Part 24

Korán hajnalban sűrű férfi léptek közeledtek börtöne felé s a felnyitott vasajtón egész csoport mindenféle alak jött be hozzá: alispán, szolgabiró, megyei orvos, porkoláb, hajduk, idegen arczok, a mik között egyben a pesti hóhért vélte felismerni.

Szédülni kezdett, a világ keringett vele. Alig hallotta, hogy mit beszélnek hozzá.

Az az ember, kit a hóhérnak nézett, elkezdett nekivetkőzni, felgyürni az ingujjait a karjain.

Azt hitte, hogy titokban akarják kivégezni.

A félelmes ember kikiáltott a segédei után, hogy hozzák már a szerszámait.

Ráby felfohászkodott az égre s összetette a kezeit a keblén.

Ekkor aztán az egész társaság elkezdett rajta kaczagni. A mester szerszámai, a miket behoztak, voltak a csákány, a malteres dézsa, meg a csapókanál. Nem hóhér volt az, hanem kőműves, a kit azért hoztak, hogy Rab Rábynak az utcza felőli ablakát egészen befalazza, aztán egy csatorna számára lyukat vágjon a boltozatban. Egészen elzárták a külvilágtól. Most már nem kapott a börtöne egyéb világosságot, mint az ajtó fölötti kis ablakon át, a mi az udvarra nyilt s vasrácscsal és sodronynyal volt elzárva.

Ekkor aztán hozzáfogtak a szabályszerű ostromlásához a cernirozott várnak.

A «csak még» annyit tett, hogy e naptól kezdve mindennap levitték Rab Rábyt a kihallgatási szobába vallatásra. Éjfélekig elvallatták; ugyanazokat a kérdéseket téve föl eléje össze-vissza, hogy zavarba vagy ellenmondásokba hozzák. – A vádpontok száma először csak husz volt, azután lett negyven, majd felnőtt hatvanra, végre megállapodott nyolczvanon.

S ez így tartott négy hétig szakadatlanul s a «csak még»-nek még sem volt vége.

Nem lehetett Rab Rábyra semmit kisütni.

Hanem ezek kínterhes napok voltak.

Egyszer az a megszokott hajdu, a rab úr mulattatására, egy madarat hozott a börtönébe, egy beszélő seregélyt.

A kis állat rögtön azon kezdte, hogy a Ráby kezére repült s az ujja hegyét megcsipve a csőrével, azt kérdé tőle: «Matyi bácsi, mit csinál?»

A kemény embernek kicsordult a könye erre a szóra. Pedig hisz az nem emberi szó volt, csak egy madárnak a betanított fecsegése, a ki nem tudja, hogy mit beszél.

Odaértette az ajkait a madárnak a fejéhez s engedte az arczát annak a repeső szárnyaival veregetettni. Oh, milyen drága kincset kapott ebben!

Nem volt már egyedül. Nem volt kénytelen azt a szózatokkal teljes némaságot hallgatni egész nap; volt egy beszélő társa. Volt a kivel játszék, maga is egész gyermek lett mellette. Odaültette az ujjára, tanította fütyülni, drága neveket utána mondani s a közben elfelejtette azt a nehéz vaskarikát ott a kézcsuklóján.

Még meg is nevetteté ez a madár. Mikor a porkoláb belépett a börtönbe, a «Hanzi» mindjárt készen volt a megszólítással: «du Spitzbub!» – De hát ki haragudnék meg egy madárkára ezért?

Egy este azután, mikor ismét visszahozta Rab Rábyt a vallatásból a porkoláb, szokás szerint fütyülve lépett be a börtönbe, a mire a Hanzi a maga füttyszavával szokott visszafelelni; most nem adott neszt magáról.

Ráby kereste a madarat az egész szobában; hisz nem volt ott hova elbujni. Végre megtalálta a fejénél fogva felakasztva az ablak vasrostélyán.

A szegény kis kedvencznek is ki kellett szenvednie azért, hogy a Rab Rábyt szerette.

Oh, ha egész atyafiságát ott látta volna holtan maga előtt, nem fájt volna úgy a szive, mint ezért a holt madárért.

Hát még ennek sem tudtak irgalmazni?

