Part 25

Úgy is történt. Ráby Mátyás naponkint nem utazott többet két állomásnál, úgy, hogy nyolcz napig tartott az útja Pesttől Pozsonyig; minden útba eső vendéglőben megpihentek vele. Utitársai sertéskereskedőknek adták ki magukat, s ő az egyiknek a testvérhuga volt. A harmadik napon már találkoztak a lovas-pandurokkal, a kik a tömlöczéből elszökött Rab Rábyt üldözték, beszéltek is velük; s elmondatták maguknak az egész historiát. Ráby Mátyás maga olvashatta minden vendéglő ivószobájában az utána küldött currenst, a mi ki volt szegezve a táblára, s megtudhatta belőle, hogy ő micsoda nagy gonosztevő, lázadó, országcsaló, a kinek a fejére kétszáz arany díj van téve, ha élve elfogják. De nagy megnyugtatására, a személyleirás még azt a portréját mutatta be, a mit a tömlöczben hagyott, borzas szakállú, csapzott hajú, sápadt szinű; szakadozott ócska selyem szárduthban, kopott bársony-puliderben, beszél németül, francziául, diákul és magyarul. Ezt ugyan nem találták volna meg ebben a hímzett ruhás rácz hajadon alakban, a kinek elővigyázatból még pirosra is ki van festve az arcza; s a ki nem értett más szót, mint a mit ráczul intéztek hozzá. Megesett, hogy néha egy födél alatt háltak az üldözőikkel.

Ráby kénytelen volt a két kisérőjét valóságosan jó barátjának tartani.

HARMINCZHATODIK FEJEZET.

(Megismertetic az hiress haramia wezeer, Willaam Pista, hogi ki leegien?)

Csak egy állomás volt még hátra az osztrák határig, a hol azután a magyar vármegyék hatósági köre megszünt.

Ott valószinüleg, mint útlevél nélküli szökevényt, le fogják tartóztatni Rábyt, mert erről az egyről elfelejtettek gondoskodni a kiszabadítói; hanem ebből nem származik nagyobb baj, mint hogy majd felkisérik Bécsbe, ott azután majd megismerteti magát.

Útközben a vendéglők utasai már beszélgettek róla, hogy a török ellen kiindult hadsereg már téli szállásaira vonult, hogy a császár visszatért Bécsbe, s új hadsereget húz össze, aztán az egész vezényletet átveszi majd az öreg Laudon.

Mind ebből Rábyt csak az érdekelte, hogy a császárt Bécsben fogja már találni. S most már kezdett gyöngén megalkudni a kételyeivel, hogy hát ha még is maga a császár eszközölte ezt az ő erőszakos kiszabadítását? Látta, hogy parancsszóval nem megy semmire. Nyilt katonai erőhatalommal nem akarta a nemzeti büszkeséget megsérteni, a minek messzekiható következései lehettek volna, épen most, a mikor külháborút viselt s ujonczokra és contributióra volt szüksége. Kezdte valószinünek hinni a képtelenséget, miután megtörtént.

Az utolsó éjszakára egy kis faluban háltak meg, mely még Pozsony vármegyében fekszik.

Ott is megtalálták már a vendéglőben a currenst a személyleirással, az ajtóra kiszegezve.

Szegény kis csárda volt biz az, Pozsony és Marchegg között, a hova csak akkor szállt be vendég, ha zivatar kapta útban, vagy a kereke eltörött. Nem is igen jó hirben állt; beszéltek eltünt társzekeresekről, kiket itt öltek meg. A korcsmáros maga most is benn ül valahol Pozsony vármegye vendégfogadójában, a hol nem ő mér, hanem neki mérnek. A korcsmárosné csak maga vezeti a gazdaságot s azt suttogják felőle, hogy cselédleányokat bolondít el, a kik formásak, hogy majd elszerzi jó conditióba, azokat aztán elviszik Triesztbe, soha sem hallja többé hirüket senki.

Nincs is egyéb hely a vendégek számára a nagy ivószobánál; ott zsuppalomra elfekhetik egymás széltében úr és paraszt, hajtsár, fuvaros és olajkáros.

A nagy hosszú ivószobát egy szál faggyúgyertya világítja be, a mi a gerendáról lelóggó sodronyra van felakasztva bádog-tartójában. A ki azt akarja, hogy jobban világítson, megnyálazza a két újját s elcsipi vele a hamvát.

