Part 16

Dejszen beszélhetett azoknak aztán Ráby Mátyás, postamester, nemesek hadnagya, hogy ez tiszta bolondság lesz; Szent-Endrének nagy az ereje, ha azt összeszedi, száz is jut egy ellen; nem hagyták azok magukat arról leverni! Tetszett mind a két félnek az az ötlet, hogy ők hát mint egy hadviselő potentát, megizenik előre a háborút az ellenségnek. Felültették a legfiatalabb legényt a legtüzesebb lóggós lóra, s elereszték az izenettel, s hogy annál nagyobb egérutat vehessen, késő estig ott ittak a cserepesben a Ráby contójára s sorban csókolták a derék nemes ifjut; este volt, mire fel lehetett őket rakni a négy szekérre. Ott aztán elaludt valamennyi.

– Urambátyám, szól szepegve Ráby Mátyás, én attól tartok, hogy minket nagyon meg fognak rakni Szent-Endrén.

– Attól ne tarts; hanem azon imádkozzál, hogy odáig ki ne törjük a nyakunkat.

Ez csakugyan nem volt fölösleges aggodalom. Mert a velenczei lovak épen annyi bort ittak, mint a bicskeiek; tudniillik a kocsisaikkal együtt ittak annyi bort. Aztán mind a négy kocsis becsületbeli dolognak tekintette, hogy a másik őt meg ne előzze, annálfogva a postamesterék bricskája szüntelen abban a veszedelemben forgott, hogy eltörik a tengelyét, vagy belefordítják az árokba.

Nem történt semmi baj. A kik Bacchusnak áldoztak, azokra Jupiter gondot visel. Reggelre mind épkézláb érkeztek meg a pomázi «pipagyujtó» csárdához; még csak egy istráng sem szakadt el. Ott pihenőt tartottak, a lovakat megkapatták; a nemes urak leugráltak a szekerekről s kinyujtózták a tagjaikból az álmot; azután felköltötték a kocsmárosnét, hogy csináljon nekik magyar kávét.

Az volt ám a valami! A «magyar kávé». A minek az alkatrészeit képezte vörös bor, gyömbér, magyar bors, tűznél megforralva, s forrójában bekapva. Szittyagyomor kellett ahhoz. Az aztán egészen újjászülte az embert egy napra. Még akkor Hahnemann nem is álmodott a homœopathiáról s már a magyar tudta, hogy a mámort legjobban ki lehet gyógyítani – borral.

Az etetés alatt az előreküldött lovas legény is visszaérkezett a csárdához. Jó hireket hozott. Egész Szent-Endre talpon van. Birák uraimék kidoboltatták városszerte, hogy minden fegyverfogható lélek dorongot, vasvillát cséplőt ragadjon, az egész drabantság, csőszök, erdőkerülők glédába felállíttassanak a Ráby úr háza előtt; belül az udvaron pedig esküdt uraimék helyezzék el magukat a repulsióra felfegyverkezve. Ott lesz az egész frekvenczia.

Hahó! Milyen örömrivalgás fogadta ezt a jó hirt! Lesz hát kivel verekedni! Rögtön siettek felszerszámolni.

– Csitt csak nemes barátaim! mondá nemzetes Kadarcsi Keő István uram. Elébb csináljuk meg a strátagémát. Mert minden patáliánál ez a fődolog. Most én komandirozok. Tehát ismerni kell legelébb is az erősséget, a mit be akarunk venni. A várnak két frontja van. Az egyik a budai utcza felőli kapu, a másik a kertek alatti kapu. Azért két felé kell osztani magunkat. Az egyik csata az utcza felől kezdi meg az attakot, a másik csata az alatt a szőlők alatt elkerülve, a kertek alól veszi be a sánczot. Az egyik csata lesz a velenczei, a másik a bicskei nemes fiatalság.

Az öreg kurucz nemcsak nagy stratega, hanem egyúttal nagy psycholog is volt. Jól ismerte a tábora természetét; ha együtt viszi a támadásra a velenczeieket, meg a bicskeieket, azok legelébb is egymás között fognak összeverekedni az elsőbbség fölött s egyik sem fogadja meg a másiknak a szavát s az egymás fölötti versengéssel elszeleskedik a dolgot.

