Part 8

E közben a mozgékony Ihárosi, kinek figyelme mindenre kiterjedt, észrevette, hogy a harmadik gyűrűben álló hölgyek közűl egy, egy fiatal leányka, kikerűlte a lelkész figyelmét. Szemérmesen megvonúlt az előtte állók mögött, nyújtotta is kezecskéjét, de a lelkész nem vette észre. Így nem részesűlvén a kenyérben, elpirúlva hátralépett, hogy a kehelyosztásnál rendet ne zavarjon. Csak tanuja volt, de nem részese a sakramentomnak.

Mikor a nők a körből oszlani kezdtek, Ihárosi meggondolatlan túlbuzgósággal odalépett a leánykához, kézenfogta, hogy az úrasztalához vezesse.

A leány zavarba jött, még jobban elpirúlt; vonakodott kissé, de ellenállani nem mert, öntudatlanul engedte magát vezettetni a szent asztalhoz.

Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát.

Dombay a leánykára tekintett és megdöbbent. Ez az ő kézcsókoló tanítványa volt, a szőke sarjú leányka: _Ámbár Dína_. Ott állt, mint az elitélt bírája előtt. Összeroskadóban a ránehezülő tekintetek sulya alatt.

A lelkész egy másodperczig tétovázva nézett a leányra, azután kettétörte a kezében volt szent kenyeret és felét a leánynak nyújtotta.

«A te ifjúságodnak legyen vezére a te Istened!»

Akkor rázendült az ének:

«Az úr énnékem őríző pásztorom, Azért semmiben meg nem fogyatkozom…»

Lábán János kezdte rá. Ő tudta, hogy ezt szokás akkor énekelni, mikor az egyházi szolgák áldoznak.

*

Így ünnepelte meg a nemes-kondori gyülekezet első húsvétját.

Így lőn a pusztába bujdosott ifjúnak első találkozása a kézcsókos leánykával.

Az isteni tisztelet végeztével a közönség kivonúlt a szent sátorból, s egy másik ligetbe seregelt át, melynek dombos közepe hosszú négyszögben gyepasztallá volt alakítva s megterítve. Távolabb, lobogó tüzek mellett, a szolgafán függő bográcsok körül öreg juhászok sürögnek, meg-megpörgetve a terjedelmes edényt, melyből a husvéti bárány illata párolog; egy bokor rejtekében csapraütött hordó igérkezik a köz-rendnek, míg egy másik lugasban pinczetokok csoportoznak aristokratikus nyugalommal, terepélyes kosarak társaságában, melyek a nemzetes és tekintetes asszonyok süteményeit rejtik. Közös vendégség készűl, eklézsia örömére, új pap tiszteletére.

Dombaynak, ki Ámbár Lőrincz jobbján közelget, csak szét kell tekinteni, azonnal észreveszi, hogy Kondoron jó világ van. (Kinek-kinek.)

De nem tekinthet szét, mert Pátróiné nagyasszony ottan leragadja Lőrincz úr karjairól, s a mint hatalmába ejtette, össze-vissza csókolja az aranyos szép száját. Neki joga van erre, hiszen ő tette a legjelentékenyebb alapítványt, no meg hogy ő értette meg igazán minden szavát, mert az öcsémuraméknál és az öcsémasszonyéknál bizony sok hullott az útfélre és a tövis közé.

De hát az öcsémasszonyok nemde nem csak olyan nemesasszonyok-é mint asszonynéni, s nyomorult utánzóknak kell-é őket tartanunk, ha az asszonynéni példáját követik?

És az ifjabbja veszít-e valamit kelleméből vagy tisztességéből az által, hogy szemérmes távolból vár egy nyájas tekintetet vagy köszöntést, és boldognak érzi magát, ha megnyerheti?

Azután a férfiak hódolat-nyilatkozatai következnek.

Talpárdi nagysága nem szól semmit, csak megrázza az ifjú kezét emberül, a mit az ifjú olybá vesz, mintha püspöke dicsérte volna meg.

Csont Ábel sem titkolja meggyőződését, hogy ha valamennyi vaskalapot, a ki a környéken van, összekalapálnának is, még sem nyomna a szívén annyit, mint a mai prédikáczió. Azt hiszi, ez elég is lesz neki a másik husvétig.

