Part 14

– Még is jön hát!

Az urak felkeltek a gyöpről, a hol untokban heverésztek s vártak a történendőkre.

A lódobogás a romok faláig ért s tisztán kivehető volt, hogy az csak egyes ló dobaja.

– Egyedül jönne? secundánsok nélkül?

– Hát hol is venne itt falun secundánst? Számít rá, hogy kettőnk közül egyik az ő segéde lesz.

Kis idő mulva azonban az egyes lódobajból többes lett. Hanem az úgy hangzott, mintha nem közeledő, hanem távozó paripa-dobaj volt.

– Barátim! kiálta fel Lievenkopp, én nekem úgy tetszik, hogy a mi lovainkat ellopják!

Nosza futottak mind a négyen ki a romok közül.

Ördöge volt a németnek, hogy kitalálta!

Persze, hogy a lovaikat vitték.

Maga volt ott Gyöngyöm Miska. Virágos szűrébén, aranyrojtos gatyájában, tüzes hóka paripáján. A három tiszti ló meg kantárjánál fogva összecsatolva, előtte. Azokat már vitte!

– Megállj gaz rabló! orditá rá a kapitány s vele duettben Ráby Mátyás.

Hát hiszen nem is volt neki szándéka elszaladni. Ott finczoltatta előttük a lovát, alig ötven lépésnyire.

A két haragos ellenfél aztán keresztüzbe fogta; mindegyiknél volt két pisztoly; piff! paff! egyik innen, másik onnan; de nem értek azzal semmit, mert a hóka azalatt, a míg a gazdájára lövöldöztek, olyan tánczolást, hánykolódást követett el, hogy könnyebb lett volna egy vízi pókot eltalálni; mind a négy lövés kárba ment.

Mikor aztán vége volt, akkor a lovasnak egy szavára úgy megállt a paripa, mintha vasból lett volna odaöntve.

Akkor aztán a Gyöngyöm Miska fél kézzel a képéhez emelve a duplapuskáját, dirr, durr! odalőtt mind a kettőnek s az egyik golyó a kapitány sisaktaraját fúrta keresztül, a másik a sábeszteklit repíté le Ráby fejéről. Azzal a betyár félszemére csapva árvalányhajas süvegét, odakiálta nekik:

– Így szokott duellálni a Gyöngyöm Miska!

Azzal kiereszté a karikás ostorát s jobbról-balról oda cserdítve a három összekötött paripának, úgy elporolt velük, hogy soha se beszéltek azokkal többet a tiszt urak.

Persze azzal se nyertek semmit, hogy feladták a dolgot; mert Karcsatáji Mihály úr megint tizenkét attestatumot hozott maga mellett, hogy ő azon a napon halálos betegen feküdt odahaza; három feltser rakta rá a köpölyt s két kolduló barát imádkozott az ágya mellett életben maradásáért. Mind ez authentikus dokumentumokkal volt bebizonyítva.

HUSZADIK FEJEZET.

(Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak meg tevbb adatic.)

Mikor Ráby Mátyás ezt a történetet elbeszélte a nagybátyjának, az azt mondta rá, hogy ennél még Gyöngyösiben sem olvasott furcsább historiát.

Összeültek aztán tanakodni, hogy most már mit tegyenek?

Pert kezdeni, az a legelső dolog.

De minő alapon?

Hasonló casusokra a corpus jurisnak igen sok czikkelye vagyon.

Leányváry úr mindenképen az I. 105. törvényczikkelyt szerette volna alkalmaztatni. «A házasságtörő nőnek feje vétessék!» Nem volna rossz. De még sokkal jobb volna annál Szent-László I. 13-ik §-ának az alkalmazása. «Ha egy férj a házasságtörő nejét megöli, Istennek adjon róla számot s ha akarja, vegyen más nőt.» Hej milyen bölcs törvények voltak ezek! – De Ráby Mátyásnak egyik sem volt kedvére. Ő nem akarta azt a szép fehér nyakat, azt a gyönyörüen kaczagó nyakacskát levágatni. Inkább akarta Kálmán király II. 7-ik Törvényczikkét alkalmazásba venni. «Uxor, a marito fugiens, ei toties quoties reddatur.» (A férjétől elfutó asszony, ennek annyiszor, a mennyiszer visszaadassék.) Most is nagyon szerette még ezt az asszonyt, egészen bolondja volt. Képes lett volna őt még visszavenni, talán még meg is bocsátani neki mindent; háromszoros hűtlenségét, árulását, ellenségeivel való czimborálását? vagy talán meg akarta őt kínozni, bezárni, fogva tartani, magát is, azt is egymással halálra gyötörni? Vannak ilyen emberek, a kik keresik a veszedelmet s a mint egy hurokból kihúzhatták a nyakukat, megint ugyanoda visszadugják.

