Part 23

– Bizony Isten, van oka az úrnak kaczagni, szólt Karcsatáji, eloltva a csonkig leégett gyertyát, s levetve magát az ágyába. Aztán tovább beszélgetett a sötétben. – Ez a két szép fekete szem az én életemet is mind kiforgatta a sarkából. Nem volt elég, hogy Gyöngyöm Miskát csinált belőlem, még ide is behozott. Így kaczagott rajtam az egész vármegye, de még igyebben! S az ilyen kaczagás megőrjíti az embert. Másodszor kellett megérnem. Az első kaczagás, a mivel a vármegyeházában elvadítottak, még csak az emberiség ellen lázított fel; de ez a második már az istenség ellen. – A Villám Pistán nem állhattam boszút. Hol keressem én azt? Az bizonyosan tolvajnév, mint a Gyöngyöm Miska, s kétféle alakot tart, a miben az erdőn, meg a városban mutogatja magát. Az erdőn sem kereshetem fel; mert a banda már az övé; ő lövet meg engem, ha rátörök, s még megszolgálja a fejemre kitett ezer aranyat, ha a keze ügyébe kerülök. – Olyan boszúra gondoltam hát, a mi a nevetőket megint az én részemre hajtsa. – Volt a portámon egy jókedvű barát, valamikor karmelita; de hogy a császár kitette a kámzsáját a klastromából, hát csak úgy éldegélt nálam, «Deo gratias»-ból, Igen fain czimbora volt, minden bolondot lehetett vele csinálni. Frater Paphnutius volt a neve. Hát én azt a tréfát gondoltam ki, hogy egy napon nagy lakodalomra hivtam össze a vidéki czimboraságot. Senki sem tudta, hogy ki lesz az összeesketendő pár, csak annyi volt kihiresztelve, hogy a Gazsi, meg az Eulalia kelnek egybe. Van én nékem ilyen név nélküli cselédem elég, a ki csak akkor kap nevet, mikor familia lesz belőle. Frater Paphnutius lesz az eskető pap. Ez maga sem sejtette a tréfát. Csak akkor tudta, mikor előtte állt az összeadandó pár, a legszebb pej ménló, meg sárga kancza a ménesemből, vőlegénynek, menyasszonynak felkoszorúzva. Ez a Gazsi, ez az Eulalia! – A barát megijedt, el akart szaladni. – – Debacchált hogy ez szentségtörés lesz. De én azzal fenyegettem, hogy a vízbe dobatom, s szörnyen félt a viztől, akár pohárban volt az, akár mosdótálban. Egy kis crapulája is volt – még tegnapról. Nolens volens rájuk adta az áldást egész czeremóniával. Ez a tréfa tökéletesen sikerült. A kapott tromfra az egész torbágyi grófi családnak az új vővel együtt ki kellett vándorolni az országból, itt nem volt maradásuk többé; hanem héj megütöttem én is a bokámat – híresen! Az érsek nem vette tréfára a dolgot. Sacrilégiumért perbe idéztetett, s a kit hét vármegye pandúrja el nem tudott fogni, a maga bolondsága úgy lépre kerített, hogy most itt búsulhatok két esztendeig, a mit rám diktált a királyi tábla, s héj, de sok fejkötőt vehetnék annak az árán, a mibe az került, hogy a vasat elengedjék.

E szóknál kifújta az öblös pipából a fenéken maradt izzó dohánysziporkát, a mi a sötétben valami ördögi világítást adott az arczának.

– Már most hát mondja meg az úr, Ráby uram, hogy kettőnk közül melyikünknek van nagyobb oka a másikat czifrára eláldani?

Nem várta meg a választ hanem rákezdte rögtön. Tízperczig félbeszakítás nélkül tudott körmönfont kanyarú mondatokat eregetni a szájából. Mikor elvégezte, a fal felé fordult s rögtön elkezdett horkolni.

Ráby Mátyás pedig végig gondolt a mondottakon; elkisérve azt a csábító alakot mindenféle kalandos viszontagságai közé. Álmában folytatta ez őrült jeleneteket tovább. S mikor felébredt, nem tudta, hogy mi volt belőle az álom, mi volt a való?