A hosszú keresztlábú asztalnál ül legfelyül egy szentképáruló hanák, a ki, hogy a dohányát kimélje, a kurta pipaszárának a megfordított végét fogta a szájába s azt szopogatja; a hosszú lóczán végig heveredve fekszik egy laxenburgi mészáros, a ki valószinüleg az éjjel ökröket akar átcsempészni a határon. Mellette, az asztalra tehenkedve, falatozik egy hiencz fuvaros, érett túróval és fokhagymával büzölve tele a peripheriáját, a szegletben, a szalma közé kuporodva, didereg egy tyukász, a kit a hideg lel s a kiből a fogvaczogás minden szót olyan czifrára ráz ki, mintha czifra laskametélővel irták volna fel a betűit. A korcsmárosné, egy hajdani hires szépség, most pedig egy tenyerestalpas debella, maga hordja fel a bort a vendégeinek, egyéb azoknak nem kell. A pálinka még ez időben nem volt népszerű, azt csak úri lakomákon iszszák, a paraszt csak csemegének ismeri s «alamaziának» híja.

Ezek közé telepedik le a két újonérkezett férfi, a leánynak öltözött Ráby Mátyással. Ő az egyedüli nőalak a vendégtársaságban.

Kellemetes egy társaság, a hol minden ember úgy tekinget a másikra, mintha attól félne, hogy az elvágja a torkát álmában, s alattomban azt tapogatja a köpönyeg alatt, hogy jól fel van-e csatolva a pénzestüszője? s keze ügyébe esik-e a pisztolya, meg a kése?

A csaplárné azt ajánlotta az új jövevényeknek, a kik paprikás-csirkét, meg veres bort rendeltek, tehát jómóduaknak látszottak, hogy a leány-asszonyt majd beviszi a maga szobájába hálni, minthogy olyan félős szegényke. De Kurovics uram megköszönte szépen a szivességet, már csak a húga hadd maradjon idekünn közöttük, mert nagyon korán tovább akarnak utazni. Ki is fizetett előre mindent.

A paprikás csirke nagyhamar elkészült, s ők hárman nekiültek és csendesen borozgattak mellette. Rábynak is bort kellett inni, mert a kutvíz csak lovaknak való volt. Ettől aztán elálmosodott, lehúzta a feje, odaborult az asztalra, az arczát a két karjára fektetve.

De alig szunnyadhatott el, amint újabb zaj keletkezett. Lódobaj, fegyverzörgés. A kocsmárosné azt mondá: «pandurok érkeztek.»

Ráby meg sem döbbent már ezen. Komáromtól kezdve minden állomáson találkozott megyei pandurokkal, a kik az ő üldözésében fáradtak. Természetes, hogy a tévesztett személyleirás után nem találhattak rá. Kurovics uramnak volt rá gondja, hogy minden reggel elindulás után simára leborotválja a húgocskája ábrázatját, s aztán a szerecsikával megint kifesse pirosra.

Ha már a komáromi és győri pandurok nem ismerték fel a szökevényt, a pozsonyiak sem fogják kitalálni.

Amint azonban az ajtón kivül a pandúrvezető hangját meghallá, nagyot dobbant a szive. Ez oly ismerős hang! Oly gyülöletesen ismerős. A pesti tömlöcztartó hangja!

Hogy kerülne ez ide? Pozsony vármegyébe? A pestmegyei hatóságnak itt semmi keresete nincsen. Egyik megye pandurjának az üldözött betyárt sem szabad tovább kergetni, ha az a «hármas halmon» átszökhetett a másik megye területére.

– Egy legény maradjon kinn a lovaknál; egy pedig jőjjön be velem!

De hát nem lehet-e hasonló rikácsoló felpaprikázott hangja más embernek is más vármegyében?

A félszemét félig felnyitva, odalesett a nyiló ajtóra.

Hideg borzadály futott végig a testén.

Janosics várnagy volt a belépő. Ő a pestmegyei pandurok egyenruhájában, az utána jövő pedig a pozsonymegyeiben.

Kezében tartotta a karabélyát, s a kivont kardja, szijjra akasztva, csüggött a kézcsuklyóján.

