Part 17

Ráby Mátyás pedig nem hagyta magát. Ezen a téren egészen otthon volt. Példákat, adatokat tudott felhozni, hogy épen ellenkezőleg, azok az országok a boldogok, a miknek tengeri kereskedésük van; a kereskedelem nem hogy kipusztítaná, hanem inkább felgazdagítja a nemzeteket. De nem ért azzal semmit; mert ő excellentiája azt vágta neki vissza, hogy igen is, jó a kereskedés az olyan nemzeteknek, a kik csalni tudnak, de az együgyüeknek ellenben az a veszedelmük. Lám a zanzibariaknak, meg az otahajtiaknak is van tengeri kikötőjük, jár is abba hajó elég; a benszülöttek még is meztelenül járnak. A világkereskedés útjában lábatlankodni nem olyan népeknek való, a mik egy tükördarabért, vagy egy pántlikáért odaadják a hizott malaczot; pedig a magyar épen ilyen! Legyen annak is tengeri kikötője, hát tíz esztendő múlva czeglédi biró uram a dolmánya helyett a meztelen bőrére fogja a czifra sujtást tetoviroztatni, mint az otahajtii kaczika; mert nem lesz neki más; a Szent-Domingóban a nádméz ültetményeket a néger rabszolgák helyett magyar parasztok fogják kultiválni, a kiket a földesuraik eladtak.

E nagyon mulatságos disputa hevében észre sem vették az urak, hogy egy harmadik is odaszármazott közéjük. Ez a districtualis commissarius úr volt, a kinek mindig bejelentés nélkül lehetett ő excellentiájához belépni, s a ki csak hallgatta, aztán mosolyogva a nagy disputát, a melyben egyik fél sem akart engedni a másiknak, s mind a kettő meg volt felőle győzödve, hogy neki van igaza.

Végre ő excellentiája már nem is argumentált, csak cholericus kaczagással fejezé ki magas fitymálását az ilyen szörnyeteges képtelenségek irányában.

– Hahaha! még kanálist! Megiszom én azt! Hogy is ne? A tengert ide! Bihászman? «Tengerit» a magyarnak, nem tengert! Görögnek való a kereskedés! Annak is csak a czinczárnak! A magyar nemes kardjából nem lesz soha rőf! Nem vált a magyarból soha tyukász, olajkáros, babkáros, rongyász, tollszedő; hagyta ezt a mesterséget hiencznek, hanáknak, zsidónak. Becsületes magyar ember nem kereskedett soha egyébbel, mint buzával; azt pedig nem adjuk el az idegennek. Ide csatorna nem jön, s punctum!

A districtualis commissarius úr, mint afféle jó ember, nem szerette, ha a jó emberek egymás között czivakodnak. Interveniált. A Ráby Mátyást is meg akarta kimélni ő excellentiája haragjától; aztán meg ő excellentiáját is meg akarta szabadítani attól az alkalmatlanságtól, hogy ő vele egy subalternus hivatalnok vakmerően disputáljon, a ki négy rangfokozattal alatta áll. Átvitte a társalgást neutralis terrenumra.

– Ejh, bajtárs, nem bizták mi ránk a national-œconomiát! Mondd el inkább, mi szépet láttál Bécsben? Hiszen azóta nem is találkoztunk egymással, hogy azt a hires computust csináltuk. Hahaha hahaha!

Itt valami jutott ő méltóságának eszébe, a min annyira nevetnie kellett, hogy kénytelen volt a himzett battiszt zsebkendőjét kirántani a zsebéből s abba temetni a nevetést.

És Ráby Mátyás tudta jól, hogy mit nevet a kegyelmes úr? A Fruzsinka jutott eszébe bizonyosan, meg az a derék tréfa a másik két feleséggel. Úgy esett Rábynak ez a nevetés, mintha spékelték volna a vékonyait.

A kegyelmes úr elharapta a nevetés vágyát; hanem a jó kedve azután is megmaradt.

– No, de beszélj a bécsi dolgokról valamit, barátom. Voltál a National theaterben? Láttad Dandin György előadását? Jól játszották-e a czímszerepet?

