Part 9

– Igen. Látom, ön a pusztának a mindenese, s önnél kapható mindaz, a miért városban tíz üzletet kell befutni. Adjon ön nekem deszkát és léczeket, a mennyire szükségem van, jutányos áron és törlesztésre.

– Szivesen uram, a mennyi kell. De szabad kérdenem, mi czélra?

– Ezt a hajlékot lepadoltatni, téli ablakokkal s tisztességesebb ajtókkal ellátni és az iskolateremben egy olyan a milyen kathedrát felállítani.

– Nem jobb volna, ha rám bízná ön az elkészítését? Én az asztalossal olcsóbban tudnék alkudni.

Az asztalossal már megvan az alku, csak deszka kell hozzá.

Dávid megigérte a deszkákat s távozott.

IX.

Hová lett innen a Nyöszörgő halom? És micsoda kihívó magaviseletű torony az ott, azon a dombon, melyet ezelőtt tizenkét évvel Nyöszörgő-hegy néven mutatott be Csont Ábel úr? Az a kövekből rakott jegenyefa hogyan meri mellét oly egyenesen szegezni az északi szélnek; s az a sugár nyilvessző, mely a torony hegyén az állhatatlan vitorlát helyettesíti, hogyan tud szembe fordúlni a bármely oldalról támadó szellőnek, meglövéssel fenyegetvén még az ártatlan zephyrkét is? Minő elszántsággal hajlik előre a homlokzat két szárnya, mint egy védelemre kelő sasmadáré?

És hol születtek azok a homokos, de tiszta serpentinek, melyek illatos bokorszegélyzet között három oldalról kanyarognak fel a völgyből; kimért közökben jobbról-balról feleresztett lombos fák, élő szobrai egy kertész-kezek által alkotott kalváriának?

És micsoda sötét alagútja az a szőlőleveleknek, mely a templom nyugati ajtajától egy téres gyümölcsösön keresztül abba az Elysiumba vezet, melynek tornácza oleander-bokrokon látszik nyugodni, s kéménye csak lopva tekint ki a kábító illatú ákáczok hét-soros erődei közül?

És hová lett az a mély homokvölgy, mely régebben a Nyöszörgő-hegy és az Ihárosi építette lelkész-lak között állott?

És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú kökény-szemű asszonykát, a ki imé karjain egy busa leánykát tartva, kegyetlen fenyegetődzéseket intéz egy fiatal akáczfa ellen, melynek ágai között valami gézengúz foglalt megközelíthetlen állást? A Gyula gyerek az, a nagy gonosztevő, a ki fejébe vette, hogy hintát köt a fára, de a kötél sehogysem akar kötélnek állani, mert az ő hétéves ujjai csak képzelik, de nem tudják, hogy mi az a hurokvetés.

És az az egészséges vállas úr ott abban a porkabátban, a ki Konstantinápolyt, az Aja Sophia kupolájánál fogva felemeli s egy tollseprüvel kisöpri belőle a muszkákat; majd egy üveg-ablakon át betekint Debreczenbe, hogy mit csinál most a civis ebben a rekkenő melegben; azután Páris kapuiban állapodik meg, s a részrehajlatlan végzet közönyével szemléli, miként tolonczozzák ki az ouvrierek a proletárokat; végre az Angyalvár bejáratához illeszt egy csinos nádcsövet, hogy a jogos tulajdonos könnyebben ügyelhessen az útlevelekre;

tehát ennek a sok Dzierzon híre nélkül épült világvárosnak ura nemdenem ugyanazon Dombay Máté-e, a ki…

*

Most egy kék kötényt köt maga elé s a Dávid szomszédtól kapott deszkák közül oda illeszt egyet a gyalupadhoz.

Ha már idejutott, lehetőleg meg akarja szépíteni földi szállását. Becsukta maga mögött az ajtót, itt kell előre mennie.

A zsidó gyerekeknek, kiket apjok, igéretéhez híven felküldött, magánfoglalkozást szab, ő pedig megteszi az első fűrészmetszést papihivatalának második hetében.

Szerencse fel!

Ez az ő titkos, de valódi beköszöntője. Ez a fűrészhang igazabb jó kivánatot zizeg az ő fülébe, mint minap azok a pohárcsendülések az erdőben.