HARMINCZHARMADIK FEJEZET.

(Folytataassa ees variatiója az wizontagsaagocnac.)

Ráby Mátyás hat hetet töltött már a börtönben, s az alatt módjában volt összehasonlításokat tenni, hogy a scolopendrumok és a patkányok-e a kellemetlenebb lakótársak egy tömlöczben, vagy az ilyen három szobatárs? Éjszaka soha sem alhatott el addig, a mig azok el nem dülöngéltek, mert csillagot rugattak vele, a mi abból áll, hogy az alvó szobatársnak a lábai ujjai közzé papirost csiptetnek, s azt meggyújtják.

Ez alatt még csak azt sem kérdezték tőle, hogy meddig szándékozik itt maradni? Minden nap kétszer, délelőtt, délután, levezették sétálni a vármegyeház udvarára, a hol minden protestatiója daczára, folyvást egy hajdú kisérte kivont karddal.

Lehetetlen volt a császárhoz irnia tömlöczéből. A rablógyilkosok között megtehette azt, azokban volt charakter, hogy a rabtársukat el ne árulják, még inkább kezére adtak mindent; de ettől a három szobatárstól félnie kellett. Ezek bizonyosan elárulták volna. Aztán nem ment ki a fejéből, a mit a helytartósági elnök mondott, hogy fogságát a császár közbenjárása csak rosszabbá teszi, ha pedig nyugodtan várja be ügyének lefolyását s védi magát az ország törvényei szerint, akkor türhető állapota lehet.

Hiszen védte volna is már magát, csak vádolták volna; de azzal még mindig késtek. Tudhatta eleve, hogy három bűnnel vádolhatják; az egyik «calumniator consiliariorum» (a tanácsosok rágalmazója), – ennek büntetése fejvétel; – a másik a «portator causarum» (a peres ügyeknek az országon kivül hordója); ezé csak fogság. Az első bebizonyítható az ő elfogott levelei által, a mikben a főhivatalnokok ellen igen súlyos vádakat emelt a császár előtt. Hanem a halálos itéletnek elébb a császár elé kell kerülni helybenhagyás végett, s előre látható, hogy ha az uralkodó azt fogja olvasni, hogy az ő, épen e vizsgálat végett kiküldött meghatalmazottját azért, mert megbizatásában hiven eljárt, le akarják nyakazni, ehhez beleegyezését nem adja; de még talán meg is haragszik. A második vétke is bebizonyítható; de azért legfeljebb fogságot kaphat, s ha azt leülte, kiszabadul. Keresni kellett tehát az alapot a harmadikra. Ez volna a «nobilis cum rusticis tumultuans.» (A parasztokkal együtt zavargó nemes.) Ehhez azonban elébb adatokat kell gyüjteni.

Egyszer csak Kalabusz uramra megint nagyon ráért az imádkozás. Megtartóztatta a száját a boritaltól s nem bánta, akármilyen csunyául danolt mellette a másik rabúr mindenféle bolond nótákat, ő csak feltérdepelt az ágyába s összetette a kezeit és mondta erősen. Feltünhetett, hogy egy imádságot különösen elmondott ötször-hatszor egymásután; a bűnbánó és tettét töredelmesen megsirató bűnös imáját. – Azt a furcsát is tette, hogy mikor Ráby egyedül ült az asztalnál ebédelve, szolgai készséggel igyekezett neki felszolgálni, a tányérját megtörölgette, a poharába vizet töltött, s addig settenkedett körülötte, nagyokat fohászkodva, mig szerét tehette, hogy orozva kezet csókoljon neki. «Mi lelte Kalabusz uram?» A kegyes férfiu aztán erre szemeit égfelé forgatva rebegé bánatos hangon: «Ugye megbocsát nekem, Ráby úr?» – Ráby azt hitte, hogy ez ember csendesen meg van háborodva, s azt felelte neki: «megbocsátok Kalabusz uram.» – Néha mikor Karcsatáji ráerőltetett egy pohár bort a kegyes emberre, akkor is Rábyhoz fordult az elébb: «megbocsát Ráby úr?» S csak a biztosítás után merte azt felhajtani.

