Part 2

Fruzsinka kisasszony is együtt kártyázott a férfiakkal reggelig. Nem volt benne szerencséje; de segített magán azzal, hogy tudott csalni. S miután ezt a szép hölgynél elnézik a férfiak, tehát nyert is valami tíz aranyat. Laskóy aszszesszor úr pedig vesztett ugyanennyit (tudniillik az egész úriszék salláriumát). Hanem azt a nyertes fél, a præfectus titokban visszaadta neki. – Ez úgy volt szokás, hogy a kártyán elnyert pénzt az aszszesszor úrnak a legtöbbet nyerő visszaadja. A ki ezt elmulasztotta, annak még hetedizigleni rokonai is számíthattak az aszszesszor úr boszuállására. A tíz aranyat Fruzsinka kisasszony által csempésztette a házigazda a vendég úr markába.

– Aztán vigyázzon rá, bácsi, tréfált vele a kisasszony, hogy az útban el ne vegye a «Gyöngyöm Miska!»

– Dejszen jól eldugom; a hol senki sem találja meg. Ide a kalpagom lelógó csákójába. Olyan ez, mint egy erszény, aztán senki se gondolná, hogy micsoda ravaszság van benne. A Gyöngyöm Miska pedig ez uttal Somogy vármegyében vagyon. Azt ugyan a «Lébekotty» kapitány hiába kergeti a dragonyosaival a mi vidékünkön.

– No, no. Én csak azt mondom, hogy vigyázzon a sárga csikóira!

Aszszesszor úr nagyot kaczagott. És meg újra kezdte. Azon kaczagott, hogy milyen szép nevet talált ő ki a Lievenkopp dragonyos kapitány úr számára, – a ki szintén egyike volt Fruzsinka kisasszony udvarlóinak. «Lébekotty!» Ezen el lehet nevetni egy esztendeig.

Aszszesszor úr a szolgabiró úr hintajával utazott a legközelebbi státióig, a hol utaik elválnak: nem azért, mintha az ő patriarchalis «castrum doloris»-a számára is ki nem járna a forspont; utána döczög az szépen; de a szolgabiró úr új hintója nem ráz olyan nagyon s a saját négy tüzes paripája úgy röpíti azt tova, mint a sárkány. Ergo: a patvaristát, meg az esküdtet összecsapták a táblabiró bricskájába, a két úr pedig a módi hintóba ült össze amicaliter conversálni.

– Capitalis egy persona ez a mi domicellánk, spectabilis uramöcsém, kezdé az aszszesszor úr, a mint a kapun kívül voltak.

– Nem mondom, hogy nem az.

– Sőt visum repertumot is exhibeálhatna felőle, spetabilis uramöcsém.

– Hát csak úgy, mint más.

– No, no. Minek ez a tergiversatió? Ha én nézek a domicella szemei közé, csak egészen mást látok én azokban, mint mikor uramöcsém veszi oculata alá. Csak nem kell denegálni, a mi factum.

– No hát igen, hát néztem rá! Mi az?

– Tudjuk! «Post visum risum, post risum venit ad usum». Először néznek, azután nevetnek, azután megszokják. Talán nem elucubrál, hogy a sedria alatt miről trafikáltak ott a benyilóban!

– Én trafikáltam?

– Ipsissime. Tudok mindent. Az éjjel lefekvés előtt, mikor a szobámba mentem, hallottam valami vociferátiót a domicella szobájának az ajtaján keresztül, megálltam auscultálni s constatáltam, hogy a præfektus erősen remonstrál bizonyos pronunciált tenor ellen, a mivel Fruzsinka kisasszony uramöcsémmel correspondeál, a mire a domicella eminenter replicázott azzal, hogy kettőjök között declaratiók történtek s a dolog egészen serió.

– Oh bizony! Ha én minden leányt elvennék, a kinek már declaratiót tettem.

– Hahaha! Az épen olyan nehezen exequálható volna, mint ha Fruzsinka kisasszony mind azokhoz férjhez akarna menni, a kik neki már declaratiót tettek. Nem mondom, hogy vice versa! Kár érte! Mert capitális egy persona.