Nem késett Lábán János is kijelenteni, hogy akárcsak főtisztelendő Székács urat hallotta volna; mely megjegyzés az éltes Minekának annyira elviselhetetlen, hogy rögtön torkon kapja:

– Hohó juhász! Hát Józsa uramat a gólya költötte? Mert mikor Józsa uram el kezdett prédikálni, még a város végén is meghallották a szavát.

Azután megijedt, hogy a Józsa uramra való hivatkozással érzékenyen megsértette az új papot, biztatólag fordúlt feléje:

– No de kigyelmednek is majd megerősödik a hangja. Te pedig Lábán János, elmenj a Székácsoddal és ne kárhozkodtasd az igaz körösztyén embert.

A becsületes Dávid zsidó is meghozta elismerése adóját. Ő, úgymond, nem meri többé husvétban meghallgatni a tiszteletes ifjúurat, mert…

Nem mondta tovább, hanem azt tette hozzá: Akár csak a Lőw rabbit hallotta volna Nagy-Kanizsán, mikor először prédikált magyarul.

– Már pedig én csak a mondó vagyok – dörmögte szomszédjához egy távolabb álló atyafi, – hogy ebben a mi emberünkben kell valami nagy hibának lenni, mert különben a szentszék nem vetette volna miközibünk. Majd meglássa kend.

Ámbár Lőrincz újra karon fogta az ifjút, tovább hordozta az atyafiak között, bemutatta itt is, ott is, azután szétnézett; keresett valakit vagy valakiket.

A kiket pedig keresett, azok még nem érkeztek meg. Útközben megállapodtak a szent sátor és az ebédlő liget közötti pagonyban.

Lőrinczné asszony, balján Dínával, hevesen magyarázott valamit Ihárosi úrnak, a ki állott a hugomasszony előtt, mint fölvetett feje mutatta, daczosan, de mint égre emelgetett kezei a szétnyiladozott újjakkal sejtetni engedték, még sem egészen tiszta lelkiösmérettel.

– Dávid bácsi – szidta az asszony, szemeit törűlgetve – soha sem léphet hozzánk úgy, hogy bajt ne hozzon a nyakunkra. A múltkor bevetődik házunkhoz, s ott a következése…

– Egy derék fiatal pap.

– Az ám! Ellopták az uramnak a drága fegyvereit.

– Hát annak is én vagyok az oka?

– Persze hogy maga! – de nem merte tovább folytatni a történetet (melynek az lett a vége, hogy a fegyvereknek, melyeket ő Dávid úr látogatásakor lehányt a padlásról, a keselyűsi homokban lába kelt), hanem napirendre tért.

– Most meg közszemlére hurczolja a lányomat. Még azt hiszik, én fogadtam meg, hogy árulja.

Dávid bácsi újra fölemelte a kezeit.

– De gondold meg, kedves húgom! Mekkora veszteség lett volna erre az ártatlanra nézve, ha ő épen ezen alkalommal elmarad az ünnepélyről. Vajjon miről emlegetné meg ezt a dicső napot?

– No hiszen, van már miről emlegetnie!

– Köszönd meg asszony, hogy volt rá gondom. Még azt hitték volna, hogy el van tiltva a szent asztaltól.

Hanem mikor ezt kimondta, kapta is odább a fejét, nehogy a húgomasszony keze elhirtelenkedje a választ.

Jó volt az elővigyázat. A válaszra kész kezecske csak a híg levegőt fenyítette meg abban a térben, melyben imént Ihárosi feje állott.

– Menjen innen. Rá sem nézhetek.

– Jól van no, hát ne nézz rám! Hát te galambom kis primulám – szólt a leánykához – haragszol-e? Te se nézz rám, ha haragszol!

A kis primula rávetette kökény szemeit Dávid bácsira. Bizony, hogy haragszik.

Ekkor odaért Lőrincz úr Dombayval.

– Mi már ismerjük egymást! – mondá Dombay. – Hogy megnőtt azóta! – Elbeszélte Lőrincz úrnak az ismeretség történetét, azután hozzátette: – Én adósa is vagyok kegyednek; egy kézcsókot feledett nálam búcsuzáskor s most alkalmam van visszaadni.

Soha még sarjú leányt ekkora tisztesség nem ért. Szabadkozott is nagyon.

