Part 10

No iszen gyönyörű munka volt, az igaz! Tíz esztendőre való számadásokat előhordtak innen-amonnan. Mintaképei a könyvvezetésnek! Tele kivakart helyekkel; néhol egész lapok ki voltak vágva s azok helyett új lapok oda csirizelve, a régi, megfakult, rozsdaveres irás újdonat fekete tintával vakmerően kiigazgatva; nevek kitörölve, számok megmásítva, a hol legérdekesebb volt az adat, ott az egér kirágta a contextust. Ennek aztán neki állították a húsz tagból álló esküdt bizottságot, öt felé felosztva, azoknak a szétszedett fasciculusokat kiosztották, úgy, hogy mindegyik csak a maga részét ismerte meg belőle. Ráby Mátyás majd a kezét-lábát ette meg mérgében a szép gazdálkodás felett, s minden egyes visszaélésre sietett figyelmeztetni ő méltóságát.

Bagatelle! felelt rá ő méltósága. Menjünk tovább!

S tovább mentek.

A legvakmerőbb orczátlansággal ugrottak át mindenféle csempészeten, vesztegetésen, prédáláson, zsaroláson.

– Bagatelle! szólt csitítólag a tüzeskedő Rábyhoz ő méltósága. Ez így szokott menni mindenütt.

S mikor végre az érdemes pógár commissió, mely úgy értett a számadáshoz, mint a tyúk az ábéczéhez, ennyi furfang, sikkasztás, csalás és természetes butaság daczára összeszámítá a vizsgálat eredményét, kiderült, hogy mind a mellett is nyolczvanhatezer forintra megy, a miről nem lehet kimutatni, hogy hova lett? Ennyit zsaroltak ki a szegény néptől, a minek nem tudták a hovalettét kimutatni.

– Bagatelle! mondá rá ő méltósága. Menjünk odább.

– De nem bagatelle! És nem megyünk odább! mondá neki Ráby. Gondolja meg méltóságod, hogy kilenczvenhat ezer forintnyi hiány miatt egy gardista kapitányt a pellengérre állítottak, nyakába akasztott táblával. Egy nemes embernek, egy gárdista kapitánynak ezt el kellett viselni, a kit szerencsétlen szenvedély ragadt e bajba, s ezeknek itt azt mondjuk, hogy «bagatelle!» a kik a pénzt eldugták. Tessék csak a titkos ládát előkövetelni tőlük.

A nemes emberre és a gárdista kapitányra való hivatkozás egy kis hatással látszott lenni a districtualis commissarius urra. Úgy tett, mint a ki haragba jött. Elővette a hosszú nádpálczáját a térde közül s kegyetlenül végigvert vele az asztalon. És hatalmas fenyegetéssel kisérte ez actust.

– Hallják kendtek! Ez több mint kettő! Én a császár nevében ezennel megparancsolom kendteknek, hogy én nekem azt a bizonyos titkos ládát, a miben a félrerakott pénz őriztetik, előteremtsék. Mert, ha délután két óráig, a mikor a computust folytatni fogjuk, az a láda itt nem lesz előttem, mind az egész magistratust a csonkatoronyba csukatom, (ott ugyan most a szinészek játszanak.) Tehát a kincses ládát ideteremtsék kendtek. Nec secus facturi! No már most gyerünk ebédelni, tekintetes uraim.

Ezekre ugyan ráijesztett.

Ráby Mátyás nem ment a præfectushoz a traktára; mert ő a feleségét nem hagyja egy magában ebédelni. Várhatta aztán azt a délutáni két órát, a mikor őt újra meghívják a tanácsházhoz a vizsgálatot folytatni. Lesz abból négy óra. Akkor már kész este van ilyen téli időben. Pedig még egy nagy dolog hátra volt: a fakérdés. Azt nappal kellett volna elvégezni.

Amint aztán jött érte a kisbiró, hogy meghívja, sietett fel a tanácsházba. Az urak mind együtt ültek már a hosszú asztalnál; csak épen ő reá vártak.

– No hát, biró uram! parancsolá a kerületi biztos ő méltósága, hadd lássuk azt a titkos vasládát!

