Part 20

Ráért rajta gondolkozni, hogy most hol van? Bejárhatta lelkével azt az egész házat, melynek minden termét, szobácskáját olyan jól ismerte, elkezdve a nagy gyüléstermeken, az archivumokon, a hivatalszobákon, a fiatalság pipatoriumain, egész addig a kis czukorillatú szobácskáig, a hol az a szelid rokkapörgés zenéje hangzott. Csak egy részét nem ismerte ennek a háznak: azt a földalattit; most már ez a tapasztalata is meg volt.

Vajjon meddig fog tartani?

Lehetetlen, hogy ha levelét megkapja a császár, őt rögtön ki ne szabadítsa.

Számítgatta, hogy hány nap kell ahoz?

Két nap oda, két nap vissza. Közben egy nap, hogy Rotheisel a levelét átadhassa az uralkodónak.

Öt egész nap!

Rettenetes idő! E rettenetes helyen!

Hátha még azt tudta volna, hogy a napokból esztendők lesznek s hogy ez a hely nem a legirtózatosabb ebben a házban?

Bizonyosan szétzúzta volna a fejét azon a falon.

Nagy nehezen csak megvirradt.

A kulcscsörömpölés, a porkoláb nehézkes lépései hangzottak ismét a folyosón. Egy éj elmult.

A porkoláb, a mikor Rábyhoz ért, azt kérdezte tőle gúnyosan:

– Nos, hát hogy szolgált az éjszakai nyugodalom?

Persze, hogy nem felelt rá neki.

Azután a porkoláb nyers, durva szóval parancsot osztott a raboknak, hogy melyik menjen udvart söpörni; kik hordjanak vizet.

Ketten ismét vállukra vették a csebert s aztán egy ideig lehetett hallani a nagy lánczcsörtetést udvaron, folyosón, lépcsőkön alá s fel. A bennmaradt rabok, hogy a számuk megkevesbedett s most már jobban kinyujtózhattak, tovább folytatták az alvást nagy horkolva.

Hosszú idő mult el, míg a rabok ismét visszatértek a cseberrel.

Már akkor egészen világos volt. A porkoláb ismét megvizsgálgatta a bilincseket.

Rábynak féltében dobogott a szive. Most meg fogja tudni a porkoláb, hogy egy rab hiányzik: a Pápis.

Dehogy hiányzott! Mikor a porkoláb a nevét kiáltá, akkor csak előczammogott a szegletből a kis czigány s a fekete pofája kétfelé dülledt a vigyorgástól.

Ördöge van ennek az embernek!

Még jobban elbámult azután Ráby, mikor a porkoláb újra rájuk zárta az ajtót s akkor a kis czigány odakuporodott melléje s aztán az egyik pofájából elővett egy sok rét összehajtogatott czédulát, a másik pofájából pedig egy csomagot, a miben ötven arany volt. – Attól volt olyan vigyorgós a képe.

Mind a kettőt odatette a Ráby kezébe.

Ráby nem tudta, hogy bámuljon-e, vagy megölelje ezt a kis embervakarcsot? Pedig olyan csunya volt szegény! – Aztán ki tudja, milyen bűnök lehettek a lelkén?

A czédulába csak annyi volt írva: «még ma, – a corridortornáczra».

Ráby tudta, hogy mit jelent e szó?

Még egy jegy volt odatéve: «50#».

Ez azt teszi, hogy «ötven arany».

Egy sem hiányzott belőle.

De hát hogy tudott mindezzel ez a kis czigány ide visszakerülni?

… Hanem már ezt tartsuk fenn a jövő fejezet számára.

HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal corespondealnac vala.)

Ebben babona van!

Hogy egy rab éjjelre kiszökik, reggelre visszaszökik s a kétszeres vizitátiónál minden alkalommal jelen van, teljes parádéban, lánczokkal a lábán. Hogy lehet az?

Hogy ne sokat törje rajta a fejét a tisztelt olvasó, elmondom, a szerint, a hogy azt a Pápis önkénytes vallomásai kideríték.

A kis termetű czigány az alatt, a míg a porkoláb az utána következő többieknek a lánczait vizsgálta, belopózott a földre tett cseberbe. Maga Argus sem vette volna észre, hogy tizenkilencz ember közül egy szűk, sötét oduban egy kis törpe eltünt.