– Kölcsönt kölcsönnel kedves Dína! – mondá, ajkaihoz érintve a lányka puha kezét.

Lőrincz úr nagyot mosolygott a kis sváb leányka zavarán (sváb leány Lőrincz úrnak mind, a ki tud német írást), de neje nem igen örült a dolognak. Még hírbe hozzák a csetrest. Dávid bátyja, az a nagy paraszt elkezdte, ez meg itt folytatja, holott vályogházban lakik és kertészgyerekeket tanít.

Dombay szívébe látott az anyának és sietett fölhasználni az első alkalmat, hogy aggodalmait eloszlassa.

Mert mikor az ebéd vége felé járt, s kezdődtek az áldomás-ivások, a sok mindenféle jó kivánat között múlhatatlanúl elő kellett fordulni annak is, a mely így kezdődik:

«Rég megmondotta bölcs Salamon, hogy nem jó az embernek egyedül lenni…» mely rövid igazságból kiindulva, Mecseki úr szive teljességéből azt kivánja, hogy az ő szeretett papjának szivét fűzze minél elébb egy hű szívhez a legdrágább frigy aranyláncza.

Az erdő «éljent» harsogott egy csinos kis pusztai papné gondolatára. Mindenfelől ráestek Dombayra, hogy asszonyt ám a házhoz minél elébb. Különösen Pátróiné nagyasszony biztosította, hogy úgy fogja szeretni, mintha saját menye volna.

Dombayt a sok biztatás annyira elragadta, hogy többet is vallott a kellőnél. Szót szóra.

– Talán már van is valaki jegyben? – kezdé a nagyasszony.

– Talán! – felelt Dombay.

– A _talán_ nem elég. Én őszinte és töredelmes vallomást akarok.

– Még nincs jogom ilyen vallomást tenni, mert «hátha» is van utána.

– Tehát a «hátha» betudásával! – szólt közbe Dína egy tányér dióskalácsot nyújtva át Dombaynak.

– Kegyed is kiváncsi rá? Egy feltétel alatt megmondom.

– Csak azt ne, hogy tovább ne adjam a titkot, mert ilyen feltételt el nem fogadhatok.

– Oh sokkal könnyebb. Ha kegyed ajánlkozik nyoszolyó-lánynak menyasszonyom mellé.

Dína tapsolt a koszorúlányságnak.

– Szivesen.

– És azt a gyöngyvirág-csokrot átadja nekem menyasszonyom részére.

– Legyen az övé. Tehát a titkos jegyes neve?

– _Junda_.

– _Junda_ – ismétlé Dína s levette kebléről az illatos bokrétát és Dombaynak nyújtotta.

Leesett a kő Ámbárné szívéről. Az ő egyetlene megszabadúlt a mendemondától. Most már örült az iménti tisztességnek, hogy a kézcsók nem _úgy_ volt adva, hanem _amúgy_.

*

Az áldomások után oszlani kezdett a közönség. Az urak és úri asszonyok egy csoportban lakására kísérték Dombayt.

Beléptek a világos, hűvös, gyér butorzatú szobába; ott biztatták, hogy ne féljen, jó dolga lesz köztük; a kondori vízhez nehezen jut az ember, de a ki egyszer ivott belőle, az nem tud megválni Kondortól. Olyan boszorkányos ez a kondori víz.

E közben Talpárdi félre intette Dombayt.

– Kedves papom! Nekem ugyan akaratom ellen történt idejövetele, de ha már itt van, isten hozta. Az az én patvarkodó Juczi néném olyan száz aranyat adott a fizetésére, a mi hetven esztendő óta pör alatt van, s lesz is még másik hetvenig. Hanem azért, hogy a hivatal rövidséget ne szenvedjen, a per lefolyásáig én fizetem önnek a kamatokat.

Átadta a hat aranyat. Aztán végig tekintett a szobán.

– Ez bizony szűk lakocska; ez a bolondos Ihárosi fújta fel semmiből. Hanem ne búsuljon. Én magam építtetek hozzá egy csinos szobát a _húgomasszonynak_.

Alig szabadúlt meg Talpárditól, elfogta Pátróiné.