Biró uram engedelmesen fölkelt a helyéből, kiment a mellékszobába s nem sokára visszatért onnan, a féltenyerén hozva egy vasládát, akkorát, mint egy tisztességes varróvánkos, s azt lehelyezé az elnök elé az asztalra.

– Ime kegyelmes uram, itt a mi titkos vasládánk, itt vannak a hozzá való kulcsok, méltóztassék beletekinteni.

A districtualis commissarius úr akként cselekedék s talált a ládában össze-vissza két forintot és negyvenöt krajczárokat válogatott pénznemekben.

– Ez a mi kincsünk, mondá biró uram hypocrita szomorusággal, s azt olyan jól adta, hogy nemcsak az egész commissió, de még maga Ráby Mátyás is jó izűet nevetett rajta.

– No méltóságos uram, erre mondjuk már, hogy «bagatelle!»

Mikor azonban vége lett a nagy nevetésnek, akkor azt mondá Ráby Mátyás:

– No hát ez igen jó volt tréfának, birák uraimék; hanem hát nem erről volt szó. De igen is arról a «nagy ládáról,» a melyhez a titkos bejáratot a tanácsházból csak nótárius úr ismeri.

– Én ismerek! Titkos bejáratot! pattant fel a nótárius. De már micsoda kupczihér mondhatta azt? Tessék a tekintetes commissiónak össze-vissza vizitálni ebből a teremből valamerre titkos kijáratot? Ha talál, itt a nyakam, vágja le!

– Hiszen én is tudom, mondá Ráby, hogy van kőmüves Szent-Endrén, s a titkos bejáratot befalaztatni nem boszorkányság; hanem hát ennek a rejteknek még egy másik bejárata is van.

Itt aztán diákra fogta a beszédet, mert ezt csak a commissiónak kellett megérteni.

– A rácz pópa tudni fogja és meg is fogja mondani, hogy hol van a másik bejárat az összezsarolt kincshez, csak azt kell megkérdezni.

Hanem ennek a districtualis commissarius igen alapos akadályát tudta felfedezni.

A rácz pópa egyházi személy; azt a világi hatóság egyszerüen maga elé nem idézheti, hanem annak directe a karloviczi patriarcha parancsol. Az viszont nem tartozik a magyarországi helytartó-tanács jurisdictiója alá, mert az a horvát-szlavon bánus együtt uralkodó társa. Annál fogva meg kell tartani a törvényes formákat, miszerint a magyar helytartó-tanács irjon át (ha rá ér) a horvát bánhoz, hogy az szólítsa fel (ha el nem felejti) a karloviczi érseket, miszerint az idézze maga elé (ha akarja) a szentendrei keleti nem egyesült görög-hitű plébánust, hogy az jelenjen meg előtte (ha az idő engedi) s beszélje el, hogy mit tud ama titkos nagy cassáról? (ha nem sajnálja.)

No ez hát jól el lett intézve.

Ráby Mátyás az óráját nézte.

– Itt e szerint semmi tenni való sincs többé. A papirosról, a mit lehetett, kitöröltek, kivakartak; hanem hátra van még a «fakérdés.» Feljelentésemben azzal is vádolva van a tanács, hogy a nagy kamarai erdőben példátlan pusztítást követ el. A míg a szegény népnek a legnagyobb szigor és büntetés mellett tiltva van száraz gallyat szedni az erdőben, a míg a kórházban a betegek télen megfagynak a hideg szobákban; addig az előljárók a nyár elején halomra vágatják a fát s száz meg száz ölével ajándékozzák el egyenesen vesztegetésre. Ez factum, a mit nem lehet eltitkolni. Ott van az erdő. A préda csempészet kiáltó nyomait már csak nem lehet letörülni, mint a papirosra írt sort!

Dehogy nem lehet, Ráby úr! Azt is lehet. Csak tessék azt ránk bízni.

Az elnök úr azt mondta rá, hogy ez már igaz. Már azt rögtön meg kell vizsgálni. Ha ez igaz, akkor ez maga elég arra, hogy az összes előljáróság elmozdíttassék a hivatalból. Ki is adatott rögtön a rendelet, hogy a kocsik járjanak elő; még világossal be lehessen járni az erdőt.

