Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LI. KÖTET

RAB RÁBY

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

RAB RÁBY

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ELSŐ FEJEZET ÉS MINTEGY ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

(Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia wala az io Pest-Buda waarossaanac, és mű ocnaal fogwa nem lacozaanac ez helienn procatoroc?)

Hogy voltaképen miért választotta szerző ezt a czímet regényéhez, annak az okát nem az magyarázza meg, hogy ez a kettős név «Rab Ráby» olyan szépen rímel egymásra, hanem kideríti azon kényszerítő körülmény, hogy a regény főhősét, az akták bizonysága szerint valósággal Rábynak hítták, s ugyanazon akták szerint ő kegyelme folyvást a «rab» melléknévvel említtetik.

Hogy mit vétett Ráby, a miért a Rab prædicatumot kellett viselnie? azt is mindjárt az elején megmondjuk.

Még száz év előtt Budapest városában nem volt prókátor, a szó mai értelmében. Fiscalisok igen is valának; tabularis fiscalisok, megyei és városi fiskusok, uradalmi ügyészek; de prókátor, aki a publicumot szolgálja, épen olyan kevéssé volt, mint ujságiró: úgy, hogy nehéz lenne meghatározni, melyiket értse a kettő közül az a falusi ember, aki a «Tudós Palóczban» keresi azt a valakit, aki «pénzért hazudik?»

De hogy megérthetővé legyen téve, miért nem volt Pest-Budában száz év előtt «prókátor?» elébb egy pár vonással vázolnunk kell a két város akkori képét.

Mert két város volt az valójában, két külön czímerrel és jurisdictióval s maga sem tudta, hogy melyik az egyik, melyik a másik? A német magistratus állhatatosan «Altofennek» czímezi Pestet; Pestnek pedig a budai ráczvárost nevezi; ellenben a magyarok szerint «Pestinum antiqua» a neve Pestnek, Buda pedig az «új város». Úgy, hogy ha az idegen valami némettől kérdezi, hogy hol van Ofen? az átküldi őtet Pestre, s ha azt kérdi tőle, hol van Pest? átküldi a Tabánba, ha pedig magyartól kérdezi, hogy «Ubi est Buda?» az elcsónakáztatja őt Ó-Budára.

Maga Pest a hatvani kapuig és a váczi kapuig terjed. A Magyar-utcza helyén látszik a védő kőfal romladéka, ahhoz vannak ragasztva az alacsony vályogházak. Az ó-török-temetőt, a melynek helyén most a nemzeti szinház áll, akkoriban ajándékozták el Grassalkovics herczegnek házhelyül, kissé odább kapta Beleznay a mostani munkásgyűlések és népénekesek csarnokának, később az iparmuzeumnak telkét; azontúl káposztás kertek voltak. A másik oldal, a mostani Deák Ferencz-utcza végében, a Dunaparton állt a tömör rondella, a szélső bástya-körönd, melyben a civilisatio első jeléül egy szinész társaság ütötte föl tanyáját (természetesen német). Hiszen még akkor a város statutumai szerint tiltva volt magyart választani meg városbirónak. Egy magyar szabó s egy magyar csizmadia vitte csak odáig, hogy házi úr lehessen Pest városában.

A Lipótvárosnak még akkor hire sem volt; a mostani börze helyén úgy vadásztak akkor a vad kacsákra, mint ma a hirlapi kacsákra, s a Deák-Ferencz-utcza hosszában vonult végig egy iszapos árok, sárral tapasztott sövénykerítéssel. A Józsefvárosnak akkor kezdték a területét házhelyekre és utczákra felosztani, de a Terézvárosnak már volt valami kezdetleges nyoma, egy csoport egymáshoz tömődött ház, melynek szűk sikátorát úgy hítták, hogy zsidó-utcza. Ebben az utczában, de csak ebben, volt szabad a városi tanács rendelete szerint a zsidóknak minden héten egy napon kirakni azokat a holmikat, a mik náluk zálogban ott maradtak, de benn a városban nem volt szabad kereskedniök, sem a portékáikat a házakhoz hordaniok, s a zsidó-utczán kivül kötelezve voltak ismertető jelül veres köpenyeget hordani, s nehogy a szerezsánokkal összetévesztessenek, a veres köpeny közepére arasznyi sárga foltnak kellett felvarrva lenni, aki e nélkül kapatott, fizetett négy dénár birságot.