A gyalupad az ő iróasztala; enyves serpenyő, festékes láda a kalamárisa; fúró, fűrész, kalapács az ő segédkönyvei, s pennája a mázoló ecset. E mellett arra is ráér, hogy a Dávid nemzetét bölcscsé tegye; tanítja mindenre, sőt a két nagyobbat még a Pentateuchusra is, szívességből; mely fáradsága a deszkák árában fog betudódni.

Ablakrámák és ablakredőnyök simúlnak egymásután gyalúja, – és zöldülnek virulóra ecsetje alatt; a benyilóban egymásra lapúlva száradnak a párosával összeeresztett padlódeszkák, a szoba talaján keresztbe feküsznek a vánkosgerendák. A padlózat alá száraz homok való, a mit nem kell messze keresni; a Dávid fiai betalicskázzák mulatságból; de mivel az ő kezük nincs a talicska szarvaira alkotva, Dombaynak sajátkezüleg kell a hiányt pótolni, mit meg is tesz, szép holdvilágos éjszakákon lopkodva be a szükséges lomot. _Lopkodva_, mondjuk, mert attól tart, hogy a közföldnek ilyen _magánczélra_ bitangolása szemet szúr; még inkább félti lelkipásztori méltóságát, mert mit szólna hozzá, ha valaki meglátná, hogy ő homokot talicskáz.

Másfelől Talpárdi nagysága is embere akar lenni a szavának. Neki hajtja mind a tizenkét igáját és egy hét alatt annyi követ, téglát, épületfát felhordat, hogy a ki látja, megbotránkozik benne. Harmadrésze is elég volna egy szobához, de Talpárdi úr azt mondja, hogy ha már úr fog bele, ne legyen szegényemberes munka.

Ez is gyorsan ment, mert Talpárdi úr nem szeret czeremóniázni. A Dombay terve szerint kiépűl az épület homlokzata most már három szobával, hat ablakkal, hat zöldelő szemmel és ellát a puszta szélső határáig.

Maga Talpárdi úr is megcsodálta.

Sok is ez egy pusztai papnak. Hanem hát a zsalúk honnét teltek ki, meg a padlózat és egyéb fölösleges luxus?

Megenyhűlt, mikor megértette, hogy az a Dombay saját keze műve.

– Na most már nem haragszom, hogy Kondorra jött; látom megél a jég hátán is, ha csak az a czélja, hogy megéljen. Ha valamiben segítségére lehetek, legyen hozzám bizodalommal, kedves papom.

– Igenis leszek, még pedig azonnal. Ezt a fölösleges anyagot, a mi megmarad az építkezéstől, adja nekem nagyságod asztalosmunkadíjban.

– Talán negyedik szobának? Abból semmi sem lesz. Nem való a sok szoba szegény embernek.

– Csak bízza rám. Nem lesz belőle szoba.

Talpárdi úr ott hagyta neki s haza hajtatott. Útközben találkozott Ihárosival.

– No Dávid! Szivárog ám már a csatornában a víz – Domboritól Gemenczig.

– Duna-e vagy csak föld árja?

– Eredj, nézd meg magad.

*

Az építkezés két hónap alatt be lőn fejezve s elkövetkezett Dombayra nézve a _holt izé_. (Fővárosi jargonban _saison morte_.) Julius, augusztus. Igazán holt. Akár egész nap se tegyen egyebet, mint mélázzon a kanapén s tanúlja Horatius ódáit és tanítsa a Dávid házanépét, mert magyar gyerek ugyan még nem látta az oskola belső világosságát; sőt az iskolaház környékén köröskörül két dülőföldnyire ugyan buján nőhet a fű. Ott nem mernek lovat legeltetni, sem libát, mert méltán attól tart a gyerek, hogy Dombay az ablakból les rájok s a kit elcsiphet, viszi be az iskolába, diktálni a kétszerkettőt.

Így a tudomány bő forrásában a zsidó gyerek lubiczkol nagy præjudiciumára az egész keresztyénségnek és nagy csorbulására Dombay jónevének. Tudtára is adatik, hogy ez a dolog nem tetszik közvélemény ő fenségének.

