Part 19

De nem volt abban szó a tanács védelmezéséről, a vádpontok megczáfolásáról; hanem az egész replika egy válogatott szidalmi litánia volt Ráby Mátyás ellen. Elmondta róla, hogy istenkáromló manichæus; ördögidéző és varázsló; hétfeleséges mohamedánus török basa, a népnek gonosz felbujtogatója, a ki a nemesség és földesuraság legyilkolására lázít; alattomos úton álló rabló, a ki az utasokat kifosztogatja álruhában; hamis pénzverő, a kinek ide települése óta a város el van árasztva hamis greschlikkel; erőszakos verekedő és országháborító; az istentagadó Ádámvallás-követőknek a főprófétája; hazaáruló pribék, a ki a törököknek a végvárakat el akarja adni; titkos zsidó a ki semmi templomba nem jár, hanem a zsidókkal egy kézre játszik, mikor azok keresztyén gyerekek vérével keresztelnek; de mindenek felett a népnek pióczája, vérszipolya, a ki a szegény nyomorult földmives utolsó babkáját is kicsalja a tarsolyából s a nép véres veritékén hízik. (Szegény Ráby épen akkor volt olyan sovány, hogy majd keresztül lehetett rajta látni.)

S ez így folyt vége szakadatlanul. A sok ocsmány rágalom úgy nőtt magasra, mint a trágyadomb, és Ráby mind ezt hallgatta mosolyogva.

Nem volt az erőltetett mosoly; valóságos szívszerinti jó kedv kifejezése volt az arczán. Tökéletes gyönyörüsége volt benne, hogy ő róla annyi képtelen badarságot össze tudnak hordani. Mulatta magát nagyon.

Már pedig egy míveletlen, durva lelkületű emberre nézve nincs nagyobb méreg, mint ha azt látja, hogy a durván szidalmazott az ő dühöngései felett csak mosolyog. Mentül veszettebbül dühöng, annál derültebben mosolyog.

A szidalmazó embernek az arcza egészen kikelt az alakjából, a képe olyan sápadt lett, mint az irhabőr, s a veríték csorgott le róla; szederjes ajkai egymásnak adták a tajtékot; szemei kidüledtek üregeikből, a nyakán és a halántékán vastagra megdagadtak az erek; s az átellenében álló szidalmazott alak csak mosolygott reá.

Végre neki fohászkodott a nótárius a végső megsemmisítő csapásnak.

– De hogy megismerjék, hogy micsoda emberrel van dolgok, tekintetes és nagyságos uraim, hát tudják meg, hogy ez egy felségsértő perduellis, a ki nem szégyenlett azzal dicsekedni maga a præfectus úr előtt, hogy ő olyan jó pajtásságban él odafenn a császárral, hogy együtt szoktak egymással kuglizni, sőt akárhányszor megteszi, hogy felveszi császár ő felségének drága brilliántos aranyos ruháit s azokban sétál végig a promenádon…

De már ennél a mondásnál nem állhatta meg Ráby Mátyás, hogy hangosan fel ne kaczagjon.

«Ha, ha, ha!»

S ettől a három szótagtól, mintha sziven lőtték volna, egyszerre megnémult a dühöngő ember; a szája nyitva maradt, a feje hátra csuklott, a két kezével előre kapott, a szemei a fehéreikkel felfelé fordultak, hanyatt esett a karszékébe, a két keze még nehány perczig úgy tett, mintha tollat fosztana, s azzal meg volt halva.

Az a «ha, ha, ha» megölte. Olyan jól megölte, mintha a szélpuskát a szivének irányozták volna.

(Aztán igaz történet ám ez, nem költemény; ott olvasható Ráby önéletirásának a 190-ik lapján.)

A nótáriust hirtelen felkapták és kivitték a szabadba; azt hitték, csak elájult s hozzá fogtak az életrehozásához. De nem engedte magát.

Mikor aztán kezdték észrevenni, hogy de nem akar ez többet élni ezen a világon, akkor lett aztán igazi kétségbeesés.

Legjobban megrémült Zabváry úr. Megfogta a halottnak a fejét a két fülénél fogva, úgy unszolta:

– De Kracski! Meg ne halj, a míg meg nem mondod, hogy hova tetted el a kis ládámat. Hallod-e! Ébredj fel. Ne légy bolond! De Isten ucscse nem mégy a másvilágra addig, a míg elő nem adod a kis ládámat!

