Part 21

Épen az asztalnál ült s akkor költötte el a csirke-becsináltat. Jól eshetett neki, mert az utolsó csontocskát is leszopogatta.

Mikor az elnököt belépni látta, felállt és megtörölte a száját. Daczos tekintetet igyekezett mutatni.

– Servus! mondá a főúr, körültekintve. Nos hát meg van-e elégedve az úr a mostani szállásával?

– A mennyiben börtönnel meg lehet elégedve az, a ki ártatlannak érzi magát.

– No hisz az majd ki fog tünni a processusból. De legalább, a míg a pöre tart az úrnak, itt elég jó helye lesz. Jól ebédelt, látom. Tiszta fehérneműt is kapott?

– Úgy gondolom, hogy a hajdani szolgálóm hozta el a szállásomról utánam. Igen hűséges cseléd volt.

– A hajdani szolgálója. No jó. Több hűséges fehérszemélyre nem is emlékszik az úr? Hát könyveket is hoztak az úrnak valahonnan? hogy el ne unja magát. Tacitus, Horatius. Nagyon jó. Böskének híják a szolgálót ugy-e? Jól kiválasztotta a könyveket! Hát aztán egy kis külömbség csak van mégis a mostani, meg az eddigi szállása között?

Ráby Mátyásnak a fejébe ment a vér erre a szóra. Közel volt hozzá, hogy a vizes korsót a kérdező fejéhez vágja erre a visszaemlékezésre.

– Az nagy méltatlanság volt, a hogy velem bántak, szólt kifakadva. Ha nem tekintették bennem a magyar nemest, tekinthették volna a császár megbizottját.

– Bihászman? Hát már most azt hiszi az úr ugy-e, hogy ezt a változást a tegnapi és a mostani állapot között a császár közbenjárásának köszönheti?

– Meg vagyok felőle győződve, hogy ő fölsége nem engedi hű szolgáját nyomorultul elveszni.

– Jól ismeri a mi fölséges urunkat. Ő valóban nagyon kegyes. Az úr még az nap, hogy becsukták, tudott írni levelet a császárhoz s azt fel tudta küldeni hozzá. Bámulom a talentumát. Nagy diplomata veszett el benne. A császár abban az órában elküldte hozzám a parancsát. Már tegnap reggel a kezemben volt.

Rábynak az arcza kigyulladt.

– És engem mégis tegnap délben vetettek a legmélyebb börtönbe, a mozdulatlanságig meglánczolva, egy hideg, penészes oduba: a hol az őrülés környékezett.

– Az ám. Mert tudja az úr, hogy mi történt a császár levelével?

– Mi történt?

– Ez ni.

A főúr ezzel elővonta az oldal-zsebéből a lepecsételt levelet s oda tartá Ráby elé.

– Ön fel sem bontotta azt?

– Nem: valamint az ezután következőket sem fogom felbontani. És hiába firkál az úr erről a helyről a császárnak többet. Ha van az úrnak védelme hazai törvényeink szerint, vegye elő, védje magát; de minden erőködése a törvényen kívül álló eszközökkel innen kiszabadulni, haszontalan vergődés s csak a lánczát fogja szűkebbre szorítani vele. Jól körülnézzen az úr és gondolkozzék rajta, a mit rövid fogságában eddig is tapasztalt. Háromféle börtönét ismerte meg az úr ennek a háznak. Az első is rossz volt. Onnan az úr a császárhoz recurrált, hogy szabadítsa ki. Akkor még rosszabb helyre jutott. Most tűrhető helyen van. Kitalálja e három grádicsnak a titkát?

Ráby csak a fejét rázta.

– Nem találja ki? No jól van. A tegnapi börtöne, úgy tudom, azelőtt fás-pincze volt. Az ilyen helyen százlábu bogarak, scolopendrumok szoktak lenni, a miknek a marása fájdalmas. Csipték önt?

Ráby vállat vont: micsoda kérdés is ez?