Ez már nem spékelőtű volt: ez már maga volt a nyárs, a szíven és beleken keresztül ütve.

Ráby Mátyás egészen felfogta a czélzást. «Tu l’a voulu, George Dandin!» – «Te kivántad, Dandin Gyurka!» Hiszen senkinek a története nem hasonlít a megcsalt, kidobott, kicsufolt George Dandin komödiájához olyan nagyon, mint a Ráby Mátyásé.

Csak az a keserű döfés igazolhatja, hogy Ráby annyira elfeledkezett magáról, hogy visszadöfjön. Nagy vigyázatlanság volt tőle, a mit tett; de nem tudom, hogy melyikünk állta volna meg a helyében, hogy hasonlót ne tegyen.

Finom mosolylyal válaszolt a kegyelmes úrnak.

– Én nem értem rá Dandin György előadását megnézni. «Neked» majd több időd lesz azt megláthatni ott fenn Bécsben s megbirálni, hogy jól adták-e a czimszerepet?

A válaszban csak a tegezés lepte meg egy kissé a kegyelmes urat. Ott fenn Bécsben az udvarnál igaz, hogy kölcsönösen tegezték egymást. De a mint ő districtualis commissáriussá lett, akkor úgy fordult a szokás, hogy ő ugyan az egykori bajtárst tegezze, de az ő neki megadja a competens «kegyelmes uramat». Hogy felejtkezhetett el magáról annyira Ráby?

Ő kegyelmessége erre rögtön feszes positurába tette magát s a körmei hegyét kezdte nézegetni. Ráby Mátyás meghajtotta magát az elnök előtt mélyen; a kegyelmes úrnak pedig csak a kezével intett «agyiöt», úgy távozott el.

– Ez valamiért megharagudott rád? mondá ő excellentiája Ráby eltávozta után a kegyelmes úrnak.

– Visszacsaholt, mint a kis kutya, mikor a farkára találtak lépni.

A mint Ráby kihúzta a lábát az ajtón, jött be sietve a titkár, s hozta a postáról érkezett stafétákat, a mik az elnöknek szóltak.

– Egy staféta kegyelmességed számára is van itt, mondá a titkár a districtualis commissariusnak; parancsolja, hogy a kanczelláriába küldjem, vagy átméltóztatik itt venni? Kívül az áll rajta: «ad personam» (személyesen).

– Adja ide, kérem. Köszönöm.

Ő méltósága felvágatta a pecsétet a titkárral s aztán elővette az aranyfogantyús lorgnettejét és kényelmesen neki dőlve, olvasá a kapott levelet.

Hanem mire végig olvasá, már nem ült, hanem állt és csak a pirosítónak köszönhette, hogy el nem sápadt.

– Méltóztassék ezt olvasni, hebegé zavarodottan; a császár azt irja sajátkezüleg, hogy rögtön menjek fel Bécsbe; a districtualis commissariusi hivatalomtól fel vagyok mentve.

– Az én stafétámban pedig már ki is van nevezve az új districtualis commissarius a helyedbe.

– Nem értem!

– De én értem. Most már «dominus frater», elég időd lesz magadnak megitélni, hogy jól adják-e a National Theaterben – a Bihászman – Dandin Gyurkát?

Az exkegyelmes úr a homlokára csapott.

Ő excellentiája pedig elővette a tubákos pixisét s teleszórva burnóttal az orrát, száját és mellényét, az mondá neki:

– Ez nem kis kutya, a ki csahol: – hanem nagy kutya, a ki harap! – Neked már leharapta a nyakadat! Bihászman?

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(Kibenn meglaatandivc, millen nagi wezedelem, ha az ember wizet iszic).