Először csak szép módjával s a legtapintatosabb modorban súgják meg neki, hogy minek töri magát, mikor neki az nem kötelessége. Hiszen nincs az az ő konvencziójában, hogy nyáron is tartozik tanítani. Mikor ez nem használ, akkor a fellázadt jog kezdi hallatni kedvetlen mordulását, hogy az, a mit a tiszteletes úr elkövet: nem kevesebb, mint valóságos jogbitorlás és egyházellenes cselekmény Máté XV. 26. nyomain. Hát az ő véres verítékükön a zsidó gyerek lelke táplálkozzék?

Dombay nem hallja a közvéleményt, noha Csont Ábel úr kürtjén a _hierarkhiát_ emlegetve zúg fülébe, hanem teszi, a mire vállalkozott. Másfelől tervezget s papiroson szépen kiszámítja, hogy öt év mulva a kondori egyháznak teljesen be kell rendezve lennie.

A berendezést a lakása körül elterülő két holdnyi belsőségen kezdi, melyet csak el kell egyengetni és megforgatni, hogy paradicsomi kert legyen belőle. Nem is nagy munka, mert igaz ugyan, hogy a terület nagy része hepe-hupás homokszakadás, de az északra nyiló rész egyenes gyepes tér, úgy szintén a tornáczra néző is, ki egész a Nyöszörgő-halomig, kivévén azt a kis mélyedést ott a halom tövében.

Mindezeket el birná látni egy kecskeméti gányó: és Dombay Máté nem birná-e meg?

Azokban a szép árnyékos, gyengén kitisztuló, ismét beborúló egű szeptemberi napokban, melyek a permetezgetést májustól örökölték, megkezdte a munkát.

Az ablakai előtti tért fogja jövő tavaszszal akáczokkal beültetni.

E czélból gödröket ás, mélységben és szélességben három lábnyiakat. Három öl távolságra egymástól quincunxra. Ingre vetkőzve, mint egy Garibaldi, hányja ki a földet. Ezt az egész télen hadd szívja a fagy, hadd járja a hó-lé.

Az ásó nehezebb mint a gyalu, de azért nem fog ki rajta. Legfeljebb egy kis gyöngéd panaszt kényszerít ajkaira.

Hej Robinson! Mégis csak jobb sorsod volt neked. Legalább volt egy Pénteked. Jó volna nekem csak egy árva kannibál is.

No, ha csak kannibál kell, ime itt közelget Csont Ábel személyében, még pedig egyenesen azzal a szándékkal, hogy téged felfaljon. Itt a jó alkalom a te kegyetlen megleczkéztetésedre, a miért szót nem fogadtál a Csont Ábel úr közvéleményének. Hát zsidó gyerekeket tanítani hoztunk mi téged? Nem önkénykedés ez? Nem első lépés ez a gyászos hierarkhiára! No megállj te hierarcha!

– Hát ebből mi lészen? – kérdé köszönésképen, megállva az ásózó lelkész előtt.

– Erdő lészen, ha lészen, – fogadá az adjonistent Dombay. – Körülültetjük a házat egy kis erdővel, fával.

– De micsoda fával?

– Azt hiszem akáczfával.

– Akáczfával? – csúfolódott az ember. – Dejszen az itt meg nem fogja, az már bizonyos.

– Nem fogja? – kérdé Dombay, kimeresztett szemeit végig hordozva a távoli tanyákon, melyeknek homlokai csak itt-ott csillámlottak ki az akáczok felhőiből.

– Hjah! Az egészen más; azok a tanyák egészen szelid homokon vannak, még a szőlőt is megtermik. Vízeres, kötött, szelíd természetű homok. De nézze az úr ezeket a csigákat és bigákat, melyeket itten tetszünk látni. Mire mutat ez? Arra, hogy ez a homok a pliocen-korszakból való, a mint azt, tetszik is tudni, Darwin bölcsen megmutatta. Mert azt talán csak nem hiszi az úr, hogy az Isten hat nap alatt teremtette a világot? Nohát. Mikor a pliocen-korszakban ezen a helyen édes-tenger volt, az urak tanyái mind víz alatt állottak; a víz sok száz esztendőkig megfeküdte és a minéműségüket általjárta jól: azért a mi földjeink tele vannak mindenféle savakkal s a fát meg is hajtják. Ez a hely pedig, a melyet az úr most áskál, hiszen úgy is látszik, hogy jóval magasabb a többinél, akkor is sziget volt, a víz ide föl nem hatolhatott, savakat itten le nem rakhatott. Vagy azt tetszik hinni, hogy ha itt megfogná valami, nem osztotta volna fel a familia régesrégen? Theoretikus ember az úr, látszik.