– No ebben a szobában nincsenek százlábuak, hanem hagyok én itt az úrnak a helyett scorpiókat. Hát nem találja ki az úr, hogy minek köszönheti, hogy onnan kihozták és most itten lehet? Hát nem mondta meg az az ing, a mit felvett magára, nem mondta meg az az étel, a mit megizlelt, hogy kinek a keze takargatja be az úrnak a fejét a megérdemelt csapások elől? Hát majd ha egyszer ez a rossz szive megsúgja ezt a titkot: az lesz az úrnak a skorpiója, a ki éjjel-nappal marja ebben a szobában.

S e szónál «ez a rossz szive» a mutató ujjával odabökött arra helyre Rábynak: s az olyan volt, mintha karddal szúrt volna rajta keresztül. Mert az a rossz szív egyszerre rátalált a maga scorpió fészkére, a daczos fő aláhanyatlott, az arcz elsápadt.

A főúr megfenyegeté őt mutató ujjával:

– Mindennap találkozni fog az úr ezzel a gondoskodással, a mit ma tapasztalt, de vigyázzon magára, hogy ne recividázzék, mert lefelé még sok grádics van előtte.

Azzal megfordult s magára hagyta a rabot.

Mikor Rab Ráby egyedül maradt, lerogyott a székére s homlokát odafekteté arra az abroszra, a minek a virágai olyan sokat tudnak neki beszélni arról, a kinek a keze azt fonta-szőtte, a ki őt betakargatja!

És attól fogva megtalálta börtönének legkínzóbb skorpióit.

HARMINCZADIK FEJEZET.

(Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc a tevmlevtzbenn.)

Az a négy ágy pedig nem azért volt abban a szobában, hogy Rab Ráby sorba háljon bennük, hanem hogy alkalom adódván, azokát hozzá illő szobatársak foglalják el időjártával.

Egynek már volt is gazdája. Nemes Kalabusz úr ebben az órában épen sétálni volt kinn a megyeház udvarán. A börtönőr: Janosics uram Rab Rábyt is megkinálta, ha nem tetszik-e egyet sétálni a friss levegőn? még fél órája van rá. Hogy aztán Ráby megköszönte ezt az ajánlatot, akkor kimutatta a számára, hogy melyik ágyban fog hálni; jobbról az ablak mellett. Aztán azt is megmagyarázta neki, hogy a két ablak melletti ágy előkelőbb nemes urak számára való, a két másik, az ajtó mellett, ellenben csak az ordinárébb nemes urakat illeti meg. Kalabusz uram is ilyen fajta. El van itélve öt esztendőre testamentom-hamisításért, a mi igen nevezetes dolog volt. Kettőt már leült belőle, még van neki hátra három.

Hát biz arra Ráby nem igen volt büszke, hogy ilyen szobatársra tett szert. Válogatós volt. Jobban tetszett neki a Pápis czigány, meg a Csajkos társasága. Azok derék, characteres rablók voltak. De hát a Noé bárkájában ne kérdezze egyik állat a másiktól, hogy miért került oda.

De hát ha még csak hamisító lett volna Kalabusz, azzal Rab Rábynak nem lett volna semmi baja. Egyéb hibája is volt annak.

Azaz, hogy talán nem is hiba, inkább virtus. Sokan annak tartják. Pietista volt.

A mint a sétából visszakisérték a szobába, még csak jó napot sem kivánt az ujonérkezett szobatársnak, hanem odament az ágyához, letérdepelt előtte s elkezdett imádkozni.

Ez igen istenes foglalatosság, gondolá magában Ráby, s meghúzta magát csendesen, hogy meg ne háborítsa őt valahogy benne.

Eleinte csak lassan imádkozott Kalabusz és könyv nélkül; azután könyvet vett elő és abból imádkozott. Elmondta a hosszú litániákat. Megint elől kezdte.

Ráby kezébe vette a Horatiust, hogy majd ő is olvas valamit. Tiszta lehetetlenség volt. A folytonos «irgalmazz nékünk!» «könyörögj érettünk» minden verset decomponált. Le kellett tennie a könyvet aztán alá- s felsétálással tölteni az időt.

Gondolta, hogy majd csak vége lesz egyszer. De arra ugyan hiába várt. Megpróbálta megszólítani a szobatársát, kérdezősködni a családjáról. Hallotta az azt mind, felelt is rá, de aztán megint csak folytatta, a hol elhagyta.