– Hiszen csak akadna már egy jó ember, a ki férjhez venné!

– S uram öcsém nem vindicálja magának ezt a «jó ember» titulust?

– De nem ám. Mert arról bizonyos vagyok, hogy ha nem én veszem el, hanem más, akkor igen hűséges lesz – hozzám; de hogyha én veszem el, nem más: akkor mindennap meg fog csalni.

– Akkor «kávé», mint a barátnak az ancilla. De hát spectabilis uramöcsém; ha ez a convictio prædominal nála, akkor nagy lapsus volt a verbalis contestatiókon kívül még realis indiciumokat is hagyni a domicella kezében, a mik incidentaliter még legalis prætensiókra is argumentumul producáltathatnak.

– Miféle realis indiciumokat ért urambátyám?

– No, no! uramöcsém! Én nem hiába cooperáltam húsz esztendeig a criminalis praxisban; tudok ám a benevolisáláshoz! Hát mi is történt csak abban a kis benyilóban? Mit mond elsőrendű vádlott?

– Hát én collaudáltam az ablakból az executiót.

– És a pausák alatt «informáltam a domicellát e verbum regens conjugatiójában: amo, amas, amat».

– Posito, sed non concesso, hogy úgy volt…?

– A mikor aztán a domicella így duplikázott: «Ha re vera valósággal szeret az úr, akkor a bona fides signumául adjon nekem egy tincset a hajából».

– Úgy-e?

– Úgy-e? Most mindjárt convincálva lesz a delinquens! Erre uramöcsém azt enunciálta, hogy a priori nincs ellene semmi animadversiója, csak egy ollót keres; s a míg uramöcsém az ollót kereste, az alatt a domicella az ablakba kihajolva, mint locumtenense, registrálta az ictus baculorumokat. Tandem a hajtincs levágatott; uramöcsém tovább számlálta az ictusokat; s az alatt a legveszedelmesebb ictust követte el a legártatlanabb szerető sziven, mely uramöcsém ajándéka alatt dobog; elrejtvén azt Fruzsinka kisasszony medaillonjába; de nihilominus mindenkinek eldicsekedvén a tropheumával. Még mikor elváltunk is, láttam, a mint az ablakból kihajolt s a kebléből kivont medaillonocskát számtalanszor megcsókolgatá: «pars, pro toto». Convincálva van-e az incriminatus?

– Nem vagyok, urambátyám! Nem irom alá a protocollumot. Illusión fordul meg az egész conclusio. Odáig áll a species facti, a mint elindultam az ollót keresni, de itt következik a fatalis divagatio. Mikor már a tükör előtt álltam s az olló a kezemben volt, odajön hozzám a kisasszony fekete pudlikutyája, a Pamina, s minthogy igen jó barátok vagyunk, nyájasan felteszi rám a két első lábát. Nekem akkor egy jó ideám támadt. – Ennek a pudlinak a nyakán épen olyan göndör tincsek vannak, mint az én hajam. Hát ha ez is megtenné? Dictum, factum. A kisasszony nem nézett oda, el volt foglalva az executióval; én hirtelen lecsikkentettem az ollóval a Pamina nyakáról egy competens volumenü tincset s azt csúsztatám a kisasszony bársony puha tenyerébe, azt rejté el ő a medaillonjába. De el ne mondja valakinek, urambátyám; mert ha megtudja a domicella, a legközelebbi traktánál mindnyájunkat megmérgez.

Laskóy Bálint úr nem szokta egyszerre rákezdeni a nevetést, a mikor okot talál rá; előbb recapitulálja a dolgot: «ergo a Pamina szőre volt: ergo a Pamina szőrét tette a medaillonjába: – és azt csókolgatja annyi deliciával a domicella… Ez aztán canis tota mater!» Most azután, mint a vulcan eruptio, kitört egyszerre a jovialis kaczagás, oly hangerővel, hogy a négy ló mind megijedt tőle s elkezdte a kocsit ragadni, kocsis és hajdu nem birták megállítani őket egész az állomás előtti hidig. A kocsiban ülők majd kirepültek az üléseikből; de még az imminens veszedelem sem birta elnémítani a táblabiró hahotáját; a míg csak a töltésnél, a hol elválnak az utak, le nem szállt a szolgabiró hintajából, bevárandó a saját hátramaradó fogatát.