«No hát ki kezdje a támadást az utcza felől? ki a kertek alól?»

Szalmát húztak rá. A rövidebb szál jutott Bicskének; azé a kertek alatti diversio.

– Hát már mink hátulról támadjunk-e? pattogott nemes Bognár Laczi, duzzogva.

– Nemes atyámfia! csitítá őt a vén kurucz; tanuld meg azt, hogy a ki a hétfejű sárkányt megtámadja, annak sehol sincs «hátulról», mert minden oldalra jut egy feje. – Ti a hátulsó frontját ütitek az ellenségnek.

Annyi concessiót mégis kellett nekik tenni, hogy ők két szekérrel előre indulhassanak, hogy a kerülőt megtehessék a szőlőkön keresztül s egyszerre érjenek oda a velenczeiekkel.

– No de minekelőtte elindulnánk, szólt a Csonka Péter, nem zengedeznénk el egy istenes zsoltárt, ősi kegyes szokás szerint?

– De bizon jó lesz! Hol a kántor? Álljunk karikába, nemes fiatalság.

A ripacsos képűt hítták kántornak.

– No hát azt a Szent-Dávidné zsoltárát.

Rákezdték szép harmoniával, az ajtatos zsolozsma hangjait ömlendeztetve kegyes ajkaikról.

«Uram, büntesd meg a hagymát! Mért keserű? Lám a répa mily édes! Ha megfőzik disznólábbal, Vagy órjával, Apád is megeheti!»

Biz ez eléggé szép hymnus Szent-Dávid feleségétől. Tudunk mink ilyent többet is; de most nem érünk rá; csülökre fiuk! Aztán hadd menjenek előre a bicskei vitézek.

Nem sokára az öt kocsi porfellege kergette egymást; a miből kettő eltünt a szőlőhegyek között, s aztán csak a három kocsi tartott egyenesen az országúton neki Szent-Endrének.

Már messziről lehetett hallani a közeledőknek, hogy verik félre a harangokat valamennyi toronyban. A hirnök igazat mondott. A város végén már nagy néptömeg foglalta el kétfelől a bakhátakat; de azok többnyire csak gyerekek meg asszonyok voltak, a kik harsány zsivajgáson kívül egyébbel nem állták útját a támadó seregnek.

Hanem aztán a budai útcza meg volt szállva a hadsereg zömétől. Ott tömörült, nemzetiségek szerint csoportosulva, a kicsődített férfi lakosság az utcza átelleni részén; a magyarok furkós botokkal, a svábok cséphadarókkal, a ráczok vasvillákkal; biz abból száz jutott egyre.

A Ráby háza előtti utat azonban a rendes hadsereg foglalta el, városi drabantok, bakterok, csőszök, erdőkerülők, czúczákkal, alabárdokkal és disznólábakkal felfegyverkezve. (Ez utóbbi a régi kovás-puskának a díszneve.)

E phalanx előtt állt teljes ünnepi ornátusában, azaz, hogy levelibéka-színű mundérban, a kisbiró, nyakában a rézdobbal, s azon irgalmatlanul dobolta a rohamra serkentőt és szájjal is buzdítá a vitéz harczi népet kegyetlen ellenállásra.

A legelső volt, a ki leugrott a szekérről, a Csonka Péter.

– Ejnye, a ki zöld angyalod van! kiálta a kisbiróra, nem tudod jobban ütni azt a dobot? s megmutatta aztán neki, hogyan kell, olyat ütött neki az ólmos botjával a dobjára, hogy azon rögtön beszakadt a bőr; akkor pedig megfogá a rézdobot, s úgy csapta bele a kisbirónak a fejébe, hogy annak a nyaka beleszorúlt, mint a torkos kutyának a tejes köcsögbe, s minthogy a nyavalyás se látott, se hallott, a miatt vaktában a csás lónak ment neki, az meg felrugta, hogy csak úgy hempergett. A sok kaszás, vasvillás, dorongos ember véghetetlen nagyot kaczagott ezen a tréfán.