Kereskedés nem volt. Kupecz, kalmár, csiszár készpénzen vett és adott; adósságot csak az csinálhatott, aki zálogot tudott adni, s ha nem fizetett, ott veszett a zálog. Ehhez nem kellett prókátor. A polgárságnak, ha valami baja volt egymással, azt elmondta élőszóval a biró előtt, s az úgy igazította azt el, hogy vagy az alperes, vagy a felperes, de valamelyik bizonyosan meg volt vele elégedve. Ehhez sem kellett prókátor. Becsületsértési, kriminalitási causákban ex offo járt el a fiscus, volt főfiscus és vicefiscus, az egyik vádolta, a másik védte az incattust: annak sem kellett prókátor.

Volt azután a «miseriek» utczájában (mai nevén granátos-utcza) egy emeletes ház, átellenben a Komlókerttel, (ahol a törökfutás alatt a magyar korona volt elrejtve.) Ennek a háznak a kapuján belől csak a vármegye parancsolt. Sok ideig garázdálkodtak ugyan benne a német dragonyosok, kik azt egészen a maguk kaszárnyájának nézték, miglen Mária Terézia «királyunk» e helyet «Salva Guardia»-vá emelte, a kapujára festetvén egy óriási kétfejű sast, keblében Magyarország czímerével s attól fogva tilalmas volt e ház küszöbén bármiféle katonának betenni a lábát. Ide csak nemes emberek járhattak fel, meg olyanok, akik érdemessé tették magukat arra, hogy a lábukon láncz legyen. Az épületnek csak a keletre néző része állt fenn; ott voltak a tiszti hivatalok, a föld alatt a börtönök.

A nemes urak zálogpöreiben, oppositionalis, repositionalis, præemptionalis, reoccupationalis pöreiben harczolt kiki a maga tudományával, hisz a magyar nemes mind juris prudens volt, sőt voltak asszonyok is, kik a perviselésben tökéletesebbek voltak minden prókátornál. S a törvény jogot adott a nemes embernek, ha nem akarta engedni, hogy az itéletet végrehajtsák, kivont karddal kergetni el az ajtajából az executiót, ugyanezzel a joggal a nemes asszonyt is felruházta, kard helyett botot adván a kezébe. Nagyobb juris causákat a tabularis fiscálisok ültek meg, s ha értették a dolgukat, úgy vitték, hogy abból még az unokáik is részesüljenek; ezek igazán gondoskodtak az új generatióról. Nem is kivánta a közjó, hogy siessenek a per befejezésével. A hosszú juristitiumok arra valók voltak, hogy biró és peres fél hadd menjen haza szántatni, arattatni, szüreteltetni, disznót öletni. Az alatt a pöröket jégre tették, hogy el ne romoljanak.

Ha pedig a misera plebs contribuensnek, a jámbor adózó parasztnak volt egymás között valami ügyebaja, azt elintézte a falusi biró, a kupaktanács, meg az «úri szék.» A földes úr jogait megvédte a saját «jurium directora.» Ide sem kellett prókátor.

De hátha a misera plebs contribuensnek volt valami baja a maga előljáróságával, földes uraságával, hát annak az ügyét ki védelmezte?

Itt van a «hiatus.»

Ezt a hiányzó valakit kipótolni támadt egy vakmerő ember a semmiből. Ez volt a Rab Ráby. Nemesi nevén «Mathias Ráby de Rába et Mura.»

