Part 15

– Hát nevettem nagyon. Aztán azt mondtam, hogy dejsz az én uramtól még csak annyit sem hallottam én soha, hogy «ördög bujjék beléd!» nem hogy az ördögöt előhítta volna valahonnan. Nem olyan ember az. Hát ekkor kinn a pitvarban valami csunya nagy búgás támad, a mire azt mondja a nótárus úr: «hallod leány, hogy bömböl az ördög; egyszeribe elvisz, ha igazat nem szólsz!» Én megint csak elnevettem magamat; ne bolondozzanak kigyelmetek; tudom én mi az? Mikor iskolásgyerekek voltunk, mink is csináltuk azt, hogy a léniát madzagra kötöttük, aztán egy pálczával körül csóváltuk a levegőben, úgy ijesztettük a többieket vele. Akkor aztán mind rámtámadtak, hogy merek a magistrátussal mókázni? A nótárus úr azt mondta, hogy most mingyárt meg kell esküdnöm, hogy a tens uram ördöngős és istenkáromló. Én azt mondtam, hogy az nem igaz. Megesküszöm én a szent feszületre, hogy nem igaz. Arra azt mondta nótárus uram: tudom, hogy a szent feszületre megesküsztök ti parasztok, akárhányszor; mert attól nem féltek; de majd valami másra esküdtetünk mink meg tégedet; hozzák ide azt az ördögöt! Hát erre a szóra odahoztak ám egy üveget, a mi felyül szarvasbőrrel volt lekötve, s abban volt egy fertelmes kicsi szarvas ördög.

– Tudom. A Cartesius ördögcséje.

– Nem tudom én, hová való ördögöcske volt, de utálatos volt; úgy öltögötte ki rám a piros nyelvét, hogy jó, hogy asszony nem vagyok. Aztán azt mondta a nótárus úr, hogy no hát tegyem rá a hüvelykujjamat jó erősen arra a szarvasbőrre, s feleljek meg még egyszer arra a kérdésre, «igaz-e, hogy az én uram ördöngős és istenkáromló? Ha hazudok, nem mondok igazat, az a kis ördögfiu mindgyárt el kezd bomlani ott a palaczkban, s egyszeribe küldi értem az apját, hogy vigyen el». Én pedig csak azt mondtam, hogy háromszor is megesküszöm rá, hogy az én uram kegyes, istenfélő ember és semmi ördöngös dologba nem ártja magát. Hát amint ez alatt a hüvelykujjammal megnyomom azt a szarvasbőrt, csak elkezd ám forogni, kalamajkát járni az a kis ördög ott a palaczkban magátul. No én is megharagudtam ám egyszerre: «ejnye, hogy az Isten büntessen meg adta kis ördögöcskéje, hát te még meghazudtolsz engemet?» s azzal kaptam üvegestül, úgy teremtettem a földhöz s aztán még egyet jót tapostam rá a csizmám sarkával, hogy soha se lesz abbul többet ördög; azért aztán felképeltek, megbúboltak, bedugtak a dutyiba, s ott ültem étlen-szomjan, a míg csak tekintetes uram értem nem jött, hogy kiszabadítson. Igy csináltak belőlem világ csúfját.

Ekkor aztán kitört a sirás a Böskéből: addig nem ért rá a fejés miatt, de amint a históriának és a fejésnek vége lett, akkor aztán nem tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy a kétszél-kötényét tele sirja.

No ez elég sok tarka meglepetés volt ilyen rövid időre! mondá magában Ráby. De ugyan csalatkozott, ha azt hitte, hogy már elég volt. Most következett még csak az örege.

A mint a ház eresze alá dugott kulcscsal felnyitották a konyhaajtót, a Böske, a ki elől ment, csak földhöz vágta a tejes sajtárt, hogy kidűlt abból minden s elordítá magát.

– Jézus Mária! Itt zsiványok jártak!

Biz ott ki volt rabolva az egész ház. Olyan gavallérosan kitakarítottak onnan mindent, hogy nem hagytak ott egyebet a bútoroknál. De bizony az ágytollat is otthagyták, azzal együtt nehéz lett volna elvinni a párnahajakat; szerencse, hogy a tens asszony a hímzett czihákat lehúzta róluk, s maga vitte el. A kiontott sok ágytollal tele volt az egész szoba, csak úgy repült, mint a felhő, mikor az ajtót kinyitották.