– De hát a mi nagy ládánkat? jajveszékelt a biró. Itt van ni. Mindig mondtam, hogy ha csak egy ember tudja, s ha azt elviszi az ördög, mit csinálunk? Szaladjatok a bábáért, meg a tilógusért! Muszáj neki még egyszer annyit élni, hogy megmondja, merre a nagy láda?

De biz azt se bába, se tilógus nem birta annyira vinni, hogy azt a barátságot megtegye nekik. Csak halva maradt az, s a hogy megigérte a præfectusnak, úgy eldugta a rábizott ládát, hogy rá ne találjon senki a legközelebbi itéletnapig.

Ezzel aztán igazán kiesett a világ feneke.

A kétségbeesett uraságok dühösen rohantak vissza a folyosóról a tanácsterembe: «Gyilkos! gonosztevő gyilkos!» ordítá a biró és Zabváry úr, Rábynak rohanva.

– Koldússá vagyok téve! Ki vagyok rabolva. Fel kell akasztani azt a gyilkost, a ki megölte a nótáriust!

– No csak «lassan a testtel,» mondá Lievenkopp őrnagy, Ráby elé állva. Még más is van a házban, nem csak az urak.

«Ez a gyilkos! Emberölő gyilkos!» ordítá az egész tanács egyhangúlag, Ráby felé forgatva az ökleit. «Fel kell húzni a kútgémre!»

Ekkor felállt az elnök a székéről s inte, hogy hallgassanak rá.

– Az igaz, mondá, hogy a jegyző, ha meghalt, valóban annak a következtében halt meg, hogy Ráby Mátyás úr a beszédébe belenevetett. De a vád, a mit ellene felhoztak, csakugyan olyan volt, hogy azon nevetni kellett. S törvényeink a nevetést nem számítják az emberölés eszközei közé. Azért azt tanácslom kegyelmeteknek, hogy Ráby Mátyás úr ellen a kezeiket felemelni tartózkodjanak; a kik ellenkezően cselekednének, azokat majd a major úr fogja megtanítani a törvényes rend tiszteletére.

A sisak és pánczél előtt nagy respectusa van a felzúdult tengernek.

– Most takarodjanak kegyelmetek haza.

A sokaság nagy morogva nyomakodott ki az ajtón.

– Ez a váratlan catastropha egészen megzavarta a procceduránkat, mondá az elnök, midőn a commissió magára maradt. Ilyen irritált állapotban nem lehet annak folytatására gondolni. Legjobb lesz az inquisitiót prorogálni, míg a zürzavar elcsendesül. Kegyelmednek pedig, Ráby kamarás úr, azt a barátságos tanácsot adom, hogy ebben a városban már most egy pipagyujtásra se maradjon tovább; hanem igyekezzék innen kijutni Lievenkopp major úr dragonyosai fedezete alatt.

Hiszen úgy sem maradt volna ott Ráby tovább.

*

Mikor a szekerével visszafelé döczögött a budai úton, megint találkozott postamester nagybátyjával.

Az öreg nagyon örült, mikor épkézláb láthatta az öcscsét.

– No hát szerencsésen jártál? Hál Istennek! Nekem is szerencsém volt. Lőttem egy nyulat.

… – Én meg egy farkast…

HUSZONHATODIK FEJEZET.

(Mellben kezdevdic az «Rab Raaby»).

Rábynak a meghiúsult kisérlet után a végső eszközhöz kellett nyúlni. – Ez volt a rácz pópának az egyenes vallomásra birása. Egyedül az tudta még a másik bejárást ahoz az üreghez, melyben a nagy községi láda állt; s csak ennek a ládának a kézre kerítésével lehetett az egész cselszövényt kideríteni. A halomra gyüjtött kincstömeg, s a még nagyobb összegre rúgó kötelezvények képezték a legcsalhatlanabb bizonyítékokat.

E végett Ráby felhivta Budára a rácz pópát magához.

Ezúttal nem kereste a leglátogatottabb vendéglőt, hanem beérte a «három kapás»-sal, a hová a társzekeresek szoktak beszállni. Ott fogadott magának egy szobát, a honnan csak estefelé járogatott ki.