Ez volt az első ember, a kinek az a rettenetes gondolatja támadt, hogy egészen a maga öklére prókátor legyen Pestben, Budában és Pest-Pilis és Solt vármegyében: nem választatva meg a restauration, nem küldetve ki a personalis, az országbiró által, nem plenipotentiáztatva a potiorok megbizásából, hanem csak alázatosan és titokban felkéretve azok által, a kiknek a kis baj is nagy baj, s a kiknek a panasz hangja, ha külön-külön szólal meg, csak nyöszörgés; de ha egyszerre adhatnák ki, mennydörgés volna.

Hát ennek az új mesterségnek a feltalálója akart lenni Ráby. Azért lett Rab Ráby. Bele is tört a kése.

Tehát ennek a kornak a rajzát akarja feltüntetni az itt következő, nagyrészben igaz história. Érdemes lesz azt elolvasni, hogy tudja meg az ember, milyen lehetett a világ, mikor még egy prókátor sem volt Pestben, Budában? Majd talán akkor kibékülünk azzal a factummal, hogy most olyan sok van.

ELSŐ FEJEZET.

(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, és edjebb bolondságoc müweltetnec wala.)

Heten ülének együtt a tintapettyes zöld asztalnál, az uradalmi præfectura gyüléstermében. A bonorum director elnökölt, mellette jobbról a præfectus, ki az ügyek sorrendjét válogatta elő a conceptusból, a mit a szomszédja, a kasznár jegyzetei iparkodtak felhomályosítani; balrul egy szék üres volt, túl rajta ült a megyei perceptor, ki az előtte fekvő számadások hátára mindenféle huszárokat igyekezett pingálni veres plajbászszal; ennek átellenében a kiküldött aszszesszor, a kinek a nyaka megfájdult már a hátamögé nézegetésben, ahol az óra áll, hogy mikor lesz már dél? A többiek urodalmi tisztek, akik részint diák stylus-gyakorlatok felolvasásában fárasztják magukat, részint fogpiszkálókat faragnak a közelgő ebédhez.

A nyolczadik szék, a melyik üresen áll, a szolgabiróé.

S ez nem azért áll üresen, mintha annak a képviselője hanyag volna a betöltésben; hanem inkább azért, mert hivatalos exmissióban van távol. Távol és mégis közel: csak a szomszéd szobában, melynek ajtaja félig nyitva vagyon, úgy, hogy daczára annak, miszerint a tárgyalt ügy folyamatját nem hallhatja, mégis az itélethozatalban részt vehet, s mikor az elnök úr felhívja a votumáért: «Domine spectabilis Judlium!» hangzatosan kiálthatja vissza: «viginti solidos!»

(Hja persze, ha azt a mai kor fia tudná, hogy mit jelent az a viginti solidos kapása.)

Mert úgy van az, hogy a tanácsteremben már olyan vastag az ázott szűr szag, meg a savanyú bundairha illat, keverve a trágyában cserzett sarubőr büzével, meg a kilehellt fokhagymával, hogy azt késsel lehetne metélni. Sok a paraszt idebenn: magyar paraszt, rácz paraszt, sváb paraszt; a kinek mind meg kell kapni azt a «viginti solidos», jelenvén az húsz kemény botokat.

Ma van ugyanis az uriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld asztalra a criminaliák, s egy pár halálitélet kimondása után (az uradalom pallosjoggal bir) következik a sor a kisebb delictumokra, a mikben a parasztok számosan leledzenek. Vagynak, a kik vermeket törtek fel, mások, a kik az apjukat megverték; de a legnagyobb számot három csoport képezi. Az egyik csoport az izbeghi telepítvényeseké, kik az uradalmi erdőben fát szedni bátorkodtak. A második csoportot képezik azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a szőllőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a szőlőjüket, mikor már a hajduk nem álltak strázsát az úton. A harmadik csoport pedig azoké a refractariusoké, kik a világos tilalom ellenére deputatióba mentek fel az udvari cancelláriához, vakmerően könyörögve, hogy a község számadásai huszonöt év óta vizsgáltassanak meg! Holott ez részint vakmerő, részint bolond kivánság; mert hiszen huszonöt év nagy idő, az alatt a számadások részint elrohadtak, részint megevődtek az egerek által, részint pedig annyira jó rendben vannak, hogy az idei 1783-iki esztendőben volt a bevétel hatvanezer forint, ebből fizettetett hatezer forint a kincstárnak, mint földes uraságnak, kétezer forint a vármegyének a domesticába; maradt tehát a cassában ötvenkétezer forint, nem fölösleg, hanem hiány. Már pedig 8-at a 60-ból ha kiveszünk, marad ott csakugyan 52. Hogy pedig a plus, meg a minus között mi különbség van? Ahoz mi köze a parasztnak?