Akkor a két odarendelt rab felvette a vállára a csebret s kicsörömpölt vele a kúthoz. Az a kút kerékre járt, a míg az egyik vedret fel, a másikat lehajtották, annak a lánczcsörömpölése alatt a Pápis a vederben szépen lehúzta a lábairól a bilincseket. Nem volt olyan szűk békó, a miből a czigány ki ne tudta volna szabadítani a lábát. Akkor aztán a másik két rab a hegyibe öntötte a veder vizet, úgy intézve a dolgot, hogy a veder födele mindig a felügyelő hajdu felé legyen fordulva. A czigánynak csak a szája maradt ki a vízből. A levél jó helyen volt eltéve, bedugva a félpofájába.

A két rab aztán vállára vette a megtöltött csöbröt s felvitte a viczispán szállására. Ott a hozott vizet a rabok a konyhában álló víztartóba kiönték. Ha valami leánycselédféle talált ott őgyelegni olyankor, a rabok olyan csintalan, mozsdatlan beszédet kezdtek egymás között, hogy az menten kiszaladt onnan. Az a víztartó pedig épen a kályha-fűtőlyuk előtt állt. A mint tehát azt a vizet a cseberből beletölték az álló vendelybe (gratulálunk a másnapi leveshez a viczispán úr asztalán!), a kis czigány mint az evet, besurrant a kályhalyukba, onnan azután felmászott a kürtőbe s ott várt, a míg minden elcsendesedik.

Mikor aztán a harmadik «válts fel!» kiáltás tudatá vele, hogy elmult tíz óra, akkor kibujt szépen a kéménylyukon s végigkúszott a megyeház tetején.

Volt pedig a megyeház udvarán egy régi nagy körtefa. Az alispán nem engedte azt kivágatni, mert igen szép «klastrom»-körték termettek rajta; ámbár sokszor mondták neki, hogy az ilyen nagy fa veszedelmes olyan helyen, a hol rabok vannak.

A Pápis nagy könnyűséggel átmászott erről a tetőről a fára, annak az ágai pedig kihajlottak a két öl magas kőfalra, a mi a megyeház udvarát a vármegye-utcza felől elkeríté.

No hát ilyen megszökési históriát eleget olvastunk már akár regényben, akár criminális történetekben. Voltak rabok, a kik a Bastilleból is ki tudtak szökni, meg a Jedikulából; tíz öles falakról is le tudtak surranni; mi ehhez képest a régi pesti vármegyeház rongyos két öl magas falán át kiszökni?

Igen: kiszökni; hanem aztán megint visszaszökni! Ez az, a miben a mindennapi történetektől a mi históriánk különbözik. A Pápisnak vissza is kellett még szökni a börtönébe.

Hát ez meg így ment végbe.

Annak a körtefának volt egy nagy oduja: abba volt egy kötél eldugva, azt a kötelet a czigány megerősítette a körtefa kihajló ágához. Aztán végighasalt a kőfalon s rálesett, a míg a falmentében járkáló fegyveres strázsa hátat fordít s odább megy. Akkor leveté a kötelet s szépen leereszkedék rajta.

A visszatérő strázsa azonban okvetlenül előbb-utóbb rájött volna arra a lelóggó kötélre s azt mondta volna magában, hogy «nini, hát ez a kötél mit keres itt?»