Ez hát elég jó törvény lesz az asszonyra.

– No azt visszakapod, ha van igazság a földön, mondá az öreg hozzá téve halk parenthezisben (de ha az égben is van igazság, akkor nem kapod vissza). De már most mit csináljunk a csábító Petrayval?

– Bepereljük.

– Mi vétségért?

– Nőrablásért.

– Van rá törvény. «Raptus» szent István II. 25. – De hát van-e nagy istállód?

– Mi a hét ménkünek nekem az istálló?

– Hát mert «raptor solvat decem juvencos». A nőrabló fizessen tíz tinót. Hová teszed a tíz tinódat?

– A pokol fenekébe! Kell ott még más törvénynek is lenni a házasság törésről. Emlékezem én rá, hogy Ulászló azt mondja arra, hogy az «detestabile vitium» (kárhozatos bűn).

– De az csak a parasztokra szól. Si rustici committant.

Kell ott egyébnek is lenni!

Végre egyesült erővel felfedeztek egyet 1522-ből, a melyik azt mondja, hogy a házasságtörőnek rövideden a fejét kell venni.

No hát ennek az alapján meg lehet indítani az actiót, a szolgabiró Petray ellen, hogy annak feje vétessék, Fruzsinka asszony ellen pedig, hogy az a férjének visszaadassék.

Ennélfogva nagyon complicált lett a pöreset, a mi annak nem vált javára. Mert nehéz volt megállapítani a competentiam fori. Hová tartozzék az ügy? Az alispán itélőszéke elé-e? a sedria elé-e? vagy a szentszék elé?

Abban állapodtak meg, hogy egyenesen a sedria elé viszik, mert főben járó kereset is van involválva.

Vigyázni kellett ám, hogy az ember calumniába vagy emendába ne essék. Calumnia volt, ha kétféle czím alatt indított pert, emendát fizetett, ha félszegül talált idézni.

Annyira végtére eljutott Ráby Mátyás, hogy terminust kapott.

Ott is volt pontosan órára a sedria előtt. Petray is megjelent. Hanem Fruzsinka fiskálist vallott s az által repræsentáltatta magát.

A sedriában ismét Laskóy, mint legvénebb táblabiró elnökölt, a másodalispán távol lévén.

Ime tehát módjában volt Rábynak, mint vádlónak lépni fel a törvényszék előtt s most már ő kérhette ellenfelének a fejét.

Nem is fog neki irgalmazni! Ha a szigorú magyar törvény azt mondja, hogy a más feleségét elszeretőnek a feje levágassék, hát legyen betöltve a törvény; ha mingyárt ennek következtében úgy fogják is, mint a piaczon a pogácsa-almát, négyével egymásra rakva, árulni a levágott fejeket.

Petray, a vádlott, végighallgatá a kemény vádlevelet. Még csak el sem halaványodott rá. Következett az ő replicája.

Kezdte azon a gorombaságon, a mi a boldog latin korszak perlekedőinél olyan szokásos volt: az első exceptiván.

– «Bos agnoscit præsepe suum, et dominus advocatus non noscit competentiam fori.»[27] Ez az egész ügy nem tartozik a sedria elé, mert ennek a foruma egyenesen a szent szék, mely a házassági ügyekben ítél. És ugyanezen oknál fogva a vádlónak az actoratusa sincs megállapítva. Mivelhogy ő nem perelhet, mint törvényes férj, a tőle elmenekült feleség visszaadatása, s az annak menedéket adó férfi megbüntetése végett; lévén ő maga a bigamia, sőt trigamia vétkében elmarasztalandó.

