Part 22

– Hát maga Kalabusz mégis itt van? Azt gondoltam, már csak kiimádkozta magát innen! No megálljon, majd ha én tanítom meg imádkozni, akkor még meg is szereti a tömlöczöt. Hát magát Garabos atyafi mi lelte, hogy még egy teremtettéjét sem hallottam?

– Tisztelem a mesteremet, dörmögé Garabos uram, mely elelet annyira megtetszett a tekintetes úrnak, hogy rögtön odaajándékozott neki a sok pipái közül egyet. A másikat meg rádisputálta Kalabuszra, a ki tudvalevő oknál fogva nem akarta azt elfogadni. Azután az asztalra kitette a dohányos börbönczét a tekintetes úr közhasználatra, s rábízta az egész darab bükkfataplót Garabosra, hogy szolgáljon tűzzel, mikor szükség van rá. Maga is kiszeleltette a pipáját azonnal. Nem volt szabad a börtönben pipázni, hát azért tette.

Aztán még egy negyedik pipát is előkeresett; szép faragott tajtékpipa volt pedig, azzal meg a hátat fordító Rábyt kinálta meg.

– No kollega uram, hát maga is gyújtson rá ebből a kospallagiból!

Ráby ekkor odafordult hozzá s megköszönte.

– Én nem dohányzom.

A tekintetes úr meglepetve szólt:

– Mi a mente? hisz ez az úr Ráby Mátyás!

Ráby a szemébe bámult a rab kollegának.

– Honnan ismer engem az úr?

A tekintetes úr valami furcsa hangon nevetett.

– Hehem! Én nagyon jól ismerem az urat; de az úr nem ismer engem. Pedig találkoztunk egyszer.

– Nem emlékszem rá.

– Nem, mert másképpen voltam frizirozva. Pedig beszéltünk is egymással. Csakhogy más volt a hangom akkor.

– Nem tudom elképzelni.

– Az igaz, hogy csak három szó volt.

– Hol?

A tekintetes úr erre megint azt mondta, hogy «hehem!» s azzal visszament az asztalhoz, megtölteni a pipáját és rányomtatni az égő taplót. Addig találgathatta Ráby a maga enigmáját.

Mikor aztán a tekintetes úr egy pár kedvére való füstkarikát fújt a levegőbe, visszament a Rábyhoz, s felülve az ablak hidjára s onnan lóggázva alá a lábait, az összepengetett sarkantyúkkal, mondá neki mosolyogva:

– Hát nem mondták meg az úrnak, hogy kinek híjják azt a rab kollegáját, a ki itt a szomszéd ágyban fog aludni?

– Nem kérdeztem.

– Hát annak a neve – Karcsatáji Miska.

Ráby talpra szökött. Valami keverékét érezte a dühnek és örömnek. Ez a szó szaladt ki a száján.

– A Gyöngyöm Miska!

– Dehogy az, szólt sarkantyúit összeveregetve a tekintetes úr. «Az» nem hagyja lépre keríteni magát. A «magam» bolondsága miatt kerültem én ide. Furcsa dolog az nagyon. Majd elhistorizálom egyszer, ha illendően be leszek kapva; de éhomra nem szeretek róla beszélni.

Azzal, mintha egyéb baja sem volna, mint az, hogy még éhomra van, leszállt az ablak hidjáról, elővette a nagy bőriszákból a pálinkás butykost, a fehér czőkös czipóval, meg egy csoport apró kupiczával s minden embert megkinált vele.

Annyira imponált annak a másik két rabtársnak, hogy az egyik elfelejtett imádkozni, a másik káromkodni mellette.