Ezt a veszedelmet úgy hárította el a czigány, hogy a kötél végére hurkolt megint egy szál fonalat, annak a fonálnak a végére volt kötve egy rozsdás szeg. A mint a földre leért, a kötelet felhajította a falra, a szeget meg benyomta két tégla közé a falba. Az már aztán ugyancsak a lehetetlenségek közé tartozik, hogy egy strázsa egy szál fonalat, a mi a fal mentében lelóg, éjszaka sötétben észrevegyen. Mire visszafordult, már a Pápis rég a sarkantyú-utczában volt s onnan aztán nyargalt a zsidó-utczába, ott volt egy «jó ismerőse», azzal elvezetteté magát a Rotheisel Ábrahámhoz. A jó ismerős, a Naderer elvárta tőle, hogy szolgálatát meg fogja jutalmazni. Meg is tette. Az Ábrahámnak átadta az izenetet s átvéve tőle a Rábyt nak küldött czédulát az aranyakkal együtt, azonnal sietett nemes hivatásának egyéb functióit teljesíteni. A zsidó-utczában rátalált a zsidóbiró lakára, a ki a nemes magistratus által egyenesen e lakossági osztály felügyelete végett volt ide internálva. «Ejnye, de szép lakat van ezen a vasajtón!» mondá magában. Valjon mi lakhatik azon belül? Egy szál fonállal szépen kinyitotta a lakatot a vasajtón, onnan bejutott a folyosóra. Talált egy másik ajtót, az is be volt zárva, azt kiemelte a sarkából; onnan bement a biró hálószobájába, az ágy előtti asztalon megtalálta a biró erszényét és óráját és gyémántos gyűrűjét; azokat elhozta magával s azután búcsúvétel nélkül eltávozott. Útközben felfedezte a lúdpecsenye áruló zsidóasszonynak a boltját; annak az ablakán kivágta a gyémánt gyűrűvel az üveget, azonban még vasrács is volt belül. Az neki nem szokott akadály lenni; olyan volt a teste, mint a kaucsuk, keresztül tudta az azt préselni a legszűkebb réseken is. Ott összeszedte a sok lúdfertályt és mazsolaszőlős süteményt, azt abroszba kötve a hátára vette. Azután hűségesen bekoczogtatott az útmutató Nadererhez, annak kézbesíté a biró óráját, aranylánczczal együtt. Akkor a pecsenyével és süteménynyel felkereste azt az ismerős házat, a hol egy gondos anya felügyelete alatt sok fiatal leányok laktak együtt. Ott kiteríté a magával hozott csemegéket, hozatott bort, megtraktálta valamennyit; a legszebb leánynak az ujjára húzta a gyémántos gyűrűt; mulatott, a míg az utolsó máriást is elköltötte a biró erszényéből; tovább hiába marasztották; a Ráby pénzéhez nem volt szabad nyulni; az becsületbeli kérdés volt. Aztán sietni is kellett, az idő éjfélutánra jár. Az utczán összetalálkozott az őrjárattal. Azok ketten voltak és alabárddal felfegyverkezve, meg akarták fogni; az egyiket úgy főbe ütötte egy nagy kővel, hogy összerogyott, akkor annak az alabárdjával a másiknak a tarkójára olyat húzott, hogy elég volt neki. Azzal aztán szaladt «haza», jó kedvében czigánykereket hányva s ugyanazon az úton, a melyen kijött, megint vissza is ment; kötélen át a falra, körtefán át a háztetőre, kürtőn át az alispáni konyhába s a cseberben, a mivel másnap korán reggel megint vizet hoztak a rabok, szépen vissza a tömlöczbe; mire a porkoláb vizitálni jött, már akkor ő megint ott volt, a két lábán a nehéz bilincscsel.

Másnap aztán a sok meglopott, megvert ember futott hetvenhét felé kergetni a rablót, gyilkost. Mindenütt keresték azt, csak a vármegyeház tömlöczében nem.

HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.

(Kibevl meghtvdivc, hogi mi hatalmasabb az chazaar zawaanaal?)

A milyen gyorsan csak a nyergesújfalusi szekér vágtathat végig a csinált országúton, olyan röptében ott volt a Rotheisel Ábrahám a Ráby levelével Bécsben. A császári vár corridor folyosóján találkozott II. Józseffel.

Majd egyszer később, ha rákerül a sor, leírjuk, hogy mi volt az a híres «corridor folyosó»? De most nincs időnk rá, sietnünk kell lóhalálában a stafétával vissza Budára, a kit az uralkodó két nagy pecsétes levéllel rögtön útnak indított, a mint Ráby leveléből megértette, hogy az minő szoros helyre került.

Az egyik pecsétes levél a helytartó-tanács elnökének szólt.

«Bihászman? mondá ő excellentiája, a midőn a levelet jobbra-balra megfordítva a kezében, megismerte rajta az uralkodó kézirását és magánpecsétjét. – Épen diktált valamit titkárjának. – Az a füle mögé dugta a tollat, a mint a félbeszakító levél közbejött. «Soha se dugja az úr a tollát a füle mellé, hanem folytassa: hol hagytuk el? nihilominus…»

S azzal a kapott levelet egy nagy födeles kosárba tette, a mi már tele volt ilyennel s diktált tovább, csendesen járkálva alá s fel a szobában. Ez sürgetős ügy lehetett.