Ráby még jobban elrejté az arczát karjai közé, a leányköntös dudorai segítették azt eltakarni.

– No hát csülökre minden ember! Ki van a csárdában? Hadd nézzek a szeme közé! recsegett a perzekutor; a mire a jelenlevők mind igyekeztek előtte felállni, a míg szemlét tart fölöttük az egy szál gyertya pisla világánál. Te sem kellesz! Te sem kellesz! Elmehetsz apádhoz!

Hanem amint a hosszú asztal tulsó végén Kurovics uramat megpillantá, egyszerre nagyot rikkantott.

– Utczu ne! Hát kend hol terem itt Kurovics gazda? Hová utazik ilyen télviz idején?

– Hát csak van én nekem mindig egy kis útam, felelt rá a megszólított, egy cseppet sem zavarodva meg.

– De van-e passus?

– Kell is az nekem! Nem megyek én át a grániczon. Csak idáig jöttem.

– Csak idáig? Hát mit hozott idáig?

– Lassabban beszéljünk, dörmögé Kurovics, s félszemmel az oldalán ülő leányalakra intett.

– Ahán! értem. Szép leány onnan alulról. A csaplárosnénak hozta. Innen aztán viszik odább, Törökországba. Jó kereset biz az.

Ráby könnyebben kezdett lélekzeni.

– Hát van-e jó török dohány Kurovics gazda? szólt a várnagy, úgy telepedve le a lóczára, hogy Ráby és Kurovics között szorított helyet magának.

– Hogyne volna? Tessék rágyujtani belőle.

Janosics uram megtöltötte a pipáját s a karabinját a térde közé fogva rágyujtott. A legelső füstöt aztán egyenesen odafújta e Ráby orra alá.

– Hát aztán szép-e ez a leány? kérdé a fejtakarót felemelintve.

– Hagyjon neki békét, várnagy uram, el van pilledve szegényke. Hadd aludjék.

– No hát aludjék! Hej csaplárné, egy itcze bort nekem, meg a panduromnak, a másiknak is odakinn! De jól alszik a szentem, még a kiabálásra sem ébred fel.

– Úgy van szokva. De hát kegyelmedet, várnagy uram, mi hordja erre? Nincs már itten Pest-Pilis és Solt vármegye.

– Tudom én azt. De hát az urak odalenn elhibáztak valami dolgot s most azt nekem kell helyrehoznom. Egy hires, veszedelmes nagy gonosztevő tört ki a mult héten Pest vármegye tömlöczéből, a nagy haramia vezér: Ráby Mátyás. Az urak nagy sebten utána küldték a currenst, a nélkül, hogy előbb tőlem is megkérdezték volna, hogy «wie viel ungarisch hat garas?» Hát persze, hogy az ő személyleirásuk után soha senki se fogja el a dezertort; mert azt csak én tudom, hogy előtte való nap azt a tömlöczben megborotválták, s olyan sima képe lett neki, mint egy kisasszonynak.

– Ejnye, ejnye!

Rábynak hangosan kezdett dobogni a szive.

– Mikor aztán én megtudtam a baklövést, szaladtam fel a viczispánhoz: tekintetes uram! ezzel a currenssel soha sem fogják el a Rab Rábyt, mert az most olyan sima képű, hogy ha egy rokolyát felvesz, egy katrinczát hozzá, senki sem mondja meg, hogy nem oláh fáta. – No hát fiam Janosics, kapj lóra magad, itt a credentionalis, valamennyi vármegye adjon assistentiát melléd; üldözd, fogd el, ha ráismersz. Kétszáz arany üti a markodat, ha visszahozod.

– Az bizony szép pénz, bizonyítá Kurovics uram. Magam is megérdemelném, ha megkaphatnám a szökevényt.

– Dejsz abból nem eszel komám; mert azt már csak én csipem el magam. De hallja kend Kurovics gazda, nem kend szökteti az én Rab Rábymat épen, szép leány képében? Csak szeretném én ennek a fizimiskáját látni?

Rábyt az ájulás környékezte.

Kurovics kaczagott erre a szóra. Janosics pedig olyan erős füstöt fújt Rábynak az arcza alá, hogy azt a köhögés és a tüsszögés erőltette tőle. Azon volt, hogy felugorjék s elkiáltsa magát: «én vagyok az! a kit üldöztök?»