Jaj, de mikor azok a kocsisok olyan nehezen tudnak elkészülni a felszerszámolással! A míg azok szöszmötölnek, csak esik ám be az ajtón nagy ijedten a kis biró:

– Jaj, tekintetes uraimék! Ég az erdő!

Erre aztán minden ember felugrált az asztal mellől; «ég az erdő! ég az erdő!» Hasztalan csitította őket Ráby, hogy hiszen csak most gyulladhatott az ki, könnyű lesz a tüzet télvíz idején elfojtani; nem hallgattak rá, vége lett a sessiónak, minden ember szaladt ki az udvarra, az utczára. Tűz van! Lajtot! vedreket hamar! csáklyákat, köteleket. Vizet, vizet! Minden ember parancsolt, senki sem fogadott szót. Utoljára kisült, hogy a város egyetlen vízhordó lajtjának a szekeréből hiányzik egy hátulsó kerék; azt nem tudni, ki vitte el? Más kerék meg nem megy rá a tengelyre. Mivel hordjanak most vizet az erdőoltásra? Lett zűrzavar! Egy csoport nép lefelé szaladt az utczán, a másik felfelé szaladt, ember ordított, asszony jajgatott, kutya vonított, egész falu tyúkja mind kotkodácsolt, a harangokat félreverték, a kis biró ütötte a dobot, úgy szaladt végig az utczán, a lovas-legények vágtattak kiabálva, a dragonyos eskadron kivonult nagy trombitálva a piacz közepére; egy szóval: nagy petek lett abból.

– Gyerünk, barátom, mondá a districtualis commissarius, menjünk hozzád. A szegény feleséged ezóta kétségbeesett rémületében, vigasztald meg.

Ez csakugyan legokosabb volt, a mit Ráby tehetett.

Fruzsinka már a kapuban várta az érkezőket s igen megható látvány volt, a mint görcsös sirások között szorítá át visszatérő kedves urának a nyakát; azt hitte már, hogy azt széttépték a gyilkosok, s aztán egész este le nem szakadt a nyakából, folyvást reszketett a sok harangfélreveréstől, s alig engedte magát megnevettetni a méltóságos vendég úr által, ki a bekövetkezett vacsora felett mindenféle adomáit előszedte, hogy elűzze a félelmét a gyönge asszonykának. Még azt is megtette a kedvéért, hogy ott maradt náluk hálásra éjszakára, hogy jelenléte által nagyobb bátorságot öntsön a szivébe. Reggel aztán egész tíz óráig aludt; az volt a szokott felkelési ideje ő méltóságának. Addig nem volt szabad az ajtókat nyitogatni sem a háznál.

Mikor aztán hozzájárulható volt ő méltósága, akkor jöttek neki jelenteni a kávézásnál, hogy az éjjel a fél erdő leégett.

Ez volt a számadás befejezése.

Erre már nem mondta azt ő méltósága, hogy bagatelle. Hanem erős szemrehányást tett érte Ráby Mátyásnak.

– Látod, ez a te hibád! ha te elő nem hozod azt a szerencsétlen fakérdést, nem gyujtatták volna fel az erdőt, nem történt volna az ærariumnak ilyen nagy kára.

S csak a szép menyecske jelenlétének köszönhette szegény Ráby, hogy ezért ő méltósága által érdeme szerint kegyetlenül le nem hordatott.

TIZENHATODIK FEJEZET.

(Soc niomorvsaagos dolgoc wadnac, az mellecnec ugi kell lenni, de azonban egi wigh teurteeneth is wagion, mellnec kimenetele zomorusaaghoss leezen.)

Ráby Mátyás nem szólt odahaza semmit. Harapófogóval sem lehetett volna belőle kihúzni egy szót a számadás-vizsgáló commissió előtt történtekről; csak azt tette, hogy mikor a vendég urak eltávozának, elővette az úti táskáját s elkezdett pakolni.

– Te készülsz valahová? kérdé Fruzsinka. Aztán nekem nem is szólsz. Nem tudod, hogy asszony dolga a pakolás.