– Micsoda ez? kiálta fel Ráby.

– Az, hogy az úrnak már két esküdt felesége volt, mielőtt Fruzsinka kisasszonyt nőül vette volna.

– Nekem? két feleségem?

– A kik most is élnek, szólt Petray komoly ábrázattal. Itt vannak mind a ketten. Kérem őket Ráby úrral confrontáltatni.

– No erre magam is kuriózus vagyok.

A mellékajtón két némbert bocsátának be. Az egyik szép fiatal rácz menyecske volt, szerémségi festőileg tarka öltözetben; a másik kaczkiás alföldi debella volt, megmondták a neveiket is; de biz azokat Ráby elfelejtette s nem jegyezte fel magának.

– S ezek az én feleségeim? kérdé nevetésbe átcsapó boszúsággal.

– Igen, igen! bizonyítá Petray. Ne is tessék tagadni, ők maguk majd megmondják.

– Hát hol láttatok ti engem valaha az életben? förmedt a két vászoncselédre Ráby, nagy haraggal.

A rácz menyecske szégyenlős volt, az arcza ugyan elpirulni jobban nem tudott, mint a mennyire már a pirosító szerecsika megtette; de tartott tőle, hogy nem állja meg a dolgot nevetés nélkül; azért eltakarta a selyemkendőjével az arczát, hanem a másiknak bezzeg annál jobban fel volt vágva a nyelve. A két csípőjére tette a két kezét, úgy állt a Rábyval szembe s azon kezdte, hogy per tu beszélt hozzá.

– Hát már nem akarsz rám emlékezni? Hát tán el akarod tagadni, hogy itt meg itt, – – hogy ekkor meg ekkor, – – – – így meg amugy…

Mindent elmondott az a világon.

Rábyt majd a guta ütötte meg mérgében. Nem tudott szóhoz jutni. Lenyelvelte az az asszony.

Az elnök közbeszólt végre. (Addig a bajuszát fogta a kezével, hogy a szája neki ne szaladjon a nevetésnek.)

– No, asszonyság, elég volt a verbalis contestatiókból; lássuk a dokumentumokat, vannak-e asszonyságaitoknak házassági bizonyítványaik?

Hogy ne volnának?

A rácz menyecske nagy pironkodva húzta elő a piros csizmaszárából a kivánt documentumot, míg a másik asszony nagy hirtelen felrántá a felső szoknyáját, az alatt volt harminczhárom alsó szoknya, azok közül valamelyiken volt egy nagy zseb, abban volt az igazsága, belekötve gondosan egy tarka zsebkeszkenőbe.

Azok bizony formális házasság-levelek voltak. Az egyik a zaránd-megyei Szent-Pál székely helység anyakönyvének a kivonata, a másik a végvidéki Bellovácz községeé, mind a kettő a helybeli plébános által kiirva, aláirva, az ekklezsia hivatalos billogával megpecsételve.

– De én soha Zarándmegyének, meg a katonai határőrvidéknek még csak tájékán sem voltam! kiálta Ráby, dühtől reszketve. Ezek a matricularis kivonatok falsificatumok! Én hamisítási vádat indítok azoknak az előmutatói ellen.

A rácz menyecske erre elkezdett keservesen sírni, s a kezeit tördelte, a magyar dajna ellenben neki ereszté a lepcsest, s úgy lepocskondiázta a Ráby Mátyást a törvényszék előtt, hogy azon még a keresztvíz sem maradt meg.

Az elnök, meg a két hajdu nagy nehezen csendességet csinált.

Laskóy táblabíró úr összehúzta a szemöldökeit s az orráig feltolta az összecsücsörített száját, hogy komoly képet tudjon csinálni, a mi szükséges az ilyen pertractatióhoz.

– Silentium! Csendesség legyen. A biróság beszél. Az itélet meg fog hozatni, addig a felek menjenek ki a teremből.