De még sem végezhette el azt az ügyet, mert ismét félbeszakíták. A districtualis commissarius úr ő méltósága nyitott be hozzá minden bejelentés nélkül.

– Kapott ma excellencziád egy stafétát ő felségétől? azon kezdé.

– Kaptam.

– Mit írt a fölség?

– Nem tudom.

– Hát hol a levél?

– A hol a többi.

Azzal fölnyitá a kosár födelét s megmutatta annak a tartalmát. Tele volt az már felbontatlan császári intimátumokkal.

A districtualis commissarius összecsapta a kezeit s suttogva igyekezett kiabálni, a mi nehéz dolog.

– De hiszen, kegyelmes uram, ezek a császár intimátumai, a miket nem lett volna szabad halomra gyülni hagyni, a miket már expediálni kellett volna.

Ő excellentiája keresztül nézett rajta, egy olyan vágást adva neki a szemeivel, a minőt a vivók alsó-belső vágásnak neveznek.

– Csakugyan? Bihászman? Már régen expediálni kellett volna? Habet rectum. – Amice! (Ez a titkárnak szólt.) Vegyen egy árkus tiszta papirost. Pakolja bele ezeket a bihászman – izéket. Úgy. Most írja rá kívül veres plajbászszal: «expediantur».

No hát már most expediálva van mind.

Azok között a császár levele is.

A kerületi biztos a fogait szívta.

– De nincs ám ezzel vége még, kegyelmes uram. Mert ő felsége még egy másik intimatumot is küldött, az én hozzám szólt s én azt elolvastam. Abban ő felsége nekem megparancsolja, hogy azonnal siessek el excellentiádhoz és tudassam legmagasabb rosszalását a fölött, hogy Ráby Mátyás, ő felsége menlevelei daczára, elfogatott s Pest vármegye börtönébe bezáratott, még pedig a legaljasabb zsiványok közé; tizenkilenczed magával egy szűk pinczebörtönbe s sürgessem, hogy excellentiád azonnal intézkedjék, miszerint Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék s magát, mint nemes ember, szabad lábról védelmezhesse.

– Az törvényeink szerint nem lehet. Tessék megolvasni Verbőczyt.

– Tehát azon esetben, ha a törvények oly vád esetében, a minő Ráby Mátyást terheli, a letartóztatást rendelik el, ő felsége azt parancsolja, hogy az elfogott a megszégyenítő börtönből kivétessék, számára oly tartózkodási hely rendeltessék, mely őt rangjához és nemesi állásához képest megilleti.

– Ez meglesz, monda a nagyméltóságu. S azonnal csengetett.

Az irodaszolga bejött.

– Menjen kend azonnal Pestre a vármegye házához és mondja meg a substitutus viczispán urnak, hogy tiszteltetem: – az az, hogy nem tiszteltetem; – hanem, hogy jőjjön fel azonnal hozzám.

Azzal a titkárhoz fordult:

– Hol hagytuk el? «Haudquaquam eiusmodi…»

A districtualis commissarius mehetett, ha akart.

– Szabad lesz délután visszajönnöm s megtudnom a resultatumot?

– Ha nem restelli méltóságod a fáradságot. – «Eiusmodi.»

S az interrumpált opus folyt csendesen tovább.

Alig telt bele egy óra, hogy Laskóy úr megérkezett hozzá. Ő volt folyvást a helyettes alispán; mert a másodalispánnak szürethez kellett készülni odahaza.

De majd megette a derék urat ő excellentiája, mikor a szeme elé került.

– Hát micsoda disznóság az, Pest vármegye házában, a tömlöczökre nézve? Hát ilyen rendet tartanak az urak a börtöneikben? A mely nap bedugják az áristomba a Ráby Mátyást, már harmadnap ott van a levele a császárnál Bécsben, a miben tudósítja, hogy hová, miféle dutyiba van csukva? Hát ez a rend az uraknál? Nem tudnak az urak az ilyen veszedelmes fogolyra vigyázni? Nem tudják azt olyan helyre elzárni, a hol még a légy se férhet hozzá? Nem tudják a kezeit úgy a lábához vasaltatni, hogy ha még volna is neki mivel, ne tudjon levelet írni? Szégyen gyalázat!