Tudta biz azt Ráby Mátyás; de épen nem akarta ezuttal, hogy az asszony be legyen avatva abba, hogy mit csomagol ő az utitáskába, mert abból kitalálta volna, hogy hová megy? Pedig hát azon volt, hogy elhitesse vele, miszerint Nagy-Szombatba készül, ott vannak letéve az okiratai, a mik a szent-endrei dolgokra vonatkoznak; miután a vizsgálóbizottság ilyen comœdiát hagyott játszani magával, most előhozza azokat a bizonyítványokat s egyenesen a megyei sedria elé viszi a dolgot saját valódi minőségében. Azt is megmagyarázta aztán az asszonynak, hogy azért nem viheti őtet is magával az útra, mert ő nyerges-ujfalusi gyorsparasztokkal fog utazni, parasztszekeren; az ilyen út téli időben még a férfit is megviseli; asszony-ember abban összetörik.

– No én, ha neked volnék, nem mennék Nagy-Szombatba; hanem egyenesen Bécsbe, oda mennék a császárhoz s elmondanám neki tisztára, hogy miféle gonoszságok történnek itten, hogy értse meg.

Ráby csak elbámult. Hiszen szórul-szóra azt akarta ő is tenni. Az a Nagy-Szombat csak ürügy volt. (De hát azért ereszt az ember magához olyan közel egy asszonyt, hogy az mindent kiolvasson a szivéből, meg a májából?)

– Leirnám előtte az egész cselszövényt, folytatá a tüzelést Fruzsinka s aztán azt mondanám neki: «s már most uram, küldj helyettem oda olyan embert, a ki ezeknek a cselszövőknek a nyakukra tud hágni.»

Aha! Mátyás kezdett látni. «Helyettem?»

– De én nem tudnék helyettem magamnál jobb embert felfedezni, a ki az itteni bajokkal megküzdjön.

– Hát magad akarsz ebben a küzdelemben elveszni? Férjem! az ég szerelmére kérlek: gondold meg a helyzetünket! Csupa ellenség között élünk. Azok, a kik nem irtóztak felgyujtatni a nagy erdőt, hogy vétküket eltakarják, nem fognak visszarettenni attól, hogy a házunkat a fejünkre gyujtsák. Engem a rettegés fog el, valahányszor a házból kimégy, s nincs nyugtom, míg visszatérni nem látlak. Minden éjjel azt álmodom, hogy megöltek. Babonás vagyok. Tegnapelőtt a kardod minden ok nélkül leesett a szegről s az ivópoharad, a míg öblítettem, szétpattant a kezemben. A vizsla-kutyád minden reggel gödröt kapar a küszöb előtt; úgy takarjuk be a lánynyal. Én irtózom e között a nép között élni. Soha boszuállóbb, alattomosabb, kapzsibb népet nem ismertem. Veled itt szerencsétlenség fog történni. Menjünk innen. Menjünk haza Bécsbe. Ott van a te carriéred. Hagyd a maga veszedelmére azt a háládatlan, malitiosus népet, a ki minden lépteden romlásodat készíti.

Mátyás elkomolyodott, keserűen.

– Oh milyen nagyon megvetnél te engemet, ha én most a te szavadra meglágyulnék s megijedve a Phæákok hadától, elhagynám a helyemet s kiszaladnék az országból!

– Tehát komolyan akarod a harczot folytatni ellenük?

– Nem harczot: itéletet és büntetést!

– Jól van. Ne hidd azt, hogy asszonyi gyöngeség beszélt csak belőlem. Én végig gondoltam ezt a dolgot egész komolyságában. Te azt akarod most, hogy az általad kiderített visszaéléseknek a megtorlása olyan kezekre bizassék, a mik senkit sem fognak kimélni.

– Úgy van.

– De hát nem gondoltál rá, hogy ha valaki egész a minutiákig fogja ezeket a dolgokat átvizsgálni: én saját magam, a te feleséged is megkapom a magam részét a vád szégyenéből?

– Mi oknál fogva?

– Hát nem emlékezel azokra a famozus konyhaszámlákra?