– De aztán el ne beszélje ezt valakinek urambátyám, mondá a szolgabiró a bucsuvételkor.

– Mit gondol? uramöcsém. Sohasem volt a Laskóy de Lakosfalva familiában traditor, profuga, spion. Hanem már arról nem tehetek, hogy valahányszor én már ezentúl egy fekete pudlit meglátok, bruhhahahahihujajajaja… megszakadok a nevetésben. Ugyan menjen már, ne nevettessen már tovább!

Szolgabiró úr odább is ment. Sietni kellett. Terminusa volt – még tegnap.

A hidnál, a hol az utak eltértek, nyugodalmasan bevárhatá a táblabiró úr az utána jövő bárkáját. Ott volt egy hosszú keskeny töltés, a mi egy sárvíz-rét csatornáját rekesztette el, azon kényelmesen végig lehetett sétálgatni a várakozás közben. Valami emberi alak nem látszott se messze, se közel. Csak egy lebotolt fűzfa állt a töltés oldalban; a mi buczkós fejével, az azon levő odukkal és dudorodásokkal, meg a kuszált sarjuágak bozontjával nagyon hasonlított egy szájtátva, szemmeresztve hallgató kezdetleges emberhez. A táblabiró úr, a mint e tréfás alakú tuskóval négyszem közt találta magát, nem állhatá meg, hogy legalább ezt az egyet be ne vonja a bizalmába. Odáig csak csendes buffogásban jelentkezék nála a letiltott jókedv, itt aztán kitört a birói zár alól. Neki támaszkodott a két tenyerével az odvas fűzfa törzsnek s annak a fülébe röhögte el keble vigalmait.

– Hallott már ember ilyet? – A szép kisasszony keblében az arany medaillon. – Abban a fekete pudli szőre! – Hahaha! Ha megint összejövök vele. – Hahaha. – Mi lehet abban a medaillonban, hugomasszony? – Hahaha. – Szép gavallérnak a haja? – Hahaha. – Kitaláljam a nevét, hogy hiják? – Hehő. – Hogy soha se találom ki? – Uf – buff! – Nem úgy kezdődik, hogy «Pam». – Kukrupszkhmpuhum! – – A nevet és nevetést markával fojtá vissza a szájába a táblabiró úr. – Aztán letörülgetve a szemeiből a kaczajkönyeket, megfenyegeté nádpálczájával az ormótlan faembert, a ki még akkor is bámult a vele közölt titkon.

És aztán valahányszor elsétált az odvas fűz mellett a táblabiró, mindig megujult nála a kitörő kaczaj. – Pedig sokszor elsétáhatott: mert a töltés nem volt hosszú s túl rajta morotvás rét volt; a kocsija pedig iszonyú időkig váratott magára. El nem tudta gondolni, hogy hová lehetett. Már a dél is elérkezett, a has korgott, s a bricska még sem érkezett. De még ez a boszuság sem rontá el a jó kedvét.

Végre feltünt a láthatáron a veszedelmes jármű; de nem csak az, hogy olyan lassan döczögött, mintha ökrök vontatták volna; hanem még azon felül minden száz lépésnyire megállt: pedig még itt jó volt az út. Vajjon mi történhetett vele?

NEGYEDIK FEJEZET.

(Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aaloo embernec, hogy az ev newe legien «Gievngievm Misca».)