Alig telt bele öt percz, megint visszahívták őket a folyosóról, s az elnök úr tudatá velök a törvényszék határozatát, ut infra. Ez előttünk pertractált causa nagyon complicált. Két actor és két incattus áll egymással szemközt. Mind a kettő actor, s mind a kettő incattus. Első actor azzal inculpálja első incattust, hogy az ő feleségét elrabolta s vele tiltott correlatiót sustentál. Második actor azzal incriminálja második incattust, hogy ő bi- sőt trigámiában leledzik s ennélfogva nincsen is actoratusa a harmadiknak elvett feleség fugiuma alapján. Ennek ellenében második incattus azt triplicázza, hogy a producált matriculáris extractusok falsificatumok. Mely difficultásnak elucubratiójára ezennel dekretáltatik: «Kérettessék fel tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék tekintetes alispánja, miszerint, instálja meg tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék méltóságos főispánját, hogy remonstráljon a magas Helytartótanácsnál, miszerint méltóztassék az magát correlatióba tenni egyfelől az excelsum erdélyi guberniummal, másfelől az Illustrissimum katonai határőrvidéki General-commandóval, miszerint kegyeskedjenek egyfelől tekintetes nemes Zaránd vármegye főispánját, másfelől az illir határőrvidék nagyságos főkommendánsát oda utasítani, hogy méltóztassanak azok ex offo legalis deputátiót exmittálni Szent-Pál és respective Bellovács községeibe, a fölötti inquirálás végett, valjon authenticumok, vagy falsificatumok-e a Ráby-contra Petray és Petray-contra Ráby processusban produkált matriculáris docék? Az inquisitió resultatuma suo tempore a felekkel communikáltatni fog; ettől suspendáltatván mind az actoratus, mely szerint az a kérdés, hogy Ulászló 1522: 36 szerint nemes Ráby Mátyás úr követelheti nemes Petray Péter úr ellen, hogy «adulter caput amittat»[28], a vagy pedig nemes Petray Péter úr az 1599: 3 szerint nemes Ráby Mátyás úr ellen, hogy «bigami ubique capiantur»[29] s ennélfogva, hogy valjon ez az egész causa a sedria vagy a spirituales Judices elébe tartozik-e? Most elmehetnek a felek Isten szent hirével!

Ráby Mátyás csak azt bánta most már, hogy idejött. Hát kellett ez neki?

Alig tette be a törvényszék ajtaját maga mögött, már hallhatá a végitéletet. Az irtóztató kaczagást, a mibe a törvényszék összes tagjai kitörtek az ő eltávozása után. Ez a kaczaj végigüldözte az egész hosszú folyosón.

Csak úgy ámolygott. A megszégyenülés, a keserüség, a megcsalatás, s minden sérelmek ellenében ez a béna tehetetlenség; – egészen elvette az eszméletét. – Annyira meg volt háborodva, hogy mikor a folyosó végén a lépcsőkhöz ért, szórakozottságában a helyett, hogy a lefelé menő lépcsőkön indult volna el, a fölfelé vivőkre tévedt. És aztán csak ment-ment fölfelé, míg a második emeleti folyosóra ért; ott csak vitte-vitte a két lába, a melyiknek több esze volt most, mint a fejének, előre-előre, egy megszokott úton végig; vitte-vitte a két lába, talán más is, az a láthatlan fonál, a mit a nagy Ismeretlen lenyújt néha az ember elé s vezeti annál fogva, egész odáig, addig az ismeretes ajtóig; csak akkor vette észre magát, mikor már rátette a kilincsre a kezét. Akkor aztán pofon ütötte magát, «eszement!» hová jöttél?

Akkor aztán nem mert megint visszafordulni, hogy a mely lépcsőn feljött, azon vissza is lépkedjen; attól félt, hogy valaki a nevetők közül szemközt találkozik vele s azt fogja kérdezni: «hohó, öcsém! Hol jársz te itten? tán biz elfeledted, hogy már házas ember vagy? azt hiszed, most is patvarista vagy még s a régi szeretődet akartad meglátogatni?»

Lábhegyen osonva lépkedett tova, a hátulsó lépcsőig, a melyben a tömlöczökhöz szokás lejárni, ott lopta le magát az udvarra senkitől észre nem vétetve. De még a tömlöczajtón keresztül is hahota hangzott eléje, utána. A rabok is bizonyosan ő rajta nevettek! Nagyon valószinü, mert, hogy az a két asszonyféle, a kit az ő feleségeinek produkáltak, innen lett requirálva a tömlöcz lakói közül, az kérdést sem szenved.