– Úgy? Azokon ugyan inkább nevetni fog mindenki, mint komolyan venni őket. Egyet közülök már a császár is látott s nevetve mondá Pálffynak: «ezek a ficzkók képesek volnának egy regementet felfalni!» De elvégre is, hogy jönne azokkal a te neved kapcsolatba? A számlát a konyhamester csinálta s az összeget a præfectus vette át.

– De azt mindenki tudja, hogy ez az én javamra történt. S ha azok nem vállalnák magukra? Engedhetnéd-e, hogy a te feleségedet a præfectussal és a konyhamesterrel confrontálják? Nem volna-e az neked szégyen?

– Hát az nem volna neked szégyen (és bizonyos), hogy a te férjed visszatérjen az uralkodóhoz, azzal a szóval, hogy «ime uram, én is az vagyok, a ki a többi volt, hetedik a hat után, a kiket kiküldél, hogy országodban a szegény nép panaszait orvosolják, s a kik fél év mulva visszajöttek meggörbített háttal, s referáltak nagy fejlesütve, hogy bizony mindig és mindenütt a tolvajnak van igaza, ha gazdag és hatalmas. Ha egy szót nem szólna is rá, ha csak rám nézne is azokkal a megkövítő kék szemeivel, a földbe kellene sülyednem előtte. Te félsz attól, hogy a præfectussal szembesíteni találnak, s abból a koromból, a mi ő hozzá tapad, a te újjaid hegyére is ragad valami, de attól nem félsz, hogy tégedet majd be kell mutatnom ott a császárnak: ime itt a feleségem, a kinek az arczfestékével a præfectust fehérre festettem.

No ez már gorombaság volt Ráby úr. Az embernek szabad azt tudni, hogy a felesége herczegnővizet használ (ez divat), de nem illik róla beszélni. Az ilyen szót legnehezebben bocsátják meg.

Fruzsinka asszony ki is jött a sodrából e szóra.

– De elvégre is gondold meg, hogy az által, ha mi a bátyám ellen fellépünk, egy nagy, gazdag vagyont veszítünk el.

Most aztán Ráby is kitört.

– Te attól rettegsz, hogy azt a vagyont elveszíted, én pedig attól rettegek, hogy azt örökleni találod.

– Nem értelek.

– Igazad van. Más sem értené ezt meg. Ugyan ki értené meg? Hiszen, ha egy rongyszedő után öröklenék dús vagyont, a ki a szemétről szedette össze az eldobott rongyokat, s abból gazdagodott meg, azt még az unokáimnak is szemére hányná minden ember, hogy zsidók voltunk; hanem, ha egy nagy vagyont öröklünk, a mit úgy szereztek, hogy a rongyokat az élő emberek testéről szakgatták le, akkor minden ember azt mondja, hogy nagyságos urak lettünk.

Fruzsinka észrevette magát. Nem szabad ezt az áriát tovább folytatni; fordítani kell egy lapot a kótában. A hol a cis moll symphonia kezdődik. Egyszerre odaborult a férje vállára s a szemébe nézett azokkal a megigéző szép szemeivel.

– De hát Ráby! arra esküdtünk-e mi meg egymásnak, hogy a népet boldogítjuk, vagy arra, hogy egymást fogjuk boldoggá tenni?

Ettől a hangtól, ettől a nézéstől aztán úgy járt a Ráby lelke, mint a vas, a mit a tűzbe tesznek: elveszté aczélát.

Mit lehet a csókokra felelni? Sokrates! Plato! Luther! Diogenes! Napoleon! Álljatok elő! ki tud a csókra más feleletet adni, mint csókot? Okosabb, élczesebb, igazabb, érthetőbb választ, mint csókot? Kutatói a világnyelvnek, találtatok-e ennél többet, nagyobbat, örökké valóbbat, mint a csókot?

Ugyan ki vehetné rossz néven Ráby Mátyásnak, ha ebben a disputában ő is megbukott, mint a bölcsek és szentek minden collegiumai és synedriumai, s utoljára kapta magát, odavágta a sutba az egész utiböröndöt. Menjen az magában Bécsbe, ha tudja az utat.

Akkor aztán a menyecske fordította enyelgésre a dolgot.