Dombay megsemmisűlten nézett az ásó vállaira.

Ó te Sárvári, te Kerekes, te Péczeli, te Aranyi és ti mind a tizenketten, le egész a zsidó prézesig! Halljátok? Hogy én theoretikus ember vagyok! Hát azért bízott engem ti reátok a gondviselés, hogy belőlem theoretikus embert faragjatok? Nem jobb lett volna a kimeríthetetlen theoremák helyett egy kis pliocent csepegtetni fogékony lelkembe?

Végig tekintett az ásott gödrökön.

Ennyi munka hiába! És mindez csak azért, mert Aranyi professor a pliocen-dolgokat nem tanította.

– Mindegy! – mondá végre elszántan. – Elültetem; ha az ákácz meg nem fogja, megfogja a licziom, ha ez sem, megfogja a szerb tövis.

– Az kéne még, hogy a közföldet szerb tövissel népesítse be az úr. Most is nyakig vagyunk már az irtásával, mert a kormány egyebet sem tud, mint a kisbirtokosokat zaklatni.

– Nos tehát megmaradunk az akácznál. Mindaddig próbálgatjuk, míg nem sikerül.

– És hol tetszik venni a csemetéket? Mert a familia nem ád ám. Hogyne? Haszontalanra, mikor úgyis kiszárad.

– Nem is fárasztjuk a familiát; mindenütt van jó ember. Főgondnok úr sem sajnál tőlem egy-két szálat, ha szépen megkérem.

– Már az más! – szólt ámultan Ábel úr. – Így már helyesen van. Akár egy kocsiderékkal, ha így beszél velem tiszteletes uram. A legszebbeket válogatom ki, még bérest is küldök ültetni.

Azután jó egésséget kivánt olyan illedelemmel, a minő telt tőle, és távozott, szidva magában az ilyen adta papját, a kin nem lehet kifogni. Csak annak örül, hogy egy kicsit mégis megnyaggatta. Jó ember lesz, ha leszokik a hierarkhiáról.

Szavát is tartotta: a következő tavaszszal saját iskolájából és saját embereivel elültette a hét sor ákácz-csemetét. Még azon évben ölesre hajtott valamennyi és egy szál sem pusztúlt el az édestengerben feneklő pliocen-theoria miatt.

Robinsonunk megnyerte az első ütközetet a kannibál ellen, de nem fegyverezhette le.

Mert az, hogy Csont Ábel úr ez időtől kezdve idejének nagyobb részét nem a méhesben és a Budai Ésaiás Magyartörténetével tölti, hanem kint a méhes előtt, honnan a parokhia összes ültetvényeit, nevének tavaszról-tavaszra kizöldülendő örök emlékét áttekintheti, csak arra mutat, hogy Csont Ábellel is vele született a szép iránti fogékonyság, nem pedig arra, hogy a megvert ellenség hív szövetséges lesz.

Egyébiránt pedig kannibál és kannibál között különbség van.

De van Robinson és Robinson között is. A Campe Robinsonja semmi nélkül vetődött ki a maga szigetére, míg a mienk sokat megmentett a hajótörésből. Megmentette azt, a mit egykor Simonides; és megmentette azt is, a mit Simonides társai hiába hurczoltak a partra.

Talán még hasznára vált a Junda elutasító válasza is. Ez a válasz az ábrándozó lágy kedélyű fiúból egy óra alatt határozott czélokra törő aczél akaratú férfit érlelt. Érezte, hogy a földön ül, honnan ha esik, csak fölfelé esik s csak _magának_ esik. Jó a férfiúnak egyedül lenni.