Mégis nyomába akadtak az ellenségei s a nélkül, hogy észre vette volna, három kémük szüntelen sarkában volt, akárhová vette útját.

Délelőtt megirta a levelet a császárhoz, a miben tudatta, hogy a rácz pópa kész felmenni Bécsbe s mindent fölfedezni, mihelyt ő felségétől erre egyenesen hozzá intézett parancsot kap. Ezt a levelet felolvasta a pópa előtt is, a ki azt egészen helyeselte. A levelet nem bizta másra, maga vitte fel a postára. A pópát aztán ott marasztotta ebédre a három kapásnál, s annak a kedvencz ételeit, paprikás halat és «csáját» rendelt meg délre. Ez utóbbi rácz izléshez való tészta-étek volt; még a jelen század negyvenes éveiben is nagy kelete volt a városban; Pestről is átjártak érte a három kapáshoz. Én már nem ettem belőle, mert akkor már elmult. Rábynak is jobb lett volna, ha nem evett volna belőle.

Mert amint legjobban iszogatják a rácz-ürmöst, egyszer csak benyit hozzájuk az ajtón Petray szolgabiró.

Ráby Mátyás akkor ivott először életében bort. Nem olyan bort, a milyennel a Fruzsinka traktálta meg, hanem igazi bort. S azt mondják, hogy a bor egészen más embert csinál megivójából. Én nem tudom, mert én sokszor próbáltam; de belőlem se okosabb, se vitézebb embert nem csinált, mint a milyen egyébként volnék. Rábyból feledékeny embert csinált.

Azzal fogadta Petrayt, hogy «servus, pajtás! Hozott Isten! Gyere, ülj ide közénk harmadiknak!»

Vagy ezzel talán csak azt a fitymáló megvetését akarta kifejezni, hogy ő még csak arra sem tartja többé érdemesnek az egész Fruzsinkát, hogy az elszöktetőjére haragudjék.

A Petray Péter nagyon megszontyolodott képet csinált erre.

– Jaj, dehogy ülök le, kedves barátom, jaj, dehogy iszom! Bizony Isten, nem iszom ma. Ezer bocsánatot kell tőled kérnem.

– Tőlem? szólt Ráby, dölyfös jó kedvvel. Soha se kérj én tőlem bocsánatot pajtás. Nem haragszom én már a Fruzsinkáért, annyiba sem veszem, mintha tévedésből az én paraplémat vitted volna el a magadé helyett. (Pedig dehogy nem vette.) Birjad békével.

– Jaj, hiszen ha a Fruzsinka tens asszonyról volna csak szó pajtás, tódítá meg a csúnya beszédet Petray; – a számat se koptatnán azzal, hogy nálad deprecáljak miatta. Nekem volt az baj, nem neked. Aztán nincs már az nálam; továbbállt: tudja tatár hová? Most már kollégák vagyunk mind a ketten. Nem azért jöttem én hozzád bocsánatot kérni; hanem hát nagyobb baj van most annál. – Úgy-e bár te most levelet irtál a császárnak?

– No, és ha irtam volna?

– Tudod, hogy a helytartó-tanács megtiltotta a császárhoz panaszokat küldözni a dicasteriumok ellen?

– Hát ki tudja azt, hogy mi van az én levelemben?

– Hát mi, a kik leveledet lefoglaltuk a postán.

– Micsoda? Az én levelemet el mertétek vinni a postáról?

– Még többet is mertünk vele tenni. Fel is bontottuk és aztán felolvastuk a particularis gyülésben azonnal.

– De hisz ez hallatlan vakmerőség! kiálta Ráby, haragosan felugorva.

– No látod, hogy haragba jöttél! Mindjárt tudtam, hogy megharagszol érte, ha megtudod. Azért is kértem előre bocsánatot. Az ám. A particularis gyülés aztán elhatározta, hogy azért a perduellis cselekvésért rögtön in flagranti elfogattassék és börtönbe vettessék Ráby Mátyás.

Mindezt pedig olyan kedélyes hangon mondta el Petray szolgabiró, hogy az asztalnál ülő rácz pópa szentül azt hitte, hogy most csak mókázik. Azért poharat töltött neki tele rácz ürmössel, narancsszeletet dobva a bor közé s odakinálta azt neki.