Hát biz ezt az lelte, hogy egy napon levitette őt magához Petray úr (a ki most a tiszti ügyészi állomást foglalta el) s eléje adva Ráby Mátyásnak a császárhoz irt és elfogott levelét, meg egy másik fogalmazványt, ráparancsolt, hogy ezt az iratot, Ráby kézvonásait utánozva, másolja le s annak a nevét is jól eltalálva irja alá.

Az az irat pedig egy nyilt lázadásra felhivás volt a szent-endrei és izbeghi néphez.

Az elitélt hamisitó végezte a rábizott kötelességét. Hasonló tettért ugyanaz, a ki most megbizta vele, itélt rá egykor öt esztendei fogságot.

Ez nyomta aztán olyan súlyosan a szegény Kalabusz lelkét. De hát a szegény rabnak tenni kell, a mit a fiskális, meg táblabiró urak parancsolnak. Ez mégis könnyebb munka, mint ha vizet hordatnának vele.

Ezt a levelet azután elküldé Petray Péter Zabváry præfectus úrhoz, hogy szerezzen a szent-endrei, meg izbeghi jobbágyok között ötven-hatvan tanút, a kik bizonyítsák, hogy ezt a lázító levelet csakugyan ő hozzájuk irta Ráby Mátyás, s ők azt annak idejében olvasták és ezennel feljelentik.

A levél a legjobb helyen volt, Ráby legdühösebb ellenségének, Zabvárynak a zsebében. Paprika Péter uramék majd összeszerzik ahhoz a megkivántató tanúkat.

Így hát Rab Rábynak jól meg volt vetve az ágya.

És így bizonynyal ki is törték volna a nyakát ezzel a stratagemával, ha nem lett volna neki egy jó embere, Leányváry póstamester, a ki a maga furfangos eszével az egész gonosz hálóvetést összekúszálá vala.

Mint póstamesternek, az ő kezén ment keresztül minden levél, a mit Zabváry præfectus irt másnak s ő neki mások. Jegyzőkönyveiből kiveheté, hogy úgy Szent Mihály-nap táján más esztendőkben sok helyről érkeztek, jól lepecsételt pénzes zacskóktól kisért levelek a præfectushoz. Az irásról a boritékon mind tudta, hogy kiktől jönnek azok. Előkelő hivatalos urak voltak azok, kik a præfectusnak tőkepénzekkel tartoztak, s ilyenkor küldték meg a kamatot, mikor maguk is kapták a haszonbért a jószágaikból. Ez évben semmi zacskó nem jött, csak a puszta levelek. Ezekre azután rögtön Zabváry levelei repültek vissza az illető czimekre. És ismételve repültek időközökben.

Ezekről a következő combinatióra jött az öreg úr.

«Mikor a nótáriust megütötte a guta, Zabváry azt kiabálta: de addig ne halj meg, a mig a ládámat vissza nem adod! Ezt többen hallották. A nótárius vagyonának összeirásánál Zabváry maga nagy buzgósággal igyekezett megtalálni minden zúgban egy elrejtett ládikót, a miről revelsalisa volt a megboldogulttól. Mi lehetett volna abban egyéb, mint azok a kötelezvények, a miket a vizsgáló bizottság előtt jónak látott elrejteni? Erre a következtetésére pedig mások is rájöhettek. Nevezetesen maguk az adós urak. Azok megsejtették, hogy a kötelezvényeik mind elmentek valamerre a limbusba s most pénz helyett a felmondást küldik a hitelezőnek. «Kifizetik neki a tőkét, ha előadja a kötelezvényüket.»

Ezért olyan savanyú és keserű az ábrázatja a præfectus úrnak!

Ő maga szokta felhozni a póstára a leveleket, a miket sürgetőleg ír a tekintetes jó barátoknak, nehogy a póstalegény elsikkaszsza útközben. Most is egy egész csomagot hozott. A fölött aztán sokáig eltanakodott a póstamesterrel, hogy hogyan biztosabb a levél megérkezése; ha az ember frankirozza, vagy ha nem frankirozza? Az első esetben az történhetik meg, hogy a szent-endrei pósta eldugja a frankót, s befűt a levéllel; a másodikban ellenben, hogy az adressátus nem fizeti ki a frankót, s akkor a zsámbéki póstás fűt be a levéllel. Valahogy csak megalkudtak.