– Végünk van! Ki vagyunk rabolva! Gyilkosok! Zsiványok! sivalkodék a Böske.

– Nem hallgatsz? kiálta rá a gazdája, s befogta a markával a száját.

– De mikor az én ládámat is feltörték! jajveszékelt a szolgáló a száját befogó tenyéren keresztül; elvitték a négy vászon ingemet, gombos pruszlikomat, rázsa-szoknyámat, a deli-vörös kendőmet, pillangós czipőmet!

– No csak ne jajgass. Holnap beviszlek magammal Budára. Ott vehetsz a görögnél magadnak mindent, a mit elraboltak tőled az én pénzemen, nekem meg új ágyneműt. Gyerekség ez! A tolvajok bizonyosan az okirataimat akarták kézrekeríteni; de azokat magammal hordtam; koppant tőle az álluk!

Erre a szóra a Böske megvigasztalódott.

– No most csak takarítsd össze azt a sok tollat; mig én elmegyek a nagybátyámhoz a bundámért, azon majd elhálok. Hát a Káró kutyám hol van?

Azt sok keresésre megtalálták a vályu mellett, megdermedve.

– Az átkozottak! sopánkodék Böske. Bizonyosan zsirban sült ispongyiát adtak neki. Még ettül sem maradhattak.

Ráby bekergette az udvarból a sopánkodó cselédet a házba s azt mondá neki:

– S már most azt mondom Böske, hogy te arról, hogy engemet kiraboltak, a teremtett világon senkinek se beszélj, mert az lesz belőle, hogy téged fognak be s három esztendőnél hamarább ki nem szabadulsz a vármegye tömlöczéből.

– Jújj! Az Isten őrizzen meg tőle!

– No hát úgy járjon el a szád.

Okos ember ám ez a Ráby Mátyás, mikor másvalakinek kell tanácsot adni.

A postamesternél aztán összepakolta az irományait s mind a bekecse alá dugta; a bundáját is a vállára veté s egy pár szóval elmondva nagybátyjának a történteket, hazafelé indult. A vacsorára való meginvitálástól ismét megovta a helleborizmussal élés, a mihez elég egy tegnap sült zsemlye.

Este volt már, mikor az utczán végigbandukolt.

Mikor a Paprika Péter háza előtt végig haladt, egyszerre valami különös füttyentés hangzott a közelében s ugyanabban a perczben egy lökést kapott az oldalára, mely szinte megtántorítá. Körül nézett, senki sem volt közelében; egy élő lélek nem járt az utczán. Meg nem foghatta, hogy mi lehetett ez a fütty, meg ez a lökés? Hanem amint hazaért s odaadta a bundáját a cselédnek, hogy tisztítsa ki az uti sártól, azt mondta neki a Böske:

– Ejnye tens uram, ugyan már hogy tudta a tens uram kilyukasztani a bundáját itt az oldalán?

Hát arról bizony nem tudott számot adni.

– De nini. Még a bekecsének az oldala is ki van lyukasztva.

Azon bizony volt egy kerek lyuk ütve, a baloldalon a melle fölött.

Ott kapta Ráby az imént azt a lökést.

Kivonta zsebéből az irományokat, s akkor aztán azok közül kihullott egy ólom-golyó, Egy csomó irományon keresztül fúrta az magát; de valamennyit nem birta átütni.

Szélpuska volt az, a mit Ráby füttyenteni hallott, s ha történetesen azok az okiratok a keblébe nincsenek dugva, most a számadások szépen be volnának fejezve.

Itt mindenre készen kell már lennie!

Megfogadta a saját tanácsát. A golyót eldugta a zsebébe s nem szólt felőle senkinek.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

(Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vracwal egy taalbvl cheresnieet enni, kiwaaltkeepen, ha azoc az nagi vrac paraztoc.)

Most már vége van minden tréfának, mondá magában Ráby. Itt nem péterbácsizunk többet ezekkel az emberekkel; hanem egyenesen a torkukra megyünk!