Tehát «viginti solidos» neki! Ez is olyan «plus,» a melyik annak, aki kapja, «minus.» Quod fuit demonstrandum.

A szolgabiró úr tehát csak az ajtón keresztül küldi ki a votumát, maga pedig azt a hivatalos küldetést teljesiti, hogy a mellékszoba udvarra nyiló ablakából ellenőrzi az itélet végrehajtását az udvaron. Ott van tudniillik a deres: azon hajtatik végre a kiszolgáltatott igazság. Nem megvetendő studium a psycholog és az ethnograph számára. A szőlődézsma kijátszók ráczok: azok a verés alatt jajgatnak, s káromkodnak, ráczul jajgatnak s magyarul káromkodnak; az erdőtilalomszegők svábok, azok a puffanások időközeit arra használják fel, hogy fennhangon szidják az előljárókat, szemükre hányva, hogy maguk pusztítják a kamara erdejét; májusban vágatják a fát, azzal vesztegetik meg a nagy urakat; az odafen járt deputátió tagjai pedig vegyes nemzetiségbeliek, azok nem jajgatnak, összeharapják a fogaikat; úgy állják ki a megrovást.

A legale testimoniumnak pedig azért kell e végrehajtást saját szemeivel ellenőrizni, ne hogy a hajdu, meg a deliquens között valami egyetértés szövődjék a büntetés enyhítésére. Sok függ a bot megsuhintásától. Nem csak a szám betöltéséről van szó, hanem hogy a «solidus» is legyen. A miért is nem egyszer, midőn a hajdu irgalmazni látszik, lekiált rá a szolgabiró: «fortius!» Mivelhogy ennek a hangszernek is mutatiója van, mint a fortepiánónak.

Szolgabiró úr azonban érti a hivatalos functiót összekötni a kellemessel: «miscuit utile dulci.»

Ugyanazon oldalszobában van jelen Fruzsinka kisasszony, a præfectus unokahuga. Jól megjegyzendő: «kisasszony,» nem «leányasszony,» ami e kor szólásmódja szerint nagy különbség.

A titkos suttogások, forró készszorítások, az epedő pillantások alapos gyanuokot szolgáltatnak arra, hogy a szolgabiró úr és a kisasszony nem indifferens kérdések tárgyalására kerülnek e helyen össze.

Amíg a mellékteremben a jegyző olyan magasra emelt szóval igyekszik felolvasni a species factit, hogy azt a mellékszobában helytt álló szolgabiró úr is meghallhassa, ez azalatt sokkal érdekesebb «puncta de utri» keresztkérdéseire felelget, s csak a felhivásra kiáltja oda a maga votumát.

Bizony még az sem volna lehetetlen, hogy csókok is váltassanak.

Hisz a családfő nem mozdulhat most az ülnöki székről, minden ellenőrzés lehetetlenné van téve.

A botozás időközeiben a szerelem-alkú igen erősen folyik.

Fruzsinka kisasszony végre egy gyöngéd kérést súg a fiatal szolgabiró fülébe.

– Legnagyobb örömmel, súgja az vissza a kisasszonynak, ki addig az ablak függönye mellől nézte csak az olympi mulatságot. Hanem a míg azt teszem, addig a kisasszonynak kell ideállni az ablakba és számlálni a botokat helyettem.

Fruzsinka kisasszony nevetett, aztán előlépett a függöny mögül s elfoglalta a szolgabiró helyét az ablakban.