Akkor aztán a præfectus úr, hogy kellemessé tegye magát a póstamester előtt, előhozta neki az unokaöcscsét.

– Hát arról a szegény sógorról mit hallott a nemzetes úr? Szegény nyomorult Ráby Mátyás, de nagyon sajnálom a jámbort. Bizony a véremet adnám érte, ha kiszabadíthatnám!

Már akkor zsebében volt az áruló hamisítvány.

– Hát biz az szegény nagy nyomorúságban van, mondá a póstamester. De hát az ő hibája, a saját magáé. Könnyen kiszabadíthatná magát, csak vallaná meg, a mit az urak odafenn ki akarnak tudni tőle.

– S ugyan mit akarnak belőle kicsikarni azok az urak? kérdezé ártatlan fejcsóválással Zabváry úr, szemeit égnek meregetve.

– Hát én – gondolom, hogy mit? Bizonyosan nem tudom. Mert én nem beszélhetek vele. Csak sok mások mondják.

– Talán csak nem azt, hogy a népet akarta volna fellázítani! szörnyedt fel Zabváry úr, egész méltatlankodással taszítva el magától Leányváry urat, mintha emberestül együtt el akarná utusítani ezt a rémséges gondolatot.

Az a nagy bajusz megállhatta, hogy legkisebb mozgása által se árulja el azt a furfangot, a mit eltakargat.

– Nem épen ez az a dolog, – dörmögé a bajusz alól Leányváry úr, – a mit ki akarnak facsarni belőle, ez csak az inquisitionalis hüvelykszorító. Más az, a mit ki akarnak belőle venni. Hiszen tetszik tudni, hogy Matyi öcsém az utolsó napokban a szegény megboldogult esperes úrral együtt volt. Attól megtudta, hogy hol van a titkos bejárat ahhoz a pinczebolthoz, a melyben a nagyláda rejtőzködik. Ebben a nagy ládában pedig vagyon, a sok élére vert kész pénzen kívül, a főfőuraknak mindenféle kötelezvénye. Már most, ha erre rászabadítaná őket a Matyi öcsém, azok egyszerre megkapnák, a mire nekik szükségük van, s nem kellene senkivel osztályt csinálniok. Azért azon mesterkednek, hogy Rab Rábyt addig mortificálják, kínozzák, boszantsák, mig az utoljára kinjában, meg halálfélelmében megváltja magát ezzel a titokkal. Hát én, ha neki volnék, nem is hagynám magamat gyötretni. Azt mondanám: itt van vegyétek fel. De hát ez az én öcsém olyan bolond, hogy inkább sót hágy vágatni a hátán. Azt mondja, hogy ő ezt a titkot másnak meg nem mondja, mint épen csak a község előljáróságának; mert azé az a kincs és minden egyéb!

A præfectus arcza e mesemondás alatt csupa izzó tűzláng lett; a szemei majd kiugrottak:

– Azt mondja! orditá el magát, végét sem várva a mesének. Derék ember! Becsületes ember! Ő tudja, hol van a kincsünk? A község kincse! S nem akarja megmondani másnak, csak minekünk! De ezt az embert nem hagyjuk elveszni! Kiszabadítjuk! Ne szóljon senkinek, nemzetes úr! Magam leszek az, a ki Ráby Mátyást kihozom a börtönből! Csak nem kell senkinek szólni! Én sem szólok, az úr se szóljon! Nyomában vagyok a gyalázatos praktikának! De fel fogom őket csufolni! – Szegény derék, becsületes Ráby sógor! Csak látszik, hogy ki a characteres ember? No ebből nagy dolog lesz!

Az is lett. – Zabváry úr szaladt rögtön biró uramhoz; összehítták az esküdt tanácsot; præfectus úr előadta nekik a titkot, a mit véletlenül megtudott. Hát rögtön nem volt olyan kedves ember több a világon, mint Ráby Mátyás! Most ismerték hát meg, hogy ő a községnek az igazi jóakarója. Elhatároztatott, unisono, hogy Ráby Mátyás kiszabadítására a község minden eszközt mozgásba hozzon, s rögtön egy deputatió küldessék fel a császárhoz, az ő ügyében remonstrálni, a nép között pedig kihirdettessék, hogy senki Rab Ráby ellen legkisebb tanúbizonyságot letenni ne bátorkodjék; addig is pedig, a mig kiszabadulna, az előljáróság felhatalmaztassék őt a börtönében minden szükségessel ellátni s a kinn levő jó barátjaival leendő összeköttetését minden áron rendszeresíteni.