Másnap mindgyárt felutazott Bécsbe. Nem is titkolta az utazását.

A császárnál ki kellett eszközölnie, hogy a helybeli magistratus letétessék s új biró- és tanácsválasztás rendeltessék el. Ezt neki, mint ottani közbirtokosnak, teljes joga volt követelni.

Az alatt Böskét ott hagyta a háznál s megengedte neki, hogy bátorságnak okáért az öreg vinczellért hálassa ott éjszakánként a pitvarban.

Meg is járta Bécset szerencsésen; mindent a legjobban rendbe hozott, s aztán szépen hazatért.

Gondolkozott magában, a mint a város tornyait meglátta, vajjon miféle csoda várakozik rá megint az újabb visszatéréskor?

Nem találta ki. Pedig várt rá.

A mint a kocsijával a háza elé hajtatott, nagy álmélkodva látta, hogy a Böske ott ül kinn az utcza szélén és egy csomó mindenféle bútordarabokat, szekrényt, asztalt, széket, ágyat, kanapét strázsál, a mik mind ott terpeszkednek az utczán s a mellett sír keservesen.

– Hát te micsoda butort árulsz itten, kérdé tőle tréfásan az úr?

– Micsodát ám! fortyant fel a Böske. Hát csak ismeri tán a tens úr a magáét. A magunk retyemutyái ezek. Kiszórták az utczára la, engemet meg utána löktek.

– Kicsoda? kiálta fel Ráby, leugorva a szekérből.

Nem volt szükség a Böskének megfelelni rá, mert erre a szóra már megnyilt az ajtó, s ott láthatá a feleletet Ráby a nótárius rezesorrú bátyjában, a kit népies nevén csak Csutora Miskának szoktak híni.

Az egész debreczeni flegmával veté neki a vállát a kapufélfának s egy hosszú, dohányzásban meggörbült meggyfapipaszárú selmeczi cseréppipát tömögetve a sallangos dohányzacskóból, elállta Rábynak az útját. Jól be volt már vásárolva most is, s a háta mögött lehetett még látni egynéhány pógár embert, a ki szükség esetén segítségére legyen, ha arra kerül a sor.

– Hát mi történt itt? kérdezé tőle Ráby.

– Hát csak az történt, hogy én visszavettem a házamat az úrtól.

– Kend a házát? Hisz ez az én házam, a mit kend minden törvényes forma szerint eladott nekem.

– De már megbántam, hogy eladtam, s visszavettem, mondá a Csutora Miska, s elővette az aczélt kovát és szép nyugodtan kicsiholt az ürömtaplóba. – És most az úrnak semmi keresete itt ebben a városban többé, az úr nem idevaló impostor (compossessort akart mondani), már most alá is út, fel is út, mehet az úr mind a vízig szárazon!

Azzal rá is nyomtatta a pipakupakkal az égő taplót a dohányra s nagyot szítt rajta, hogy meggyulladjon.

– De én kendet készpénzzel kifizettem! szólt Ráby, dühtől és szégyentől reszketve. Hát a vételár hol van?

– Azért tessék pörölni a szolgabíró előtt, mondá a Csutora Miska, s olyan jó izűt nevetett utána, hogy a pipája is kialudt bele. Ráby hallhatta, hogy a kaczagásnak sokszorozott visszhangja is van az udvaron belül.

Nem feleselt tovább. A Böskének azt mondta, hogy majd mindgyárt szekeret küld a bútorokért és elviteti innen az utczáról, addig csak maradjon ott; maga pedig sietett a nagybátyjához. Elpanaszolta neki az esetet.

– De már ez több, mint tréfa! mondá az öreg úr. Ezt már nem tűrjük el a pugrisnak.

– De hát kihez menjek panaszra? A szolgabíróhoz, a ki személyes ellenségem? a sedriához, a hol Gyöngyöm Miska helyett akartak elitélni? a hol trigamiával hagynak vádolni, a hol kinevetnek!

– Egyikhez sem. Van minekünk erre igen jó törvényünk: «ejectio violatoris».[31] Kerüssük csak ki a Tripartitum III. 22. t.-czikket. Ott áll szépen megirva, hogy a kinek a birtokát valaki jogtalanul elfoglalja, a jogos tulajdonos azt abból egy év lefolyása alatt saját erejéből kidobhatja, kiverheti, s ha e közben az elfoglalónak keze lába törik, magára vessen.