Mondtuk feljebb, hogy Ráby Mátyásnak vesztére kellett a pesti «Fehér Farkasba» szállni, a helyett, hogy a budai «Fehér Farkast» választotta volna. Mert ha az utóbbiban ütötte volna fel kvártélyát, hát akkor, a mint a helytartó tanács elnökétől megvált, egyenesen ment volna ki a szállására, útközben megcsapta volna a drága jó hársfa-illat, a mi a városmajorból szétterjedez ilyenkor, arrafelé vette volna sétálását. Ott még abban az időben a mostani bűzös «ördögárok» helyén gyönyörű szép patak folydogált, a mi a Zúgligetből eredt; azon volt a városnak egy derék négykerekű malma, a melyben egyuttal tejgazdaság is volt; ott Ráby Mátyás kapott volna a piros pozsgás majorosnétól jó friss tejet, puha czipót; azután kedve támadt volna felsétálni tovább a kies patak partján, észre sem vette volna, mikor a Disznófőhöz megérkezett. Ott épen akkor nyilt a gyöngyvirág minden csalitban; ki ne szeretne gyöngyvirágot szedni? Az felcsalogatta volna őt egész a Mátyás király fájáig. Ott a fűbe leheveredett volna; senki más a dongó vadméheken kívül meg nem szólította volna; azok pedig nem bántanak senkit, a ki őket nem bántja. Onnan aztán nagy délután elkerült volna a Mátyás király kútjáig, a mihez a törökök egész tömör épületet emeltettek; attól nem kell kérni a vizet, adja magától; végre késő estére jól kifáradva került volna vissza a Fehér Farkashoz, a markát teleszedve mezei virággal s aludt volna utána fölségesen.

Egészen másképen ütött azonban ki a dolog, hogy a pesti «Fehér Farkast» választotta tanyául. Pest még akkor nem volt olyan szép, mint most, hanem olyan bűz akkor is volt benne, mint most. Abban a hajdankori vendég-fogadóban megette az embert a légy. Menekülni kellett valamerre. Ki a városerdőbe, a hogy akkor a «liget»-et nevezték. Ott pedig akkor is annyi por volt már, mint most.

Ráby Mátyás ide indult ki sétálni.

Tele volt a feje mindenféle nagy gondolatokkal.

A népboldogítás eszméi legjobb útban voltak teljesedésükhöz.

A lanyha, lágymeleg kerületi biztost egyenesen az ő feljelentése folytán hivta vissza a császár, s a kit helyébe kinevezett: A..y P. egy szigorú, komoly ember volt, ki maga is nagybirtokú úr az országban, a hivatalt csak becsületből viselte; hidegvérű, hozzájárulhatlan, hűséges. És a mi fődolog, senkivel sem állt barátságos lábon idelenn.

A mint ez le fog érkezni, a legelső teendője lesz, Ráby Mátyás alapos vádjai folytán, a szentendrei magistratust felfüggeszteni, új biró- és tanácsválasztást elrendelni, melynek kétségtelen eredménye az eddigi tanácsbeliek elüzetése s újak beiktatása. Akkor aztán az új tanácsbirák előtt vagy kénytelenségből fedezi fel a letett nótárius a nagy kincses ládához vezető befalazott nyilást, vagy ha az nem teszi, majd fel fogja fedezni a pópa a másik bejáratot, a miről csak neki van tudomása, ahogy ez iránt Rábynak igéretet is tett.

Ha egyszer aztán a nagy kincses láda fel lesz fedezve, abból először is a szegény kizsarolt jobbágynépnek egyszerre vissza lehet fizetni a rajta tíz esztendő óta kizsarolt harácsot. Micsoda öröm lesz ebben a városban, meg az izbegi telepen, ha a szegény, elnyomorodott telkes gazdának egyszerre három-, négy-, ötszáz forintot leszámlálnak az asztalára s azt mondják neki: «nézd, ezt igazságtalanul fizettették veled, az igazság visszatért a földre, ime megtéríti az elvettet». Micsoda evangeliumi hirmondás lesz az nekik! Előre kéjelgett a lelke ettől a gyönyörtől! Ő neki magának semmi anyagi érdeke nem volt ebben; mert ő előre lemondott minden jutalomról s csak olyan föltétel alatt vállalta el e megbizatást, ha a felfedezett kincsben őt nem részeltetik. – Hiba volt tőle pedig ezt tenni; mert ha tartotta volna magát ahhoz, hogy a törvény által megszabott harmadrészt a felfedezett kincsből magának arrogálja, hát ahhoz kapott volna majd kompanistákat, a kik vele a felfedezés fáradalmait s a jutalmat is megoszszák; de mikor minden ember előtt azon kezdte, hogy «gyerünk kincset ásni, de ebből magunknak ne tartsunk meg semmit!» hát az ilyen kincsásáshoz világos, hogy senki sem adja oda kölcsön a tenyerét.