– Aztán annak a hajdunak az a neve, hogy «Fortius,» informálá a szolgabiró úr a helyettesét.

Fruzsinka kisasszony kihajolt az ablakon, folyvást kedélyesen nevetve, s elkezdé számlálni: «unus, duo, tres, quatuor, quinque, sex,» mintha csak zongorascála volna.

A deliquens, amint észrevette, hogy vidám női alak váltotta fel a szigorú végrehajtást, könyörgésre fogta a dolgot. S a kisasszonynak nem is volt kemény szive, oda kiáltott a hajdunak: «ugyan ne üsse szegényt olyan nagyon, Fortius!» Az meg aztán annál jobban kitett magáért.

A szolgabiró úr a duodecimnál visszatért s lopva valamit odacsúsztatott az ablakon kihajló kisasszony kezébe.

Azt a valamit Fruzsinka kisasszony, a mint ismét a függöny mögé visszalépett, az ajkaihoz szorítá s aztán elrejté a keblében viselt nagy medaillonban. Szolgabiró úr számlált tovább.

Még egy banda czigány következett, a kik hatan loptak egy ludat, s azért most mind fejenként kapnak hat botot. Azután az asztal fölött fognak muzsikálni, a kövér aszszesszor úr szavaiként: «most mi hegedülünk ti nektek; aztán meg ti hegedültök mi nekünk.»

Fruzsinka kisasszony egy utolsó kézszorítással siet utána nézni a felterítésnek: az ő dolga az ezüst és a porczellán, meg az asztalkendők. A szolgabiró úr kezet csókol.

«Domine spectabilis Judlium!» hangzik át a tanácsteremből.

«Viginti solidos!» zeng vissza a felelet a gyöngéd ölelkezés közben; mire általános hahota támad a teremben; a kövér aszszesszor úr hasa megrázza a zöld asztalt a kaczagás földrengésével. Úr, hajdu, principális és cancellista chorusban röhög fel unisono.

«Mi történt?» kérdé a szolgabiró, átlépve a törvénytartó terembe.

Hát az történt, hogy arról volt szó, miszerint az uri szék tagjai közt ezuttal is, mint a mult alkalommal, negyvenkét körmöczi arany osztassék-e ki rang és állás szerint, s erre kiáltá vissza a szolgabiró úr, hogy «viginti solidos», a mit a társaság összes tagjai igen jó quidproquonak találtak, kivéve a præfectus urat, a ki igen cholericus ember lévén, egyátaljában soha sem szokott nevetni, ez esetben pedig különösen azért nem, mert ő tudhatta legjobban, hogy a quidproquo ezuttal a quiproquora nagyon ráillett, s az egész társaság érdemes volt rá, hogy a szolgabiró itéletét csak intra dominium appellálja.

MÁSODIK FEJEZET.

(Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj azzonizemeellel edjedemben; nem különben edj konihamesternec az eö zaamadaasa, a mi chodalatrameelto leezen!)

Következett a jól megszolgált ebéd, melynek alkalmával a házi urat és kisasszonyt, a négy hivatalos vendéggel együtt lesz szerencsénk közelebbről szemügyre vehetni.

A præfectus, tekintetes Zabváry János úr, epeszinű arczával, megsárgult szemfehéreivel, az önmagát bálványozó egoismus tökéletes mintaképe. Neki minden ember ellensége, akár kér tőle valamit, akár hoz valamit. Ha kér, hogy minek kér? ha hoz, hogy miért nem hoz többet? Szeretné, ha maga volna a világon, s nem kellene osztozni senkivel. Étvágya iszonyú és enni meg nem tud. Szereti a pénzt, és nincs senkije, a kire hagyja. Folytonos szakgatott köhécselése úgy hangzik, mintha mindig figyelmeztetni akarna valakit valami elkövetett hibára. Viseletében nem alkalmazkodik senkihez. Akármilyen tekintetes urak jőjjenek hozzá, azoknak a kedvéért a panyókára vetett dolmányát fel nem ölti. Csak úgy lobogós ingujjakban ül az asztal végén, s tart magának egy irtóztató nagy ernyőjü veres bársony sipkát, tarkójába boruló veres bársony leffentyüvel, a mivel csuffá tesz minden magyar viseletet. Rossz szónok, s ha haragba jön, akkor épen elakad a nyelve, s csak dadogni tud. Ő Fruzsinka kisasszonynak a nagybátyja és nevelőatyja.