De még Ráby is egészen ki volt zavarva általa magára parancsolt nyugalmából. – Előtte állt a legszerencsésebb vetélytárs, a kit az az asszony még a másik két vetélytársnál is többre becsült. A megalázott férfiúi büszkeség berzenkedett föl ellene. Hanem aztán megint jól esett a lelkének, hogy ime ezt is elérte a fátuma s ide került a börtönbe. Eszébe jutott, hogy egyszer épen őt akarták ez ember helyett elitélni, arra is visszagondolt, hogy a saját felesége maga is tudta ezt a cselszövényt s elősegítette; de most végre mégis rajta vesztett valamin, s börtönbe került. De közös börtönbe, a hol egymás szavát kellett hallaniok mindennap; egymás mellett aludniok. S ez még itt a börtönben is urat játszik s fumigálja az egész vármegyét.

A mint délre harangoztak, a tekintetes úr megzörgette az ajtót s arra rohant be hanyatthomlok a szolgálatra rendelt hajdú: «mit tetszik parancsolni!»

– Teríts fel.

Arra hárman is jöttek. Tányérokat, poharakat hordtak fel, megterítettek négy személy számára; aztán felhordták a gazdag lakomát, a mit a tekintetes úr saját szakácsa főzött a számára az átellenben levő komlókertben.

– No komáim üljetek hozzá!

A két másiknak nem kellett nagy kinálás. A jó gulyáshús-illatra Garabos uram elfelejtette a káromkodást; nem is lett volna rá oka. Kalabusz uram meg az asztaláldást tartotta egészen fölöslegesnek; csak a czibereleves kivánja meg azt a hosszú imádságot.

– Hát Ráby úr nem tart velünk?

– Köszönöm. Én két órakor ebédelek.

– Bécsiesen.

Aztán nem kinálta tovább. Nekiült a vendégeivel együtt s becsületet vallott előttük minden fogás, Ráby nélkül is olyan tisztára kitakaríták a tálat, hogy «móres»-nek való sem maradt benne.

Aztán bor is volt elég. S hozzá láttak.

Csak akkor keltek fel az asztaltól, mikor már Ráby ebédjét hozták; a szokott czitromos becsináltat.

Akkor aztán Karcsatáji úr leheveredett az ágyára, a két szobatárs meg odaült melléje s elkezdtek more patrio pipaszó mellett anekdotázni. Dehogy volt szó a szentek hegedűjéről! Hisz odakinn sincs jobb világ, mint idebenn. Garabos uram most már csak úgy fűszerképen használta az elbeszéléseihez a körmönfont «lánczhordtákat», Kalabusz uramnak is csak a nevetés közben járt rá a szája az «uram irgalmazz!»-ra.

A nagy urat igyekezett mind a kettő megnevettetni. Ez a tányérnyalók kötelessége.

Később aztán egy kicsit lefeküdtek, s jót aludtak délesti álomra a nagy ebéd után, a hogy uraknak dukál.

Rábynak ez alatt volt ideje a maga sorsa fölött elgondolkozni.

Milyen raffinirozott kiélesítése ez a börtönbüntetésnek, őt ilyen három emberrel egy ketreczbe zárni! A kik iránt egyenkint is ellenszenve van, hát még mikor összefognak.

Karcsatájit gyülölnie és bámulnia kellett. Az ilyen embert szeretik az asszonyok. A ki éppen ellentéte a sentimentalismusnak. A ki fel sem veszi a világot; a kit semmi baj ki nem hoz úri jó kedvéből. Tud rabolni vakmerően s a rablottat elajándékozni gavallérosan. Ez az ember segíthetne az ő dolgán. Hisz ennek folytonos összeköttetése van a külvilággal. Ennek nem szükség a Pápis czigányt bujtatni keresztül a kéményen, hogy levelet küldjön valahova; egyenesen a hajdúra bízhatja s az elviszi. – Jobb érzése undorral utasítá el magától ezt az ötletet. Neki ezt az embert meg kellett vetni; a kiről azt tudta, hogy közönséges útonálló volt; ha úri betyárkodásból tette is, de mégis csak piszkos mesterség volt az; – s aztán a mi annál is több és megbocsáthatlanabb: egy ember, a kinek Fruzsinka azt írta: a «Tied!» Hátha a mennyország kapúját nyithatná meg a számára, elfogadná-e azt tőle a pokol fenekéről!