Oh milyen rosszak az emberek!

Janosics uram nevetett rajta.

– Nem mondja már az a csunya madár többet azt, hogy «du Spitzbub!»[34]

Rábynak nem a maga fájdalma fájt jobban, mint inkább az a gondolat, hogy ha megtudja ezt a szomorú esetét a kis tollas beszélgetőtársnak egykori gazdasszonya, milyen nagy könyhullatása lesz ezeknek a szép kék szemeknek. Arra kérte Janosics uramat, hogy tartsa ezt az esetet titokban, hogy meg ne tudják odafenn a főjegyzőék.

No ugyan jó gondolat a torturázott rabtól a hóhérlegénynek megmondani, hogy hol ne nyuljon hozzá a tüzes harapófogóval, mert ott jobban fáj, mint másutt! Persze, hogy ez egyenesen felvitte a holt madarat Mariskához. Hadd legyen mit elmesélni róla holnap Rab Rábynak.

Mariska leányasszony azonban jól nevelt gyermek volt. Mindig azt hallotta az apjától, hogy állatot megsiratni vétek. Azért nem is indult neki a pityergésnek, mikor kedvencz madárkáját megdermedve hozták eléje: rábizta azt a Böskére, hogy temesse el a kertben. Egyszer-egyszer ugyan vonaglottak az ajkai, a mint kedvenczét lábra akarta állítani s az megint csak félrehajtá a fejét, de csak erőt vett magán; az ilyen kék szemeken mindjárt meglátszik a sirás. Az apa észrevenné, hogy könyezett, tudakozódnék az oka után, meg kellene mondani az igazat, azért azután – nem – nem szidná meg, azt ő nem szokta; – de összehúzná szemöldökeit s úgy nézne rá; s lehet-e valami iszonytatóbb büntetés egy szegény kis leányra nézve, mint mikor az apja ilyen összehúzott szemöldökkel néz rá és nem szól semmit? – Azért vissza kell parancsolni a könyeket.

Hanem a szegény Rab Ráby már most megint egyedül maradt! Nagyobb ez annál. Mariska nem gondolkozott soká. Volt még egy kedves madara, egy czinege, azt adta oda kalitkástól a porkolábnak, hogy vigye le rögtön Rab Rábynak; de ne mondja ám, hogy ő küldi; tegyen úgy, mintha megsajnálta volna s a saját czinegéjét hozná oda neki vigasztalásul.

Mintha nem kitalálta volna az igazat Rab Ráby azonnal. De kitalálta bizony.

S a mint a porkoláb visszajött hozzá a czinegével s azt a kalitkában letette az ágyára, valamit hazudott hozzá s aztán magára hagyta; hát akkor, a ki látta volna Rab Rábyt, azt hihette volna, hogy bálvány-imádóvá lett, mert csak lerogyott a térdeire s kezeit összekulcsolva, odaborult az elé a kalitka elé és zokogott keservesen.

… Azt a kis czinegét aztán még jobban megszerette, mint a seregélyt.

Egy napon, mikor ismét a vallatásból visszahozták a tömlöczébe, a kedves czinkét is ott találta halva, a kalitkája fenekén. Annak megmérgezett legyeket adtak, hogy elveszítsék.

Ekkor aztán azt mondta, hogy ne hozzanak neki több madarat; ne legyen körülötte semmi élő teremtés, a mit megszeressen.

Azonban hát mégis akadt szomorú lakhelyének önkénytes lakótársa. Bolond kis állat, a ki maga jószántából vállalkozik örökös fogságra. Egy kis egér.

Eleinte csak félve ütötte ki a fejét az egérlyukból s óvatosan szaladt végig a fal mellett. Azután, hogy észrevette, hogy a lakótárs kenyérmorzsákat hinteget el az útjában, azokat hirtelen felszedegette. Látta, hogy többet is adnak és jó szívvel. Azután megtanult kérni. Közelebb sompolygott hozzá. Egész a lábáig. Látta, hogy nem tapossa el az óriás. Felfutott a térdére. A fogolytárs a tenyerében nyujtá eléje a kenyérmorzsákat; a kis egérszív oroszláni bátorsággal indult a kisérletnek; a nagy kolosz tenyerébe sikamlott, s azután két hátulsó lábára állva, a két első tenyerébe fogta a kenyérdarabkát, úgy majszolta azt, hosszú bajuszát tánczoltatva s parányi fekete szemeivel a pártfogó óriás arczát vizsgálva.