Utoljára belenyugodott Ráby. Meg kell ezt már neki szokni, mint a molnárnak a malomzörgést. Ez már hozzá tartozik a tömlöcz beneficziumaihoz, úgy látszik.

Az este is bekövetkezett, lefeküdtek. Kalabusz uram még azalatt, hogy a csizmáját lehúzta is, imádkozott. Csak akkor hagyta el, mikor elaludt. Aztán nagyon rossz alvó volt, s a mint valami álomrém felrezzenté, egyszerre rákezdé az imádkozást. S Ráby is rossz alvó volt. A mint egyet fordult az ágyában s a nyoszolya elkezdett nyikorogni, Kalabusz rögtön fölébredt, s kész volt az imádkozás; úgy, hogy Ráby a kezét sem merte megmozdítani, hogy fel ne költse.

Azzal vigasztalta magát, hogy talán csak erre a napra tartotta a fogadása Kalabusznak ezt a mérték feletti kegyeskedést, s lesz annak valamikor bőjtje; de biz az másnap korán reggel már a «Szentek Hegedüjével» ébreszté fel megint Rábyt; s nem volt abban se szünet, se vakáczió; még azalatt, a míg mosdott is, az ábrázatjával félig a vizes tálban, nem hagyta felhivatlanul az ég boldog lakóit, a míg a fogkefével dörzsölte a fogait, addig is könyörgött, s mikor délben az ételt behozták, Rab Ráby már el is felejtette az ebédet, a mikor még Kalabusz folyvást mondta az asztaláldást.

Gyötörte ez az ember. Hisz az ő szive is tele volt érzésekkel, a mik ki akarnak törni az ég felé, de ez a motollára szedett könyörgés mind visszazavarta. Csak az éj csendjében tudott egy sóhajtást küldeni fel ahhoz a Mindenhatóhoz, a ki tudja, hogy miért «kell» az embernek szenvedni idelenn?

Az ő imájának nem volt határozott alakja. Kiszabadulni? Hisz ahhoz nem kellenének föld feletti csodák. Csak szépen meg kellene adnia magát, s kegyelmet kérnie ellenségeitől, de ő küzdeni akart velük még tovább is, s mikor hatalmukban volt is, diadaláról álmodott. Hát még miért imádkozhatnék? Boldogságért? Nem saját maga rontotta-e le azt? Ki fordíthatja azt meg, a mit ő elrontott? Ki adhatja vissza neki azt az ártatlan kedélyt, a miben oly nyugodt örömei voltak? Ki törölheti ki emlékéből az őrjöngő szenvedély elmult gyönyöreit és fájdalmait? Miért imádkozzék? Kiért imádkozzék? Az elszökött hűtelen hitvesért-e, vagy a hűségében elhervadó leányért? Nem jobb volna-e, ha hirtelen halállal ragadná el innen mind a kettőt Isten! rá nézve is, azokra is? Hiszen ő rontotta el mind a kettőnek az életét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így folyt le egy pár hét a börtönben, csendes imádkozás között. Ráby kitalálta végre a módját, hogyan szerezzen magának egy-egy kis időre megpihenést. Ő meg Horácz ódáit kezdte el fenhangon szavalni. Azalatt, a míg ő a verset mondta, a vezeklő elhallgatott. És ha épen akkor térden talált csuszkálni a padlón töredelmes áhitattal, felugrott talpra s aztán elkezdett járkálni alá s fel, hátratett kezekkel, s a közben vasvilla szemeket hányt rabtársára.

Különösen haragos volt, mikor ezt a verset kezdte elszavalni Ráby:

«Non ebur, neque aureum Mea renidet in domo lacunar.» (Se arany, se elefántcsont Nem fénylik házam mestergerendáján.)

Pedig találó volt a vers; mert itt biz nem fénylett.

Egyszer fel is fortyant érte.

– Már nem tud az úr más ódát deklamálni?

Nem igen beszéltek különben egymással.

– Mi rosszat talál az úr ebben az ódában?

– Azt, hogy az első sorban az van, hogy «non» és «neque».

– Hát mi rossz van abban?

– Mi rossz van abban? Hát az van benne, hogy mikor valaki imádkozik, aztán egy másik ezt a szót találja kiejteni «nem», az egész imádság füstbe megy s újra kell kezdeni.