– Ejh no spectabilis, ne bolondozzék tovább! úgy sem hiszi az ilyen komédiát senki. Jőjjön inkább, igyék egy pohár bort velünk, aztán gyújtsunk rá a «mnoga ja létá»-ra.

A rácz pópa derék, szálas termetű, hosszú hajú, gömbölyű piros orczájú férfi volt, a java életkorában s úgy ragyogott a képe az igazi jó kedvtől, mikor a szolgabirót kinálta, hogy ne bolondozzék, jőjjön, igyék egyet velük.

Petray azonban nem fogadta el a poharat, hanem egész feszesen positurába tette magát, a balkezét a kardja markolatára, s szigorú hangon mondta:

– Semmi tréfa. Én a particularis congregatio által vagyok exmittálva, hogy nemes Ráby Mátyás urat, mint «nobilis elapsus»-t ibi ubi deteneáljam.

Ezzel az ajtóhoz lépett, azt felnyitotta, kitárta. A folyosón künn állt hat megyei hajdú puskával, karddal, és a megyei porkoláb.

Erre a látványra annak a szép, daliás termetű rácz pópának az egész arcza egyszerre átváltozott, pirosból szederjes szinű lett; a haja ziláltan borzadt szét a rémülettől; nagyot hörgött s azzal végigvágta magát a padlón.

Meg volt halva; megütötte a guta ijedtében.

Ez volt az utolsó emberi teremtés, a kinek tudomása volt felőle, hogy merre van valamiféle bejárás a nagy pénztár föld alatti üregéhez. Ezzel aztán be volt csapva minden ajtó.

Ráby Mátyás már nem tudta meg, hogy mi történt a pópával, mert amint a szolgabiró az ajtót feltárta, a főporkoláb, Janosits Pál uram odarohant hozzá s felszólítá, hogy adja meg magát, különben lánczra verve viszik el magukkal.

Ráby hidegvérrel válaszolt: «én a fegyveres erőnek ellent nem állhatok, de bizom az isteni gondviselésben, hogy az igazságot győzelemre juttatja.»

– No hát csak tessék elébbre kerülni.

A hajdúk kivont kardokkal rögtön közre fogták s kikisérték az utczára. Ott állt három nyitott kocsi; az egyikbe felültették az első ülésbe, két hajdú szemközt ült vele a hátulsó ülésbe, kivont kardját a mellének szegezve, a többiek a szolgabiróval és porkolábbal a másik két kocsiba ültek s aztán úgy hajtattak végig Buda és Pest utczáin egész a vármegye házáig. A csőcselék hujjahó kiabálása kisérte őket végtől végig. Hiszen mikor valakit így «visznek,» az már a közönségnél előre el van itélve.

A mint a vármegyeház udvarán leszállították, Petray szolgabiró azt monda a porkolábnak:

– Bánjon el a rabbal annak rendi szerint.

Janosits Pál aztán elbánt vele annak rendi szerint. Leoldozta oldaláról az ezüstös kardját, kiszedte a zsebeiből erszényét, arany óráját, lehúzta az újjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, kikeresgélte a belső ruháit, megtalálta azokban a császárnak a menleveleit, a mik megparancsolják, hogy Ráby Mátyást bántani ne merjék, azokat elolvasta és nagyokat nevetett rajtuk. Azután egy könnyebb fajta lánczot hozatott elő, s annak a békóit Rábynak a kezére, lábára lakatolva, egy vas-pléhvel burkolt nehéz börtönajtót kinyitott előtte a Nro. 3-ban, s oda minden hosszas kinálgatás nélkül belökte.

Ettől a percztől fogva hítták a Ráby Mátyást úgy, hogy a «Rab Ráby»[33].

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

(Mellben leiratic egi nagion waalogatott taarsasaag ees annac az ev visselth dolghai.)

Kilencz láb volt a hossza, hat láb a szélessége annak a föld alatti pinczeboltnak, a hova Ráby Mátyás bekerült.