S ez az arcz nem volt már szép. Feldulva a szenvedés által, borotválatlan bajusza, szakálla, boczéros bozótkint lepte be megnyult vonásait. Haja sem volt se befonva, se puderezve, még csak fésülve sem; kuszáltan lógott a szemei elé. És a kis egérnek mégis volt bizodalma hozzá.

Később egész nap ott játszott körüle. Felszaladt a földről a vállára s mikor lefeküdt, össze-vissza szaladgált, pajkos tánczot követve el a takaró pokróczán; bebujt az öltönye ujjába s ott aludt; ha hítta, czinczogásával felelt rá s mintha tudná, hogy mi fáj neki, mikor szemeit lehunyta, nekiállt annak a bilincsnek a kezén s elkezdte azt finom fogaival rágni. Utóbb egészen odaköltözött hozzá, az ágya szegletébe s csak olyankor szaladt az odujába haza, mikor az ajtónyikorgást hallotta. Nem is mulasztá el Rab Ráby kegyes oktatásokat adni neki, hogy ne legyen bizalma más emberekhez, mert azok mind – macskák!

Azt mondja maga Rab Ráby az önéletirásában: «annyira hozzám szokott ez a kis állatocska, hogy azt hittem, nem is tudnék már nála nélkül élni».

Egyszer aztán ezt az örömét is megsokallták. A késő estei vallatás után hazatérve, hítta a szokásos sziszegéssel az egérkéjét; de az nem jött elő. Sok keresés után megtalálta azt egy szögletben felpuffadva. Az egérlyukba valaki patkánymérget dugott. Ezt is elpusztították.

Keserű a kifakadás, a mivel Rab Ráby ezt az utolsó megölt kedvenczét elbucsuztatja. Az olyan embert, a ki ezt eltudta követni, hasonlítja ahhoz a lényhez, a kiről a theologusok azt állítják, hogy minden ok nélkül is rosszat mivel: azért, mert gyönyörűségét találja a gonosz tettben.

HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.

(Bolondnaal bolondabb dolgok tevrteennec az fevldevnn, miket ember ki nem gondolhatna, ha emberenn megh nem esstec volna.)

Mikor már nyolczvanra felszaporodtak a vádpontok Rab Ráby ellen, akkor egy nap azt mondá a vizsgáló birónak:

– Én már össze vagyok törve, testem-lelkem belefáradt. Visszavonom a vádamat; úgy sem vezet az az elnyomott nép felszabadítására, csak még nagyobb elnyomására.

Hanem erre azt felelte neki a vizsgálóbiró, hogy:

– Ez most már nem lehet: a feladás a császár előtt történt; a vádló tartozik azt fentartani. Ha a feladott kincs megtaláltatik, annak egy harmadrésze a feladóé; de ha hamis volt a feladás, akkor a feladó fejét veszíti el. Tehát bizonyítsa be!

– Bizonyítsak? Innen a börtönből? Meglánczolt kézzel? Mikor a bűnvádat megerősítő irataim már mind az ellenségeim kezében vannak. Mikor a szent-endrei városházát nem rég éjjel feltörték, az archivumot kirabolták s bizonyítványaimat mind elvitték.

– Hogy tudja ezt az úr? kérdé a biró elbámulva.

– Tudom. A rablók neveit is tudom. Azt is, hogy a szolgabiró vezetése alatt törtek oda be.

– Ez a vallomása az úrnak a legsulyosabb vád ellene! Az úr folyvást tilos összeköttetést tart fenn a külső világgal.

– Ez arra mutat, hogy az egész világ nekem ad igazat.

– Kik az úrnak a czinkostársai, a kik e levelezést elősegítik?

– Senki és mindenki. A puszta falak, a levegő, a vasajtó, a lánczaim, a porkolábom, az őreim, mindenki szövetségesem.

– No hát majd szűkebbre fogjuk vonni az úrnak a lánczait, hogy ne mozoghasson olyan sokat!