– Kedves uramöcsém! Én száz aranyat adtam a papi fizetésre, de ez az én gyilkos öcsém, ez a kevély Talpárdi nem tudom mikor fizeti ki. Hogy tehát maga ne szenvedjen, a kamatokat én fogom fizetni a per lejártáig.

– De én már átvettem ezt Talpárdi úrtól! – szólt Dombay, eltávolítván a nyújtott összeget.

– Az annak a kevélynek a dolga, ez pedig az enyém. Ne szemérmeteskedjék uramöcsém, hanem vegye jó szívvel, a mit jó szivvel adnak.

Azután jött Lábán János a sóval, vajjal. Csont Ábel a méhkasokkal, mert ő adót nem fizet, hanem kiadja a kapitálist egyszerre. A bárányok, – egész kis nyáj, a sok apró liba, a mit a gazdaasszonyok hordtak össze, mint mondták azért, hogy annál hamarább hazahozza a feleségét, mert a libának asszony kell. Nem paphoz illő ludat nevelni. Az az igazi papné, a kinek százával nő a libája, pulykája.

Hogy megörül majd ennek Junda.

– Meg ám!

Épen most érkezik a csősz a levelével.

«Uram! Önnek ajánlata más körülmények között mindennél drágább lett volna előttem. Most szülőim emléke, testvéreim jövője, és annak a két öregnek, kinél menedéket találtunk, szeretete tilt azt elfogadnom. Kövessem önt, és elhagyjam testvéreimet? Kire, hová! Vagy magammal vigyem a pusztába? Mi lesz ott belőlük? Engedje meg, hadd maradjak én az én szegény kis árváimnak és az én öreg jó rokonimnak szolgálója. Feledjen ön. Ne emlékezzék meg rólam soha.»

Ez volt a Junda regéje.

VIII.

Robinson, szegény Robinson! Mit csinálsz te itt?

Oh te jámbor Máté! És még neked szokott fájni a szíved az emberiség szenvedései miatt, és vérezni egy-egy elhagyatott gyermek sorsán, holott nincs az az égi madár, a ki a te kiterjesztett szárnyaid alá kivánkoznék. Hogy beczézed, hogy simogatod őket, hogy megfördeted szavaid mézében a kit elől-utól találsz. Az persze tetszik nekik: de rád nem meri magát bízni senki, hiszen magadnak sincs miből élni. Az a leány téged szeret, mint leány szerethet, becsül, mint embert becsülni lehet, rád bízná magát és menne veled világtalan világig, még czipődet is fényesen tartaná, fényesebben, mint Józsikáét; de Józsikát nem meri rád bízni, hogy majd abból te embert faragsz, sem pedig Milikéjét nem meri kitenni annak az arkadiai boldogságnak, mely abban állana, hogy a te préczeptornak való bárányaidból a legpákosztosabbiknak napról-napra friss koszorúkat aggasson a birka fejére. Egy gróf megirigyelhetné azt a szerencsét, melyben te azokat az árvákat részesítenéd, napról-napra fejlesztvén értelmüket, képezvén erkölcsüket, erősítvén hitüket a gondviselő Istenben, de neki nincs bátorsága, vagy talán több a józansága, hogysem testvérei jövőjének a puszta homokjában és magányában merné letenni alapját. Ne kárhoztasd: igazat mondott, mikor azt írta, hogy marad az ő szegény kis árváinak és az ő jó öreg rokonainak szolgálója.

Légy gyakorlatibb kissé. Az a sok bárány (bizony nem válogatták ám neked a javát) mind elpusztúl harmadnapra, ha te akarsz lenni a juhászuk. Hivasd Lőcs Jónás uramat és számold át neki. Ha te úgy gondot viselsz az ő lelkére, mint ő a te bárányaidra, akkor Jónás gazdának jó dolga lesz a másvilágon. A libákat is add ki feléből valami kertésznének, legalább haláluk nem a te lelkedet fogja terhelni.

Azután tarts vizsgálatot málha-ládáid fölött. Ezek a te hajódnak a roncsai. Nem lehetne-e belőlük egy kis ladikot ábdálni össze, melyben a sík tengerre kivetődhetnél? Mert Európa igen messze van. Mindenekelőtt pedig ne feledd, hogy közeleg a május elseje, és a legények már holnap kezdik vagdalni a májusfának való sudarakat, melyeknek hegyébe nyárfalomb lesz erősítve, felékesítve piros kendőkkel és sárga szalagokkal, úgy lesznek leállítva a lány ablaka elé éjnek évadján. Eredj te is; kötözz össze három-négy póznát, szegezz a tetejébe egy széles deszkát és írd rá: _Ferte opem misero Robinsoni_. Állítsd fel azt a Nyöszörgő-halmon, hogy a ki deákul tud, el ne olvassa. Mert ez a te május-fád.