Három napig nem mert kijönni Ráby a Fehér Farkasból. Azt hitte, hogy egész Pestben Budában minden ember az ő dolgán nevet. S biz azon volt is mit nevetni, ha jól felveszi az ember. Nem mindennap esik ez meg.

Csak harmad nap este merte ráadni a fejét, hogy haza utazzék Szent-Endrére. Akkor is jól behúzta magát a bundájába, hogy valaki rá ne ismerjen, a míg az utczán végighajtat.

Hanem aztán, a mint a mezőre kiért, a jó friss levegőtől kezdtek egészséges gondolatjai támadni. Nagy hiba volna, ha az ember elárulná, hogy boszankodik ilyen esetben. Akkor épen kifognának rajta. Jobb lesz tréfára venni a dolgot, s ha valami ismerősével összetalálkozik, magának kezdeni rá a nevetést, s ha az még nem tudná a vele történt tréfát, hát magának mondani el az egész mivoltában, még a hol lehet, toldani is hozzá, hogy hadd legyen hát belőle igazi nevetés!

Mindjárt a nagybátyján akarta megpróbálni ezt a feladatot s tökéletesen sikerült neki. Leányfalvy úr nem hallott még semmit a furcsa történetről; mert ő most a dinnye-melegágyak elkészítésével volt elfoglalva; annak hát egészen újság volt minden.

Nevetett rajta a jó öreg. Nem szokott úgy röhögni, hogy a szomszédok is összefussanak a csodájára, de ha valami dolog megtetszett neki, hát azon mosolyogott. Ez mégjobban megtetszett neki, mint a minapi duellum história. De az tetszett neki az egészben legjobban, hogy Ráby Matyi maga is hogy neveti azt a tréfát. Láthatta volna csak, hogy vérzik belül!

– No látod öcsém, mondtam ugy-e, hogyha elveszed a Fruzsinkát, hát feleségben nem lesz hiányosságod. Most már van három. S ha egy kicsit erőlteted a dolgot, felviheted hatra, hétre.

– Hogyan urambátyám?

– Hát úgy, hogy mire a nagy teketória után kisül majd, hogy ennek a két személynek a házassági bizonyítványa hamis, akkorra már itt lesz három-négy új feleséged, ki Beregből, ki Ugocsából, s akkor meg azokat kergetheted. Igy aztán csak felviszed a pentagámiáig, mint a kékszakállú herczeg.

Ráby igazán kénytelen volt nevetni a maga nyomoruságán.

– Megállj csak! Hogy is mondtad, hová valók azok a két pseudo oldalbordáid?

– Az egyik Szent-Pálra Zarándban, a másik Bellováczra az illir határőrvidéken.

– Ott van ni! Keresheted ott hát az igazságodat. Hisz azt a csekély helységet ott a zarándi hegyek közt harmadéve tőbül elpusztították a Hora-Kloska lázadói, a másikat meg tavaly az arnauta martalóczok. Nem maradt ott sem templom, se pap, se egyházfi, se matricula. Nem sütheted azt ki soha, hogy annak a két dámának a házassági bizonyítványa hamis.

– Most jövök már rá, hogy miért hozták olyan messziről a bizonyítványaikat? Azért, hogy azt a falut se lehessen megtalálni, a honnan azok datálva vannak.

– Te! Szépek?

– Tudja a magas mennykő! pattant fel mérgesen Ráby. Néztem is én a pofájukat!

– De úgy termetre, mire, érnek valamit?

– De hát én azt mind nem observáltam.

– No, én pedig azt mondom, hogy nagy hiba volt tőled, hogy legalább egyiket haza nem hoztad, ha már neked adták; legalább azt, a melyik fejni tud. Most jó volna otthon, mert a Böskédet az alatt becsukták.

– Az én szolgálómat? Kicsoda?

– Hát birák uraimék.

– De hát miért?