S ha aztán teljesül a nagy öröm, ott lesz mellette a nagy boszúállásnak a gyönyörüsége is. Mert az a nagy láda nem csak az eltitkolt kincseket, hanem a titkos számadásokat is rejtegeti. Azokból aztán egyszerre ki fog derülni, a nagyságos, kegyelmes, excellentiás és tekintetes urak közül kik és melyek vannak nyakig ebben a ládában? kinek meg csak az ezüst sarkantyúja van oda csukva? Kiderül az egész turpisság egyszerre! És mindazok, a kik őtet ex offo a magas paripáról üldözték, a kik törvény elé állították, megcsúfolták, a szivében késeiket megforgatták, maguk kerülnek a vádlottak szégyen-padjára s bármilyen magasan hordják is a szarvaikat most, ő ezeket mind le fogja törni!

E szárnyas gondolatok vitték őt végig a pesti város-erdő nyárfás útjain. Még akkor csak jegenye, meg szilfa volt ottan; az első ákáczot csak húsz évvel később, s az első platánt csak ötven év mulva ültették el Magyarországon.

Ábrándozásai elvitték az erdő széléig. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy ott látja a közelben azt a nagy puszta térséget, a mit néhány órával az előtt a budai várból mutatott ő excellentiájának, azt a füzfákból szegélyezett négyszögöt. Már akkor a mérnökkar dolgozott annak a felmérésével; utászok vertek le czölöpöket, az első kapavágást tették az új épülethez.

Vajjon lebegett-e Ráby Mátyás szemei előtt az a város, melynek száz év mulva ez a kétezer ablakos épületszörnyeteg útjában fog állni, s alkalmatlanná válik tovább fejlődhetésére? Vajjon álmodott-e róla kalandozó lelke, hogy a «Neugebäude»-nak még története is lesz valaha? és minő története.

Merengéseiből megszólítás zavarta fel.

Észre sem vette, honnan került melléje a megszólító? Hát hisz ép annyi joga volt itten sétálgatni, mint ő neki. Tisztességes pesti nyárspolgárnak látszott; magyaros öltözetben, zöld hosszú mentében, nagy leffentyűs zsebekkel, melyhez hason alul érő tarka virágos lajblit s épen nem feszesen álló magyar nadrágot viselt s hozzá háromszögletes kalapot. Az óraláncz a rajta lógó carniolgombbal a nadrághasítékból csüggött elő, ugyanonnan túl felől, a symmetria kedvéért, a tarka zsebkendő. A kezében nagy elefántcsont fogantyús nádpálcza volt. Az arcza azt a kifejezést viselte, a mit az ostobaságból consequenter kifejlődött bölcseség kölcsönöz az olyan embernek, a kinek mindig igaza van s a ki senkitől sem tanul. Kurta bajusza is volt, a szája két végén kiborotválva, a mi magyaros kifejezést adott a tekintetének; hanem azért egy szót sem tudott magyarul. Tótul inkább, arra több szükség volt. Hanem az anyanyelve német volt. De még minő német!

Ráby viszonzá a «gun Tóg»-ot udvariasan s ő is mondott rá valamit németül. Hanem arra a megszólító csak a fejét rázta. Adelung nyelve arra nem elég, hogy azzal itt Pesten megéljen az ember. A pesti német nyelvet alaposan tanulni kell. «Tész kapir ma ned» mondá a jámbor polgár, s attól fogva Ráby arra lett szorítva, hogy ő csak hallgassa, a mit a másik beszél.

Jobb is volt azt csak hallgatni.

– Hát tudja az úr, hogy mi lesz oda építve, a hol az a sok inzsellér okumlál most?

Ráby kiváncsi volt rá, a leghitelesebb kutforrásból értesülést venni e felől.

– Hát oda a császár egy nagy csillagvizsgáló tornyot építtet.

– Erre igazán nagy szükség volt már.