Csak az estharangszó költögeté fel egymás után az alvó urakat. Akkor aztán mit csinálhattak? Elővették a kártyát s elkezdtek durnyizni. – Minthogy pedig pénze csak egynek volt közülök: annálfogva pénzre nem játszottak; hanem összefontak egy zsebkendőt jó kemény korbácsnak, s azzal annak, a ki benne maradt a durnyiban, a tenyerébe vertek. Természetes, hogy Karcsatáji Miska mind pecsenyévé verte a két játszótársának tenyereit, a míg a vacsora ideje eljött.

Akkor megint dörömbözött az ajtaján. Ezúttal maga a porkoláb jelent meg a hivására.

– Kérem ássan, a rab uraknak meg van tiltva vacsorálni, jelenté alássan.

– Hát csak azt a hideg pecsenyefélét hordasd fel Janosics. Meg veres bort küldj fel.

Meglett, a mit parancsolt, mivel hogy meg volt tiltva.

Akkor aztán elkezdte a két kompanistáját itatni. Lassankint annyira vitte őket, hogy Kalabusz uram kezdett «teringettéket» füzni a beszédje közé s Garabos uram végzé a mondatait «uram irgalmazz»-zal; a min Karcsatáji végtelen nagyokat tudott kaczagni.

Ez így folyt késő éjszakáig. Ráby már feküdt az ágyban, onnan nézte őket.

Egyszer aztán bejött a porkoláb.

– Jelentem alássan, az a parancsolat, hogy a rab urak ne csapjanak olyan nagy lármát, – a második viczispán úr oda fenn nem tud alunni.

– Hát ha nem tud alunni, keljen fel tánczolni. Te meg ne tátogj itt, mint a potyka a szárazon, hanem ülj le Janosics és igyál velünk!

Azzal a két rab úr nem volt rest, megfogták a porkolábot két kezénél fogva, leültették az asztalhoz negyediknek. Az eleinte szabódott, hogy nem illik, nem szabad – bizony megárt, nincs ő ahhoz szokva, de csak belediktálták a bort, attól aztán a porkoláb is megszelidült, ott ragadt közöttük. Utoljára elkezdtek dalolni, olyan nótafikálást csaptak, majd felverték vele a vármegyeházát, a porkoláb hangja hallatszott ki a devernyából legjobban. Az alispán csakugyan tánczolhatott oda fenn az emeleten, ha kedve tartotta.

A bor csodákat mivelt; vége felé Garabos uram kezdett imádkozni, keservesen zokogva bünbánatában, mig Kalabusz uram a gyáva mivoltát szidta az ilyen mihaszna kákompille embernek s úgy szórta maga körül a «tüzes istennyilát», mint egy Jupiter; a mitől a tekintetes úrnak olyan tréfás kedve kerekedett, hogy minden kezeügyébe akadó tányért, poharat a földhöz vagdalt.

A két ellenlábas szobatárs következetesen összeveszett. Garabos azért, hogy Kalabusz mért káromkodik? Kalabusz meg azért, hogy Garabos mért imádkozik? az lett belőle, hogy ölre kaptak, dulakodtak, az asztalt felfordították; Karcsatáji nevetve uszogatta őket, mint két marakodó szelindeket: «Ksz, ksz, csipd meg, fogd meg. Ne hagyd magad! Húzd le! Ksz, ksz!» utoljára belevágták egymást valamelyik ágyba, annak a feneke leszakadt alattuk, ott aztán hogyan, hogyan nem? elaludtak.

Csak a porkoláb volt még talpon; de az is úgy nyakban volt már, hogy mindenképen össze akart csókolózni a tekintetes rab úrral, a ki nem győzte őt magától eltámogatni; Janosics uram bornedves bajusza esküvel bizonyítá, hogy örök barátságot fog kötni kedves czimborájával mind a sírig – mind az akasztófáig! utoljára Karcsatájinak úgy kellett őt nyakánál fogva kilökni az ajtón s belülről zárni be magára a tömlöcz ajtót, hogy vissza ne jöhessen.

