a míg értük: a spahi nem kivánt belőle másodikat.

– Tudom. Vitézségtek nélkül magam is veszélybe kerültem volna. Hát a gyermek az alatt hol volt?

– Ott ült a hátam mögött a nyeregben. Megmondtam neki, hogy no kis kölyök, csak jól megfogózz’ a lódingomban, aztán ne félj semmit, de nem is félt az egy cseppet sem, még ő kiabált legjobban, mikor egy-egy olyan egészségre váló csapást adtam a spahi fejének, hogy turbán, sisak, koponya erre-arra potyogott le! Úgy-e, úgy volt kölykem, hé?

A sok mindenféle nemzet csak úgy bámulta, hogy mit beszél ez a magyar huszár a császárhoz, meg ahoz a furcsa porontyhoz, a kit még akkor se tesz le a karjáról, mikor a legfőbb hadúr előtt áll, a kivel szemben a katonaregula szerint zsinórra tett kézzel kellene állania, egyenesen, mint a ki nyársat nyelt. Nem lehetett ezt kitalálni, e ki nem értette a nyelvet, a min a beszéd folyt.

– Hát aztán a kis fiú anyja nem jött vissza a gyermekéért? kérdé a császár.

– De igen is, hogy ugyan visszajött a drágalátos, A mint a törököt világgá kergettük, az asszony is előkeczmelgett a nádasból s kérte a kis gyerekét, hogy adjuk hát oda. De elkergette ám az obester úr: «elmenj te rossz, haszontalan asszony! ha el tudtad dobni a kis fiadat, nem is kapod vissza soha, most már itt marad az, a regement fia lesz! aló marsch! Ime ez a «regement fia.» Felséged parancsolatjára, a kit az obester úr rám bizott, hogy bemutassam. Szalutálj gyerek a császár előtt!

József mosolygott s hátra tolta a gyerek csákóját, hogy a szemébe nézhessen.

– Jól van, vitéz, hagyd itt a gyermeket, lesz rá gondom, hogy a katonaiskolában neveltessék.

– Pardon gráczia, fölség; azt nekem nem szabad tennem, mert nekem az obester úr, meg az egész regement azt parancsolta, hogy a gyereket visszavigyem. Azt mi neveljük föl, prófunton, szalonnán, jó vörös boron, derék, bátor katona lesz belőle.

József a vállára vert a hadfinak. S aztán egy ötven-aranyos tekercset nyomott a markába.

– Jól van vitéz. Hát vidd vissza a regementhez s fogadd ezt jutalmul.

– Pardon gráczia, fölség! Nekem nincs erre szükségem, mert én nekem dupla lénungom van, harmadik kapitulátzióban. Jó úr az obesterem, van gondja a katonájára; hanem elteszem az ajándékot, majd jó lesz a regement fiának, ha egyszer zászlótartó lesz, extramundurra. No porontyom, kiáltsd háromszor, hogy «vivát!» – A kis gyerek kiáltozta a vivátot, nem háromszor, de tízszer is.

Csupa tréfa volt az!

Hanem Ráby szemében meggyült a könny erre a tréfára.

Az járt az eszében, hogy neki is jobb lett volna ott lenni annál az ezrednél, mint jó katonának ott verekedni vitézül derék spahikkal, vitéz szarácsiakkal; hogysem ülni a börtönben, lánczok között s küzdeni tehetetlenül, szemébe nevető ellenséggel s most itt állani asszonyruhába bujtatva e derék közvitéz mellett, a ki hajdan hűséges ordináncza volt, most pedig még csak rá sem néz. Minő dicső napokat cserélt el minő átkozott napokért.

És a császár, a ki oly hosszasan elbeszélgetett egy közvitézzel, őt még csak észre sem látszott venni.

Mikor a császár odább lépett, Ráby bátorságot vett, a kezében levő iratot eléje nyujtani.

– Nun, was ist’s? szólt németül József s aztán elvette tőle az iratot s a nélkül, hogy belenézett volna, a kabátzsebébe dugta azt a többi folyamodások közé s azzal odább ment.

A kivel már beszélt a császár, annak szabad volt eltávozni. Senkit sem hagyott megszólítatlan.

Ilyenformán Ráby a két kisérőjével utoljára egyedül maradt a controllor-folyosón.

A császár észrevette, hogy azok még várnak valamire; visszatért hozzájuk.

– Hát önök mit akarnak? kérdé Kurovicséktól.

Kurovics uram néma fejhajtással mutatta, hogy ők csak ennek a leánynak az asseclái.

– Hát már elvettem az instantiáját. Mit akar még a leányasszony?

– Fölséged nem ismer rám? mondá Ráby halkan.

A császár rábámult hidegen. Tekintete oly visszautasító volt.

– Soha se láttam önt! Kinek hívják?

– Én vagyok Ráby Mátyás.

A fölség összecsapta a kezeit.

– Ráby! Hát elment önnek az esze? Honnan kerül ön ide ebben a mascarában?

– Pest vármegye börtönéből, fölség.

A császár erre megfogta Rábynak a kezét s egy szót sem szólott többet, bevitte magával egyenesen az irodájába.

Ott épen két fiatal kamarás az iratok osztályozásával foglalkozott. A császár odaállítá eléjük a leányalakot.

– No urak, hát ismerik-e ezt a kisasszonyt?

Azok megütközve siettek tiltakozni mind a ketten, hogy ők soha sem látták.