A mint aztán a többi hét nemes legény is leugrált a szekérről, az ármádia észrevette, hogy ennek fele sem tréfa, s nosza loholt befelé az erősségbe hajdú, csősz, bakter az egész fegyverzettel, s ugyan igyekeztek maguk után bezárni a kaput. Csak akkor kezdték aztán rá a gyilkos fenyegetőzést, mikor már biztos helyen érezték magukat.

Az összecsődült nép nem vett részt az ütközetben, az csak nézte a mulatságot.

A Csonka Péter megpróbálta elébb a vállával kivetni sarkából a kis ajtót; de az nagyon be volt már kötözve. Szabályszerű ostromhoz kellett fogni.

Nemzetes Kadarcsi Keő István uram maga nem szállt le a szekérből; onnan komandirozott felállva.

– Vegyétek csak le azt a kútgémet onnan az ágasról, nemes barátim. Aztán neki a kapunak vele!

Négy legény nagy hirtelen lekapta a csordakút ágasáról a gémet, s azzal aztán neki lódultak a kapunak, mint a római faltörővel; míg három vitéz a kis ajtót vívta ólmos botokkal. Hanem a benlevők is vitézül védelmezték ám magukat. Az udvaron voltak ölberakott hasáb fák, azokat hajigálták ki az ostromlókra; ezek meg természetesen vissza ő reájuk. Hogy mind ez nem történt meg czifra áldások nélkül, azt el lehet képzelni.

Odabenn az udvarban biró uram, meg nótárius uram parancsoló szava hangzott, különösen fenhangon emelve ki azt a vezényszót: «ha be találnak törni, minden puskából tüzet kell reájuk adni!» Ennek ellenében dörgött a Csonka Péter fenyegetése: «el ne próbáld sütni azt a disznólábodat! mert akkor meghalsz!» Ő maga felmászott nagy vakmerően a kis ajtó bolthajtására s aztán a házpárkányáról a macskajárás tégláit szedegetve le, azokat hajigálá az ostromlottak fejére.

Hanem mind e hősi erőfeszítésnek nem lett volna sikere, ha a bicskei segélycsapatok idején meg nem érkeznek. Ez azután eldönté a csata sorsát. – Egyszerre csak a kert felől nagy rivalgás támad, az ellenség hátulról tört be a várba. Arra az udvarban iszonyú zűrzavar támadt; bot pufog, ember ordít, a megriasztott sokaság menekül a merre ürességet lát; fel a szomszédház falának, be a házba, a góré alá, az istállóba. Erre a velenczeiek is átugrálnak a zárt kapun, s hős költő legyen az, a ki azt leirja, a mi odabenn történik!

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! komandiroz a szekérről nemzetes Kadarcsi Keő István uram. – A nép röhög és rettenetes jó kedvvel mutogatja egymásnak, a mint egy-egy ismerős tanácsbelit lát a szomszéd ház tetején négykézláb végigmászni: «ahol megy ni!» aztán meg mikor egy-egy kedvencz jó emberét, mint a macskát, keresztül hajítják a kapun, hogy csak úgy nyekken, mikor a földet éri. Jaj de nehezen sajnálják! Pedig nótárius uram is az utóbbiak között van. Őtet dobták ki előbb, utána meg a Csutora Miskát, a bátyját. A ruhájuk úgy össze van tépve, mintha sasokkal viaskodtak volna, betört fej, kiütött fog, kékfolt, a mennyi csak dukál. A mint tova szaladnak, szidva az egész világot, de csak egy ember sem akad a nép közül, a ki a kabátjukat leporolja. – De legjobban megjárják azok, a kik a házba bemenekültek; mert azok közül egy sem marad, ki a Tripartitum III. R. 22. törvényczikkelyéről kellő felvilágosítást ne kapna. Azokat, mint az esztrengára fogott juhokat, billogozzák meg, fustélyokkal, s úgy eresztik el a kert felé. – Biró uram maga, nagy veszedelmére, azt gondolta ki, hogy a kéménybe meneküljön; de ott meg egy kis szalmát gyujtottak alá, azt azután nem állhatta sokáig, keresztül akart bújni a kürtőn. A fejének sikerült is, meg a két karjának, de a teste alsóbb részeihez nem volt ez a kémény szabva; azoknál fogva fennakadt, s csak úgy deklamált aztán a kéményből kifelé, mint a skatulyából kiugró kis ördög. Úgy kellett a kéményt kibontani, hogy kiszabadítsák, mikor vége volt a reoccupatiónak.