Nagy nehezen elnyomta félelmét és köhögését. Ha felemeli az arczát, ez az ember rá fog ismerni.

Az a gondolata támadt, hogy ez az egész egy kicsinált komédia. Kisérői és üldözői mind egy követ fújnak. Igy vannak betanulva. Minthogy semmi vétket sem lehetett rá kisütni, erőszakkal megszöktették, futni hagyták, hogy az utolsó határállomáson, mint a macska az egérre, rátegyék a körmeiket s aztán diadallal visszavigyék birái elé, a kiknek most már lesz őt miért elitélni.

– No csak én szeretném ennek a leányzónak a képes felét megnézni, mondá Janosics uram, s Ráby Mátyás egy jéghideg kezet érzett az arcza alá csúszni.

Azt hitte, hogy el van veszve.

– Nem néznél a szemem közé kis hugocskám? Tudok ám én ráczul!

S azzal fölemelte Ráby arczát a két karjáról s a szeme közé vigyorgott gonosz kárörömmel.

E pillanatban betör az ajtón a kinnhagyott pandúr s elordítja magát:

– Itt vannak a Villám Pista!

Német is volt szegény, meg aztán a Villám Pista olyan sok volt neki, hogy büntelenül véthetett a singularis ellen.

No vége lett egyszerre az eddigi komédiának! Következett a másik.

De már ebben nem Janosics uram volt a hős. Dehogy volt. Ez a Villám Pista olyan jó hitelű firma lehetett, hogy csak a kimondására is perzekútor és pandúrok eldobálták a karabinjaikat s hogy könnyebben futhassanak, a kardjaikat is lecsatolták s azzal ki az ablakon egymás után, a merre tágas a világ! A többi vendéghad pedig, tót, hanák, hiencz és zsidó, ki a kéménybe fel, ki a pinczébe le; nem maradt ott más, csak a csaplárné, meg Ráby Mátyás a két kisérőjével.

– No iszen most jutottak már kendtek esőbül az eresz alá! vigasztalá őket a csaplárné. A Villám Pista gonoszabb száz pandurnál. Lesz itt mingyárt mulatság a kendtek szép hugával.

Azoknak volt okuk nem nagyon félni.

Odakinn három-négy lövés hangzott, az egyiket egy kis jajgatás is kisérte; Janosics uram hangja. Azután feltárult az ajtó, s belépett rajta Villám Pista, két czimborájától kisérve, kezében a kétcsövű puska, a minek még füstölgött a szája a lövéstől.

Gyönyörű nyalka ficzkó volt. Se bajusz, se szakál az arczán; csak a hetyke magatartás hirdeti, hogy ő a «legény» a csárdában. Dolmány, nadrág csak úgy feszült a testén, mintha rá volna öntve, czifra szűr a nyakában, makrapipa a szájában, a túri kalap a félszemére lecsapva.

– A pandúros árkangyalodat! kiálta csengő hangon a Villám Pista, odalökve a puskáját az asztalra. Ennek ugyan kifizettem a gázsiját. Tudom, hogy nem ül többet lóra! Szerencséje, hogy csak nyúlsrétre volt töltve a puskám.

Azzal körülnézett.

– No hát mi ez? Nincs több gyertya a háznál, csak ez az egy szál? Senki sem szereti itt a szépet? Héj! pedig én ma itt mulatni akarok.

Azzal rákezdte dalolni a maga nótáját mély, érczteljes alt-hangon:

«Kocsmárosné, gyújts világot! Héj! Van-e kökényszemű lányod? Héj! Van-e kökényszemű lányod?»

A csaplárné sietett tizenkét tartóban tizenkét gyertyát felhordani az asztalra.

A betyár folytatta a nótát:

«Ha nincs kökényszemű lányod, Héj! Alugyék ki a világod! Héj! Alugyék ki a világod!»

Rábynak a két kisérője úgy állt eléje, hogy a köpönyegeikkel eltakarták őt a betyár elől.

Hanem a ravasz csaplárné felkapta a nótát s ő dalolta el az utolsó versét, letéve a nagy korsót az asztalra:

«Borom is van, söröm is van, Héj! Kökényszemű lányom is van! Héj! Kökényszemű lányom is van!»