Hát azzal a kocsival az történt, hogy az útban elvesztette az egyik hátulsó kerekének az elősrófját; minélfogva a kerék kiesett. Akkor aztán elébb el kezdték keresni a srófot az út hosszában. Keresték egy óráig, akkor felhagytak vele. Bizonyosan beleesett valamelyik kátyuba s az elnyelte. Akkor aztán megpróbáltak sróf nélkül utazni tovább; az pedig nehéz. Parasztszekérnél, ha elvész a kerékszeg, azt még csak lehet valahogy helyettesítni, más szeggel, faczövekkel; de az úri hintó csavarját nehéz kipótolni. Minden szíjat, madzagot felkötöztek már a tengely végére, de azt a kerék puskája két percz alatt mind pozdorjáva rágta; úgy, hogy utoljára a két úrfi közül az egyiknek folyvást a kocsi mellett kellett bandukolni egymást fölváltva, hogy a mint a kerék kezd a tengelyről leválni, azt helyretaszítsa.

A mi az esküdtnek különösen nem volt inye szerint.

– Hol van az én principálisom? – kérdé az esküdt, a mint körültekintett s a szolgabiró hintaját nem látta sehol.

– Az biz öcsém megunt rád várni s itt hagyott a faképnél. Azt mondta, hogy vagy sétálj utána gyalog a státióig, vagy gyere el hozzám, majd visszatérett fölvesz.

– De köszönöm a mulatságot! szabódék az úrfi. Elég volt idáig fognom a kocsi kerekét. Inkább gyalog megyek.

Azzal ki kereste a maga kardját a kocsiülésből, felkötötte s neki indult gyalog a principálisát utólérni.

Ezzel aztán az az egész hivatal a táblabiró úr patvaristájának a nyakában maradt.

Tudniillik az a hivatal, hogy gyalog baktasson a hintó mellett s mikor azt látja, hogy a kerék kezd tágítani, azt helyrelódítsa.

Maga a táblabiró úr felült a hintóba, a mivel most már csak lépést lehetett döczögni s az ő faluja felé kezdődött csak az igazi rossz út. Lesz este, mire bevergődnek.

– A «nap»-nál ebédelünk ma! mondá zavartalan kedélylyel; előkeresve a pinczetokot, meg az elemózsiás tarisznyát. Ovatos magyar e nélkül útra nem indul. Van sonka, meg jó szent-endrei ráczürmös, a mivel az ember vigasztalhatja magát.

Hanem a mint kibontotta a holmit, arra a tapasztalatra jött, hogy az ifjú urak nagy elkeseredésükben szintén hozzáfolyamodtak már ehhez a neméhez a vigasztalódásnak. A sonkának is csak a fele volt meg a csonton, a pintesüveg is csak félig volt már.

– Audiat! kiálta le a sárban taposó patvaristára. Evett valaki ebből a sonkából?

– Melyik sonkából?

– A melyik itt a kezemben van.

– Dehogy evett!

– Hát ebből a borból nem ivott valaki?

– Melyik borból?

– A ki itt az üvegben van.

– Dehogy ivott.

– Hát hogy hiányzik mégis annyi belőle?

– Hát bizonyosan abból a sonkából evett valaki, a melyik már nincs urambátyám kezében, meg abból a borból ivott, a melyik már nincs a palaczkban.

– Canis tota mater!

Ez sem hozta ki a táblabiró urat a jó kedvéből; eszébe jutott a pudli kutya hajemléke: s ráért a nevetés. Még az üvegbe is visszanevette a bort, a míg húzott belőle.

A patvarista meg azt hitte, hogy az ő nyomoruságát neveti, a ki a kerékhelyretevéssel vesződik. Egyszer aztán gondolt ki valamit. Vágott valahol az útfélen egy pár jó hosszú fűzfaveszszőt, abból gúzst csavarintott, azzal hozzákötözte a keréktalpat a sárhányóhoz: akkor aztán nem eshetett ki többet a kerék; de nem is fordulhatott többet; ezt meg a befogott turcsik nem szerették, bekötött kerékkel vontatni ezt a nagy kasornyát a ragadó sárban: ezzel még hosszabb lett az út.

De még az sem rontotta el a principális úr nevetési kedvét. Minden nyomon kialudt a pipája a ráérkezett nevethetnémség miatt.

– Üssön ki Audiát!

A patvarista nem győzött neki kicsiholni.

Csak legalább elmondhatná valakinek, hogy min nevet! Hisz ez valóságos tortura, folyvást nevetni és nem mondhatni meg a szomszédjának, hogy miből támad a jó kedve.