Azután imént czéloztunk Simonides társaira. Dombay nem jutott ezek sorsára, mert ő neki egy pár ezer forintocska tőkéje volt; szülei örökség s nevelői fáradsága díjai. Ennek jövedelmét az ő jóltevő keze korábban minden számítás nélkül szórta boldognak-boldogtalannak, amit most ha akarna sem tehetne, mert a pusztán nincs szegény ember, legalább nincs, a ki irigyelné.

Most azonban nem is szórná, mert a mit Ihárosi előljáróban mondott neki vigasztalásul, ő azt komolyan veszi és az őszi ködös napokban elkezdi forgattatni fél öl mélyre a maga két holdnyi belsőségét. Hiszen van neki már kertészeti és szőllőszeti kézikönyve, s ezek bizonysága szerint egy hold föld felforgatása hatvan forintba kerül. Mi az?

Híre szalad ennek is a pusztában és a kiváncsiság egyszerre tódulni kezd különböző ürügyek alatt a remete-lakhoz.

Mert _Ez-s-ez_ úr nagyon rég volt már templomban, azért most kivánkozik az Isten házába. Kijövet fejet csóvál a szokatlan munkára. Micsoda ez? Mi megérjük kertnek forgatatlan földdel is, ez meg úgy turkál a máséba? Mi jusson?

T. cz. és T. N. uraknak most jut eszébe, hogy vissza kellene adni Dombay úrnak a látogatást. Megdicsérik Csont Ábel urat a szobák buzgó lepadoltatásáért, azután megteszik a megjegyzést a világ felforgatására. Hiszen az ekklésia tiszte volna ez.

A harmadik csoport az egész presbyterium. Iskolalátogatás ürügye alatt lepik meg, mert Ábel úr látja a méhesből, hogy Dombay uram sok időt tölt a napszámosok körül.

Nem kapták tetten, mert ihol ebben a pillanatban is az Ábel úr csemetéje más két úrfi társaságában Hannibált nyomozza Cornelius útmutatása szerint.

Ünnepi alkalom ez Mecsekinek és Ihárosinak egyaránt, mert mindketten bolondulásig szerelmesek Corneliusba. Kérdezik a fiúkat itt is, amott is, és a vén Csont csak úgy mosolyog a torzonborz szakálla közül, hogy a fiú minden kérdésre megfelelne, ha időt hagynának neki. De nem hagynak, mert a két úr nem azt akarja látni, mit tud a fiatal Csont, hanem egymásnak kérkedik a tudományával.

Azután sorba kérdik az apróbbakat. Mecsekinek nagy megelégedésére szolgál, hogy a katholikus gyerekek Szent Lukács szerint mondják a Miatyánkot és a maguk hittanában oktattatnak; Ábel urnak viszont az tetszik, hogy a Dávid zsidó fiai preczentorokként működnek a zsoltárok éneklésénél, és szemei ragyognak, mikor az idősebbik sadduczeus ragyogó szemekkel elfeleli, hogyan tánczolt a nagy Kinizsi a foga közé fogott törökkel, és hogyan vágta be a kis Botond a konstantinápolyi kaput. Csak Dávid urnak nem volt inyére, hogy egy kis fizikát még most sem tudnak a gyerekek.

Iskolaszemle után gyűlést tartottak, melyben végzést hoztak az iránt, hogy «az ekklésiai belsőség felforgatási költségével lelkész úr semmiképen terhelhető nem levén, utasíttatik főgondnok, hogy az egész területet tíz év alatt tíz egyenlő részletben fordíttassa föl.»

*

– Meg van ön elégedve a végzéssel? – kérdé Lőrincz úr Dombaytól, midőn távozni készült.

– Nem.

– Én sem; ez a végzés csak arra való, hogy foganatosítva ne legyen soha. Jól tette ön, hogy szó nélkül elkezdte s jól teszi, ha folytatja. Egyet azonban nem tett jól.

– Kérem.

– Nem teszi jól, hogy minket nem szeret, a miben egyébként igazsága van! Nem sok szeretni való van rajtunk.

Dombay tiltakozni akart.

– Ne tiltakozzék. Az nem hiba; de hiba, hogy nem is keresi bennünk a szeretni valót. Hiba, hogy nincs hozzánk bizalma. Mi nem tudhatjuk, miben keressük önnek kedvét, önnek magának kellene alkalmat nyújtani, hogy segítségére lehessünk. Hanem ön büszke s fél a visszautasítás szégyenétől. Jól van, én hát rákényszerítem a szívességemet, ha annak nevezhető s öt embert küldök egész hétre a földmunkához. Csont Ábelre ne nehezteljen. Ő olyan Balambér koma; csak a szakálla bozontos, de a szíve nem.