S azzal a hamis szemével odakacsintott a Ráby felé.

A betyár észrevette, hogy a két férfiköpönyeg közül valami piros viganó kivirít, s azzal Kurovics uramat félkézzel félretaszítva maga elől, nagyot rikkantott örömében.

– Héj czuczám! volt-e már betyár szeretőd?

S azzal megkapva Ráby kezét, kipenderíté őt a szoba közepére, s átölelte a derekát s aztán egymás szemébe néztek.

S aztán megismerték egymást. A szép leány, az volt a férj, s a deli legény, az volt a feleség.

Ráby megtalálta a Fruzsinkáját, s a Fruzsinka a Rábyját.

Minő viszonttalálkozás!

Hanem a betyár nem ereszté el az átölelt alakot. Odasúgott a fülébe:

– Tégy úgy, mintha menekülnél előlem, fuss ki az ajtón!

Ráby úgy tett. Fruzsinka utána.

Mikor odakünn voltak a sötétben, az asszony megragadta a férj kezét.

– Nincs idő a beszélgetésre. Nyomodban van az egész vármegye minden pandúrja. Menekülj. Itt az elfutott pandúrok lovai. Ülj föl és vágtass lóhalálában, míg a határon túl nem érsz. Kisérőid majd utánad mennek; de ne higyj nekik, ne várd be őket. Ne higyj senkinek! Még a szenteknek se, mert azok is megcsalnak!

És segített Rábynak felülni a lóra; magától nem tudott volna, úgy el volt gyöngülve.

A szíve még jobban el volt gyöngülve. Sírt, mint egy igazi leány.

A másik pedig szitkozódott, mint egy igazi férfi.

– Ne sírj! nyomorult! Szégyeld magadat. Ne tekintgess rám vissza! Mit látsz rajtam? Nézz meg engemet, s nézd meg magadat! Mivé tettél engemet is, magadat is! Szaladj! vissza ne nézz! S úgy vigyázz magadra, hogy vissza ne jőjj többet erre az Isten átkozta földre! Verjen meg az Isten, amiért ilyen nyomorulttá tettél engemet is, magadat is, a te átkozott népedért!

Hanem azért, hogy úgy elátkozta őt, a szűrét odateríté a vállára, hogy meg ne hűtse magát a téli zuzmarás éjszakában.

Ráby Mátyás akart valamit mondani, hanem a Villám Pista nagyot vágott az ostorával a lovára, hogy az elkezdett tovairamodni s aztán vitte magával Rábyt a havas dombokon, völgyeken keresztül, míg a csárdaajtóból a kieresztett karikással folyvást nagyokat kongatott utána – a Villám Pista…

HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

(Nem tevrteenic megh minden mulattsaag neelkewl.)

Hát biz’ azt senki sem hiszi, hogy ez egész szöktetési história nem elejétől végig kicsinált komédia volt. Úgy lett ez kifundálva, hogy a szökevény Ráby Mátyást hagyják szép csendesen futni nyolcz napig egész az ország határszéléig, ott azután a pozsony-vármegyei pandúrok szépen elállják az útját, az utána kiküldött Janosics felismeri az álruhában, s ekkor aztán nagy hűhóval visszahozzák világ csúfjára, leányruhában a «prófétát». Az a két kisérő is csak azért volt melléje adva, hogy valamerre ki ne törjön a hajtásból az űzött vad, s a maga eszével valósággal el ne meneküljön.

Hanem a Villám Pista megjelenése, az már nem tartozott a kicsinált komédiához s el is rontotta az egészet.

Ez a hajtóvadászat nem történt meg nagy lárma nélkül. Villám Pistának hirül hozták a kémei, hogy minden csárda tele van currensekkel, a mikben a tömlöczéből megszökött Ráby Mátyást kergetteti a vármegye.

Villám Pista akkor épen a Hanság bozótjai között ütött tanyát. Pompás jó tanya olyan ember számára, a ki az egész világgal haragban van, a ki saját magát is úgy meggyülölte, hogy eldobta az asszonyruhát s férfiköntösbe bújt bele. A bolond fantasta asszony úgy akarta visszaadni a tromfot az elhagyott társaságnak, hogy «no ha ti kiraboljátok a szegény embereket s megosztoztok a pénzükön a nagy urakkal, hát én meg kirabolom a nagy urakat, s megosztom a pénzüket a szegény emberekkel.» Megtanították rá, hogy ne szeressen, ne becsüljön senkit, ne higyjen senkinek, ne féljen semmitől, az életet pedig egy gombostű kevés, annyira se becsülje. Az ilyen talentumnak aztán nagy jövendője van a hansági bozótban. Sokra is vitte rövid idő alatt. Azt a bizonyos ezer aranyat levették a Gyöngyöm Miska fejéről s az övére tűzték ki.