Laskóy úr ötölt-hatolt, utoljára meg nagyon is felbuzdult s ütögette a mellét, hogy hiszen, ha csak az a hiba, hát majd segít ő rajta!

Sietett vissza a megyeházához. Egy kis értekezés után a porkolábbal nagy hamar készen volt az intézkedés.

Volt egy fáskamra a pinczében, abból hirtelen kihordták a fát. A pinczén vasajtó volt, arasznyi ablakkal a közepén, az is elzárható. Ennél már jobb helyet csak nem lehetne kitalálni a Ráby Mátyásnak.

Az a jámbor már a negyedik napot tölté a tizennyolcz elitélt rabló társaságában s számlálta az órákat, a perczeket, mennyi kell rá, hogy a császárnak a parancsa leérkezzék, a mi őt e borzasztó nyomorúságából kiszabadítsa.

No iszen elérkezett a szabadulás órája!

Épen a levesét ette – vízben főtt darát, fakanállal ez a rabok kosztja, – a mint érte jöttek s kiszólíták a rettenetes társaságból, de nem azért, hogy szabadon ereszszék, hanem hogy a kezeit kurta vasba verjék s azután még egy pinczeoduval alább, belökjék egy hideg, nyirkos, penészes barlangba, a hova soha napfény nem jut, a hol emberhangot nem hall.

Van még annál rosszabb hely is, a honnan kikivánkozott! Azok gonosz emberek voltak ott; de mégis emberarczok voltak! Minden szavuk szitok és átkozódás volt; de mégis emberhang volt.

Mikor becsapták rá az ajtót, ez a sötétség, ez a némaság a fejére szakadt, elájult.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Délután a districtualis commissarius úr felment ő excellentiájához, a ki épen biliárdozni készült. Szenvedélyes tekéző volt.

– Hát kérem alássan…?

– Minden el van intézve. A Rábyt áttették más tömlöczbe. Nézze barátom, hogy becsinálom ezt a vöröset per mopsz…

– De nem valami még rosszabb lyukba talán.

– Nem. Oda a szögletlyukba.

És becsinálta remekül.

Másnap nagyon rossz napja volt ő excellentiájának. Kegyetlenül összekaptak a districtualis commissariussal, a ki személyesen elment a vármegyeházához, meggyőződni róla, hogy csakugyan a nemesek börtönébe van-e zárva Ráby Mátyás? S miután azt ott nem találta s a megyei tisztviselők semmiképen nem akarták neki megmondani, hogy hol van hát? a helytartósági elnöktől követelt felvilágosítást. Ekkor aztán a hatáskör competentiája felett összevesztek; úgy váltak el.

«Jaj annak, a ki ma referálni fog! suttogá a titkár az elnöki irodában; az öreg ma egy tál pókot evett meg!»

Úgy is volt. A referendáriusok mind veresre főtt ábrázattal jöttek ki a szobájából.

No most jöjjön valaki valami instantiával hozzá

Pedig még is jött.

Délután, mikor a hivatalos ügyeknek vége volt, (az öreg úr mindenkit úgy kergetett ki az ajtón), a titkár annyira neki emberelte magát, hogy be mert hozzá nyitni.

– No mi baj? förmedt rá a kegyelmes úr, az asztala mellett ülve s egy tollat rágva, a melylyel valami remonstratiót irt a császárhoz. Jó szerencse, hogy olyan fertelmes irása volt, hogy másnap már maga sem tudta elolvasni.

– Egy instans persona.

– Kergesse a pokolba!

– Kérem, excellentiás uram. Egy fiatal kisasszony.

– No most kellenek nekem ide fiatal kisasszonyok! Mit csináljak én itt egy fiatal kisasszonynyal? Én nem tudok complimentirozni. Mi az ördögöt jön én rám. Bizonyosan valami jóféle lehet.

A titkár egy nevet sugott oda neki.