Mikor aztán tiszta volt a fundus, akkor kinyitottak ajtót kaput, s szekerestül együtt beinstallálták a visszafoglalt házába Ráby Mátyást.

– No hát, nemes uram, hogy tetszett a reoccupatió? szólt nemzetes Kadarcsi Keő István uram, pipáját kiverve a tenyerébe.

Biz az tiszta munka volt; valljuk meg az igazat. Kár, hogy már kiment a divatból.

Előljáró uraimék azonban tanultak ebből a példából kettőt. Az egyik az, hogy a jámbor polgár, ha verekedést kezd a nemes urakkal, hát akkor őtet verik meg. A másik meg az, hogy a jámbor paraszt, mikor azt látja, hogy az előljáróságot döngetik, nem tartja helyette oda a hátát; hanem igen jó mulatságnak veszi a dolgot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nemes reoccupáló urak aztán a munka bevégeztével, biberunt magnum áldomás, s szépen búcsút vevének a visszahelyezett házi gazdától:

«Máskor is szolgálatjára állunk az úrnak!»

E szókkal nyujtá kezét másnap reggel (az áldomás után) nemzetes Kadarcsi Keő István uram Ráby Mátyásnak: a mi elég szép leereszkedés volt tőle, a ki Bocskay Istvántól nyerte a nemességét, holott ez csak III-ik Károlyig tudja felvinni az eredetét.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.

(Mellbenn ollateen dolgoc leznec, a miket ember ki nem tudna fvndaalni, ha meg nem lettec volna.)

Csak azután, hogy egészen magára maradt, kezdett Ráby Mátyás elgondolkozni azon, hogy mégis nagyon bolond dolog ám ez, a mit ők most itt csináltak.

Megrohanni egy békességes város népét fegyveres erővel, harminczat, negyvenet a polgárok közül, a fél magistratust, kékre, veresre püfölni, még a város dobját is beszakítani! Ez a világ akármelyik czivilizált országában sem menne tréfa számba. Képzeljük csak, hogyha Hessen-Casselben, vagy Würtembergben játszottak volna el ilyen vígjátékot!

Szó sincs róla, hogy ez a sok bevert fej mind panaszra megy.

A Böske már korán reggel jött jelenteni, hogy ugyan ment ám már hajnalban a sok szekér fel Budára, megrakodva bekötözött fejű, felkötött állú előljáró uraimékkal.

Ráby Mátyás hirtelen elhatározta magát, ő is felmegy Budára.

Legjobb lesz, ha maga jelenti fel a dolgot; csináljanak vele aztán, a mit akarnak. Sokkal jobb, mintha bevárja, hogy érte jőjjenek; még megtennék vele azt a csúfot, hogy vason kisérnék be. Mindjárt postakocsit rendelt magának.

Persze a Böskét sem hagyhatta ottan. Szegény árva cseléd mit csinált volna ott magában a puszta háznál. Úgy sem volt már mit strázsálni abban. A teheneire sem volt már gondja. Rég kimérte azoknak a husát a mészáros. Esküdt uraimék felfalták azt mind gulyáshusnak s a Ráby Mátyás borait megitták rá. Még sincs jó kedvük.

És épen az volt a szerencséje Ráby Mátyásnak, hogy a Böskét is magával vitte, a hogy majd meglátjuk nem sokára.

Megint csak a pesti Fehér Farkasban szállt meg, vesztére; pedig lám megmondta neki Leányváry uram, hogy a budai Fehér Farkas jobb vendégfogadó; de hát az ilyen agyafúrt emberre hiába vesztegetni a jó tanácsot.

Ott átöltözött német gálába s felvitette magát gyaloghintón a várba, a helytartó-tanács elnökének palotájáig.

A mint belépett a várakozó terembe, valami ismerős szag ütötte meg az orrát. Nem csalódott. Mintha csak a szentendrei tanácsházba lépett volna be. A tanácsbirák mind veres bagaria csizmát viseltek. S annak válogatott illata van. Azzal volt tele a várakozó terem.