Bizony hiába árulkodott ott Mundzukus komára háta megett; a koma nem volt az az ember, a ki minden szíre-szóra változtatta elveit. Hanem Lőrincz úr annálinkább megtartotta igéretét.

Elküldötte az öt emberét egész hétre, azután a másik hétre is, míg az egész terület munkája be nem végződött.

Vége felé megszégyelték magukat az urak is. Mindegyik küldött az utolsó napokban egy-két napszámost, még Ábel úr is. Ennélfogva hű maradt a valósághoz, midőn az egyházi tanácsban kötelességének tartotta örömmel jelenthetni, hogy az egész parochiális belsőség megforgattatott.

*

Nincs abban semmi regényes, hogyan turkál fel valaki két hold homokot, hogy ültet tele innét és amonnét szedett-vedett csemetékkel, tőkékkel; miként éldegél hivatalának napközben, s fáinak reggel és alkonyatkor; az olvasó kétségkívül különb kertész mint a ki ezeket írja, s könnyebben elképzelheti, mint az író leírhatná.

Az idő repül.

Míg ezeket leírjuk, Dombay akáczosa fiatal erdővé lesz Ábel úr dicsekvésére; az udvar, mert ez is van, szabályos és nem a Fekete-tengerig terjedő, hanem eper- és ákácz-sövénynyel bekerítve, telve gyümölcsfa-csemetékkel, szőllőlugasokkal oltott rózsákkal. Dombay most lesi, melyik fa nem rúgja el a virágát; ezen a nyáron már egy pár szem gyümölcsöt is szakaszt a saját ültetvényéről.

Nagyot dobbant a szíve. Ha mégis másodmagával szakaszthatná!

– Eh! bolond álom. Túrd ember a földet; tedd paradicsomoddá, de nézz a csillagokra! Szólt önmagához, midőn a Junda végkép elenyésző ködfátyolképe mélyéből előtűnik egy mosolygó alak; hajnalarczú, kökényszemű, tömött szőkehajú; a ki egykor könyet hullatott az ő kezére, és a ki ezelőtt három évvel ezt mondá: Óh az a csúf Junda.

És a kit ő esztendőben egyszer lát szeretetreméltó kedélyének ártatlan frisseségében, és a kinek mély tüzű szemei oly csodás fénynyel ragyognak rá.

És a kit egykor szíve mélyéből meg fog áldani, ha ugyan nem kicsinylik az ő áldását, és nem valami esperest fognak e tisztre méltóztatni az előkelő szülék.

Túrd ember a földet.

A kinek nincs mit remélni, mindent mer.

Még a Nyöszörgő-halmot is meg meri támadni, hogy azután még nagyobbat merjen.

Nem emlékszünk rá, hogy a Nyöszörgő-halmot rajzoltuk volna. Nincs rajta semmi érdekes, hegyes vidéken domb számba sem menne. Itt azonban az úri rend a csinosabb _halom_ nevet ruházta rá, míg a köznép _hegy_-nek nevezi, mert uralkodik az egész puszta és annak minden homokbuczkái fölött. Szép zöld pázsittal bevonva, s egyik oldalával az erdőnek támaszkodva, távolról festői tekintete van.

Ha egy varjú száll is le a csúcsára, azt is észre veszik a tanyákról.

Hát mikor hat ember dolgozik, ás, talicskáz rajta!

De hát hiszen azért lesz az ember vademberré, hogy tudjon élni az eszével. Az a dicsőséges november hónap, melyet a mi emberünk a keresztyén æra minden májusánál és szeptemberénél kedvesebbnek tart most, mikor az elérkezik hétszámra tartó ködével, melyen még Csont Ábel sas-szeme sem hatol keresztül.

Elő azzal a hat emberrel!

Mire a köd felszáll, az idő kitisztúl és megerősödik, Ábel úr pipára gyújtva kilépked a méhes elé, hogy meglássa, maradt-e még lomb az akáczültetvényein, akkorra a hat ember végez.