Legalább nem unta magát, a míg a négy csiga mászott a bekötött kerekű őshintóval a latyakban.

Egy magaska dombon az út mellett áll egy lovas, alatta erős, csontos paripa, mely fejét a földre lehajtva szimatol, mint a kopó s szemeivel vigyázva tekintget s füleivel előre-hátra hallgatózik, s a mellett olyan csendesen tartja magát, hogy még a legyekre sem csapkod a farkával, a mik a vékonyát csípik. A lovag szint oly csendesen ül a nyeregben; barna képű, sasszemű, kondor fekete hajú legény, kacskaringósra kipödört bajuszszal. Parasztöltözetet visel, de czifrát, szűre virágokkal tele varrva; ingújja széles csipkehimzés, patyolatgatyájának a rojtja arany; süvege mellett árvalányhaj, meg csinált virág; szironyos tüszőjébe egy pár ezüst veretes török pisztoly van dugva, a nyereg kápájáról duplapuska lóg alá; a jobb kezében fokost tart. Egy nyárfabokor takarva tartá eddig a lovast, hogy a kocsiból nem vehették észre, csak mikor rájuk köszöntött:

– Hát azt a Judás-apostollal-összeczimborázott aprópénz-hamisító-Poncziu s-Pilátusát-a-jeruzsálemi-Golgotha-hegyén-Krisztuskáromlólatorképen-kere sztrefeszített-paraszt-öregapádnak! Nem állsz meg mingyár?

Dehogy nem állt meg a kocsis; még le is ugrott a bakról ijedtében s bebujt a kocsi alá, onnan nyöszörögte:

– Jaj, tekintetes uram! A Gyöngyöm Miska.

A lovas legény oda finczoltatta a lovát a hintó oldalához; a paripa csakúgy hánytavetette a czifra sallangot a fejével nagy büszkén.

– Most nevessen már, urambátyám! dörmögé a patvarista.

Nevetett is.

– Mi az ördög? Hisz ez a mi Karcsatáji Miskánk!

A zsivány is elnevette aztán magát.

– Hát csak rám ismert mégis, urambátyám? Én vagyok a híres Gyöngyöm Miska.

– Hát hogy lett te belőled Gyöngyöm Miska?

– Tán nem emlékezik rá? Hisz urambátyám tett meg azzá. Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a generális gyülésen hozzáfogtam egy orátióhoz, urambátyám a közepén belekiáltott: «Jaj gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» tudja, hogy nem mondhattam tovább a közkaczagástól. Azóta rajtam száradt a «Gyöngyöm Miska» név. Akármihez kezdtem, mindenütt azzal fogadtak, hogy «jaj gyöngyöm Miska!» No hát mondék: legyek Gyöngyöm Miska! Majd produkálok én nektek olyan tudományt, a miben nem tesz túl rajtam senki! – Úgy-e, hogy emlegetnek?[1]

– No de engemet csak nem akarsz kirabolni? Nem veszed el a lovaimat?

– Dehogy! Nem rablok én ki senkit; csak elveszem a mit szivesen adnak s elhajtom, a mire a gazdája nem ügyel; az ilyen négy rossz dikhenczet meg, a milyenen urambátyám jár, ha utánam dobálják, sem szedem fel. Válogatós vagyok. Aztán hát ne prézsmitáljunk sokat. Nem kérem én azt, a mi nincs. Tudom, hogy urambátyámnak is sietős az útja. Csak azt a tíz sárga csikót adja ide, aztán mehet Isten hirével.

Táblabiró úr nem akarta az allegoriát elérteni.

– Micsoda sárga csikót?

– No azt a tíz körmöczi máriás aranyat, a mit a szentendrei úriszéken szoktak salláriumba osztogatni.

– Jaj, Miska öcsém, igaz, hogy megkaptam én azt; de egy kis parázs halber-zwelwin az éjjel mind visszanyerte azt tőlem a præfectus: irmagnak se maradt belőle.

Ezt a patvarista is sietett megerősíteni.