Valamennyi ellenségét mind ott látta egy csoportban. Azok is ő excellentiájára vártak. Ugyanazokban az összetépett köntösökben jöttek fel, a miket a tegnapi ütközet olyan csunyául megviselt, kinek a félkarja, kinek az álla volt felkötve, ki meg a markában hordta a feldagadt félpofáját, a melyikből a félszeme csak úgy pislogott elő. A kötelékek össze voltak vérrel mázolva, még az ábrázatok is. Senki meg sem mosdott azóta, úgy jöttek fel, egész égrekiáltó szenvedéseik tanujeleivel külső formájukon.

Voltaképen valami nagy baj nem eshetett bennük, mert a mint Ráby Mátyást meglátták belépni, egyszerre rákezdték a hangos fenyegetőzést s szertelen jó kedvük támadt, olyan zsivajt csaptak. A beszédjük tartalmát ugyan nem érthette, mert mind ráczul beszéltek, a ki csak úgy törte is a nyelvet; az volt náluk a salonnyelv, az aristocratia nyelve; hanem a hangból, meg a taglejtésekből kivehette, hogy «no, jó helyre jöttél ide! Majd lesz itt neked kutya porczió mindjárt».

Nem is igen jól érezte magát. Csak behúzódott egy ablakmélyedésbe s hátat fordított nekik és hagyta őket lármázni.

Egyszer aztán, mintha kettévágták volna a henczegő lármát, a janitor jelenté, hogy ő excellentiája megérkezett; már jön fel a lépcsőn! Arra a fenyegetőző alakok egyszerre mind miserabilis positurákba görnyedtek, a szemeikre lehúzták a véres kendőket, s elkezdtek nyögni, nyöszörögni, hogy az csupa szánalom volt.

A váróterem ajtaja megnyilt, s ő excellentiája belépett.

Semmivel sem volt újabb a köntöse, mint mikor legutoljára volt szerencsénk nála tisztelkedni; hanem a mellénye még valamivel tubákosabb volt, mint akkor.

Félrefordított fejével nagy mérgesen végigsandított a rá várakozó tömegen s nem látszott az arczán valami különös részvét a jajveszékelők iránt. Ellenben a mint Ráby Mátyást megpillantá, egyenesen odament hozzá, s a vállára veregetett és mosolygott.

Kérem! ő excellentiája mosolygott. Minden három esztendőben egyszer szokott az rajta megesni. Aztán «dominus frater»-nek szólítá Rábyt.

– Nagyon jól van, dominus frater! Ezt szeretem már! most van kegyelmed az igaz úton! hogy a hazai törvények értelmében szerzett magának statisfactiót! Hoc est rectum. Tessék besétálni hozzám – discuráljunk egy kicsit. – Janitor! – Senkit se jelentsen kend be addig, a míg a tekintetes Kamarás úr nálam lesz. – Kendtek pedig, szólt a vert hadhoz fordulva, elmehetnek, a honnan jöttek; a mit kerestek maguknak, azt megkapták. – Placeat intrare, domine perillustris!

Azzal ott hagyta őket a faképnél.

Azok csak egymásra bámultak, nem tudták mire vélni a dolgot, míg aztán ő excellentiájának a titkárja meg nem magyarázá nekik, hogy a Tripartitum III. 22. t.-cz. értelmében egészen legalis ütlegek voltak azok, a miket ők agybafőbe kaptak s ezt ki is adta nekik irásban, hogy az otthon levőket megnyugtathassák.

A Ráby Mátyást pedig ezuttal még le is ülteté ő excellentiája a belső szobájában.

– No látja, Kamarás úr, lehet ám az ős magyar törvények szerint is igazságot szerezni Magyországon; csak érteni kell az applicatiót. Azért nem kell mindjárt a császárhoz szaladni pátensért. Vannak nekünk jó törvényeink; nem szükség azokat felforgatni. Szeretném látni, hogy Németországnak valamennyi Landesgerichtje igazította volna-e el az úrnak a dolgát ilyen rövideden, radicalisan és ilyen olcsón, mint a velenczei nemesek hadnagya? – De az úr már megint a császárnál járt odafenn! már megint delátorkodott! már megint tele van a zsebe intimatumokkal. Elő se vegye, ha nekem szólnak; mert én fel se bontom. Csodálom Ő Felségét, hogy minek küldöz nekem intimatumokat, mikor tudja, hogy nem olvasom el.