Aztán volt is már akkor benne igen diszes társaság. Tizennyolczan voltak. Már most a ki csak annyit tud is az arithmeticához, mint magam, könnyen kiszámíthatja, hogy ebből minden egyes vendégre jut 3 □ láb. Untig elég, ha szinházi díszelőadásról van szó. Hanem már a lefekvésnél csak úgy oldható meg a geometriai talány, hogy a legszélső alvónak a háta a falon fekszik, azután pedig minden következőnek a feje az antecessorának az ölében nyugszik. Épen, mint a római tricliniumoknál. Egészen classice! De már most Ráby Mátyás személyében még egy tizenkilenczedik is járul az osztozókhoz. Hogy ennek miként jut még ottan hely, hogy kényelmesen megfészkelhesse magát? azt már oldják meg azok, a kik a sublimior mathesishez értenek.

Szerencsére az ajtó fölötti ablakon nem voltak üvegtáblák, csak drótfonadék, tehát megfulladni nem lehetett odabenn.

Ez különben a legelőkelőbb börtön volt a vármegyeházánál, a mi gyanítható volt abból, hogy itt telepedett meg az öreg Csajkos is, a «rabok apja,» a kit már Ráby olyan régen ismert s annyiszor megszólított. Hébehóba jót is tett vele. A principális pipáiból a félig égett dohány-maradékot, a bagót, összegyüjtötte a számára. (Mert a szegény rabnak pipázni nem szabad, csak bagót rágni.)

Az is mindjárt ráismert ám. Odacsörömpölt eléje. (Neki nehéz láncz volt a lábán.) S megveregette a vállát; míg a többi sok akasztófa pofa mind oda bámult a szeme közé.

– No hát édes selyem úrficskám, te is bekerültél a társaságba? Ezt már soha sem hittem volna, hogy ennyire vigyed! Én mindig olyan alamuszi kölyöknek ismertelek, a ki még az almát se tudja hámozatlan megenni. S ehol van ni, milyen derék ficzkó lett belőled! Hát mi van a saraglyában? öcsécském! Loptál, raboltál, vagy meg is öltél valakit? Mert nem ér ám az semmit, mi közöttünk azt mondani, hogy «ártatlan vagyok». Hiszen mind ártatlanok vagyunk mi odafenn; s eb a ki rávall akár magára, akás másra, még a deresen is, vagy ha létrára húznak is fel. Hanem ide lenn, a pajtások között nem szabad ám mórikálni! Hát csak rukkolj ki vele, hogy mi jó hozott ide?

Rábyt megnémítá az undor és iszonyat. Eltakarta a kezével a szemeit.

– No csak nem fakadsz tán sirva, vagy mi? Csak nem csúfolod meg vele ezt a társaságot? Hiszen ha pityeregni akarsz, akkor csukasd magad az asszonyok tömlöczébe; úgy is ott van a két feleséged!

Az egész társaság röhögött.

– Ahá! kiálta fel egy hang a legbelső szögletből. Hát ez az a híres! Hát akkor tudom én, hogy mi a bűne? megmondták nekem az asszonyok, azoknak meg a hajdúk mondták. Ez egy ispion!

Arra az egész társaság felzúdult: «ispion! árulkodó! Dejsz ezt megfojtjuk az éjjel. Ráfekszünk valamennyien s kiszorítjuk belőle a lelket.»

– Csihaj te! rivallt rájuk a rabok apja; visszatartva a Rábyra rohanó tömeget, majd nem ugattok mindjárt! Én is tudom azt jól. Olyan ispion ez, a ki csak az urakra árulkodik, nem a szegény emberekre. Mikor az urak lopnak, meg rabolnak, azt fütyüli be. Nem bánt ez minket.

– Az már más, akkor hát legyünk jó komák! kiabálták a rabok, s Ráby Mátyásnak meg volt az az öröme, hogy az új bajtársak rendre összeölelgették. A szép selyem ruhái megköszönték azt nagyon.

– Jó gyerekek ám ezek nagyon! sietett a rabok apja megismertetni rabkollégáit Rábyval, sorba rámutogatva a fejeikre, s elmondva hogy melyik a lókötő, melyik az útonálló, melyik a gyujtogató. Legtöbb volt köztük a gyilkos.

Ráby mind azt hitte, hogy csak egy rossz álom az, a mit maga előtt lát.

Hiszen «álmodni! de hogyan aludni!» Erre mondta volna még csak Hamlet, hogy «itt a bökkenő!» ha Ráby Mátyás helyében lett volna.