– De hát hol vegyük mi azt az erőt, a mivel mi ezeket innen erőszakkal kiverjük? hisz az egész városi tanács, esküdtek, drabantok mind az ő szolgálatjukban állnak; a vármegye brachiumot nem ád, a katonasághoz folyamodni hazaárulás; ha pedig a népséget hívom fel ellenük, arra azt mondják, hogy «tumultus», lázadás.

– Csak bízd te azt én rám. Már most csak hagyd te a dolgot egészen az én kezemben. Mink öregek sok olyan dolgot tudunk már tapasztalásból, a miről ti nektek fiataloknak még csak ideátok sincs. Nem megyünk mi sem a vármegyére, se a tanácsházra, se a szegény paraszt népet nem hívjuk fel verekedésre. A parasztnak nem szabad verekedni, mert azt megcsapják, becsukják. De szabad a nemes embernek. Van nekünk itten két nemes helységünk, Bicske meg Velencze. Hires verekedő nemzet mind a kettő. Az igazi Velencze meg Ferrára között nem folyt annyi ütközet, mint ezek között, s a mi a büszkeséget illeti, a bicskeiek el nem engedik, hogy ők még Tuhutum vezérrel telepedtek le ide, a velenczeiek pedig, a kikhez képest az adriai Velencze nobilije csak szegény legény, azt vitatják, hogy ők Attillával járták meg Aquileja ostromát, onnan hozták el a Velencze nevet a velenczei tó mellé. Azért az elsőbbség felett minden alkalommal összeverekednek, s egyébként is egymást minden módon pusztítják, injuriázzák, mortificálják. De nincs azért arra eset az annalisokban, hogy valaha velenczei meg bicskei nemes uraknak valamiféle processusa, szolgabíró, viczispán, sedria elé került volna. Mert van közöttük egy szövetség, a mely szerint mindennemü sérelem, a mely a sűrű villongások közben közöttük felmerül, a nélkül, hogy valamiféle a bíróság elé vitetnék, a nemesek hadnagya által itéltessék el. Még pedig úgy, hogy mindig az alperes fél községének nemesi hadnagya legyen a bíró. Abban mindig megnyugosznak és soha az ő pörlekedéseik után esküdt, szolgabiró egy réz babka sportulát még be nem emelt.

– Patriarchális állapot.

– No hát, ezek a nekünk való emberek, a kiket az ilyen őseredeti excursiókra meglehet nyerni. Két hét mulva lesz a fehérvári vásár. Ez a két hét szükséges nekem, hogy bejárjam a két községet s beszéljek a primipilusokkal. Te az alatt itt maradsz a helyemben s tartod in currenti a postamesteri ügyeket. Az is szükséges, hogy az alatt hagyj egy kis bajuszt nőni; mert az ilyen borotvált arcz ellen antipathiájuk van a nemes uraknak. Most épen a velenczei nemesek hadnagya a soros: Nemes Kadarcsi Keő István uram. Eredeti egy alak. Az egész Rákóczy hadjáratot végig hadakozta s még most is abban a viseletben jár, a miben a «nyalka kurucz» pompázott suo tempore; pedig a farkasbőr kaczagány bizony nagyon meg van már kopva a nyakában. Ő nem is tette le a fegyvert a «majthényi síkon», hazahozta magával, keresztül törve a labanczon, no meg az ecsedi lápon. Hanem arra nagyon sokat ad, s ezt jó lesz, ha előhozod neki, hogy ő nem olyan nemes ember, mint a többiek; mert igaz, hogy az ő dédükei még Árpád apánkkal jöttek be lóháton Ázsiából; de egyik szépapja a Dózsa-lázadásba belekeveredvén, a midőn az 1514: 34. t.-czikk által az összes máramarosi nemesség megfosztatott nemességétől, az ő őse is áldozatul esett; a nagy apja azonban a nemességet ismét visszanyerte; de nem az osztrák házból eredett királyok kegyelméből, hanem mint egyike annak a négyszáz nemesnek, a kiket Bocskay ajándékozott meg az armálissal, mikor Magyarország királya volt, s a kiket az 1686-diki diæta nemességükben megerősített. Ezzel az öreg nagyon nagyra van; s a ki ennek tudomásával bir, az egyszerre nagy embere lesz neki. Hát ezt el ne mulaszd majd neki előhozni. A titulusát is mindig megadd, nemzetes Karancsi Keő István uram. Mert vannak Aknasugatagi Keők is, a kik «csak» erdélyi nemesek, meg Sáromberki Keők, a kik «dubitatus» nemesek. Azért a prædikátumát mindig hozzá tedd a nevének. Mert a ki csak egyszerüen Keő István uramnak szólítja, annak a szavára szétnéz, meglát egy követ az utczán, meglöki a botja végével: «hallod te kő, hozzád beszélnek». Ha egyszer aztán elkészültem én a captatio benevolentiæval, akkor felmegyünk együtt a fehérvári vásárra, s ott aztán majd kicsináljuk az egész strategémát. Ne félj, kidobáljuk a házadból pógár uraimékat, hogy a lábuk sem éri a földet.