– De mondja meg az úr, miért imádkozik olyan megátalkodott buzgósággal? El van rá itélve?

– Hát csak!

– Hiszen nem ölt az úr embert, hogy olyan nagy terhet érezzen a lelkén. Ha kiállotta az emberektől diktált büntetését, az égiek megbocsátanak ingyen kegyelmükből.

– Épen az, hogy nem akarom kiállni az egész rám itélt büntetést. Hát tudja meg az úr. Az első éjjel, mikor ide bekerültem, álmomban egy nagy ezüst szakállú ősz férfiu jelent meg előttem s azt mondta, hogy akkor szabadulok ki ebből a börtönből, a mikor a Szentek Hegedűjét ezerszer keresztül imádkoztam.

– Ezerszer! Hát aztán hány telt már le?

– Ha az úr mindig ki nem zavarna belőle, ma lenne a hétszázadik.

– Szent Kajafás! Még háromszáz van hátra.

A szegény jámbor ember azóta mindig végig hadarta az egész vastag nagy imádságos könyvet, annak minden könyörgéseit, még a szárazon és vizen utazók, az «árvizek és szárazság ellen való», a «férjhezmenendő leányok» s a «gyermekágyból felgyógyult asszonyok» imádságát is.

Ráby átlátta, hogy ez hát szobatársára nézve életkérdés s többé olyan ódát nem szavalt fenhangon, a melyben valami «non» fordult elő.

* * *

A másik hét végén aztán egy kis változatosság adta elő magát unalmas börtönéletében.

Janosics uram egy reggel azzal jött be, hogy egy harmadik szobatárs is érkezik; a neve Garabos János. El van itélve két esztendőre.

– Mi a vétke?

– Blasphemia. (Káromkodás.)

Terring… (pardon!) az már csak virtuóz egy káromkodó lehet, a ki ezzel a tulajdonságával ilyen magasra fel tudta vinni! két esztendőt kapni!

– Már ötödször van érte bezárva. Incurabilis.

Az elővigyázati intézkedések nem nagyon biztatók voltak. A másik két rab úr számára cserép mosdótál és korsó volt készítve, ennek az ágya mellé bádog-edényeket helyeztek el s a csizmahuzóját odalánczolták az ágy lábához.

Nemsokára megérkezett ő maga is. Alacsony öreg legényke volt, de olyan peczkesen járt, mintha Góliátnak meg Absolonnak képzelné magát, erőre és deli szépségre nézve. Az orra pedig félre volt ütve, s a pofája tele sebhelyekkel, a bal szemöldöke erősen igyekezett eltakargatni a folyvást hunyorgató szemét, egy kissé biczczentett is az egyik lábára; hanem azért a fél bajusza (a másikat ki tudja, hol hagyta el?) úgy ki volt pödörve hegyesre, mint az egyszarvu öklelője s csak úgy vicsorgatta az agyarát alóla. A sarkantyúi úgy pengtek, mintha láncz lett volna a lábán.

– Pálinkás jó reggelt urak, úrfiak, válogatott czigánylegények! Hát hogy mint ityeg a fityeg?

Ez a beköszöntés épen az imádkozó Kalabuszt találta legközelebb. Az csak elszörnyedve hőkölt hátra s ijedtében leült az ágyára.

– Héj porkoláb! Birkaláb! Szarkaláb! Hát ez itten ki lova, csikaja; ez a másik két fancsali pofáju bébillér?

Janosics uram nevetett rajta.

– Majd megismerkedik velük Garabos uram, lesz rá ideje.

Az újon érkezett oda akarta letenni az iszákját az ablak melletti ágyra. Janosics uram figyelmezteté, hogy nem az lesz az övé, hanem az a másik van már felszerszámozva az ajtó mellett.

No megeredt erre a czifra mondások jégesője.

– Hátha a szentséges római pápa akarna itt feküdni ezen az ágyon? Négyszer voltam én már itten, mindig ez volt az én ágyam, az én szöglém; az apám, a nagyapám, a szépapám, mind ebben a szöglében nyugodott. De ezt a Messiásnak sem engedem!