– Ezúttal másféle rendeleteket hozok Ő Felségétől, mondá Ráby, ki jónak látta nem állani elő mindennel, a mit tud; Ő Felsége most csupán atyai kegyességének tanujeleivel bocsátott le. Sokat gondolkozott Magyarország fővárosáról s nagy tervei vannak e város fölemelése iránt.

– Lássuk a plánumokat!

– Legelőször leküldi az engedélyt a pesti zsidó község számára, hogy zsinagógát építhessen a városban.

– Bihászman? Zsinagógát! A zsidóknak! kiálta fel a helytartósági elnök úr, felpattanva a helyéről. De hisz ez nem fölemelése, hanem elpusztítása Pest városának. Hisz akkor, ha ez meg lesz engedve, száz esztendő mulva Pestet úgy fogják híni, hogy Jeruzsálem! A zsidóknak három emeletes házaik lesznek itt s látni fog a világ nem csak zsidó burgereket, de még zsidó nemes embereket is, prædicatumokkal és czimerekkel! Megéri a világ, hogy zsidók fogják viselni az insignis ordók vitézi keresztjeit; – még úgy segéljen, a diætába is beviszik a bársony bugyogót, s száz esztendő mulva, horrendum dictu! – zsidó ablegatus fog az incliti status et ordines előtt a katholicus fundus religionis fölött perorálni. – Bihászman!

– Csak azt sajnálom, hogy én azt a szép kort nem érem meg! Viszonzá Ráby Mátyás. A mit ő excellentiája persze tréfának vett. Mert hisz arról maga is meg volt győződve, hogy a mit megjövendölt, annak beteljesülése tiszta képtelenség. Maga is csak nagyon nagyot akart vele mondani.

– No, hát az elég szép volt bevezetésnek! Bihászman? Van-e még több is?

– Sine dubio, folytatá Ráby, s mivelhogy épen az ablaknál állt ő excellentiája, ő is odalépett melléje, a honnan a Dunára és Pest városra lehetett látni. Látja excellentiád azt a nagy négyszögletű térséget ott a pesti város-erdő szélében? Fűzfás árok veszi körül.

– Látom. Hát abból, Bihászman, mi lesz?

– Ő Felsége elrendelé, hogy oda egy nagyszerű épületet emeljenek, két contignatióra, kilencz udvarral, két ezer ablakkal. Nekem megmutatta az épület nagy tervét, a mit saját költségén készíttetett a főváros számára. Az egész negyvenezer ölet fog elfoglalni.

– Bone Deus! De hát mire lesz ez a nagy épület? Tán csak minden embert oda akar csukatni ő felsége, a ki a patenseit nem tiszteli. Akkor kicsi lesz a ház!

– Ő azt kórháznak szánta Pest számára.

– Tehát ispitálynak? De hiszen a nagy pestis alkalmával sem volt itten annyi lázár, hogy a rendes lazaretumokban el ne fért volna. Ha azt akarja Ő Felsége, hogy azon a kétezer ablakon mind nézzen ki egy ember, hát a kinek náthája van, vagy a tyúkszeme fáj, mind belehordatja Pest városából, még sem telik meg.

– De egyuttal lelenczház is lesz az.

– Bihászman? olyan gyermekeknek az asyluma, a kiket az anyjuk kitesz az utczára? De hisz ilyen nincs Pest városában. Hiszen meg nem tűr itt a polgárság a maga falai között olyan asszonyszemélyt, a ki gonosz életet él. Az itt ekklézsiát követ, annak fejét veszik, kiseprüzik a városból.

– Ez most még úgy lehet; de mind megváltozik ez, ha egyszer Pest a nagy világvárosok közé emelkedik, a hol az egyeseknek és a tanácsnak másra van gondja, mint a családi élet ellenőrzésére. A nagyvárosok előnyeivel Pest is örökölni fogja azoknak a calamitásait.