Ábel úr lát, szédül és ijedten fut Dombayhoz.

– Hová lett a nyöszörgő kalapja!

– Levétettem a mint tetszik látni.

– És hová, mi czélból?

– Ezt a mély völgyet temettettem be vele a tövében. Ne jöjjön indulatba kérem, ennek meg kellett lennie.

– Ah ah! zúgott a komor ember a kétségbeesés hangján. Mi lesz már most a birtokainkból? Erről a hegyről a szél az egész pusztát eltemeti homokkal.

Dombay elnevette magát.

– Ne tessék megijedni. A multkor ön tartott nekem előadást a geologiából, most én szolgálok vele. Nézze ön, ez a talaj nem a pliocen-korszak szüleménye, hanem a mi édes testvérünk, t. i. agyag, mely megállja a helyét.

– De még sem kellett volna ezt tenni a familia híre nélkül.

Dombay tovább mosolygott.

– Mit gondol ön, megengedte volna a familia-gyűlés?

– Bizonyosan nem.

– Tehát jobb volt nem kérdezni.

Ábel úr szomorkodva távozott, szíve mélyéből sajnálva a gyönyörű pázsitos tetőt. Hogy el van csúfitva!

Valóban el volt. Hosszúkás kúpja le volt szelve, s a tetőn hatvan-hetven négyszegölnyi sík maradt. Egyenes mint az asztal.

Rettenetes jogsértésnek tekintette ezt az egész familia. Vitatták a dolgot mindenfelé, de kénytelenek voltak benne megnyugodni. Arra csak nem kényszeríthetik Dombayt, hogy hordassa vissza. Ki venne a nyakába ilyen vesződséget. Aztán a területnek ő volt a tulajdonosa használati joggal; tehát tehette épen annyi joggal, mint a többi rész felforgatását.

De már nem földforgató, hanem világháborító.

Hát még a mi ezután következett!

A következő tavaszszal négy kőmives legény vándorolt keresztül a pusztán, s a korcsmába betértek pihenni.

Dombay megtudta ott létüket, felfogadta mind a négyet, s a Talpárdi úrtól ajándékba ott hagyott kőanyagot a Nyöszörgő-hegy északi oldalán felrakatta velük falnak, hogy lett belőle egy csonka torony. Egy tíz láb magas csonka torony.

Két nap alatt elkészült, s vele csordúltig tölt a pohár Csont Ábel kezében, mert ez mind az ő baja lesz már most; őtet eszi meg a familia.

Talpárdi úr is megszemlélte a mint elhajtatott alatta, s meg nem állhatta, hogy be ne tekintsen Dávid öcscséhez.

– No Dávid! Duna ám már. Láttad a Nyöszörgőt?

– Láttam ám, – felelt Dávid szárazon.

– Mi lesz abból. Világító-torony, lovag-vár, Henczi-szobor?

– Kérdezze meg bátyám az építőjét, mert ha én kérdem meg, nem jó vége lesz.

De hát van abban valami botránkoztató, hogy valaki a maga költségén épít olyan területen, a mely az övé, míg él, legalább míg ott él? Hát ha például tyúkólat, galambdúczot szerkesztett volna oda, vagy egy szárnyékot, – a mi a juhásznak is szabad, – lehet az ellen kifogás?

Nem; a papi törvény nem ellenzi. Óh ravasz egy törvény az! Nem bánja, ha réz-sarkon forgó várat épít is valaki, csak azt teszi hozzá, hogy az építő annak költségei megtérítése iránt követelést nem formálhat.

Nos hát Dombay bizony nem kivánja, hogy váltsák ki mármost tőle a tornyát, sőt még azt sem kivánja, hogy helyeseljék. Elég, ha ő jónak tartja, s azt mondja: várják be a végét. A mit ő még eddig rendezett, javított, túrt, kapált, ültetett, annak mind jó vége lett, és igen kietlen lenne a kondori puszta, ha egy hatalmas szél mindazt egy pillanat alatt elsöpörné onnan. Ebben bizik most is.

Az igaz! Hanem ennek a hegytetőre épített kalitkának mi lehet a czélja?

Mindenki tudja, de senki sem meri megnevezni. (Torony.)