Ilyen volt az első napi búsulása a tekintetes úrnak a vármegye tömlöczében. A többi se lesz különb!

HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.

A mint a börtönben magára maradt Karcsatáji, legelébb is kinyitotta az ablakokat, hogy a nagy dohányfüst kimenjen, aztán megint pipára gyújtott. Mert az a füst, a mit az ember maga csinál, nem kellemetlen; csak a másé az.

– Alszik-e már, Ráby úr? kérdezé ágyszomszédjától.

– Naiv kérdés – e gyönyörű quartett után!

– No ha nem alszik, hát akkor épen a legjobb alkalom lesz, elbeszélgetni egyről-másról, a mi megtörtént ebben a tarka világban. A másik két atyafi alszik már, mint a juhászbunda. Tudniillik, hogy nincs szükségem tanúkra, ahhoz, a mit Ráby úrnak akarok mesélni.

– Hallgatom. Nem vagyok álmos.

– Még kevésbbé lesz az, ha végig hallgatja. Két patiensnek jól esik, ha egymásnak a baját elmondhatja. Mi pedig egy bajban szenvedünk mind a ketten; csakhogy az úr még a könnyebb beteg, mert az urat még csak a hideg leli tőle; de én már az «orommal is túrom a földet», mint a Csonka Laczi hajdúja bizonyítá az uráról. Velem járatta még csak meg igazán az a veszedelmes szép asszony. Kettőnk közül én átkozom azt most jobban.

– Én nem átkozom őt.

– No akkor hát az úr porczellán ember. De én csak olyan Ádám agyagjából készült ficzkó vagyok. Hadd kezdjem legelébb is ott ezt a történetet, hogy miért lettem én Gyöngyöm Miska? Hiszen magamnak annyi birtokom van, hogy ha nem engedném minden embernek, hogy engem lopjon, hát nem tudnám a jövedelmét hogyan elpusztítani. Ennek is ez a két fekete szem volt az oka. A bizony. Tudtam én azt, hogy más is bolondul utána. Legnagyobb szálka volt a szememben ez a Petray szolgabíró. Átkozott szép ficzkó. De hát az teszi meg, hogy ő azt a viseletet hordja, a miben az őseink ragyogtak, minket meg ahhoz a czopfos módihoz szoktattak; nekem se tetszenék, ha asszony volnék, az olyan férfi, a kinek ki van toldva a feje hátul egy kis kutyafarkkal. Ne vegye rossz néven Ráby úr. Sokat tesz az asszonyoknál a külső figura. Aztán meg mikor perorálni kell, akkor nincs olyan hős Pest vármegyében, mint a Petray sógor, mikor rágyujt a dikczióra, azt hinné az ember, hogy most mindjárt levágja a németet az utolsó szálig; pedig hát csak egy akkora katona keresse, mint a kis ujjam, hát lefekszik az ágyba s fedőt melegíttet a gyomrára.

– Tudom.

– Hanem azért úgy megüli azt az orácziót, mint én a nyerges lovamat. Aztán az a furcsa, hogy az asszonyok, a kik különben nem szeretik, ha sokat deklamálnak nekik, mikor egyszer valaki abban a phrasisőrölő száraz malomban, a congregatión, előáll egy pattogó oráczióval, hát egészen belebolondulnak érte. A szép feketeszemű tündér, a kinek együtt udvaroltunk, egyre azzal szekirozott, hogy milyen derék, bátor ember az a Petray; hogy az milyen hatalmasan vissza tud vagdalni a császárnak a megyegyűlésen, csak úgy zeng a viváttól az egész szála! Könnyű visszavagdalni a császárnak, mondék én, mikor az harmincz mértföldnyire van innen, s soha sem hallja meg, a mit Petray uram beszél; aztán a ki a teremben van, mind vele egy véleményen van; egynek se tetszik a pátens. Az orátor előre tudhatja, hogy a mit mondani fog, mindenre vivátozni fognak. Oda nem kell kurázsi. De tegye meg valaki azt, a mit én teszek, hogy szólaljon fel ellenkező értelemben. Mondja meg a renitens uraknak, hogy bizony nem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, magatok felé hajlik a kezetek, mint a kuruti szenteknek, megérdemlitek, hogy kifordítson a bőrötökből a fölséges német!