Arra a haragos ember ledobta a tollat a kezéből s elbámulva szólt:

– Bihászman? Az van itt? Ki jött vele?

– Senki. Magában jött.

– Magában? Ereszsze be mindjárt.

«Ő» volt az; hát ugyan ki is lett volna más? Nagyon könnyű azt kitalálni.

Nem öltözött gyászruhába; hiszen csak úgy szökött el hazulról, a háziak tudta nélkül. Elég gyász volt a két szemében.

Nem tudott mással beszélni, csak azzal a két nagy szemével. Nem készült nagy szónoklatra, a minőt a szinpadon mondanak, actiói sem voltak hozzá. Egy szó nem jött ki az ajkán. Csak odarogyott annak a kemény embernek a lábaihoz térdre s megragadva annak a kezét, két forró kezével, odafekteté az arczát annak a térdére és zokogott.

– No hát ni! Bihászman? kis leánykám! Hogy jött ide kis leánykám?

Keresztapja volt neki.

– Hát miért jöttél? De csak úgy magadban? Hát ha elfogtak volna az utczán? Hát mi kell? mondd! Nem tudsz beszélni? Hát én beszéljek helyetted? Mi? Én találjam ki, hogy mi hozott ide? Azért a gaz Rábyért jöttél úgy-e? Nincs még elég mély börtönbe dugva a gazember? A ki téged megcsalt, elhagyott, megszégyenített! A semmire való gézenguz.

A leány a két kezét a kegyelmes úr szája elé tartá, hogy vissza tiltsa ezeket a szavakat.

– Ha–ha–ha! kaczagott epésen a főúr. Hát úgy-e, azért jöttél hozzám, hogy kinoztassam meg még jobban? Hogy veressek rá ötven fontos vasat, hogy lásd az ablakodból utczát söpörni az alávalót?

Erre a szóra aztán a leány a két kezét a keblére feszíté; majd a szíve szakadt meg. A lélekzet elhalt az ajkán.

– Jol van no. Ne sirj! szólt a kemény ember; odavonva őt magához. Bolond gyerek! Még most is tudja szeretni! No hát ne sirj! Tudom no! Azt akarod, hogy bánjunk vele kegyelmesebben. – Bizony pedig, a mikor te rád nézek, akkor volna legnagyobb kedvem kitörni neki a nyakát. Hanem hát az megint csak neked fájna jobban. – Milyen bolond az ilyen gyerek! Hogy nem tudja elfelejteni? – Hát hiszen, Ráby Mátyás, áldjad ez egyszer az Istenedet, a kit megtagadtál; mert a császár se hozott volna ki abból az oduból, a hova bekerültél, ha ez a gyerek nem!

Most aztán egyszerre megnyilt a leánynak az ajka, örömében.

– Oh kedves, oh édes, oh áldott jó keresztapám!

S minden szavát száz csók, arra a nehéz vaskézre, kiséré.

– Hogy tud neki örülni! A bolond gyerek! Hát sietve akarod, hogy meg legyen, úgy-e?

Csengetett. A titkár belépett.

– Üljön le az úr és irjon. «Pest vármegye helyettes alispánjának. Ezennel meghagyom az úrnak, hogy nemes Ráby Mátyás rab, az eddigi börtönéből kihozassék, lánczaitól megszabadíttassék s azonnal a nemes urak tisztességes fogházába átvitessék. Különben nem cselekedvén!»

A szegény gyermeket a hideg rázta örömében. Úgy reszketett, mint a láz legnagyobb paroxismusában.

– Most fogja az úr ezt a levelet s siessen át vele Pestre. Keresse fel a viczispánt, a hol találja, ott legyen maga, míg a rabot a nemesek börtönébe átszállítják s megmondja az uraknak, hogy fél óra mulva magam is ott leszek, meggyőződni felőle, hogy parancsolatomnak elég van-e téve? A kocsisom fogjon be azonnal!

A titkár szaladt az irással.

– No hát! Bihászman? Micsoda? Meg van-e elégedve az én kis keresztleányom a keresztatyjával? Ostoba kis kölyök! Hát kell-e czukedli? Nem kell? Nincs is. – De már most ne sirj hát!

Lehet is a sírást elhagyni, ha az ember belejött.