A porkoláb aztán megsúgta neki, hogy biz azt az ágyat nem ilyen szentséges személyek teszik számára elvitatottá, hanem hogy egy tekintetes úr számára van reserválva, mihelyt azt behozzák. Meg is súgta neki a nevét, hogy a többiek ne hallják!

Erre a névre megnyugodott Garabos uram. Úgy látszik, respectusa volt előtte. Akkor aztán elkezdett fütyülni, olyan hegyesen és czifrán, mintha még fütyülve is tudna káromkodni.

Kalabusz csak csóválta a fejét és nagyokat sóhajtott. A füttyszó és a káromkodás szintén úgy megzavarja az imádságot, hogy annak minden sikere kétessé válik.

Az új lakó úgy járkált alá s fel ebben a szobában, mintha ő volna itt az igazi árendás; még Ráby is félrehuzódott előtte.

Hallgattak, mint a nyúl.

De Garabos uram tudott magában is káromkodni. Szidta a jelen nem levőket, a földön lakókat és a föld felett levőket, sőt egész tárgy nélkül is tudott káromkodni. Olyan volt az neki, mint mikor az énekes a hanglajtorjában gyakorolja magát.

Szegény Kalabusz nem jutott hozzá, hogy imádkozzék.

Egyszer aztán ebédre harangoztak. Garabos uram már tudta régi praxisból, hogy mit jelent ez a harangszó? Odaült az asztalfőre, mint a ki itt a legöregebb, s kihúzta a csizmaszára mellől a fehérvári bicskáját, s odafente az asztal széléhez.

De ugyan megjárta vele! Mert a porkoláb czibere-levest hozott be egy nagy tálban, a mi elég volt kettőnek.

No ha még erre sem káromkodta volna el magát.

– Hát a ki istenfája van a keseredett lélöttyének! Disznó vagyok én, vagy micsoda, hogy nekem moslékot küld a vármegye? hogy fulladna bele viczispányostól!

– Péntek van! Garabos uram! magyarázá a porkoláb. Aztán csak keverni kell, van abban gánicza alul.

– Hát aztán csizmástól menjek bele ebbe a Noé átkozta kóficzba, vagy úgy leffeljem fel a nyelvemmel, mint a kutya? Dühödjön meg, a ki komponálta.

– Dehiszen itt a kanál hozzá, csak ne haragudjék kegyelmed.

– Hogy a nyavalya járjon vele ordinánczot, a ki az ilyen habarnyiczát feltalálta.

– No csak ne káromkodjék Garabos uram olyan csunyául!

– Miért ne káromkodnám? Ez itt az én tömlöczöm! Itt én itthon vagyok! Otthon parancsoljon a vármegye! Bőjtös levest egyem; aztán ne káromkodjam? Hát az a másik miért nem zabál együtt velünk?

Ez Rábyra czéloztatott.

– Az extrakoszton van, később küldenek neki.

– Fulladjon meg tőle!

A porkoláb aztán otthagyta őket a habarékkal együtt.

Garabos uram elvégre mégis csak palástul veté a gyomrát a czibere-levesnek, s hozzálátott a pofázásboz. (Ni hogy ragad a jó stylus!) S ez volt az első pillanat, hogy elcsendesült. A mit rögtön sietett is felhasználni a másik asztaltárs, Kalabusz uram, előkapva rögtön a Szentek Hegedűjét, s rákezdte elébb a szegény emberek asztaláldását, azután a gazdag emberek asztaláldását, utána az úrvacsorája előtt mondandó imádságot, utoljára a husvéti páskabárány fölött mondandó ájtatoskodást.

Garabos uram csak nézett rá egy darabig. A szemei kimeredtek, mint a teknősbékának. Nagyokat nyelt, majd a torkán akadt a falat; tappogott a lábaival, meg-megállt a kezében a kanál. Utoljára lecsapta a kezéből a kanalat s nagyot ütött az öklével az asztalra s elkerítette, a milyen czifrán csak tudta.

– De már azt a jégenkopogó fapapucsos baráttánczát a karmelitába ojtott farizeus mivoltodnak! soha se jár le a garadja ennek az imádság őrlő pitlés malomnak? az ebengubáját!

Erre a goromba félbeszakításra Kalabusz uram elkezdte csendes hideg vérrel lehúzni a csizmáit a lábairól, leoldani a nyakravalóját a torkáról.