– Azt én nekem nem izenték meg. Csak a szomszédok jöttek ide jelenteni, hogy küldjem oda a magam szolgálóját, mert a teheneid ott állnak a kapuban, nincs, a ki beereszsze; a Böskédet elvitték a városházára két hajdú között s ott fogták.

– Thü! A ki áldotta! kezdett el káromkodni Ráby Mátyás (azt is megtanulta már) s vette a fokosát. De már azt nem szivelem el.

S azzal se szólt, se beszélt többet, hanem el kirohant az utczára, vágtatott a városházára, a mi nem messze volt a postaháztól, annak berugta az ajtaját s a legelső szerencsétlenre, a kit a balsors hajdúnak teremtett, olyat rivalt, hogy az majd ónossá lett ijedtében.

– Hol van itt biró, nótárius, várnagy, vagy porkoláb? kutyalánczos emez amaz!

Az a jámbor valahogy kiadta magából, hogy biró, nótárius este hat óra után nincs már a világon sehol; a ki jelen van, az a kisbiró maga. Az egy személyben várnagy is, meg porkoláb is.

– Hát az hol van?

Az biz a pohár mellett volt, s olyan jó tele volt, hogy épen azon tanakodott, hogyan lehetne még azt a hátralévő borocskát valahogy leszorítani. No de hamar segített rajta a Ráby! Megragadta a mellén a lajblit, s megrázta úgy, mint a zsákot, a mibe azt akarják, hogy még több beférjen, s ordított rá torkaszakadtából:

– Pimasz beste Karaffia! Hová tettétek a szolgálómat? ördög, mennykő keringettét!

Az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon.

– Kérem alássan, biró uramék csukatták be a dutyiba.

– Kibocsásd, rögtön, kutyafülü! Mert agyon csaplak s nem sajnálom a bőrödért letenni a negyven forintot.[30] Merre van a tömlöcz? Hol van a tömlöcz? Hol a kulcs? Milliom áldotta!

A kisbiró ám mondta, hogy itt van, meg ott van; de Ráby Mátyás a nyakánál fogva vitte őtet ide is oda is, s kinyittatta vele a tömlöcz ajtót; «gyere ki Böske!»

– Jól van, jól no, szabódott a kis biró, azért csak nem kell az embernek a nyakát úgy szorítani. Hájszen kieresztem mindjárt.

– Gyere ide Böske! szólt Ráby.

Azzal megfogta a paraszt-cselédnek a kezét s úgy vitte ki a városházából. És aztán egész a saját házáig el nem eresztette a kezét, bármint huzódott is az hátra.

– Szegény hűséges cselédem. Gyere mellettem szépen! Még téged is üldöznek miattam. Ne sírj! Majd megadom én ezért nekik!

S úgy járt a jobb kezében az a fokos, hogy a ki szemközt találkozott vele, ugyancsak igyekezett az utcza közepére kioldalogni előle.

– No, megálljatok!

Az urak elrabolják a feleségét, a pógárok meg a szolgálóját.

Ezt lehet már aztán nevezni közreműködésnek.

– No gyere be! mondá a házba belépve Ráby. Mondd el, mi történt veled.

– Jaj, dehogy érek én most arra! mondá a Böske. Hosszú história az! De szaladok elébb a teheneimhez. Két napja nem láttam őket. Meg sem voltak fejve; tán éhen is vesztek azóta.

– Ne félj semmit. A póstamesterék szolgálója ellátta őket minden módon.

– Ejh, mit tud ahhoz a Zsuzska? A «csákó» tehén, ha észre veszi, hogy nem az én kezem feji, úgy felszíja a tejét, hogy egy cseppet le nem ád belőle, a szőke pedig azt teszi, hogy ha más leány ül alá, mikor tele van a sajtár, úgy felrúgja kis székestül, sajtárostul, hogy csak úgy hempereg. Aztán enni sem tud azoknak más adni, csak én. Hallja a ténsúr, hogy bőgnek utánam, a mint meghallották a szavamat.