Talán épen ez az oka epés arczszinének.

Mert Fruzsinka kisasszony, bármilyen szép délczeg alak, villámló szemekkel, csókratermett ajkkal, azért mégis valóságos házi kereszt. Jaj de szeretné már a præfectus úr, ha valaki megszabadítaná tőle! de szivesen megadná neki a paraphernumot. (Azaz, hogy megigérné: a megadás más szó.)

Hanem hát más az oka, hogy nem veszik el: mert mindenkivel kaczérkodik. Most is hogy viseli magát az asztalnál! A szolgabiróval kenyér-galacsiny bombázást folytat, ami nem illik erkölcsös leányhoz. Köhög is egyremásra a præfectus úr, s ha Fruzsinka kisasszony felé pillant, a fejét csóválja, a mire aztán Fruzsinka részéről durczás vállrángatás a felelet.

Pedig az a Petray Péter szolgabiró igazán délczeg férfi. Úgy áll rajta az a fekete magyar dolmány, mintha ráöntötték volna. Fekete kondor haja nincsen a némettől bevett módi szerint se behajporozva, se czopfba fonva, hanem szép csigás fürtökbe bodorítva, a mik félhomlokát takarják; bajusza is ahhoz illőn felkunkorítva. Igazi dalia a javából.

A mellette ülő táblabiró tekintetes Laskóy Bálint úr már jobban képviseli a Mária Theresia korából átszármazott magyart. Kövér potrohos termet, cseresznyeszin kurta dolmányban, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hasonló szinű magyar nadrágban, széles sárga csizmákkal a lábain, fakó bajusza hosszan lelóg a két szája végén, s a két bozontos szemöldök vetekedik vele haragos voltában; hanem az arcz maga, az folyvást nevetésre van gömbölyödve, s hatalmas hangja is van az indulatkifejezéshez; ha néha bevetődik Pesten a rondellába, a hol a német komédiások játszanak s rákezdi a kaczagást, meg kell állni az előadással, míg abba nem hagyja. S e martialis magyar alaknak már czopfba van fonva a haja hátul, a szalagcsokor végei meg egy fehér nyúlfark körül bogozva, a mi a háta közepéig fityeg, míg elől két kifelé bodorított haj göngyöleg, vulgo «vukli» takarja a füleket.

Az ebéd késő estig tartott; azt minek volna leirni? Ismeri biz a magyar ebédet mindenki. Más népnél az evés legfeljebb gyönyörüség; de minálunk «cultus.» Még a népdalaink is arról zengnek. A «menyecskéről, a ki megtudja főzni a borsos levecskét;» a derék asszonyról, a ki «ha beteg is, keljen fel, megfőzni a vacsorát;» a «kálvinista mennyországról»; s ételeinket úgy megbecsüljük, hogy azoknak egész czímlajtorját adtunk: elkezdve a «felséges» töltött káposztán, le egész a «hallja kend» hajdú-kásáig.

Füszerezi az ebédet az adomázás, a mi kényesebb tartalmú tárgyaknál «ne fœminæ intelligant» latin nyelven folyik, s mindent olympi fellegekbe burkol végre a muskotály dohány édes füstje.

Mikor aztán asztalbontás előtt bekövetkezett az «amabilis confusio,» szolgabiró úr elővonta a dolmánya zsebéből azt a kis iratkát, a mit Fruzsinka kisasszony csúsztatott a kezébe az asztal alatt, s a miről a kémkedők bizton azt hihették, hogy az szerelmes levél, s odatolva azt az aszszesszor úr elé, azt mondá neki:

– Domine spectabilis. No még ezt a kis számadást méltóztassék ratificálni.