Robinsonabb vagy Robinsonnál.

Mert Robinson magára volt ugyan hagyatva, és épen úgy maga kereste magának a bajt, mint te: de utoljára is ő ura volt annak a világnak, a melybe jutott: te pedig a világ kellő közepén (mert nem Kój a világ közepe, hanem Kondor) vagy elszigetelve, a mint csak ember elszigetelve lehet. Köröskörül rakott tanyák füstölgő kéményei hirdetik, hogy mindenütt vidám tűz pattog a tűzhelyen, asztal készűl a házban, melyet boldog háznép ül körül; s a hol így nincs is, ott is van élet; káromkodó béresek, nyafogó gyerekek, patvarkodó feleség és jámbor gazda, a ki ürügyet keres, hogy beleköthessen az asszonyba, s legyen oka a házi kereszt elől Dávid zsidó barátságos levélszínje alá menekülni.

Neked mindebből az örömből csak annyi jut, hogy holnap vagy holnapután valami alkalmatosságon sorba látogatod ezeket a tanyákat és majorokat. Mindenütt töltesz öt percznyi időt, azután még tovább, mind a hetven nemzetes és tekintetes úrnál sorba tevén a dísz-látogatást.

Ha ezen túl estél, akkor vesd kezedet az eke szarvára és többet hátra ne nézz.

Pamlagjára dőlt s tovább folytatta szomorú elmélkedéseit. A közeli korcsmából átdörmögött hozzá a bőgő hangja. Egész éjfélig azt zúgta fülébe: Robinson, Robinson, Robinson…

Reggel felé elszenderedett, de csakhamar fölébredt.

A kelő nap első sugara szemébe sütött, arra ébredt fel.

Az ébredő ember első dolga szemlét tartani tegnapi gondolatai fölött. Ő is csakhamar megtalálta a fonál végét, melyre néhány fekete gyöngyöt fűzött tegnap. Ott következtek egymásután «Robinson», «Májusfa», «Ferte opem», azután a Junda levele, a visszaküldött gyűrü, azután multjának az a nagy széles tengere, melyen az ő kincsekkel megterhelt hajója a kondori zátonyra vetődött ki.

Azután az a késő bánat, melylyel _megbánta a mit cselekedett_, mely első éjtszakáját ezen a szigeten oly gyötrelmessé tette.

Nem jobb volna-e egyszerre mindennek véget vetni?

Ez volt az utolsó gondolat, melyre tegnapról emlékezett.

De minő más az ember lelke, mikor a keleti ablakán süt be a nap!

Gyáva önkéntes! el akarsz szökni az őrhelyről, hová senki sem kényszerített? És miért? Csak azért, hogy egy leány, kiről azt hitted, egyedül te tudod boldoggá tenni, nincs veled egy véleményen? Micsoda öklelő syllogismus ez? Ha vad emberré lettél, ne keseregj európai kisasszony után. Ez volt az első gondolata reggel.

Fogta a gyűrűt, melyet Junda visszaküldött, s szépen felhúzta annak a gyöngyvirágcsokornak a szárára, melyet Dína adott át a nyoszolyólányság foglalójául.

Ez tehát be van fejezve véglegesen. Ha a díszlátogatásból épségben hazakerülök, elkezdem az életet. – Lássuk csak.

Kezébe vette a naptárt és szemlét tartott a napok felett: melyik bírna legajánlatosabb külsővel a díszlátogatásra? De azok a napok olyan bunfordi szemmel néztek rá, egyiknek sem jutott eszébe feltartani az újját, hogy ő magára vállalja a bemutatás tisztét.

Hanem az ember, mikor vademberré lesz, első kötelessége magát lehetőleg ravaszszá idomítani, mert miként védekezhetnék különben az elemek és a hozzá hasonló vadak ellen sikerrel.