– Hasztalan. Lánczaim kinyulnak a börtönből s elérnek a trón lábáig; minden csörrenésüket meghallja az, a ki önöknek ura és birája s itt lesz nemsokára Pesten, hogy itéljen fölöttük. Rettegjen az, a ki bűnös. Nem engem illet a rettegés.

A vizsgálóbiró a sarkaival toporzékolt dühében. Ez az ember mindenről értesítve van. Már azt is tudja, hogy a császár tábort huz össze Pest alatt s hadiszemlére maga le fog jönni a nyáron személyesen s hogy a szent-endrei és izbeghi jobbágyok tömeges aláirásokkal ostromolják az uralkodót Rab Ráby szabadon bocsátásáért s az őt fogvatartó megyei hatóság elleni vizsgálatért. – Hasztalan változtatják az őreit, hasztalan bizzák a felügyelést magára a porkolábra; hasztalan zárják el minden emberi érintkezés elől, ez folyvást levelez ki a börtönből és kapja a leveleket kívülről. Azt nem tudták kitalálni, hogy a kettős fenekű korsóval maga hordja a porkoláb, tudtán kívül a levelezést ki és be. Ott künn a korsót, a mely hajdu megtölti vízzel, az belecsempészi a levelet s a porkoláb nem tud róla semmit.

Végig-verették valamennyi hajdút, a ki csak gyanúba vehető volt. Azok nem nagyon bánták, mert a hány ütleget kaptak, valami jóltevő kéz ugyanannyi arany-flastromot ragasztott reájuk; s ez, ha jól felveszszük, nem is rossz kereset.

Mikor a császár augusztusban (már ez a második esztendő augusztusa volt) lejött a pesti táborba, Rábynak a hozzáküldött leveléből bámulva értesült, hogy megbizottja még most is a tömlöczben van. Azonnal maga elé hivatta a helytartósági elnököt s legnagyobb haragját tudatva vele, megparancsolá neki, hogy Ráby Mátyást azonnal bocsáttassa szabadon, különben őt is és az egész tisztikart elűzi a hivatalából.

Ezt a parancsot már nem lehetett felbontatlan ad acta tenni.

Ő excellentiája mindjárt, ott a császár jelenlétében, kénytelen volt kiadni a helytartósági parancsot a kerületi biztosnak, hogy Rab Ráby menten szabadon bocsáttassék.

– Bihászman!

A parancs peremptorius volt. Annak haladék nélkül engedelmeskedni kellett.

Azon az éjszakán Rab Rábynak a tömlöczajtaja alatt egy levelet dugott be valaki, a miben ez állt:

– Legyen készen az éjjel. Jó barátai érte jönnek. A porkolábot megkötözik, elveszik tőle a kulcsokat. Ráby urat kiszabadítják.

Jól van, jól! mondá magában Ráby. Ez az ajtó alatt bedugott levél nem a jó barátaimtól jön, mert azok tudják a levelezés módját. Ezt az ellenségeim küldik. A császár bizonyosan megparancsolta már nekik, hogy szabadon bocsássanak, s most ezek azt szeretnék, ha erőszakkal szökném meg a börtönből.

Azt tette ezzel a levéllel, hogy átadta a porkolábnak.

Úgy, de ez megint egy új inquisitióra adott alkalmat. Hisz ez egy valóságos nagy komplott! Az állami közbiztonság ellen tervezett forradalom. De már ezért megint itt kell tartani Rab Rábyt, hogy vallja ki, kik lehetnek azok a veszedelmes rablók, a kik a vármegyeházát az ország fővárosában erőszakkal meg akarják rohanni?

Késő őszig eltartott a vallatás ezen új merénylet fölött.

Persze a császárnak egyébre volt ekkor gondja. Beütött a szerencsétlen török háború, kudarczos kezdetével; az uralkodó maga is lenn volt a táborban s elég veszedelmet kiállt.

Hanem azért még ott is rátaláltak Rab Ráby levelei a tömlöcz fenekéről.