Ráby beleegyezett. Úgy el volt már keseredve, hogy valósággal szomjazott a lelke egy kis egészséges verekedés után; akármi legyen is azután belőle.

Elfogadta hát Leányváry János úrnak a tervét. Ő maga ott maradt helyette postamesterkedni, azt pedig eleresztette hadsereget gyüjteni.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

(Millen wala az feheerwaari waasaar ees az nemessi reoccupatio annac ideieebenn?)

Göböly csordák, ménesek, bivaly gulyák, sertéskondák s azok között alkudozó, parolázó vásáros nép, falusi földes urak, hajduiktól kisérve, czifra szűrös pásztornép, czigánykupeczek, rongyos mentéiken ökölnyi két sor ezüst gombokkal, eladásra szánt gebéiket finczoltatva, közben egy-egy exotikus alak, oláh boér, magas süvegével, piros sipkás szerbek, egy-egy turbános fő; a kiüzött muzulmán nép maradványa, a ki utolsó megmaradt juhait jött ide eladni, hogy aztán ő is mehessen a többi után. Még egy pár tevéje is van Alinak, azt is szeretné rásózni valakire; de biz azzal mindenütt kinevetik; nem paripázik itt azon a púposhátú állaton senki, csak vigye haza Ázsiába.

A sátorváros, a ponyvatábor a csizmadiák és szűrszabók soraival kezdődik, azután jön az ország minden részéből idesereglett árusok tömérdek tarka-barka bódéja. Külföldi árú nincs. Törvény és császári pátens egyaránt megtiltotta a haszontalan külföldi árúk behozatalát. A mi itt libeg lobog, mind hazai kartony, szepesi vászon, gyöngyösi privilegium, fehérvári szűr, pukovai posztó, határ számra az osgyáni edény; egész torlaszok tulipántos ládákból; de a kolompárosok üstjeinek is van kelete, s az előkelő világ bőven látogatja a fabódékat, a hol őseink asztali luxusát, a czintányérokat árulják.

Készpénzben megy minden fizetés; de azért megtörténik, hogy mikor Reviczky uram ő kegyelme (onnan Nagy-Váradról) egy egész rideg gulyát összevásárol, s történetesen nincs nála az egész szükséges pénzösszeg, kihúzza a csizmaszára mellől az ezüstnyelű evőkését s azt hagyja ott zálogban az eladó boérnál. Tudja az jól, hogy az a kés ezereket megér s ki lesz váltva a napjára.

Délfelé aztán áldomásra kerül a sor, a Laczi-konyhák megnépesülnek: a jó czigánypecsenyének nem kell czégér, elárulja azt a csalogató illat s minden bor jó bor arra, még a bicskakinyitó karczos is.

Hanem a «cserepes» csárda csak a nemes urak számára áll nyitva. Ott drágán mérik a bort, furkósbot hosszával.