A naptár tanúlmányozása közben Dombay egyenes lelkén is talált egy kis hasadékot a ravaszság. Egy kis ártatlan ravaszság.

Unalmas história biz az egész látogatási parádé, – mondá – kedvetlenül tovább forgatva a naptárt s olvasgatva jámbor adomákat, míg végre azokat is megtanulta, és a vásárokra került a sor. Aba, Abony, Ada és a többi.

Mert egy vadembernek semmi sem áll annyira érdekében, mint azt tudni, hol mikor lesz vásár.

Kérem, ez nem tréfa. Mert lám Dombayt a tudományszomjnak éppen ez a neme segíti ki zavarából.

«Füzvár. Quasimodo-vasárnap.» Igy mondja a kalendárium.

Quasimodo-vasárnap; hiszen ez a legközelebb vasárnap; Fűzváron országos vásár lesz és a fűzvári vásárra Kondorról bezarándokol minden ember, a kinek lelke, lába vagy lova van. Ez lesz a legalkalmasabb nap az én látogatásomra. Oh te Quasimodo! Hogy nem tudtál rám kiáltani!

Jól számított. Mert Quasimodo vasárnapja reggelén a zászló-jeladásra csak Énekes Tóth Péter jelent meg az isteni tiszteleten gyermekeivel. Nem győzte csóválni a fejét a világ romlottságán, mely egy hívságos vásárt többre becsül egy szép éneknél.

«Mely boldog, a ki jól és igazán él!»

Elénekelgették a szép éneket, Énekes Tóth Péternek jól esett tapasztalni, hogy az új tiszteletes csak úgy tudja könyv nélkül mint ő. Igazán tudós ember. Csak úgy prédikál ő neki egy magának, mintha az egész húsvéti közönség jelen volna. Húsz krajczárt vetett a perselybe örömében, holott húsvétkor csak tíz tellett a buzgóságból.

Isteni tisztelet után felkérte Dombay, hogy hordozná őt meg a tanyákon sorban, mert látogatásokat akar tenni, mit Péter gazda meg is ajánlott egy kis fejvakarás után, mert – úgymond – ez a csősznek volna a kötelessége. A legatust is az szokta vezetni az urakhoz.

Sorba vették a tanyákat.

Dombay nem győzte magasztalni a maga életrevalóságát. Áldotta Fűzvárt és a Quasimodo-vasárnapot, hogy nehéz tisztét így megkönnyítették neki. Sehol senkit nem talált otthon. Egy-egy éltes cseléd jött ki eléje, annak átadta névjegyét és sajnálkozva hajtatott tovább a keskeny sínű juhászkocsin.

Csak egyet nem vett számba. Tudniillik, hogy a kisasszonyokat nem szokták vásárra vinni, mert ott nem szokás divatczikkeket venni, hanem edényeket, ahhoz pedig jobban ért a mama, mint a kisasszony.

Ámbárék számára is készen tartotta már névjegyét, mikor a kocsi a komondorok tiltakozása ellenére bepördült s a tornácz előtt megállapodott, de csak vissza kellett a névjegyet csúsztatni a zsebbe még leszállás előtt, mert a tornáczon Dína vidám alakja jelent meg, mosolygó örömmel fogadva a kedves vendéget.

Belépett a leány után a házba. Dína Márton bácsit is leparancsolta s az emberséges birkás készséggel szót is fogadott. Ritkaság az ilyen emberséges leányzó, a ki megadja az embernek a becsületes nevét. Mint tudjuk, Uherszkó Márton volt a becsületes neve.

A tiszta szobában foglaltak helyet. A tágas kertre nyíló két ablak közötti kanapé előtt csinos szalon-asztalka, az asztalka közepén egy pohárban élő friss virágcsokor s a virágcsokor körűl az asztalon keresett rendetlenségben díszkötésű könyvek. Tompa Olajága, Tompa Virágregéi, Andersen meséi, Virágok a legjelesebb magyar költők válogatott műveiből, Kis nemzeti lant és egyéb gyémánt kiadású könyvecskék. Irodalmi bábúi egy kis leánynak, a ki szeret olvasni s a kinek apja bír is érzékkel az ilyen fényűzési czikkek szüksége iránt, de nem annyira tékozló, hogy nagyobb összegeket merne befektetni valamely «összes művekbe». Mert bárha Lőrincz úr Vörösmartyval nőtt fel és Petőfivel erősödött meg, de Petőfi nem adja alább magát egy kila búzánál, Vörösmarty pedig épen két kilát követel, azonkívül pedig két mérő zabot ráadásúl. Aztán nem is leánynak való a Petőfi.