– S ön ezt el merte mondani! szólt Ráby s most már félkönyökére dűlt az ágyában.

– Hát a tündér is azt kérdezte tőlem. No Karcsatáji, ha maga ezt el merné mondani a congregatión, hát akkor magát tartanám a legbátrabb embernek a vármegyében. Elmondom én! Nem is kellett nekem iródeák, hogy a dikcziómat elkészítse. Nem kell nekem oda nyereg. Megülöm én a szilaj csikót szőrén is. A szép tündér egy pompás dohányzacskót stikkolt annak a jutalmára, a ki a jövő gyülés alkalmával legvitézebb hős lesz. Én fogadtam, hogy az leszek; viz mentében úszni gyerek dolog; de víz ellenében, az a legény! Meg is tettem én azt; ott ragyogott az a két szép fekete szem akkor is a karzaton, egészen bevilágítá a szálát, mikor bejött, mintha két lámpást gyújtottak volna meg. Előttem beszélt Petray, a pátens ellen, szokás szerint; régi pattogó phrasisok. Szinte tudta már, hol kell pausát tartani, hogy a nemes galleria közbevivátozhasson. – No megálljatok! Majd ha én rákezdem! Akkor lesz itt furcsa ordítás mindjárt. Készen voltam rá, hogy a mint én elkezdek oppozicziót csinálni az egész vármegyével szemben, milyen ónodi gyűlés lesz itt egyszeribe! Azt a scénát nézze meg aztán a szép istenasszony, mikor minden ember felpaprikázva ugrál fel helyéről s tüzet, lángot, patkószegeket okádik ellenem. Én pedig állok valamennyivel szemközt, s százfontos gorombaságokat hajigálok jobbra-balra, s azzal a stukatur-repedeztető hangommal túlkiabálom az egész czétust! Az lesz az igazi hajczihő! De hát egészen máskép történt ám, mint ahogy én kiszámítottam. A mint elkezdtem beszélni s odavetettem egy ötvenfontos goromba igazságot a gyülés szeme közé, a helyett, hogy mind rám förmedtek volna, ellenkezőleg, egyszerre olyan csendesség lett, hogy az órám ketyegését a zsebemben meg lehetett hallanom. S aztán nem hogy felugráltak volna, s az ökleikkel, meg a kivont kardjaikkal hadonáztak volna a fejem körül, a mire készen voltam, hanem bámulva nézett rám minden ember, s láttam igen sok ábrázaton, hogy nagyon tetszik az, a mit elkezdtem; várják, hogy folytassam.

Ráby most már egészen felült az ágyában.