– Nohát persze szükség volt. Mert hát minek szenvedjünk mi pesti polgárok folyvást a győri polgárok miatt?

– Nem értem egészen.

– Nem is olyan könnyű az. Hát eddig csak Győrben volt csillag-vizsgáló. Az csinálta meg az egész ország számára az időjárást. Már pedig a mi jó Győrnek, az nem jó Pestnek. Tud az úr diákul? No, mert én tudok.

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a győri kalendáriumot.

– Hát ide nézzen. Mi áll erre az egész hónapra?

«Aër calidus, Et exsiccatus, Calor gratus, Aër fervidus, Tonitruosus, Aether torridus, Ardor intensus, Aestuosissimus, Sudorificus, Tædiosus. Ventus calidus, Aether exsiccus, Pulverulentus, Aridificus Jucundus et fervificus, Phoebus nitidus.»

Ez így megy végig az egész hónapon. Csupa masculini generis! Csak egyetlen egy fœminini generis holdfertály van közbe szúrva; példának okáért, mint májusra volt irva:

«Aura immutata, Pluvia rigata, Temperies grata, Pluvia calida Vivifica, Nubes densa, Caligo tenebrica.» Hát jó volna! De hát mért nem teszi ezt a győri astronomus? Ugy-e, ezt nem találja ki az úr? Elhiszem azt. Hát én megmondom. Azért csinál a győri astronomus az egész hónapra szárazságot, mert a győriek gabona-kereskedők, a kiknek az kell, hogy az aratás előtt szárazság legyen, az ő buzájuknak az ára felmenjen. Ellenben a pestiek disznókereskedők, a kiknek meg az kell, hogy ilyenkor jó esők legyenek, hogy a kukoricza felvehesse magát s a sertések a nagy hőségtől torokgyikot ne kapjanak; azok meg mind zugolódnak a miatt nagyon.

Ebből azt sejtette Ráby, hogy sertés-kereskedőhöz van szerencséje.

– No hát már most ebből megértheti az úr, hogy milyen nagy szükségünk van nekünk pestieknek arra, hogy saját magunknak legyen csillag-vizsgáló tornyunk, a hol a magunk astronomusa olyan időt csináljon a számunkra, a milyen nekünk kell, nem Győrnek.

Ráby Mátyás tökéletesen capacitálva érezte magát.

E közben tovább sétálgattak a városliget tekervényes útjain.

A polgártárs kifogyhatlan volt a beszélgetésben.

Elmondta, hogy miért sétál ő most itten? Azért, mert itt csinálatlan utakon lehet járni, a mi jól esik az embernek. A mióta odaben a városban behozták az utczák kikövezését, az embernek nincs kedve az utczára kimenni. Ez pedig egyenesen a mostani polgármesternek a machinatiója, a ki maga német suszter; annálfogva, hogy a német suszter-czéhet a magyar csizmadia czéh fölé kerítse, elkezdte az utczákat kiköveztetni. Igy aztán kevesebb embernek van szüksége magyar csizmára, mert a köveken czipellőben is lehet lépkedni.

Ráby Mátyás most már kezdett gyanakodni, hogy legalább is a magyar csizmadiák atyamesterével van szerencséje beszélhetni.

Ez alatt hogy «magyar» – «német» pedig nem kell valami nemzetiségi kérdést keresni; ez csak sámfakülönbség. Emlékezem én még gyermekkoromból a nagy úrnapi processió alkalmával kirukkolt egyenruhás magyar vargák, német vargák, magyar szabók, német szabók ünnepélyes dandáraira. Sok zsinoros mentés dalia egy szót sem tudott magyarul, viszont a zöld fecskefarkos frakk alatt olyan magyar kebel dobogott, mely a «nix tajts»-on kívül egyebet nem bocsátott ki németül.

Azonban hát a tisztelt polgártársnak tökéletesen igaza volt. – (Az az hogy: bocsánat a czimzésért, még akkor nem lehetett a polgár-«társ» czímet csak úgy fekete kávé mellett eltulajdonítani; a «polgár» czím száz forint lefizetésével járt.) Tehát a tisztelt polgár úrnak tökéletesen igaza volt, mikor a győri kalendarium-csináló ellen panaszkodott; mert a gonosz astronomus erre a mai napra is olyan «Phœbus fervificus»-t csinált, hogy az embernek a hátán csorgott le az izzadtság. A polgár úr a háromszögletű kalapját a botja végére tűzte s úgy tartotta az arcza elé napernyőnek, a mit csakhamar Ráby is utána csinált.