Rövid beszélgetés után Dína fölkelt, kinyitotta szekrény-ajtaját s egy szép gazdag fehér koszorút vett elő és fejére tette.

– Nézze Dombay úr, én már készen vagyok a koszorúmmal, mikor teszem én ezt fel?

– Majd mikor mirtust is fűzünk a fehér virágokhoz kedves Dína, a mikor én kegyedet szívem szerént meg akarom áldani. Isten nevében.

– Hogy hogy kérem! Csak nem utasította vissza menyasszonya?

– De igen… engem… Tudja kegyed, mit neveznek kosárnak?

– Kosárnak? Ó az a csúf Junda!

– Ne bántsa kegyed. Én voltam az esztelen, mikor azt kívántam tőle, hogy osztozzék az én pusztai sorsomban.

– Hát mi kifogása van a mi pusztánk ellen?

– Alapos, melyet én is helyeslek s ha elmondanám, kegyed is helyeselné. Elég az hozzá, hogy a kegyed ajándéka kárba veszett, és én kénytelen vagyok azt visszaadni. Noha hervadottan.

– Nem, nem! Nem fogadom vissza, – felelt a leány, – én azt a kegyed menyasszonyának szántam, s azénak kell lenni. Csak én beszélhetnék azzal a Jundával!

– Az már nem változtatna a dolgon, – szólt elmélázva Dombay, – s a kegyed ajándékának nem lesz gazdája.

– De azért nem veti ki Dombay úr úgy-é? Majd meglássa, meglesz a gazda. Igérje meg, hogy megőrzi mindaddig, míg menyasszonyának nem adja.

– Ezt könnyű megigérni, ha kegyednek kedvére van – felelt Dombay – s bucsút vett a leánykától, a ki kikisérte vendégét, s midőn a kocsi kigördűlt az udvarból, visszament szobácskájába és összetette kezeit.

– Oh az a csúf Junda! Az az ostoba Junda!

*

Dombay azután még folytatta s be is végezte látogatásait. Sehol sem kellett a névjegyeket személyével helyettesíteni.

A korcsmát utóljára hagyta. Ott sem találta a kit keresett s a bérlőnével váltott néhány barátságos szó után alkonyat felé hazatért.

A tornáczon üldögélve találta Dávidot.

Tudniillik a zsidót és nem Dávid urat. Oh, Dávid úr, mint a ki jól végezte dolgát, pihen és nagyokat nevet magában a szerencsés ötleten, melylyel lefőzte a bárgyú tarhalmiakat, és embert hozott Kondorra. Ő tette Kondort ekklézsiává; csak az fáj neki, hogy nem dicsekedhetik vele. Egész furfangja titok.

A bérlő felkelt s tiszteletteljesen köszönt az érkező lelkésznek.

– Ha terhére nem vagyok önnek, átléptem mint szomszédhoz illik, meglátogatni a szomszédot. Új embernek, magános embernek sok mindenre van szüksége, s ha egyéb nem, egy jó szó is jól esik. Szivesen felajánlom, a miben szolgálatára lehetek.

Az ifjú megrázta a zsidó kezét.

– Köszönöm, szomszéd úr! Már az ajánlat is nagy szívesség, mit én hasonló ajánlattal viszonzok, bár tudom, hogy a kölcsönben én nyerek. Most mindjárt első lélekzetre is két kérésem van.

– Előre is tartsa ön teljesítettnek.

– Egyik az, hogy küldje fel holnap gyermekeit. Megkezdem a tanítást, mert únom a tétlenséget.

– Ön vesződnék az én gyermekeimmel? Én ezt a dolgot tréfára vettem. Kezdődik a nyár s ilyenkor lehetetlen a rendes iskoláztatás.

– A ki itt lesz, tanúl. Ön, tudom, becsüli a tanulás hasznát, azért kérem, küldje a gyermekeket.

– No ez szép kérés öntől, mely engem tesz önnek adósává. Remélem, a másik ellenkező természetű lesz.