Ilyen csodát mivelt annak a nagybajuszu embernek a furfangos ötlete.

Præfectus úr pár napig engedte forrni a mustot; akkor aztán visszaküldte Petray úrnak a Ráby hamis lázitó levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem akar arról itt tudni senki. Nem mulasztá el a lélektani magyarázatot is hozzácsatolni. Így van az a népnél. A mikor azt hitték, hogy Ráby a császár kegyencze, és hatalmas áruló, akkor készen voltak őt megfeszíteni; de a mint azt látják, hogy Ráby martyrrá lett, az ellenkezőre fordultak, s most már készek a vérüket ontani érte.

Van is benne valami. Ilyen a nép. Egyik nap «hozsannah!», másik nap «feszítsd meg!» Mikor aztán meg van feszítve, akkor megint «Kyrie eleizon!»

Petray úr és consortesei még nem is sejtették, hogy honnan fáznak? Egy új próbát tettek. Kirándultak három hintóval, ugyanannyi hajduval Szent-Endrére, abból a czélból, hogy Ráby Mátyás iratait, a miket elfogatása után a község irattárába tettek le, elhozzák.

Hanem furcsa tapasztalatra jutottak.

A tegnapelőtti jó czimborák ma a községháza előtt csoportosultak össze s az urakat még csak be sem bocsátották a községházába.

Petray megkisértette hatalmas declamatori talentumát értékesíteni; de keservesen tapasztalá, hogy a parasztok között még nagyobb szónokok is vannak, mint ő. Mikor aztán végre gorombáskodni kezdett, azok visszagorombáskodtak s a midőn vesztére a kardjára talált csapni, azok meg a furkós botjaik után nyultak, úgy, hogy utoljára örülhetett a három hintó, hogy épkézláb kijuthatott a veszedelmes községből.

Mind Rab Ráby embere volt az már.

E kudarczot vallott kisérlet után az urak katonai erővel tértek vissza s ötvenet a lármásabb gazdák közül összefogdostatva, felvitték Pestre s ott lánczra veretve, tömlöczbe vetették.

Onnan azután a keserves tömlöczből egyenkint felhordatva őket, kemény vallatás alá vették valamennyit. A vallatottat négy hajdu fogta körül, a kivont kardjának a hegyét a testének szegezve. De nem vallott az egy sem Rab Ráby ellen semmit. Meg is ütlegelték őket, még sem vallottak.

És Rab Ráby ott az első emeleten semmit sem tudott arról, hogy mi történik oda lent a földszinten.

HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET.

(Egi seregeeli madaarnac, ees egi kiss egeernec az tevrteenete.)

A szent-endrei deputatió felment szerencsésen a császárhoz, előadta a maga dolgát, meg a Rábyét, most már egyesítve mind a kettőt; minden megtörtént hiba és visszaélés természetesen a rögtöni halállal kimult nótáriusra háríttatott, a többiek mind derék, igazságban járó emberek voltak.

A császár rögtön kemény parancsolatokat küldött mind a helytartósági elnöknek, mind a kerületi biztosnak, meghagyva erősen, hogy Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék s a sérelmes sikkasztási ügy az ő vádja alapján befejeztessék.

A helytartósági elnök ezt a parancsot is oda tette az olvasatlan iratok fiókjába.

A kerületi biztos azonban sietett engedelmesen válaszolni, hogy a legmagasabb parancsnak azonnal elég fog tétetni, csak még a vármegye tudósítása váratik be.

Ebben a császár aztán megnyugodott. Mert nem tudta, hogy mit tesz vármegyei nyelven ez a szó, hogy «csak még»?