Most már csak azt kérte ő felségétől, hogy ha már őt a börtönéből kiszabadítani nem tudja, legalább azt eszközölje ki legmagasabb befolyása által idefenn az uraknál, hogy számára a rendes rabtartásdíjat, a naponkinti húsz krajczárt rezolválják, mert a mostani hét krajczárért igen fekete kenyeret lehet kapni, meg hogy a lánczait eresztenék egy kicsit hosszabbra.

Ennek a folyamodásnak aztán az lett a sikere, hogy a hét krajczárt leszállították négy krajczárra, a miért már csak penészes száraz kenyeret lehet kapni, a lánczait pedig kiegészíték egy vas nyakörvvel, a mihez a kezei vasrudakkal voltak odaerősítve, hogy ne irhasson több levelet.

Ez alatt pedig Janosics uram mindig úgy tett, mintha sajnálkoznék rajta. Majd meg ittasnak tetette magát s elesett a folyosón. Az őrt álló strázsa aztán bejött Rábyhoz, a porkolábtól elvett kulcsokkal.

– No most Ráby úr, frissen nyissuk fel a lakatokat a békóin, aztán vegye magára a porkoláb ruháit, aztán «usgye fóre!»

Ráby azt mondta, hogy hagyjon neki békét; tudta, hogy ez csak kelepcze.

Eljött a tél is. Kemény hideg idő volt. S az ő börtönét nem fűtötték. És ő rajta csak a nyári ruhái voltak, azok is szakadoztak már. Még sem akarta elfogadni az egyre megújított ajánlatokat, hogy megszöktetik. Tudta, hogy az ellenségeitől jönnek azok.

Egy napon a vallató birónak azt felelte a kérdésére:

– Én nem tudok beszélni, mert meg vagyok fagyva.

– Hát nem fűtik a szobáját?

– Azt önök jobban tudják.

Erre a kegyelmes úr behivatta a porkolábot s kegyetlenül meghagyta neki, hogy ezentúl a Rab Ráby tömlöcze naponkint háromszor befűttessék.

No aztán befűtötték a szobáját úgy, hogy az olyan lett, mint a sütőkemencze. Rakták abban a tüzet éjjel-nappal, hogy a kályhája szétrepedezett, s éjszaka úgy világítottak az izzó cseréptáblák, mint a pokol kapuja, hogy a nyomorult ember kénytelen volt a földre lefekünni a fulasztó hőség miatt s a homlokát a hideg falhoz támasztani.

Még ezzel sem tudták rávenni, hogy a szándékosan bezáratlan hagyott tömlöczajtón át megszökjék.

Nem! Neki diadallal és felemelt homlokkal kell innen kivonulni. És pedig úgy, hogy utána az üldözői következzenek e szoba lakosaiul.

Csak azért sem!

Egy deczemberi napon aztán azzal az örvendetes hirrel jött be hozzá Janosics uram, hogy nagy kegyelem érte a rab urat. A lánczok mind levétetnek a testéről. Sőt még annál is nagyobb gráczia gyakoroltatik irányában, mert a mit olyan régóta nélkülözött, megadatik neki, megborotválkozhatik.

Ez igazán a legnagyobb kín az olyan embernek, a ki ehhez hozzá volt szokva. Mintha kicserélték volna, mikor azt a szőrbozótot érzi az arczán berzenkedni. Nem is viselte azt abban az időben más, csak a rabok.

Soha sem érzett nagyobb hálát valaki iránt, mint a borbély iránt, a ki az arczát ismét beszappanozta! S úgy örült neki, mikor az újjai hegyével ismét végig simíthatta az állát. A borbély tükröt is tartott eléje, hogy nézze meg benne magát.

Olyan finom a bőre, mint egy kisasszonyé.

Persze, másfél esztendő óta nem sütötte azt a nap.

Ezen a napon türhető ételt is adtak neki, a mit már esztendő óta nem kapott; az ágyára új pokróczot adtak s a szobáját nem fűtötték be olyan kegyetlenül. Legalább a következő éjjel jól alhatott.

Éjfél után volt az idő; a rab mély álmát a vasajtó zárainak zajos csörömpölése riasztá fel, a feltört ajtón besütött a tömlöczébe a tele holdvilág, s ő bátran azt hihette, hogy álmodik, olyan csodálatos volt az, a mit látott.