– No már most én pakolok a számodra! Azzal leakasztotta a falról a vadásztáskát, azt megrakta hideg sülttel, paprikás szalonnával, puha czipóval; a kulacsot megtöltötte jó szilvóriummal, «eredj ki! ne ülj ide haza. Tele van a fejed boszusággal; szellőztesd ki. Eredj el vadászni. Jót tesz, ha kijárod magadat.»

Aztán felöltöztette a vadászköntösébe, előhozta neki a nagy sárgyúró csizmákat; a vizsla-kutyáját is behítta a szobába, az elkezdett csaholni, amint a puskát, tarisznyát meglátta, s örömében a gazdája nyakába ugrált. A vadászkutya jó kedve pedig az emberre is elragad. Ráby Mátyás a vállára vetette a puskát, meg a tarisznyát s nem ment se Nagy-Szombatba, se Bécsbe, hanem kiment a határba nyulászni. Az eltávozó férj sokáig hallotta még a feleségét künn a folyosón jó kedvün dalolni s a honn maradt feleség még sokáig hallgatott az utczán végig csaholó vadászeb hangjára. Allegretto!

A míg Ráby az utczán végigballagott, azon gondolkozott magában, hogy lehet az, hogy ő egyetlenegy régi ismerős kortárssal sem találkozott még eddig a városban? Pedig itt járta ki az elemi iskolát, (még akkor kálvinista iskola nem volt) tehát együtt a többiekkel a pápista rektornál, annak mindössze tizenöt esztendeje, hogy nem ismer rá akkori iskolatársaira? Hát csak úgy lehet, hogy a nyomoruság gyorsan vénít. A kit az idők megviselnek, az már huszonhat esztendős korában kész vén ember, vén asszony. Találkozott ő azokkal, a kikkel egy padon ült hajdan, a kikkel együtt labdázott, meg a kis leányokkal is, a kikkel a «hármas-futós»-ban kergetőzött, csaknem mindennap az utczán, köszöntek is azok neki; de ő el nem tudta volna gondolni, hogy ez a görbehátú vén ember, meg az a fakó, cserszínű anyóka az ő játszópajtása lehetett valaha, a ki maga most a legszebb virágában élő délczeg ifjú. Bíz ez úgy van!

Most azonban épen egy olyan alak jött rá szemközt az utczán, a kinek az arczára kivételképen ráemlékezett. Bőrkötény volt előtte, mely jártában csattogott a lába szárán, az övébe dugva a háromszögvonalzó, meg a lapos plajbász, aztán meg a szekercze. Szépen köszönt előre Rábynak s aztán el akart mellette suhanni, hanem az megállította.

– Szervusz Marczi! úgy-e, te vagy a Dacsóék Marczija? No hát meg sem állnál az ember előtt egy szóra. De régen láttuk egymást!

Azzal megfogta a legény kérges tenyerét s belécsapott és aztán ott tartá megfogva.

– De bizony magam is örülök, hogy újra láthatom a tekintetes urat itt a mi szegény városunkban.

– De hát ne tekintetesurazz engem! Jó pajtások voltunk mi régente is. Tudod, hogy egymás mellett ültünk az iskolában is. Emlékezel rá, mikor a gyújtó üveggel lyukat égettem a kalapodon, s te még csak meg sem vertél érte; azt mondtad, hogy «de már most mit hazudjam én odahaza, hogy hogyan égettem ki?» Hát tegezz engem most is.

– A magam részéről igen szivesen veszem, ha az úr azt mondja, hogy «te», de engedjen meg, hogy én vissza ne mondjam; az nekem olyan nehezen esnék, mintha az apámnak kellene mondanom azt, hogy «te!»

– No hát, ahogy neked jobban fog esni; hanem a régi jó pajtásságot csak fentartjuk azért ezutánra is!

A legény nyüzsgölődve tekintgetett jobbra-balra, s látszott a képén, hogy nem bánná, ha a kezét eleresztenék.

– Már hiszen a mi azt illeti, megkövetem egész alázattal, tisztesség nem esik mondván: én azt gondolom, hogy nem egészen idvösséges dolog lesz az, ha meglátják, hogy mi itt az utczán egymással így parolázunk.