– Istenucscse igaz! Ott szurkoltam az urambátyám háta mögött egész éjjel; mindig hetest kaptunk, mikor ötös kellett volna.

A betyár aristocraticus megvetéssel nézett végig a fiatal emberen.

– Te meg öcsém tanulj mórest! s mikor azt látod, hogy «urak» beszélnek egymással, ne kottyanj bele! Várd meg, míg kérdeznek; akkor is zsinórra tedd a kezedet s csak annyit mondj, hogy «igen is, nem tudok semmit: engedelmet kérek, hogy élek!» – Urambátyám meg mért nem tartja jobb regulában a fiatalságot? Mit tudja még az ilyen gyerek a juridicus praxist. Hogy a mi pénzt a tiszttartó elnyer a táblabirótól, azt vissza szokás suttyomban adni.

Táblabiró úr ezen is igen jó izűt nevetett.

– Pletykabeszéd! Biz én nekem nem adogatják vissza a pénzt, a mit elnyernek tőlem. Itt van öcsém, keresd össze a zsebeimet, tapogass össze, csak meg ne csiklandj, s ha találsz nálam egyebet egy kajla máriásnál, legyen mind a tied. Itt a tarsolyom is. Nézd, nincs benne egyéb, mind czukedli. Ez nem neked való; kipotyog tőle a fogad. A csizmámat is lehúzhatod, abban se találsz pénzt. Cantat vacuus coram latrone viator![2]

A rabló megpörgette az újjai között a fokosát, s aztán a rézbalta fokával nagy kényesen odakoppintott a táblabiró úr feje búbjára, a hol a begyűrt bársonycsákó volt: «Hát itt mi csörög la?»

A táblabiró úr szájából egyszerre kiszakadt a nevetés. Kövér arcza négyszegletüre szaladt a bámulattól.

– Hát ez már micsoda? Canis tota mater! Ki árulta ezt el? Hisz én nem mondtam azt senkinek. Csak épen egy embernek.

De Gyöngyöm Miska nem várta azt, hogy vége legyen a töprengéseinek, hanem a szemfényvesztő gyorsaságával előrántotta a somogyi bicskáját a piros csizma szára mellől s egyet hasítva vele a táblabiró úr bársony csákóleffentyüjén, egy percz alatt markába önté az eldugott aranyakat: egy térdnyomására a paripa megfordult, s aztán egy szökéssel túltermett az árkon gazdájával együtt. Gyöngyöm Miska csak onnan kiáltotta vissza a szolgabirói köszöntőt: «ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az urnak!» s azzal elvágtatott az árva nyárfás bozótban.

– Canis tota mater, ez nem jól van! dohogá a kirabolt táblabiró, a kinek azzal a kalpagleffentyüjén ejtett hasítással mintha a jókedve tömlőjét hasították volna ki, úgy elszállt rajta. Ez nem jól van, ez sehogy sincsen jól; az embernek megáll az esze. S most már, ha a Fruzsinka kisasszonyra gondolt, nem az egy csipet humoristicus kutyaszőr jutott az eszébe, hanem egy egész nagy anyányi mérges harapós kutya: «canis tota mater!»

A Gyöngyöm Miska pedig nekieresztve karikás ostorát, nagyokat pattantott, úgy vágtatott végig az avaron.

Este felé volt már; az őszi nap hosszú árnyékokat vetett végig a sík mezőn. Egy kerek erdő szélében pásztortűz égett. Az előtt ült a földön egy fiatal amazon, fejét két tenyerébe hajtva, mellette két agara hevert; a paripája oda volt kötve egy nyirfához. Az ostordurranásokra felugrott a helyéből, még egy nyaláb targalyt vetett a tűzre, felpattant a lovára s leoldva nyakából a karikás ostorát, ő is visszafelelt a kérdező kongatásra. Az árva kökörcsines mezőn összetalálkoztak. Ott a nyeregből egymáshoz hajolva megölelték, megcsókolták egymást, s azzal aztán az egyik napkeletnek, s másik napnyugatnak elvágtatott.