Czifra török-öltözetbe bugyolált alakok lépkedtek be egymás után a szobájába, turbános főkkel; öveikben handzsárokkal és pisztolyokkal; némelyiknek szuronyos puskája és kardja is volt, és valamennyinek az arcza be volt vonva fekete fátyollal.

Ráby azt sem tudta, hogy micsoda nyelven szólítsa meg a fantomokat?

Az első közülök aztán először ráczul, majd meg magyarul szólt hozzá:

– Ne féljen semmit, Ráby úr! Mink szent-endrei jó barátjai vagyunk. Megvesztegettük a strázsákat. Elfoglaltuk a vármegyeházát. Kiszabadítjuk uraságodat keserves tömlöczéből.

– De én nem akarok innen erőszakkal kiszabadulni.

– Meg kell lenni! A császár parancsolta.

– Ejh, ha engem a császár akar innen kiszabadítani. az nem öltözteti az embereit török ruhába, nem küldi éjszaka, hanem fényes nappal.

– Itt a parancsolat. Itt van! A császár saját irása.

Azzal az álarczosok vezére egy iratot mutatott Rab Rábynak, a miben tizenkét pont folytában volt megparancsolva, hogy mi történjék a szent-endrei ügyben, mind ez rácz nyelven volt irva; persze ez volt József császárnak a kedvencz nyelve, a min fogalmazni szokott.

Ráby protestált az elszöktetés ellen.

– Hagyjanak kendtek nekem békét. Én nem akarok elszökni. Távozzanak, vagy segítségért kiáltok.

Erre aztán handzsáraikat rántották s minden oldalról a Ráby mellének szegezték.

– Egy mukkanás se legyen, vagy rögtön halálfia lesz az úr.

E fenyegető megrohanásra a testben összetört rab ájulva rogyott össze.

Mire eszméletéhez tért, azt látta, hogy fel van öltöztetve, leánynak. Csinos, kaczkiás rácz leányt csináltak belőle, pántlikába font hajjal, gyöngyös pártával, hímzett köténynyel; a nyakán üveggyöngy-sorokkal.

Ezért volt a tegnapi simára borotválkozás!

Rab Ráby könyörögni kezdett nekik, hogy ne tegyék szerencsétlenné, földönfutóvá; hagyjanak fel a merénylettel; hisz az üldöző katonaság rögtön utól fogja őket érni s mindnyájukat lekaszabolja: nem hajtottak rá! utoljára egy hórihorgas ficzkó felkapta az ölébe s kirohant vele a tömlöczből, a többi nagy lármával utána. A megyeház lakóinak tisztán süketeknek kellett volna lenni, ha ezt a zajt nem hallották volna. S aztán végig az udvaron, teljes holdvilágnál; a kapu alatt, az őrszoba előtt, a hol huszonnégy megyei hajdú szokott aludni, s aztán ki az utczára, végig az egész városon, a nélkül, hogy valaki akadt volna, a ki megkérdené, hogy hová igyekezik az a huszonnégy török azzal az egy rácz leánynyal?

Valóságos farsangi komédia volt! Huszonnégy török martalócz, olyan fantasticus öltözetekben, a minőket a mostani ivadék már nem is látott ember hátán, nagy zajjal és kiabálással végig roboghatott a fél városon, a nélkül, hogy egy strázsa rákiáltott volna, hogy «ki népei vagytok?»

Pedig még akkor Pest városának kapuja is volt, a kecskeméti-utcza végén, s az be volt zárva, azt még ki kellett nyitni. Az is megtörtént hiba nélkül. Jól be volt ez a komédia tanulva. Lehetővé tette ennek a képtelen alakos játéknak a kivitelét Pestnek akkori összevissza épült mivolta. A vármegyeház és a Károly-kaszárnya között egy átjáró utczát elfoglaltak kertnek az irgalmas barátok, hanem azért annak a két ajtaján által s ki lehetett járni. Azután a városkaput őrző Schneider Rundellt a szabóczéhnek kellett volna őrizni, de az azt nem tette, valamint a Krautschneider Rundellt sem igen strázsálták a káposztavágók. Innen pedig aztán ki lehetett jutni az «alsó bajor» utczán egyenesen, azaz, hogy görbén a Dunapartra.