– Ej, ej, uraim, szólt a császár, minek az a tagadás? Mikor én tudom, hogy önök igen jól ismerik egymást: az utóbbi időkben nagyon sokat leveleztek egymással.

Azok esküdtek mennyre-földre, hogy most látják először a kisasszonyt s a nevét sem tudják.

– Ez a kisasszony: Ráby Mátyás.

Arra a két fiatal kamarás, daczára a császár jelenléte által indikált emberségtudásnak, olyan hahotára fakadt, hogy a hajpor fellegzett a fejük körül a rázkódás miatt. Még a császárra is elragadt a jó kedv.

Csak Ráby arcza maradt szomorú. A tréfából neki a legrosszabb rész jutott.

Ellenségei a leggyönyörűbben csinálták ki ezt a dolgot. – Ha úgy adták volna ki a börtönből, a hogy odabenn élt, bozontos hajjal, kuszált szakállal, fakó, penészfogta ábrázattal, abban a lerongyolt, bilincsek alatt levásott börtönbűzü ruhában, hát az olyan tragikus látvány lett volna, hogy az a császár és az egész udvar mély felháborodását költötte volna fel; így pedig: felöltöztetve czifra ráczleánynak, halvány arcza kifestve fehérre, pirosra, haja pántlikába fonva, mindenkinél, a kivel megismertette magát, a legtermészetesebb derült hangulatot idézte elő.

S ez az első hatás megmarad. Az egész udvar, az egész Bécs város, nem a sajnálatot, nem a bosszút, hanem a tréfát fogja érezni Ráby Mátyás esetében.

Ő nem nevetett. Bosszúsága keresztültört az arczfestéken.

A császár észrevette azt.

– De hát ki mondta önnek azt, hogy ebben a maskarában jőjjön ide?

– Én úgy tudom, hogy fölséged parancsolta azt.

– Én? honnan képzel ilyet?

– Ime itt vannak fölséged instructiói.

Ezzel elővette kebléből az említett tizenkét pontos iratot s átnyujtá a császárnak.

A fölség a fejét rázta, a míg keresztülfutott az iraton.

– Hiszen igaz, hogy én tudok ráczul is s a cyrillbetüket is tudom kezelni; de ezeket a pontokat még sem én irtam. Kitől kapta ön ezeket?

– Annak a huszonnégy álczázott török martalócznak a vezérétől, a kik engem éjszaka fölséged nevében a pest-vármegyei börtönből erőszakkal kiszabadítottak. Kettő közülök egész idáig elkisért. Felséged látta őket.

– Elém kell hozatni azokat az embereket!

Az egyik kamarás rögtön sietett ki a cortrollor-folyosóra, s nem sokára visszajött azzal a tudósítással, hogy a keresett két rácz férfi már elhagyta a császári várlakot.

– A rendőrség kerítse őket rögtön kézre!

Dejszen üthették már azoknak bottal a nyomát. Ez a két ember a Burgból egyenesen a Dunához hajtatott, ott várt rájuk egy ladik négy evezőlegénynyel, a Duna még csak zajlott, nem volt befagyva; azok a ködben és jégárban szépen eleveztek a bécsi policzáj elől. Soha se tudta meg senki, hogy kik voltak?

Az volt a legnagyobb talány e történetben, hogy miért jöttek el Rábyval egész Bécsig, miért egész a controllor-folyosóig, miért várták be annak a találkozását a császárral? Hogy nem hagyták őt hamarább magára? Ha az ellenséges cselszövők megbizottjai voltak, micsoda távoleső czéljuk lehetett nekik azzal, hogy egész a végső perczig kitartottak Ráby mellett?

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

(Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion vnalmass dolgoc leznek elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga ninchen.)

Ebben az esztendőben nagy csuda-tünemény jelent meg; nem ugyan üstökös csillag, nem is az égen, hanem az első magyar ujság, itt ezen a földön, sőt nem is itt, hanem Bécsben.

Mert csudával határos az, hogy támadjon «egy» magyar ember, a ki azzal a szándékkal keljen fel az ágyból, hogy ő ma bizonyos hazugságokat fog elterjeszteni a világban, s azokért pénzt szed be a publikumtól. De még furcsább az, hogy akadjon egy «másik» magyar ember, a ki megalázza magát arra a hiábavaló munkára, hogy a mit az az első bolond összefirkált, azt ő betüről-betűre kiszedje, mint a szitaszemkötő, egyik betűt a másikhoz odaileszsze, még a közbeeső kommákat és kérdőjeleket is; mikor ez megvan, akkor azt kulimászszal bekenje s papirosra lenyomtassa; – és a mi legcsodálatosabb, hogy akadjon egy «harmadik» magyar ember, a ki arra a neszre, hogy adnak ki Bécsben egy magyar ujságot, előkeresse a fiókja fenekéről a keservesen megtakarított máriásait, azokat ötpecsétes levélbe bezárva, elküldje Bécsbe, egy vadonnat idegen embernek, a kinek semmi familiájával soha ismeretségben nem volt, abban a jó hitben, hogy majd attól kap azért egy magyar ujságot! Hátha a fráter eltagadja, hogy megkapta a pénzt? hátha elszökik vele? hátha nem is ujságot küld érte, hanem valami tavalyi kalendáriumot, a miből sok maradt meg a padláson? mert az is kitelik az ilyen gauklertől, a ki efféle gyalázatos mesterségre adta a fejét. – Aztán, ha valósággal megkapja az ember az ujságot tőle, valjon ki áll felőle jót, hogy mind igaz-e az, a mi abban nyomtatva van?