Legelébb is azt tette, hogy a mint e parancs az alispánnal közölve lett, rögtön jöttek a Rab Rábyért és kihozták a börtönéből, de nem azért, hogy szabadon bocsássák, hanem hogy rálakatolják a kezére meg a lábára a lánczot, mert úgy illik az, mikor a rabot vallatni viszik.

Ekkor volt az első vallatási próbája.

A törvényszék előtt, a kerületi biztos jelenlétében, kezdték el keresztül-kasul faggatni fogdosó kérdésekkel. A mi csak népzavargás volt az országban, arról mind meg kellett neki felelni, hogy mit tud róla? Négy óra hosszat gyötörték; az alatt majd leszédült már egy álló helyéből. A ráhalmozott vádaknak fele is elég lett volna, hogy négyfelé vágatásra itéljék.

Akkor aztán visszaküldték a börtönbe.

A megszokott szobája felé támolygott, hanem az ajtóban Janosics uram megragadta a karját s visszarántotta.

– Ohó! Rab uram. Nem oda Buda! A vasban járó rabnak másutt a helye. (Igaz! A «tekintetes úr» nem szereti a más lánczcsörgését hallgatni.)

S azzal bevezette őt egy másik mellékszobába, melynek vasajtaja volt, hármas lakatra s az ablakain keresztvas és sodronyháló. Abban nem is volt más, csak egy hárságy fekvésre, se asztal, se szék. A könyveit sem hozták át ide.

Délután volt az idő, még nem ebédelt. De a megszokott gyöngéd kezek készítette étek sem várt itt rá; sőt még a nemes uraknak rendelt rabétel sem. A porkoláb nyomában egy hajdu jött egy nagy kőkorsóval, meg egy darab fekete kenyérrel.

– Itt van Rab úr! Tessék traktálózni! enyelgett durva tréfálódzással a hajdu, a mivel a porkolábot is megnevetteté. Hanem mikor a korsót letette Ráby mellé a földre, azt sugta a fülébe: «a korsó feneke lejár».

Azzal magára hagyták s rázárták hármas lakattal az ajtót.

Most azután teljesült a kivánsága; megszabadult a három boszantó szobatárstól. Egyedül lehetett. – S nem bántotta volna az egyedüllét, csak a könyveit el ne vették volna. Így csak saját gondolatai jöttek vele társul s azok rossz mulattatók. Kalabusz imádkozása, Karcsatáji hahotája elnémult s a rákövetkező csendet a feltámadó indulatok elviselhetlen hangja kezdé betölteni.

Haraggal volt eltelve az egész világ iránt, a mit nem tud megmozdítani a helyéből; de legjobban haragudott saját nyomorult testére, mért fázik, mért éhezik, mért reszket a haláltól, mért fájnak a lánczai? mért nem tud úgy daczolni, mint a lelke?

Eszébe jutott, hogy ennek a silány izom- és csontalkotmánynak táplálékot is kell adni, hogy megbirja terhét; azt sem tudta, hogy mit eszik. Fekete kenyér volt, de lehetett volna az akár torta, az sem tett volna különbséget. Mikor aztán a korsót felvette, hogy nagyot igyék rá, akkor ütődött csak meg azon a szón, a mit a hajdu a fülébe sugott: «a korsó feneke lejár». – Irgette, forgatta, mindenfelé próbálgatta, míg egyszer csakugyan kitalálta, hogy annak a korsónak a fenekét csakugyan le lehet srófolni. Az egy furfangosan készített cserépedény, a minek a rejtekében talált egy üvegcse tintát, tollat és papirt s nem alaptalan gondoskodásból egy pár szeletke szalámit. – Mindezekhez egy kis czédula volt mellékelve, eltorzított irással:

«Ne féljen semmit. A császár mindenről értesült. Barátjai nem hagyják el. Tudósítsa újból a császárt.»

Nem félt már az egyedül léttől. Ah, a kisértetek hatalma megszünik ott, a hol toll, tinta és papir van! A leirt gondolat jó barát.

Hozzáfogott a megirásához mind annak, a mi vele elfogatása óta történt s mikor készen volt az irat, ismét visszatett mindent abba a rejtekbe, a mit a korsó kettős feneke képezett.

A két darab szalámi is jól esett a testének.