Azután deczemberben már ki volt szedve a hajóhid, a jégzajlás elől. A helyett ideiglenesen a «repülő hid» volt beállítva. Minthogy jelenben ilyen csudát az egész Duna Tisza mentében nem találni már, hát csak leirom, hogy milyen volt az; nehogy valaki azt higyje, hogy a jövő század repülő gépeit akarom a publikummal még egyszer bevetetni. Tehát volt egy nagy komp, akkora, mint a hajóhidnak egy szakasza; azt megkötötték egy karvastagságú kötéllel, azt a kötelet keresztül húzták hat egymás után következő ladikon, azok arra valók voltak, hogy a kötelet a viz felett tartsák, az utolsó ladiknál aztán a kötél egy nehéz horgonynyal a Duna fenekéhez volt erősítve, az «Apácza révnél», a «Nyulak szigete» alatt. Ezen a kötélen repült aztán a hid az egyik parttul a másikig: persze evezővel hajtották. Éjszaka nem járt a repülő hid; a révészek olyankor aludtak. Ezen a napon azok is ébren voltak s ott ültek már a helyeiken. A rejtélyes muzulmánoknak csak le kellett telepedniök a prédájukkal a hidasban, azonnal megindult az.

Ráby reszketett, mint a kocsonya. Először is a hideg miatt. Hónapok óta nem volt kinn a szabad levegőn, most egyszerre a csipős deczemberi szellőre kihozták ebben a hangos menyasszony-öltözetben, a mi ott nem takarta, a hol legjobban fázott. De még jobban didergett attól a gondolattól, hogy ha most őtet ezek az ismeretlen elszöktetői bele találják dobni a vizbe, soha sem tudja meg senki, hogy hová veszett el?

Azonban ezt nem tették vele. Szerencsésen átjutottak a tulsó partra. A repülő hid a csonka toronynál szokott kikötni. Ott vártak már a felnyergelt paripák, meg egy négylovas szekér. Három szarácsi felkapott a szekérbe, Ráby Mátyást közbül ültetve, a többi a nyeregbe vetette magát s azzal vágtattak az ó-budai úton elfelé.

Az egyik kisérőnek mégis volt annyi embersége, hogy didergő utitársát betakargatta a saját bundájába.

A kocsi előre vágtatott, a lovasok utána. Ezek aztán lassankint elmaradoztak, mire Vörösvárra ért a szekér, már akkor a lovas kiséret nem volt sehol.

Itt már Ráby egészen eszméletén kivül volt a testi szenvedés miatt. Elcsigázott idegei nem állották ki ezt a rohamos változatot. Ott le kellett őt venni a szekérről és ágyba fektetni.

A rég nélkülözött párnás-ágyban aztán mélyen eltalált aludni. Késő reggel volt, mire felébredt.

A három kisérője közül már csak kettő volt akkor mellette. Azok sem viseltek többé sem török jelmezt, sem álarczot. Tisztességes rácz polgároknak voltak öltözve, maguk hétköznapi ábrázatjával, s meg is mondták a neveiket Rábynak: Szent-Endréről való közbirtokos társak.

De ő nem emlékezett sem az arczaikra, sem a neveikre. Lehet, hogy az elméje gyöngült.

Ez a két férfi pedig igen emberségesen bánt vele. Vettek a számára meleg öltözetet; készítettek neki gyönge betegnek való ételt, s nagyon kérték, hogy meg ne erőltesse magát az utazásban, a kocsisnak is meghagyták, hogy csak csendesen hajtson, ne rázassa magát nagyon össze.

Ez a csendes utazás nem esett volna rosszúl a Ráby testének; hanem a lelke azon aggódott, hogy hátha üldözni találják s utólérik.

Az egyik kisérője, a ki magát Kurovicznak nevezte, iparkodott őt megnyugtatni. A míg a vármegye a maga pandurjait lóra ülteti, addig ők nagy egérútat nyerhetnek. Aztán nem tudja senki, hogy minő álruhában szöktették el? Az után a személyleirás után, a mit a pestiek szét fognak küldeni a currensben, soha senki rá nem talál. A felől ugyan nyugodtan szunnyadhat minden állomáson.