S futott az istállóba. Dehogy beszélt volna addig a maga bajárul, a míg a tehenei baját el nem igazította. Azok már úgy ismerték őt; a «csákó» nagyot nyalt a nyelvével a leány piros karján, mikor odament a kötőfékét megigazítani, még azt sem tudja az idegen szolgáló helyesen megkötni. Aztán répát vett elő a Böske, azt aprított szakajtóba, s meghintette jól korpával. «Tudom, hogy ezt se adott neki a Zsuzska, mikor fejte». Aztán kimosta a sajtárt tisztára. Ej, az a Zsuzska azt is mosatlanul hagyta! Mikor aztán ellátta mindennel a teheneit s odaült a fejéshez, akkor azt mondá neki a tekintetes úr, a ki be sem ment eddig a házba:

– Hát hiszen fejés közben is elmondhatod, hogy mi történt?

– Ha nem restelli a tensúr itt az istállóban meghallgatni. A biz úgy volt, hogy a mint én harmadja épen az élesztőt csinálom, mondok, hogy holnapután sütni kell, mert fogytán a kenyér, hát csak betoppan ám a kisbiró két hajdúval, s azt mondja, hogy nekem mingyárt muszáj kell menni a városházára. Mondok, én nem loptam semmit. Aszongya: ne ugassak. Mondok: ugatott ám a kend öreg apja! Aszongya: most mingyá rád vágok ezzel a bottal! Mondok: a képére is mászok keednek ezzel az élesztős kezemmel. Erre aztán elvigyorodott s elkezdte a karomat csipkedni; aszonta: ne féljek semmit, menjek velük bátran, nem lesz semmi bajom. Különben visznek. Mondok: de hát hogy hagyom itt magára a házat, mikor a tensúr sincs itthon? Aszongya: majd bezárja ő a konyhaajtót, s felteszi a kulcsot az eresz alá a szarufára, ott megtalálom; úgyis mingyárt haza eresztenek. Mit volt mit tenni? Ott kellett hagynom az élesztőt a teknőbe, az azóta tudom, hogy megsavanyodott, szakállt is eresztett; velük kellett mennem a városházára. A mint betuszkoltak a tanácsházba, ott ült az asztalnál a sok vén esküdt, s mind én rám nézett. A nótárus uram azon kezdte aztán, hogy no Böske hugám, hát tudod-e, hogy neked most mingyárt meg kell esküdnöd. Hát biz én, mondok: nem volnék tőle idegen; csak azt tudnám, hogy kivel kell megesküdnöm? Nem látok én itten egy legényt se; keetek mind feleséges emberek, de meg biz én ilyen salabakterekkel, mint keetek, nem is esküdném meg; inkább csak leány maradok. Aszonta erre a nótárus úr, hogy nem úgy van az, nem férjhezmenésről van szó, hanem meg kell esküdnöm arról, hogy mit tudok a tekintetes úrról?

– Ah! titkos inquisitió!

– Az bizony. Hát mondok: arra bizony akár mingyárt megesküdhetem. Nem tudok én a tens uramról egyebet, mint hogy olyan jó ember, mint a falat kenyér. Arra azt kérdi a nótárus úr: de hát azt nem tudom-e, hogy a házához mindenféle parasztok járnak, a kiket az uram arra biztat, hogy csak lázadjanak fel az uraság ellen? Aszontam rá: «hazudott, akasztófára való volt, a ki mondta! Az én uram nem csinál ribilliót». Azután azt kérdezte tőlem, hogy nem az én uram biztatta-e fel a Dacsó Marczit, hogy ölje bele a Dunába az inzsellért magával együtt? Erre én aszontam: nem bizony, mert a Dacsó Marczi hétfőn reggel 8 órakor volt az én uramnál, a mikor még maga sem tudhatta, hogy kedden reggel ő fogja befuvarozni az inzsellért Budára. Attulfogva meg folyvást a verbunkosok itatták. A kik olyan sok bort adtak neki, azok vessenek magukra érte, hogy a Dacsó Marczi részeg fővel a Dunába hajtott a szekérrel.

– Ezt jól megmondtad Böske.

– Várjon csak a tens úr. Akkor meg azt kérdezték tőlem, mit tudok felőle, hogy az én uram bűbájos, ördöngős, hogy éjszaka oda czitálja a rossz lelkeket s boszorkányságot csinál velük?

– Hát erre mit feleltél?