Hát mikor hirül hozta a Villám Pistának egyik betyártársa a Ráby Mátyás üldöztetését, azt mondta az asszony:

– De már ezt nem engedem! hogy az én szegény uramat így felcsúfolják. Szegény Mátyás, milyen jó fiú volt! Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. Csak azt hibázta el, hogy nem én lettem a férfi, ő meg az asszony. Jertek fiúk, csináljunk egy tréfát a pozsonyi pandúroknak.

S felkerekedett heted magával; egy éjjel ott termett Pozsony-vármegyében; a csapat meghúzta magát az erdőben, csak akkor tört elő, mikor egy pest-vármegyei uniformist meglátott a czirkálók között. Azt azután megpuskázta, a mint láttuk.

Villám Pista csak akkor tudta meg, hogy Ráby Mátyás minő álöltözetben szökik, mikor meglátta. Mint a villám, olyan gyors volt a terve is, a mit végrehajtott. De még nem volt megszabadítva Ráby Mátyás. A pozsonymegyei pandúrok mindenfelé czirkálnak, vagy azok fogják el, vagy megérkezik a Lajtához, s ott az osztrák határőrök kezébe kerül, a kik megismerik a lovának a zsabrákjára himzett betűkből, hogy az pest-vármegyei pandúr tulajdona, s akkor kiadják őt a magyar pandúroknak.

«Tágítsuk meg szegény kis uram számára ezt a szűk világot!» mondá magához, azután visszatért a csárdába.

Kaczagott, a mint belépett.

– Ármányadta szilaj szüzecskéje! Kisiklott a kezemből, felugrott egy pandúrlóra s úgy elvágtatott, hogy fittyel sem értem utól.

Kurovics uram nagyon megijedt erre a szóra.

– Micsoda? elvágtatott? Szaladunk utána a hugomnak! Gyere komám!

– Ugyan már hova szaladnátok? mondá Villám Pista, a lábával visszarúgva a szaladni készülőt. Mikor Villám Pista van a csárdában, nem szokás onnan akkor kimenni.

Aztán az a szokása volt beszélgetés közben, hogy mindegyik kezébe egy pisztolyt fogott, s mint az asszonyságok szoktak a legyezővel játszani, úgy irányozgatta ő annak a pisztolynak a lyukas végét annak a képe felé, a kivel diskurált.

– Hát beszélgetnénk előbb egy kicsit, szólt Villám Pista, kaczkiásan egyengetve magát a feszes ruhában, hisz még meg se ismerkedtünk. Hát hogy hivnak, galambom?

– Kurovics Jakabnak.

– Kurovics Jakabnak? Hát van-e vagy egy rossz fogad?

– Miért tetszik kérdezni?

– Csak azért, mert látod: ennek a pisztolynak az a szokása, hogy ha valakinek rossz foga van, aztán hazudni talál, mikor nekem felel, hát ez a pisztoly magától elsül, s kilövi a rossz fogát.

– Jaj!

– Nem hínak téged Kurovics Jakabnak.

– Igen is, nem.

– Hanem Pityi Palkónak.

– Igenis, úgy hínak.

– Hát azután miféle szerzet vagy?

– Disznókereskedő.

– Most mindjárt egy fogad bánja meg! Nem vagy te disznókereskedő!

– Igen is, nem vagyok az.

– Hanem pakulár vagy.

– Igen is, az vagyok.

– Ha pakulár vagy, akkor dudálni is tudsz.

– Nem tudok én, kérem alássan.

– Ejnye, most mingyárt elsül az a pisztoly! És a közben a hüvelyk-újjával a pisztoly sárkányát kattogatta.

– Igen is, tudok, kérem alássan, rebegé félelmében a megszorított ember.

Most Villám Pista az egyik betyárnak intett.