– Jó lett volna, ha akkor ott lett volna Ráby úr, hogy súgta volna, mit mondjak? De engem ez a nem várt csendesség confundált. Az ötvenfontos igazság után következni kellett volna a százmázsás argumentumoknak. Hanem azokat én nem hoztam magammal. És csak mosdatni jöttem ide, de nem törülgetni is. Hogy ellent nem mondott senki, kijöttem a contextusból; vettem észre, hogy nagyon magasan kezdtem, mint a somogyi gyerek a zsoltárt, s mikor feltekintettem a karzatra, tizenkét Fruzsinka kisasszonyt láttam magam előtt, a ki tizenkét legyezővel hajtja rám a szelet. Elkezdtem okosan beszélni; – az meg olyan, mint mikor a szabólegény lóra ül; tudtam, hogy visz valahová az a ló; de hogy hová, azt ő tudja. Egyszer aztán a veritékhullatás közepett belekiáltja a beszédembe az a vén pókhasú táblabiró, a Laskóy, ezt a szót: «jaj Gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» S erre, mintha egy puskaporos akna sülne el alattam, felrobban az óriási kaczagás köröskörül az egész teremben. Én azonban csak azt az egy nevető arczot láttam a karzaton, melyet nem is igen igyekezett az a nagy festett legyező kegyelmesen eltakarni. – De a kit ledobott a ló, nem igyekezik olyan sunyimódra elkotródni, bukása theátrumából, mint a hogy én ez összemorzsoló röhejzápor közül kimenekülni igyekeztem. Még az a zsiros dolmányu áporkai nemes is a szemembe kaczagott. – Aztán délben a többi urakkal együtt a főispánhoz voltam ebédre híva. Tettem magamat, mintha fel sem venném az egész casust: compareáltam. De több mérget ettem én ottan, mint czukerpakerájt. Minden ember azzal szólított meg, hogy «Gyöngyöm Miska!» s ebéd után, mikor a pipázóba átmentünk, a Petray odajött hozzám, s megkinált a dohányával. Ráismertem a gyöngyös dohányzacskóra. Ekkor jött az a furcsa gondolatom, hogy «no hát, ha én Gyöngyöm lettem, hát legyen ez is az én gyöngyöm!» Nem kellett hozzá nagy tudomány; összeszedtem öt-hat korhely czimborát, nem kellett nekik nagy biztatás, lovat, fegyvert adtam nekik; az ábrázatomat valóságos futó betyár frizurával úgy elváltoztattam, hogy senki rám nem ismert. Mikor aztán a Petray szolgabiró a sedriák végeztével hazafelé utazott volna, egy kis kerek erdő mellett útját álltuk, a czimboráim elszedték tőle az óráját, erszényét, én magam a gyöngyös dohányzacskóját. Ez volt az első herculesi facinusom. – A következését kitalálhatja Ráby úr. A Karcsatályi Miska, meg a Gyöngyöm Miska két különböző személy. Az egyik elől elfutnak az asszonyok, a másiknak meg utána futnak. Futottak biz én utánam a férfiak is, s én gyönyörüségemet találtam mind a kettőben. Furcsa élet az a betyárélet! Hanem hát egyszer megunja az ember. Jóllakik vele. Aztán a szép leány is férjhez ment, kapott egy derék, jó, jámbor férjet s azt mondják, hogy igen jó asszony lett belőle. Hát hisz, a betyárbul lesz a legjobb pandur. Nem az én hibám, ha elromlott a dolog. Ez ugyan úgy hangzik, mintha én most mentegetném magamat. Van eszemben? Hanem azért mondom ezt el, mert nekem van az úrra nagyobb panaszom, nem az úrnak én rám. Én szeretném azt jobban, ha az úr most a helyett, hogy a génzengúz szentendrei parasztok kedveért itten ül, ülne inkább a visegrádi tiszttartói lakban, s Fruzsinka tensasszony ott köpültetné a vajat s melleztetné a libákat. Mert a fészke üresen maradt, az én nyakamba szakadt a nagyobbik veszedelem. Az asszonyság, mint tudni méltóztatik, Petray szolgabiró úr védszárnyai alá menekült. A mint azonban azt a fatális levelét, a mit hozzám írt, elfogták, minek következtében aztán Lievenkop és Ráby úr engem párbajra kihivott, annál az emlékezetes találkozónál a zsámbéki ócska templom mellett, hát ennek az lett a vége, hogy Petray, megtudva az egész casust, e miatt keserves szemrehányásokat tett a hozzá menekült bájos védencznek; úgy, hogy mint hallom, e naptól fogva úgy éltek egymással, mint férj és feleség, minden nap összeverekedvén. Néha Petray három nap sem mehetett ki a szobából, úgy össze volt karmolva a pofája. Utoljára is a menyecske unta meg ezeket a mézes heteket s egy szép napon búcsút vett a kapufélfától s ott termett nálam.

Ráby mérgesen vágta vissza magát az ágyába s a fal felé fordult.