Szerencséjére Ráby nem volt Hamlet; mert akkor nem állta volna ki philosophálás nélkűl, a mi pedig az ő helyzetében épen nem segített volna rajta. Amint az öt érzéke meggyőzte felőle, hogy ez valósággal tömlöcz, a hol ő van; hogy ezek az alakok, a mik őt körülveszik, csakugyan rabok, hogy az a muzsika a kezén-lábán csakugyan lánczcsörgés, hogy azok a tenyerek, a mik az ő markát szorongatják, csakugyan ragadnak a szutyoktul; hogy az az illat, a mi az ő torkát szorongatja, csakugyan penészbűz, s az a korty, a mivel őt a jószívű öreg zsivány kábultából magához téríti, csakugyan a pesti vármegyeház salétromos kútvize, hát akkor mindjárt az első gondolatja az volt, hogy elővegye a jobbik eszét, s azon kezdje, hogy miként szabaduljon ki innen.

Csajkos apó félreértette Ráby széttekintgetését.

– Azt nézegeted úgye fiacskám, hogy melyik szögletbe kvártélyozd be te magadat itten? Az ám a fura dolog! Mert itt már minden hely el van foglalva; aztán nekünk már régi jussunk van hozzá. Haneha a Pápis át nem adja a maga helyét éjszakára.

– Miért ne? Jó pénzért! hangzott valahonnan a kuczkóbul.

Az a Pápis egy kis törpe czigány volt. Vén legény lehetett már, de még a haja mind fekete. A bőre olyan, mint a kordován, hanem a fogai olyan fehérek, mint az elefántcsont.

– Gyere hát ide Pápis! kiáltott rá a vén Csajkos; mire az előmászott a többieknek a lábai alatt s a Ráby szeme közé mosolygott.

– Ne félj Pápis! megfizet ez az úr. Van ennek pénze, annyi, mint a tarka kutya. Hát hogy adod a helyedet?

A czigány nem gondolkodott sokáig.

– Mindennapra egy aranyért.

Rábyt már utólérte az akasztófahumor. Azt mondá rá:

– Még nem is sok.

Ezzel aztán mind lefőzte az egész társaságot.

– Hiszen te derék czimbora vagy fiacskám! kiálta Csajkos, a bagót a szája tulsó felébe tolva át a nyelvével. Bár csak soká itt maradnál közöttünk. Majd meglátod, milyen jó helyed lesz. Te fekszel legszélrül a faltúl, te rajtad már nem fekszik senki; te pedig a fejedet az én térdemre teszed, az lesz a vánkos. Ne félj, a toll föl nem töri az oldaladat, mert ha szalmát kapnánk, hát azon aludnánk, de így a téglán még egészségesebb.

– De hát a Pápis hol aluszik aztán?

Rábynak a saját nyomorusága mellett ez a kérdés jutott eszébe.

Arra nagyot röhögtek valamennyien. Azután egyszerre elhallgattak s egymásra néztek. Majd meg valamennyien a Csajkosra néztek.

A vén Csajkos csak mosolygott nagy ravaszul.

– Hát oda fel ni! A lózsiban.

Ráby felnézett s akkor vette észre, hogy a tömör bolthajtásról két láncz csüng alá, azoknak a karikáin két rúd van keresztül dugva, azon a két rúdon függ azután az a nagy vizes cseber, a miben a rabok esténkint a vármegyeházban lakó tisztviselő urak konyháira a vizet fel szokták hordani. Sehogy sem akarta elhinni, hogy ez hálószobául is lehessen használható a rabok számára.

Megmutatták aztán neki, hogy lehet az. Egy szálas legény felkapta a két lábánál fogva a Pápist, felhajította a cseberre: ez felnyitotta a cseber fedelét, s belebújt egészen.

Ráby még jobban elbámult.

– De hát hogy fog az ottan aludni abban a cseberben?

Most újra felhangzott az a chorusban röhögés, épen olyan gyanus rögtöni félbeszakasztással.

– Jaj be együgyü kópé vagy te még fiacskám, szólt Csajkos, megczirógatva a Ráby orczáját a szurtos tenyerével. Paplanos ágyban fog a Pápis hálni az éjjel!

– Hogyan?

– Tartsd ide a füledet, megsúgom. Kiszökik innen a te kedvedért.

– Az én kedvemért?

– Hát ugyan csak. Aztán reggelre megint visszaszökik.