*

Alig távoztak el az urak a kastélyból, midőn egy-staféta érkezett a városba az ó-budai út felől. A staféta pedig olyan nevezetes tünemény, a kinek a csudájára minden ember kiszalad a háza kapujába. Van neki veres frakkja, szarvasbőr nadrágja, térden felül érő csizmával, a fején pofoncsapott karimájú kalap, egy fehér, meg egy veres strucztollal; annak minden postamester tartozik rögtön váltott lovat adni s mikor az belefúj a trombitájába, hát annak minden paraszt tartozik az útból kitérni, akárhány ökröd- vagy lovadmagával legyen is. Ismerik is már a trombitája nótáját: úgy hangzik az, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s mikor végigvágtat az utczán minden gyerek utána trombitálja tülökké alakított markán keresztül, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s asszonyok, férfiak törik rajta a fejüket, valjon mit hozhatott?

Mert nem lehet az bolondság, mikor egyetlen egy levélnek a kedvéért lóra ültetnek egy ilyen egész veres frakkos embert s azt addig ültetik egyik lóról a másikra éjjel-nappal, míg csak oda nem érkezik, a hova a levél küldve van. Így csak nagy urak levelezhetnek egymással, meg katonák.

Ez is az «ujabb» kor intézményei közé tartozik. Az előtt voltak minden városban jó gyalogoló emberek, akik ezt a hivatalt végezték: többnyire czigányok. Ha nevezetesebb levele volt az embernek, várt vele, míg alkalmatosság jön: a vásárosokra legjobban rá lehetett azt bízni. De a «fölséges német» minden városba postamestereket rendelt s most már kocsin lovon küldeti a leveleket, és portót fizettet érte. Postamesternek még akadt magyar ember elég; mert lóval kellett foglalkozni s a birtokos úr jót is tudott állni a pénzes levelekért; de már kihordót nem lehetett kapni az országban: még németet sem. Mert olyan emberre nem lehetett a drága leveleket bízni, a ki cautiót nem tud letenni; a kinek pedig annyi pénze van, hogy leteheti a cautiót, az inkább szőlőt vesz rajta s abban kapál, mint hogy vizben-sárban járja a várost végtől végig, s fejében tartsa, hogy ezért a levélért jár egy peták, ezért két greschli, ezért három poltura! s aztán még arra is vigyázzon, hogy a beszedett pénzt valahol be ne igya. Az idegen institutióhoz helvetákat kellett behozni, többnyire francziák voltak, a kik minden embert mossiőnek tituláztak s megtanították rá az egész világot, hogy az «adjon Isten jó napot» azt teszi francziául, hogy «trezömbl szervitőr!»

– Trezömbl szervitőr, mamsell Öfrüzin! Vla egy estafett! An Iro okwolgeboren Fraülin Öfrüzin de Zabváry. Porto nix beczal. Kapsz nekem három máriás; mert szaladsz nagyon. Recepisse retur! Van benned ezer forint.

A mossiő minden embert és tárgyat tegezett, saját magát is, s a kézbesített levelet azzal szokta ajánlani, hogy: van benne ezer forint. Igy könnyebb szerrel megfizették érte a portót.

A Fruzsinka kisasszony stafétájában semmiképen nem volt ezer forint; mert azt Lievenkopp Henrik dragonyos kapitány irta, s hogy a dragonyos tisztek leveleiben miért nincsen ezer forint, arról nem szükség hosszasan disserálni.

A levél az akkori időkben divatozó franczia-német stylussal, mythologiai phrasisokkal, kaszárnyai miveltséggel és ragyogó tintával volt írva. Mivelhogy a tintába czukrot szoktak keverni, hogy a papiros át ne igya a betüket: különben kivülről is el lehetett volna olvasni a levelet.

Fruzsinka kisasszony kifizette a postást, meghagyta neki, hogy egy párszor a nap folytán nézzen fel a kastélyba a stafétának adandó válasz átvétele végett. (Ez is a kihordó dolga volt: a választ megsürgetni a hozott levélre.) Azután felvágta a pecsétet s olvasta, a mi következik:

«Adorált Madonnám!