Ezúttal a velenczeiek foglalták el hamarább a hosszú asztalt a söntés mellett. Mert van ott több asztal is; de ez a «felső tábla» a diszasztal, a honnan első kézből kapni a bort, s a honnan legközelebb lehet odarikkantani a czigánynak, hogy kinek a nótáját húzza? A czigány banda oda van letelepedve a nagy banyakemencze padkájára.

A velenczei nemesek tehát már letelepedtek a keresztlábú asztal körül s huzatják a maguk nótáját:

«Én is iszom veletek, Ha veletek lehetek, Egy pohár bort. Ha veletek Nem lehetek, Azt sem bánom, Úgy is unalmas Az éjjeli Dinomdánom.

Most azonban megérkezik a bicskei nemes fiatalság. Mindeniknek ott reng a markában a hatalmas ólmos fütykös, vagy a kampós orrú rézfokos; a mit a velenczeiek már szépen felraktak az asztalra, mintha az is hozzá tartoznék az evőeszközökhöz.

A később érkezettek meglátják, hogy a másik fél már elfoglalta a jobbik asztalt.

«Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát!» mordul fel a csapatvezér, Bognár Laczi. De korán megéheztek a velenczei urak!

– Bizonyosan belenyertek, mint Bertók a csíkba, s annak az áldomását iszszák! Kontrázik neki egy köpczös termetű ragyabunkó.

Azt pedig tudvalevőleg nem szeretik a tavak és lápok körül lakó nemes urak, ha a sport ezen legalsóbb nemével a csík-fogással boszantják őket.

De még most nem vesznek össze. Ki a bolond verekednék ebéd előtt? Elébb lakjék jól az ember. Addig tarthat az ember barátságot, – kiegyezik.

Bognár Laczi odalép nagy hetykén a hosszú pad végén ülő legényhez és megszólítja gavallérosan:

– Hát Csonka Péter pajtás, nem cserélnénk pipát?

Az, a ki a pad végén ül, okvetlen a legvitézebb hőse a velenczei köztársaságnak, mert a hajczihő ő nála kezdődik meg. Van is ahhoz való termet ottan.

– Eb a ki szavának nem áll! felel vissza Csonka Péter s nyujtja cserébe a pipáját a bicskei nemesnek.

– Méltóztassék! mond amaz lovagias nagylelküséggel. Pedig az én pipám tajték és ezüst a kupakja!

– Az enyém ugyan csak cserép, felel vissza a velenczei, hanem az aljára egy körmöczi arany van forrasztva.

Tehát egyik sem érezheti magát lefőzve.

– Hát mondok, nemes barátim, szól erre Bognár Laczi. A míg mulatunk, mulatnánk gavallérosan; az urak már elfoglalták a czigányt; de mink meg hoztunk magunkkal dudást, meg tárogatóst. Hát mondok, hogy egyszer az egyik hadd húzza az urak nótáját, aztán meg a másik hadd fújja a mi nótánkat.

– Váltogatva, mint a két hajdú a deres mellett. Én se bánom.

Ezt hát tenyércsapással megerősítik.

Azzal a bicskei nemes ifjuság is letelepedik a maga asztala mellé s rá kezdi fuvatni a maga nótáját.

«Nincs annak semmi baja, Kinek kenyere, sajtja. Van nekem egy kis tanyám, Ott lakik barna babám. Van kenyerem szalonnám.»

S ez így megy szép barátságosan az első pint borig. Addig csak a czigány húzza, a kinek azt lehet mondani «ácsi» s aztán elszakad a nóta, s a két asztal az alatt ha átkiabál is egymáshoz, a megszólítás el nem marad; «nemes barátim!» Hanem a második palaczknál már a nemes társaság is vele dalolja a zenével a nótát, s az éneklőnek már nem lehet azt mondani, hogy «ácsi», a miből az lesz, hogy utoljára egyszerre éneklik mind a két népdalt, s czimbalom, hegedü, duda és klarinét egyszerre pengeti, húzza és rikoltozza mind a kettőt s becsületbeli kérdés támad belőle, hogy melyik ordítja le a másikat?

Pedig külön-külön mindenik nóta igen szép; de együtt és egyszerre hangoztatva, pokolbeli hangománynyá kavarul.