A sétálás közben aztán elértek a «bimbós házhoz». Az már száz évvel ezelőtt is megvolt.

– Nem térünk be a Botzenhajzliba? szólt a Ráby Mátyás kisérője. Itt kapni ám fölséges duplasert.

Ráby mondta neki, hogy ő nem iszik semmi «gebranntes»-t és «gebräutes»-t.

Pedig hát a tisztelt polgár kész lett volna már egy csizmaszárnyi sert kurálni neki. Elő is vette az erszényét a nadrághasítékból (az is ott volt), hogy nagylelküségét bebizonyitsa.

Ráby megköszönte szépen; ő csak vizet iszik.

– No azt is fölségeset kapni itten! bizonyítá a derék férfiu. Hát várjon itt az úr, majd én bemegyek a Botzenhajzliba, magam bevágok egy stibli sert, az úrnak meg küldök jó friss vizet. Az nekünk van itt igen jó. Az Illés kútból. Nem hallotta az úr soha az Illés kútnak a hírét? olyan víz nincs több a világon.

Hát Ráby nem bánta; nagyon szomjas volt és felhevült; különben is a friss víznek nagy barátja.

A mint a polgár bement a bimbós házba, nem sokára utána kijött onnan egy kis leány s hozott egy fatálczán egy nagy czinpoharat. Még akkor a csárdákban ilyeneket használtak; azt nem törhették el a vendégek.

A kis leánynak olyan ártatlan kék szemei voltak; Ráby egészen elbámult beléjük, a míg a poharat felhajtotta, úgy, hogy csak akkor vette észre, hogy annak a víznek valami keserű ize van. A mint aztán az ajkáról levette a poharat, akkor látta, hogy a megmaradt víz fenekén valami fehér salak van.

Megijedt.

– Mi volt ebben a pohárban? kérdé a kis leánytól.

– Nem tudom. Az az úr adta a kezembe a poharat, a ki most elment.

– Elment?

– Igen a hátulsó ajtón. Meg sem várta, hogy visszaadjak a petákjából, a mit a markomba nyomott.

Nem sertéskereskedő volt az, se nem csizmadia-mester; hanem felbérelt orgyilkos! Ráby Mátyás meg volt mérgezve.

Egyszer csak elkezdtek körülötte a fák dülöngélni, a kék mennyboltozat veres színt ölteni; a lábai odaragadtak a földhöz, a fejét úgy érzé, mintha tíz akós hordóvá dagadna; – csak annyi ereje volt még, hogy egy gyaloghintóig tudott elvánszorogni s a hordároknak megmondhatta hová vigyék? A Fehér Farkasba már eszméletlenűl vitték fel.

S ha a szegény Böske ott nem lett volna, bizony be lett volna fejezve Ráby Mátyásnak a tragédiája ezzel az utolsó pohár vizzel.

De az a szegény cseléd nem vesztette el a fejét, a mint azt a nagy veszedelmet meglátta. Nagy hirtelen tejet itatott az urával, s aztán tollat vett elő, megcsiklándta vele a torkát, hogy kihányassa vele a mérget, tormát reszelt, azt a gyomrára kötötte; aztán eszébe jutott neki, hogy egyszer valamikor hallott ő valami parasztorvosságról, a mit otthon a patkányméreg ellen használtak; ott a vendéglőben kovácsműhely is volt, leszaladt, felhozott egy marékkal abból a rozsdaszinű üledékből, a mi a megoltó sajtár fenekén szokott maradni s azt kanállal beadogatta a betegnek. A megmérgezett bevett mindent. S az használt neki. Pedig a paraszt leányt nem tanította senki chemiára. Aztán arról is tudott valamit, hogy a beteget nagyon jó izzadtságba hozni; dunnát rakott rá, aztán oda ült az ágya mellé egy pálczával, s a mint a nyavalyás az izzó ágy fenekéről az egyik kezét vagy a lábát kidugta, jót húzott rá, hogy menten visszakapta, s így izzasztotta egész másnap reggelig s itatta vele egyre a tejet meg az olajat.