– Soh’ se tessék hátat fordítani olyan nagyon! Bucolicus poéma lesz ebből, nem fescennina. Én már akkor felhagytam mindenféle Gyöngyöm Miskasággal. Kibuzogtam a régi haragot a vármegye ellen; hozzá fogtam a gazdaságom rendbeszedéséhez, a czimboráknak kiadtam a rendeletet, hogy többet ne járogassanak hozzám; ha kell nekik valami, hát izenjenek be, kiküldöm az erdőre; de én többet velük Gyöngyöm Miska nem leszek; mert én meg akarok házasodni. A szomszéd torbágyi grófnak volt egy gyönyörűséges comtesse, a vagyon a fiágé, a leányok csak kiházasítást kapnak, azért földesúrnak is odaadják. Ugyanannak pedig a Csajtay Gazsi barátom is udvarolt, s azt mondták, hogy tetszett is a fiú Eulália grófnőnek. Egygyel több ok, hogy elvegyem. A szülőkkel már rendben voltam; az esküvőre ki volt tűzve a határidő, akkor áld meg az Isten azzal a nagy szerencsével, hogy a szökevény szép menyecske hozzám menekül. – Ezt nevezem fölösleges áldásnak! – Nem csuklott az úr abban az időben? – Ej, de sokat szidtam magamban! – Nem akarok én a X-ik parancsolat ellen véteni. Nem kivánom én a felebarátom feleségét – mostan! tartotta volna kalitkában, ha elvette. – Ej, de nagy bajt csinált nekem az odajövetelével. Én mindjárt az első órában igyekeztem vele megértetni, hogy egész szolid ember lett belőlem. Láthatja, templomot építtetek a falumban. Megbántam bűneimet, bőjtölök, vezeklek. Nem játszom többet a Gyöngyöm Miskát, a bandát is feloszlattam. Csakhogy hát az van benne, hogy a milyen könnyű az asszonyfélét elbolondítani, mikor elcsábítjuk, épen olyan nehéz elámítani, mikor le akarjuk rázni a nyakunkról. Gyanút fogott. Ha én császár volnék, a politzájt, perzekutorságot mind asszonyokra biznám. Megtette, hogy a leveleimet is elfogdosta. Kegyelmes szent Isten! az volt aztán a tatárjárás, a mit velem elkövetett. Azt gondoltam, hogy szélylyel tép. Aztán boszút esküdött és ott hagyott. Azt gondoltam, hogy már most észre tér s visszamegy az urához és kibékül vele.

Ráby a fogait csikorgatta.

– Tudom, hogy nem ment. Dehogy tért észre. Most kezdett el még csak igazán öregében bolondokat csinálni. Nem tudom én, ki lehet az a Villám Pista? Nem hallotta az úr hírét?

– Ugyan hol hallottam volna? hiszen tíz hétig betegen feküdtem, mint egy darab fa.

– Magam is csak annyit tudok, hogy az az én helyettesem. Mindenféle tekintetben. Annak a bandának a vezére, a mit én elcsaptam magamtól. Átkozott vakmerő ficzkó.

Azt kell hinnem, hogy ezzel kötötte magát össze a szép asszony. Van okom erre a hitre, mert egyszer csak az történik, hogy a mint az én kis menyasszonyom, a torbágyi comtesse az apjával együtt hozzám jönne háztűznézőbe, az erdőn körülfogják Villám Pista legényei; maga is ott volt a vezér; a grófot becsukják egy csőszházba s ott tartják három napig sült szalonnán; a comtessett meg elviszik szépen az én vetélytársamhoz, a Csajtay Gazsihoz, s férjhez adják hozzá, velem már csak levélben tudatják, hogy a menyasszonyom Csajtay Gazsiné lett.

Ráby Mátyás a paplan alatt elkezdett kaczagni, mintha az ördögök csiklandozták volna a talpát. Jól esett neki, hogy egyszer valahára mást is bolonddá tettek már. Hogy utólérte a bűne az átkozott vetélytársat! Még Gyöngyöm Miskának sem elég lenni. Még ő fölötte is van villám, ha nem is az égben, legalább az erdőben. Hahaha!