– Micsoda ez? Nem látok gyertyánál olvasni! szólt az aszszesszor s a præfectus elé tolta a lajstromozott papirost.

– Ez a konyhamester számlája, szólt az fanyarul, s a könyökével tolta el magától, utána mormogva a fogai közül: «ez a húgomnak a béné-je.» Nem tartozik elém!

– Nem látok gyertyánál! szólt az aszszesszor úr, messze eltartva magától az irást. Egy betüt sem látok. (Pedig inkább az volt a baja, hogy kettőt látott egy helyett.) Pápaszemet pedig igaz magyar nem tesz fel az orrára. Olvassa fel valaki a «dócé-t», a kinek jó szeme van.

Szolgabiró urnak jó szeme volt.

Fruzsinka kisasszony megnyomta lábát az asztal alatt, a mit a szolgabiró úr elértett.

– Tehát halljuk, hogy mit ettünk és ittunk meg négyen négy nap alatt?

– Itt az elenchus.

Elfogyott kávé 12 font,

nádméz 24 font és 31 lat,

626 zsemlye,

534 karafina bor,

154 font marhahús,

4 süldő sertvés,

107 pár apró baromfi, pulyka, lúd,

54 és fél pint tejszín,

174 és fél font hal, 24½ font mandola, 18⅓ rész font mazsolaszőlő,

422 tojás. Alkermes a tortáták rajzolásához 4 itcze,

három mázsa mondliszt.

A táblabiró úr nem állhatta meg, hogy minden egyes tételnél növekedő kaczajjal ne fejezze ki tetszését az adatok furcsasága felett! A mit felolvasnak, az nem négy táblabirónak, de négy Gulo primigeniusnak is sok lett volna. Hanem hát ez Fruzsinka kisasszony bénéje; ez az ő javadalma; ebből fedezi a toilette szükségleteit. Az úriszék feladata udvariasnak lenni a szépnem iránt. Fruzsinka kisasszony, a ratificatio alatt, szemérmesen arcza elé tartja két kezével az asztalkendőt, hogy szégyenkedő elpirulását eltakarja vele s csak a szöveten keresztül vizsgálja az areopag tekintetét. A hajdú ott állt a háta mögött a készen tartott kalamárissal, hogy a perceptor és aszszeszor aláirhassák a megértett költségvetést, mely ellen senkinek nincsen kifogása. Szerencsére a tinta, a melylyel aláiratott, ki volt feledve a számlából, mert az is lett volna – egy akó. Hanem az aszszeszor úr elcseppenté a névaláiráskor a toll nedvét s erre szolgabiró ur azt mondá nevetve: «ott az ötödik sertés!» melyre az illető rubrum négyről ötre ex offo kiigazíttatott. Hitelesíti azt a szolgabiró úr «coram me, mint legale testimonium» előtt.

A számla Fruzsinka kisasszonynak átadatik s azzal mindenki kedves egészségére kivánja egymásnak az ebédet s ha volna valakinek még valami észrevétele, azt a czigány rázendített kesergője mellett bizvást elfeledheti. Nem mulasztja el azonban az aszszesszor úr, hogy tarsolyát, mely oldalán függ, az asztalra feltett czukkerpakkerájból meg ne tömje s hatalmas kalpagját tele ne rakja narancscsal. Örülni fog ennek otthon az asszonyember!

HARMADIK FEJEZET.

(Mellnec summaia ez haarom zavacbann vagion kifeiezwe: «canis tota mater».)

Este nem szokott szívesen látott vendég elutazni a háztól, a miben egyébiránt az utak mivolta is határoz, levén még akkor az az útcsinálási rendszer, hogy «lutum super luto imposuerant». Sarat sárra rakának. Csak másnap keltek az urak útra, akkor sem igen korán, mert éjjel sokáig fenmaradának egy kis «halber-zwelwi» mellett, melyben præfectus úr a diurnumokat mind az utolsó babkáig visszanyerte vendégeitől.