Hát orvosért nem küldött?

Dehogy nem küldött. A hány pinczér, házi szolga volt a vendéglőben, azt mind futtatta orvos után. Hanem hát az sem volt még akkor Pesten hatszáz, mint most. Ketten voltak mindössze; a vármegye physicusa, meg a városé. Mind a kettő megtagadta szolgálatát a megmérgezett körül. A megyei orvos azzal indokolta meg nem jelenését, hogy ő neki a város statutumai szerint nem szabad városi funduson levő házakra kiterjeszteni hatáskörét. A városi orvos pedig a megyei privilegiumban találta mentségét, mely neki a megyei betegek dolgába való avatkozást megtiltja.

Nem merte senki Ráby Mátyás gyógyítását elvállalni. Olyan gyülöletessé volt már téve, hogy mikor megmérgezték, nem akadt Pest városában orvos, a ki segélyt nyujtson neki.

Huszonnégy óráig nem volt más orvosa a megmérgezettnek, mint egy szegény paraszt cseléd!

S ezt tudta az egész város!

Csak másnap, este későn, mikor már besötétedett, kopogtatott be az ajtaján – a pilisi járás seborvosa. A nevét is följegyezte Ráby e derék embernek: «Moltzer János».

Ez hozzáfogott a kigyógyításához. De megmondta Rábynak, hogy ugyan titokban tartsa ám, hogy ki jár ide őt gyógyítani; mert különben annak nem lesz ezen a vidéken megmaradása: így is csak egy angyali jó teremtés könyhullató könyörgésére adta rá fejét, hogy hozzá eljöjjön s őt az életnek visszaadja.

Ráby kitalálhatta, hogy ki volt az az angyal?

Tíz hét telt bele, a míg e mérgezésből teljesen ki tudott gyógyulni.

Hanem a derék sebészt, a ki segített rajta, csakugyan kiüldözték még az országból is.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Mellben ember meghghilkoltatik aneelkewl, hogi ember meghghilkolna wala.)

E tíz hét alatt elég ideje volt Rábynak elmélkedni a maga történetének charadái fölött.

Vajjon kinek a munkája volt ez az ő megmérgeztetése? a megtámadott tanácsbiráké-e? vagy a hivatalától megfosztott udvaronczé? vagy megszökött feleségeé? – Nem találta ki.

Az egész tíz hét alatt senki egy teremtett lélek sem nyitotta rá az ajtót, hogy felőle tudakozódjék, a chirurguson, meg a Böske cseléden kívül.

Pedig hiszen, ha ellenségei nagy számmal voltak, de jó embereinek is csak kellett lenni. Ott volt a nagybátyja, a Rotheisel Ábrahám, Avakumovics uraimék, a rácz pópa; – hát a háladatos nép?

Eleget követelte a Böskén, hogy ez meg amaz nem volt-e itt látogatóban? de az vagy azt felelte rá, hogy volt itt, de akkor épen jó izűen aludt az úr, vagy azzal ütötte el a dolgot, hogy a tilógus megtiltotta minden embernek a beteg háborgatását.

Mikor nyár vége felé a szőlő zsendülni kezdett, a jó Böske egy tányérka góherrel lepte meg a lábbadozó gazdáját.

Ráby azt kérdezte tőle, hogy ki hozta azt a szőlőt?

Böske azt hazudta, hogy Szent-Endréről voltak itt az ismerős gazdák, azok hozták. Pedig voltaképen ő maga vette azt a béréből.

– Hát mért nem eresztetted be őket hozzám? zsémbelt rá a lábbadozó. S aztán addig veszekedett a cseléddel, míg az utoljára kivallotta, hogy biz itt nem járt se ma, se tegnap, sem az egész tíz hét alatt, se rácz, se zsidó, se úr, se paraszt.

Ekkor meg azért haragudott meg Ráby, hogy ez hazugság! Bolond beszéd. Ez világos fillentés.