– De hát hogyan legyen ebből a Pestből nagy város? azt nem értem. Bihászman? Ide jön a császár lakni?

– Azt nem; hanem nagy kereskedő várossá fogja azt emelni.

– Kereskedő város? Pest? Nem tudom kitalálni, hogy mivel kereskednének a pestiek? – Bihászman? Van egy nehány timár, a ki bőrt készít, azt el is hordják Kőrösig, Kecskemétig. A komáromi talpas kereskedőknek is van itten filiáljuk a vizafogóban, s mikor a talpakat leeresztik a Vágról, a tótok rendesen hoznak ide ládákkal fűzfaalmát s azzal kereskednek, a mézesbábosaink is eljárnak a közel városokra: de valami nagyobbszerű kereskedést épen csak a disznókereskedők meg a rongyászok űznek itten. Soha se lesz Pesten kereskedés!

Ráby Mátyás csak mosolygott arra a szóra.

– A császár pedig egyszerre egy nagyszerű operatióval akarja Pestet a kereskedő városok sorába emelni. Kész a planuma egy csatorna ásatására, mely Pestet Trieszttel összekösse, s egyenesen a tengerrel hozza kapcsolatba, a Balatonon és a Dráván keresztül.

– Trieszttel? Te! Öcsém! (Már ennél tegezni kezdte a dominus fratert.) Ne tarts hát bolonddá! Hisz nincs ma első április. Tán én is csak tudom, hogy merre van Trieszt! Hát a Karst hegyén, Bihászman? hogy viszi fel a császár a csatornát?

– Sehogy. Azt keresztül furatják s alatta megy át a csatorna.

– No de már, édes fiam, Kamarás úr, barátom, hallja kend! ha már nem tekinti az úr bennem a magyar királyi helytartói elnököt, tekintsd öcsém az őszhajszálaimat s keress ki magadnak valami más bolondot, a kivel elhitesd, hogy a Karst hegyét keresztül lehet fúrni s azon a tengert a Balatonon keresztül a Dunáig vezetni! Hisz ahhoz milliók kellenének!

– Hatvan millióra megy a költségvetés.

– Hatvan millióra! Bihászman? hisz annyit tizennyolcz esztendő alatt vesz be a császár egyenes adókból Magyarországon. (Még akkor három millió háromszáz ezer forint volt csak Magyarország összes államadója.)

– A pénzösszeg pedig már készen áll e czélra. Egy vállalkozó társaság alakult, a császár elnöklete alatt, mely a csatorna elkészítésére a kivánt összeget előteremteni kész s akkor Budapest a tengerrel egyenes összeköttetésbe hozva, egyszerre nevezetes emporiummá emelkedik.

Rengeteg nagy eszme! Budapestről Triesztig egyenes vízi út. A világkereskedés lerakodó helye Magyarország közepén! Ugyanaz az eszme, a mivel a franczia császárok Párist, a mivel a Pharaók Memphist, a Ming császárok Pekinget erőlködtek a világ mozgalmához közelebb tolni. Mi volna Budapest, mi volna Magyarország most, ha ez a terv kőbevágott valósággá lehetett volna?

Hanem ő excellentiáját ez végképen kihozta contenantiájából.

– Micsoda? kiálta fel, s most már a szemei fehérét is elfutotta a vér. Hát csakugyan serio planizáltok egy ilyen monstrosus chimærat? csatornát a tengerig Magyarország közepéből? Hogy azon keresztül a külföld kupeczei ennek az országnak minden zsirját és vérét kiszivattyúzzák? Abból semmi sem lesz! Ebbe még majd az ország Rendei is bele fognak szólni! Nem fogjuk engedni az ország népét éhhalállal elpusztítattni! hogy itt nekünk angolok, hollandiak fészkeljék be magukat s a bányáinkból minden aranyat, ezüstöt kilopjanak, a szegény magyarnak a szemét is kicsalják! Hogy a tengervize egészen Budáig feljöjjön, a Dunát, a Balaton tavát besósítsa, hogy aztán a tengeri só még az egyedüli kincses ládánkat, a sóbányát is tönkre nyomorítsa. Dejsz ebből nem lesz semmi!