Garabos uram csak bámult, hogy mi lesz ebből?

– E biz a, mákos teremtette, meg akarja úszni a cziberelevest.

De nem arra való volt a neki vetkőzés.

Hanem arra, hogy Kalabusz uram a két kapczáját összegyűrte csomóba, azokat a nyakravalójával a két fülére kötötte; így aztán nem hallott semmit, nem zavarta meg az ájtatosságát a külvilágból eredő hang: folytathatta a hol elhagyta, s most már maga is hozzálátott az evéshez, a nyelési időközöket felhasználva az elmulasztott imádkozás helyrepótlására.

Akkor aztán az egyik imádkozott, a másik káromkodott, duettben: Ráby Mátyás meg olvashatta, hogy «Beatus ille, qui procul negotiis…!» (Boldog, ki hivatal nélkül…)

Utoljára is Garabos uram lett az, a ki nem állhatta ki tovább a versenyt. Az ő lova dőlt ki.

Oda vágta a tál közepébe a kanalát, hogy Kalabusz uramnak szeme-szája tele lett korpacziberével.

– Eb eszik többet egy tálból ezzel az istentiszteletben telhetetlen bőrharanggal! Hisz ehhez képest a bicskei vásáron koledáló vak koldus még néma barát! hogy rugnák ki a fogát azok a szentek, a kiket lábuknál fogva rángat le az égből! Mondj már egy Ament, lánczos menkü kerülgette! Mondd, hogy: Amen! Aztán «szentmártoni mákosrétes, kivül mákos, belül üres!» Mondjad rá, hogy Alleluja!

De biz azt Kalabusz uram nem tette.

Mire aztán Garabos uram kirugta a széket maga alól; s elkezdett megint járkálni nagy sarkantyú csörömpöléssel alá s fel és sorba vette a görbe áldásokat. – Egész arsenálja volt káromkodásokból! A bécsi fegyvertár nincs úgy megrakva ócska furcsa fegyverekkel, mint a milyen muzeuma volt Garabos uramnak czifra káromkodásokból. Kár, hogy valaki nem gyorsirta utána; egész florilegium lett volna belőle. A bekötött fülü Kalabusz meg annál hangosabban mondta a maga lerónivalóit.

S ez így ment napestig.

A szegény közbeszorult Ráby aztán csinálhatott, a mi neki tetszett.

Puritán kedélye ép úgy undorodott a mosdatlan szitkoktól, a hogy sérté az érthetetlen imahadarás. Hát még a kettő együtt.

Már ezt pedig meg kellett szoknia; mert ezek, a mig csak el nem aludtak, mindig ezt folytatták, az egyik szidta a szenteket, a másik meg magasztalta, s a mint felébredtek, mindjárt rákezdték. Néha már az ágyban fekve Garabos uram kidült a maga munkájából; de a másik nem engedte elaludni: még az győzte a dicséretet; akkor aztán Garabos felkapta a sarkantyús csizmáját, odavágta Kalabusz uramhoz, egyiket a másik után; az meg visszahajigálta azokat az ő fejéhez; utoljára kiugráltak ágyaikból, egymás hajába kaptak, birkóztak, egymást a földre teperték, megdögönyözték, asztalt, széket felforgattak: Rábynak kellett őket mindig szétválasztani. – No, ez szép mulatság lesz, ha soká így tart.

HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.

(Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzben egi bizonioss tekintetess vr?)

Egy délelőtt nagy sürgés-forgás támadt a nemes rab urak szobájában. Hajdúnék jöttek a szobát felsikálni, lepókhálózták a falakat hevenyében, madárlépes vesszőket raktak ki a legyeknek, s a negyedik ágyat tisztába húzták, selyem paplant is adtak hozzá, s a porkoláb maga sajátkezüleg verte be a szeget a falba az óravánkos számára. Ma érkezik meg a tekintetes úr.

Ráby csakugyan kiváncsi volt rá, hogy hát az miféle új felvonást fog beledolgozni az ő tragicomoediájába?

Tizenegy óra felé nagy fenhangon discurálva jött a folyosón a nagy ünnepélyességgel várt rab úr, a porkoláb egész alázatossággal nyitotta előtte az ajtót s csakhogy kezet nem csókolt neki.