– De bizony, még náthát kapsz, ha agyon sírod magadat. No nesze egy szippanat tubák, ettől majd eláll a zokogásod.

Mindenképen nevetésre akarta áttéríteni.

Azután, hogy a leány odaborult a keblére, megsimogatta a fejét.

– De már most aztán hogyan mégy majd haza? Ha megtudja az apád, hogy elszöktél hazulról, s itt voltál a Rábyért könyörögni, majd megver! No ne búsulj. Hát majd én hazaviszlek magam. Aztán majd én beszélek vele elébb. Majd capacitálom. Én leszek a prókátorod. Hanem ezt a ficzkót a fejedből kiverd. Jól van, jól no. Nem szólok róla semmi rosszat. Csak újra ne kezd a sírást. No no, csak ne sírj. Nem lesz neki semmi baja. Nem vétett semmi nagyot. Majd kiszabadul, aztán elmegy Bécsbe, s nem jön ide többet lábatlankodni. Aztán elfelejtjük őtet – te is – én is.

A leány csak nagyot sóhajtott erre.

A hintó előgördült, az inas jelenté, hogy be van fogva.

Ő excellentiája kézen fogva vezette le a hintóig keresztleányát s mint a tisztesség hozta magával, átellenbe ültette őt az első ülésbe. A kis leányoknak ott a helye, mikor a keresztatyjukkal ülnek egy hintóban.

Mariska arra számított, hogy majd ő, a milyen szépen elszökött hazulról, olyan szépen haza is fog szökni. Ebből már most semmi sem lett; mert a merre csak ő excellentiájának a hintaja végig döczögött, városház, kaszárnya, megyeház előtt, mind kverauszt kiáltottak előtte s fegyverbe állottak a közeledtére; olyan nagy úr volt az!

Így hát mindenki megtudta a Mariska hazaérkezését ilyen nagy parádé mellett.

A várnagy, Janosics uram, süveg levéve jött a főúr elé a kaputornácz alatt.

– Rab Ráby? kérdezé röviden a főúr.

– Már átszállíttatott az első kontignatzióba, sub Nr. 3.

A főúr fejével bólintott s egy szóval sem mondá a várnagynak, hogy tessék feltenni a kalapját. Megfogta a leányka kezét s felvezette a lépcsőkön az atyja lakáig.

Tárhalmy még nem tudott semmit, s egészen elbámult, mikor a helytartósági elnököt leányával együtt belépni látta.

– Itt hozom a kis desertort! köszönte be tréfás hangon a főúr. Aztán nem kell rá haragudni. Képzelje domine spectabilis: bracchiummal tört rám. Ki állhatott ellent ennek a violentiának! Meg kellett hajolnom a parancsolatja előtt.

Most aztán megértett mindent a főjegyző.

Egy pillanatig csak úgy néztek egymás szeme közé: az apa és a leánya; azután odaborult a leány az apja keblére s átölelte annak a vállait. Az apa megcsókolta a leány homlokát s azt sugá neki:

«Te tehetted!»

Oh milyen nagy szó volt az reá nézve.

«Te tehetted!» Akkor hát még ezután is «teheted». Ebben az egész nagy házban minden embernek az a hivatala, hogy a Rab Rábyt üldözze, kínozza, keserítse; teneked magadnak van adva a privilegium, hogy őt védelmezd, enyhítsd, vigasztald.

Nem mondatott ő többet magának. Kiszaladt a konyhába.

Ő excellentiája hallotta a csirkesírást odakinn, s kitalálta, hogy mi történik? Azért is ott maradt Tárhalmynál, discurálni; hadd végezze a dolgát szép csendesen. Fél óráig nem távozott el. Mikor újra bejött a leány a szobába, már egészen piros volt az arcza. Tán a tűz körül járt, vagy tán valami öröme volt? vagy tán mind a kettő? A főúr megveregette a piros orczácskáját a tenyerével, s azt igérte neki, hogy majd többször is eljön.

Nem engedte Tárhalmynak, hogy őt lekísérje. A Rab Rábyt akarja meglátogatni egyedül.

A várnagygyal odavezetteté magát a Nro 3-ba.

Az egy igen tisztességes tágas szoba volt, négy ágygyal, és egyéb butorzattal. Rab Ráby egyedül volt benne.