– Add elő azt a dudát; hadd mulasson az ember egy kicsit kedvére.

Kurovics megszeppent, mikor látta, hogy az élő duda előkerül a szűr alól.

– Jaj, kérem alássan, nem tudok én ahhoz!

– Dehogy nem tudsz. Ezt a kecskét itt a hónod alá fogod s a könyököddel szorongatod, ezt a szopókát a szájadba veszed és belefújsz, ezt a lyukas fát meg a kezedbe kapod, s az újjaddal billegeted a lyukait! így mint én ennek a pisztolynak a sárkányát, ni.

A szegény nyavalyásnak mindent meg kellett tenni, a hogy parancsolva volt.

– Hát tudod-e azt a szép nótát, hogy «eb fújja, kutya járja».

– Dehogy tudom!

– Hogyne tudnád? csak billegtesd.

Ez alatt egyike a künn maradt betyároknak jött be csendesen az ajtón s azt dörmögé halkan Villám Pista fülébe:

– A pozsony-vármegyei pandúrok jönnek nagy erővel. Jó lesz sietni.

Villám Pista vállvonva veté oda:

– Ejnye, hát itt hagyjam azért a mulatságot? Nem látod, hogy ezt a jámbor embert tanítom itten dudálni? Ti négyen menjetek eléjük s fogadjátok őket becsülettel; ha nem birtok velük, hátráljatok a fenyves felé, mi majd utólérünk. – No, tubiczám, hát megy-e már a nóta?

Menni kellett. A duda adta a hangot, olyat a milyet.

– Hiszen te nagyon szépen tudod már! No látod, most tanítottalak valamire, a mivel egész életedben megkeresheted a kenyeredet. De hát tánczolni is kellene ezen a szép nótán. Héj te másik, hogy is hínak?

– Ahogy parancsolod, kegyelmes zsiványfejedelem! Rácz Palya, ha tetszik.

– Hát tudod-e a «rókatánczot?»

– Nem tudom én, kérem alássan.

– Dehogy nem tudod, állj ki csak ide a középre. Mingyárt megtudod, hogy tudod.

Azzal az egyik betyárnak a szűre ujjából lelóggó kurta nyelű baltát leakasztva, azt az éle hegyével a két újja közé fogta. S aztán odahajítá a Rácz Palya elé oly ügyesen, hogy az épen az élével vágódott bele a padlatba; mire a Rácz Palya olyat ugrott mind a két lábával egyszerre, hogy majd a mestergerendát ütötte a fejével.

– No látod, hogy tudod a rókatánczot! szólt szilaj jó kedvvel kaczagva Villám Pista, s megint felkapta a baltát, megint odavágta azt a kedve ellenére tánczoltatott lábaihoz oly ügyesen, hogy mindig a hegyével állt meg.

Csupa nevetség volt az! Az egyik ember, a ki duzzadt pofával, kidülledt szemekkel fújja a kecskebőr-dudát, a másik meg, a ki a lábához hajigált balta elől kétségbeesetten ugrál a magasba, együtt a halálfélelem a vigassággal. Hanem azért Villám Pista dévaj jó kedvében észre tudta venni a távolban hangzó lövéseket, s szemöldökével inte a két vele jött betyárnak, hogy menjenek ők is társaik segítségére.

De ő még azután is folytatta a mulatságot, hogy egymagára maradt. Pedig a puska már a közelben ropogott.

A két dudáló és tánczoló embernek ekkor egyszerre egy gondolatja támadt. A mint a Villám Pista még egyszer le fog hajolni a padlóba vágott baltáért, egyszerre rárohanni, földre teperni s megkötözni.

Csakhogy a betyárnak mindig előbbre jár az esze fél lófejjel a pandúrénál.

Villám Pista nem vette fel többet a baltát, hanem az utolsó hajítás után felkapta a puskáját az asztalról s kiugrott a nyitott ajtón. Ott állt a paripája, arra egyenesen a földről felpattant, s mikor aztán a nyeregben ült, széttekintett: a pandúrok ott csörtettek már a közelben, hollók, varjúk ott repkedtek a feje fölött, ekkor elkiáltá magát:

– No hollók! Ha pandúr-húsra éheztetek, most jőjjetek, tálalok!

Ez utolsó szavai mégis elárulták asszony voltát.