– Vagy úgy? mondá Ráby, egyszerre eleresztve a legény kezét. Attól tartasz, hogy gyanuba fognak téged, ha velem meglátnak beszélni?

– Attól nem tartok; eléggé gyanuba vagyok én már fogva, hanem megfordítva, attól félek, hogy az úrnak lesz abból valami baja, ha meglátják, hogy én velem ilyen kontemfinter beszélget.

– Hát ugyan miért: te veled?

– Azért, mert én rólam tudják, hegy én kontrabontos ember vagyok.

– Mi az a «kontrabontos?»

Ráby ki nem tudta találni annak a szónak az értelmét; francziául annyit tesz az, hogy «csempész», de hát az a bőrkötény, meg ez az ácsszekercze sehogy sem illik a csempészet külső jeleihez.

– Hát én nem tudom azt más szóval magyarázni. Kontrabontos az olyan ember, a ki valami kontrabontot csinál.

– Te ácsmester vagy, úgy-e?

– Azaz, hogy kőmüves is, ács is. A falat is megrakom, meg a tetőt is kifaragom. Ugy hivják az ilyent nálunk egy szóval, hogy «faragó ember». Most épen sietek az embereimet megnézni, a kik az alsó városban az égettek házaira felrakják a gerendákat. Az Isten áldja meg az urat, hogy felsegítette a szegényeket!

– No hát én is odamegyek veled. Nekem úgy is mindegy, akármerre megyek ki a mezőre.

– Jó lesz biz az; csak arra kérem az urat, hogy ne igen álljon szóba a nyomorúltakkal, mert aztán majd nem állhatják meg, hogy ne panaszkodjanak. Mindig akad ám rossz ember, a ki azt befütyüli, s akkor aztán rájuk fogják, hogy kontrabontot csinálnak.

Most már kezdett hozzá hajazni Ráby, hogy mi az a kontrabont?

No hát elindultak egymás mellett utczahosszant; egy úri vadász, meg egy bőrkötényes faragó ember.

A hány ház előtt elmentek, Ráby mindegyikre emlékezett, hogy hítták a gazdáját? Némelyiknek a czímere most is ott lógott a kapu fölött. Sorba el tudta számlálni: «Ez itt a Tóth Pál szűcsnek a háza». – «Ez a Sánta Gábor csizmadiáé». – «Itt lakik a Zöld Mihály takács». A zuboly döngése most is kihallik az utczára.

– Igaz, hogy Tóth szűcs, Sánta csizmadia, meg Zöld takács most is itten laknak, de a házak már nem az övéik. Ezét megvette a bíró, amazét a nótárius, azét túlnan a Paprika Péter; a régi gazdáik zsellérségben laknak ott most. Elvették tőlük kótyavetyén.

– S miért vették el?

– Hát porczióban.

– Hát az öreg Sajtosné néne él-e még, a ki annyiszor megtraktált bennünket csájával meg mustos tökkel, mikor szombaton délután a lapdázásból hazafelé jöttünk, s aztán verseket mondtunk neki?

– Él biz az. Vasárnaponkint ott láthatja az úr a templom ajtóban, koldulni.

– Koldulni? Hisz az olyan jómódú asszony volt. Mi érhette?

– Hát, a rossz idők. Van ott még más is. Egész gléda. Hajdani jó ismerősök. Csak egyszer, úgy vasárnap délelőtt ne sajnáljon az úr a pápista templom ajtajához elmenni, a hol a koldúsok sort állnak, aztán ahogy eszébe jutnak a régi ismerősök nevei, kiáltsa el sorba, mindenikre meghallja: «itt vagyok!» A presbyter is él még, a ki examenkor huszast osztogatott a legjobban felelő fiuknak az iskolában. Minden pénteken délelőtt megláthatja az úr, a mint a konyha ajtójában tartja a tarisznyáját a kenyérdarab elé, a mit a szolgáló leszelt a számára. Az a legvénebb koldús.

– Boldog Isten! de hát hol ennek az orvossága?

Most a néptanító lakása elé értek.

– Hát a jó öreg Buczkay él-e még? De szeretném újra látni.