Rábynak úgy tetszett, mintha rémlenék előtte valami ebből a physionomiából; de nem tudott rá tökéletesen visszaemlékezni. Czopfba fonott, puderezett hajat viselt, elől tapirozott hajhurkákkal, törökösen lefelé hajtott bajuszt; öltözete az akkori magyar divat szerinti volt; zöld kancza-mente, meggyszin nadrág, sárga csizmával aranynyal paszomántozva.

Mintha a vármegye minden hajdúja az ő szolgálatára volna rendelve, az egyik a pipáit hozta utána egy nagy öblös bőrtokban, a másik a dohányos börbönczéjét, a harmadik, negyedik mindenféle böröndöket és iszákokat, egy sietett az ágya elé a medvebőrt leteríteni, más a különféle átlagokat és kulacsokat rakta sorba az ágya mellé. A tekintetes úr észre sem látszott venni a másik három szobatárst, hanem egészen úgy rendelkezett, mintha az övé volna az egész vármegyeház.

Janosics uram pedig sietett neki elmondani a maga instructióit, hogy mihez tartsa magát a rab úr.

– Kérem ásson, a rab uraknak a tömlöczben dohányozni meg vagyon tiltva.

A tekintetes úr, mintha nem hallotta volna:

– Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset Janosics; de ne bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kospallagiból, tudja? Ki ne cseréljék; mert rá ismerek.

– Kérem ássan. Azt is meg kell mondanom, hogy a rab urak kosztja hetenkint háromszor tésztás-étel, háromszor hús-étel, egyszer pedig bőjtös eledel. Egyféle! a parancsolat szerint.

A tekintetes úr ezt sem bocsátá be fülein.

– No majd a szakácsom tudja, hogy mit kell főzni? Pénteken meg a Kametter halászhoz kell elizenni, hogy készítsen halászlevest; de csupa kecsegéből. Behozták a boraimat?

– Kérem ássan. Az a parancsolat, hogy a rab uraknak nem szabad bort inni.

A tekintetes úr jó, hogy figyelmeztetve volt rá:

– Ugyan, Janosics. Mikor a hordóból lehúzzák a borokat palaczkokra, maga legyen ott a bedugaszolásnál. Aztán gondja legyen rá, hogy a hűtő-vederben mindig friss víz álljon. Aztán a parádi cseviczét ki ne hagyja fogyni.

Ekkor nézett csak körül.

– Ugyan! Szalajtson csak egy hajdút le a szakácsomhoz, ide át a komlókertbe; izenje meg neki, hogy négy ember számára adja fel az ebédet; nem szeretek magamban pánizálni, hogy valaki a szobában nézze, mig én falatozom. Ha már egy társasággá lettünk, hát az én vendégem legyen az egész compánia.

– Az a negyedik úr ott – beteg koszton van; az külön kap vékony eledeleket onnan felülről.

Ráby hátat forditott a tekintetes úrnak; mutatni akarta neki, hogy biz ő sem sokat törődik vele.

– No mindegy; azért csak négy emberre kell rendelni az ebédet, a mi megmarad, nem vész az kárba.

– Aztán kérem alássan. Este nyolcz órakor már le kell feküdni a rab uraknak, hogy csendesen legyenek, mert idefenn fölöttük lakik a második viczispán úr.

– Úgy, igaz! Janosics, majd elfeledtem. Tartson ám készen elég tányért, poharat, hogy ha az embernek egyszer-másszor kedve szottyan, s jó kedvében egyetmást a földhöz talál vagdalni, hát másnap legyen készen másik. Aztán a rabok ne járjanak ezen a folyosón azokkal a csörömpölő lánczaikkal, mert azt ki nem állhatom. No most elmehettek fiaim, szervusz Janosics! Majd ha kell valami hát koczogtatok az ajtón; itt legyen a strázsa közel. Aztán bejöhetsz; de megtörüld odakinn a lábad.

Hajdú nép és várnagy kotródott nagy bukdácsolással ki a szobából.

Most aztán a szobatársait kezdte szemügyre venni a tekintetes úr. Igen joviális, leereszkedő úr lehetett. Személy szerint ismerte az első kettőt.