De mindenek felett jól esett az a tudat, hogy nincs magára hagyva, hogy vannak jó barátai és fenn van tartva az összeköttetése a külvilággal. Bár azon hiába törte a fejét, hogy kik lehetnek azok a jó barátok. Azoknak hatalmasabb embereknek kell már lenni, mint ez a gyönge gyermek odafenn, – a kinek a nevét rossz szive megsugta.

Másnap reggel a porkoláb visszajött, ugyanazzal a hajduval.

– Hát megszámlálta-e az éjjel a gerendákat a rab úr? tréfálózék a hajdu.

Mert a hol az ember először aluszik, ha megszámlálja a gerendákat, a mit akkor álmodni fog, az beteljesül.

Azzal kivitte a korsót.

Délben megint visszahozta a kenyérilletménynyel együtt.

– Ma szalonna is jár a kenyér mellé, minthogy húsevő nap van! mondá a hajdu. A minek a porkoláb nagyon nevetett.

Mert hogy szalonnának nevezik a népnyelven azt a ragacsos, degetes részét a rosszul kelt kenyérnek, a mi a külső héjához tapadt.

A rabokkal enyelegni szokás, – a kik már vasban vannak.

Ráby alig várta, hogy magára maradjon s ismét megvizsgálhassa a korsó rejtekét.

Ismét ott találta az irószereit s a postai nyugtát leveléről, melyet extracurirral küldtek fel a császárhoz. Az ő barátainak tehát gazdag embereknek kell lenni.

Hirtelen elrejtett mindent, mert tömlöcze felé léptek közelítettek.

A börtönajtó szokatlan időben felnyilt s belépett rajta három férfi: Laskóy, a substitutus, a ki pörében elnökölt a sedrián, Petray a főfiskus és Margari, az új szentendrei szolgabiró. Az utóbbi hozta a vádlevelet Rab Rábynak.

Rab Ráby büszkén utasította azt vissza.

– Nem önök a vádlók, hanem én vagyok az! Az én dolgom a vádlevelet önöknek átadni, nem az önöké én nekem. Nem fogadom el azt.

– Vigyázzon az úr magára! rivallt rá Laskóy. Gondolja meg a következését a rejectiónak! Ha nem acceptálja a criminalis citatoriát, a sedria convincálni fogja az urat in contumaciam fejvesztésre!

– No hát convincáljon, ha mer!

– Veszett dühös ember ez! El kell neki fogadni a vádlevelet!

De Ráby eldugta a két kezét a hóna alá, nem lehetett a markába tenni.

Akkor aztán azt mondta Laskóy úr:

– Dobja neki oda a lába elé, szolgabiró úr s aztán adja ki róla az attestatumot.

A szolgabiró megtette.

– No hát arról is adja ki az úr az attestatumot, hogy én meg kirugtam azt az ajtón.

És Ráby is megtette, a mit mondott.

E hallatlan vakmerőségre aztán a három úr hangos fenyegetődzések között eltávozott.

Kis idő mulva bejött a börtönbe a porkoláb.

– No iszen nem adnék az úrnak a fejéért egy fületlen pitykét. Most ül össze a törvényszék, kimondani az itéletet. Már oda is izentek a hóhérhoz, hogy holnapra legyen készen. Statarium van ám – s annak az itélete nem megy föl a császárhoz.

Ez a szó szeget ütött Rábynak a fejébe. Az biz igaz, hogy a rögtönitélő biróság itéletét végrehajthatják, mielőtt a legfelsőbb helyről közbeszólhatnának; mehet aztán akkor a hóna alá fogott fejével a császárhoz panaszra. Egész éjjel nyugtalanította ez a gondolat. Az erős lélek hasztalan beszéli ennek a nyomorú idegtömegnek: «ugyan mit reszketsz? ugyan mit sajnálsz ezen a keserű életen? Nem el kell-e alunni mindennap? Hát egyszer úgy elalunni, hogy fel ne ébredj többet?» – Hasztalan, hasztalan a bölcseség; az otromba sártömeg fél annak a közeledtétől, a ki őt visszabocsátja a maga édes anyjához, a földhöz; úgy szeretne még együtt maradni a maga égi részével, a kire nézve ő csak börtön.

A másnap úgy találta, hogy még el sem aludt.