A velenczei előcsahos nem állhatja tovább a vexatiót; a második palaczkot meg sem várta, hogy kiürüljön; nem sajnálta azt a jó piros bort a fenekén, felkapta, s odavágta a falhoz, a bicskeiek feje fölé, hogy az üvegcserepek mind azoknak az asztalára hullottak, s azzal a markába kapva a rézfokosát, megütötte vele a mestergerendát, elordítva a csatajelszót:

«No hát ki a legény a csárdában!»

Pedig bizony mind legény volt az! Tizenegy bicskei, tíz velenczei legény; egyik sem rosszabb a másiknál; mind csákányra, fütykösre kapott s pörgette a kezében a veszedelmes fegyvert. Azt szokta a magyar mondani ilyenkor: «csak a fejét! hogy meg ne sántuljon!»

E veszedelmes pillanatban jelent meg az európai békéltető bizottság a hadakozó felek között, nemes Kadarcsi Keő István uram és Leányváry postamester úr képében, a kik ketten középre fogva, auffirolták a mármár megbajuszosodott Ráby Mátyást a társaságnak.

Az öreg kurucz a maga vedlett kaczagányával, az agyarára fogott makrapipával olyan nyugodtan nyomakodott a két veszekedő tábor közé, mintha a genfi conventió minden veres keresztje védelmezné az oldalbordáit. Meg se hunyorodott a nagy lármára. Felemelte a rézfokosát magasra. Ismerte azt a fokost már mindenki a furcsa formájáról; aztán a maga recsegő hangjával fölkiálta:

– Silentium! Csitt vásár! Ej, ej, nemes fiatalság! Hát már megint összefeleseltetek! Ilyen korán! Hiszen még fele sem ivott a hajdúságnak! Hát hiszen ha csak bevert fej kell, rezolválok én nektek annyit, hogy akár megunjátok! Nemes barátaim! hallgassátok meg a propozicziómat! Ime ide folyamodott hozzánk ez a derék nemes úr, a kit itt láttok; tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Murai és Rábay Ráby Mátyás úr; annak a néhai vitézlett Ráby Istvánnak a fia, a ki a nemesi szabadságért annyiszor kiontotta életét. Ezt a derék nemes urat az ő távollétében, holmi szent-endrei pugris pógárok az ő nemesi curiájából ejiciálták, azt törvénytelenül occupálták. Most ő bennünket, velenczei és bicskei nemes hazafiait, felszólít és fejenkint két forint diurnum és a forspont megfizetése mellett megbíz, hogy a törvénytelen occupálókat az ő igaz ősi telkéből kihányjuk, kiverjük, kidobáljuk. Azért én tinéktek azt proponálom, hogy a mostani vitát tegyétek félre a jövő fehérvári vásárra, addig is irjátok fel a mestergerendára, hogy feledségbe ne menjen, most pedig cum gentibus üljetek velünk együtt szekérre s aztán «vivát reoccupatio!»

Csonka Péter erre megsodorintá a bajuszát s azt mondá:

– Jól van! de hát kik menjünk el?

– Hát valamennyien, a kik itt vagytok. Fizeti ez az úr a diurnumot.

– Nagyon sokan leszünk ahhoz.

– No, no fiam! csak ne böstörködj! Huszonegyen vagytok. Négy szekérrel leszünk, négynek a lovaknál kell maradni. Marad az attakhoz csak tizenhét legény.

– Az is sok egy Szent-Endrének!

– Csak nem kell az ellenséget megvetni.

– Dehogy vetjük meg. Csak azt nem szeretném, ha ezek a bicskeiek azt mondanák, hogy tíz velenczei legénynek nem volt kurázsija egy magába bemenni Szent-Endrére reoccupálni.

Ezt meg a Bognár Laczi nem hagyhatta szó nélkül.

– No hát a bicskeiek kurázsia sem maradt otthon a padláson. Hát én meg azt mondom, hogy menjünk hát együtt, cum gentibus; hanem hát egyet közülünk lóháton küldjünk előre s adjunk neki nagy egérutat, hogy vigye meg az izenetet szentendrei birák uraiméknak, hogy jövünk ám rájuk egész készülettel. Ne mondják, hogy mint a haramiák támadjuk meg őket orozva; hadd várjanak ránk egész készülettel, a hogy illik.