– Visszaszökik?

– Vissza biz az.

– De hát hogy lehet az?

– Hát már az nem a kutyák gondja. Elég, hogy ő visszaszökik. Megteszi ő azt mindig, a mikor valamelyik szegénylegénynek izenetet kell innen kiküldeni az odakinn maradt pajtásához vagy a szeretőjéhez, s aztán megint vissza kell hozni a választ, hogy mihez tartsa magát a szegény-legény, ha odafenn vallatják? Hát a te kedvedért ma is megteszi; aztán ha levelet akarsz valakinek irni, az elviszi azt oda hűségesen. Aztán ha pénzt biznak is rá, ha száz arany lesz is, hogy hozza ide, hát el nem szökik ám vele, hanem visszajön ide és átadja. Nincs a császárnak olyan hűséges kurirja, mint a Pápis!

Rábynak melegedni kezdett a feje. Ha ő mostani helyzetét tudathatná József császárral!

– De hát mivel irjak levelet? Minden papirost elvettek tőlem, s a legkisebb darab plajbászt is.

– Lesz itt mingyárt egész cancellária, monda Csajkos. Csak te fordulj addig a fal felé. Nem szeretem, ha új ember meglátja a dolgot.

Úgy sem láthatta volna meg Ráby. Mert az embertömeg eltakarta előle azt a helyet, a honnan előkerült a tinta, toll és papiros.

Biz az úgy volt, hogy a rabok már régóta dolgoztak a börtönfal keresztül ásásán. Voltak nekik jó eszközeik hozzá, a miket beszerzett Pápis. Egy nagy követ már kivettek a falból, utána a másikat is. A kivájt vakolatot tollszáron keresztül kifújták a rostélyon át; a munka éjjel ment. Reggelre mindig visszatették a követ; a hézagokat betömték rágott kenyérrel, s arra megint port hintettek. A porkoláb nem vehetett észre semmit. A másik kő helyén, a mit megint ráspolylyal törtek apróra, volt aztán a mindenféle veszedelmes eszközeiknek a rejteke: ott tartották az irószereket is.

Asztalt is rögtönöztek Ráby számára. A Csajkos intésére egy széles hátú legény letehénkedett elébe négy kézláb s annak a hátán irta meg a levelet Ráby Mátyás József császárhoz, melyben őt egész balesetéről tudósítá.

– Kinek kell ezt a levelet átadni? kérdé Csajkos.

– A Rotheisel Ábrahámnak a zsidó-utczában.

– Meglesz. Fogjad Pápis!

A kis czigány kinyujtotta a kezét a cseber takarója alól s átvette a levelet.

Hogy jut ki ez a levél innen? azt csak nem tudta Ráby elképzelni.

A kis czigány erre kiszállt a cseberből.

Kezdett beesteledni.

A rabok csináltak valami helyet Rábynak a szegletben. Tettek alája egy rosz bundadarabot, hogy az úri teste kényelmesebben feküdjék.

A hatórai őrváltás után, a mint a kapu bezáratott, hangzott a nagy kulcs csörömpölés: a porkoláb jött a tömlöczöt megvizsgálni, meg a raboknak kiosztani a kenyérporcziójukat.

Valamennyinek megvizsgálta a lánczait, nincsenek-e átfürészelve? A Rábyhoz ért legutoljára. Annak is megrázogatta a lakatokat a kezén lábán, mintha ki tudja mióta itt volna már, hogy azokat megronthatta volna. Azután odanyujtá neki a fekete kenyérdarabot.

– No itt a kenyér! ezzel nem terheli meg az ember a gyomrát.

Aztán, hogy Ráby nem nyúlt érte, odadobta neki a földre.

De ezalatt, a míg a porkoláb Ráby lánczait vizsgálgatta, két rab leemelte a csebret a karikákról s egy pillanat alatt benne volt abban, a födéllel letakarva a kis czigány.

A két rab vállára vette a két rudat, s aztán egy fegyveres őr kisérete mellett, haladt vele a kút felé nagy lánczcsörömpöléssel. Hogy fog ezen az úton Pápis megszökhetni, azon Ráby mind hiába törte a fejét.

Törhette ugyan az egész éjjel; mert az álom kerülte a szemeit. Egy pillanatig sem tudott elaludni ezen a rettenetes helyen.