Part 5

Mikor a vályog megszáradt, a kő köbökbe volt rakva, akkor figyelmeztette az embertársakat, hogy jó lesz ám sietni a behordással, mert az urak csak azt lesik, mikor lesz minden készen; egyszerre itt teremnek a szekereikkel s behordatják egy nap alatt mind, hogy a kész munka dicsőségével dicsekedhessenek. A szegény emberek aztán – be sokra lehet velük menni egy kis hazudozással! – elővonszolták az igáikat, gebéiket s behordogatták a falanyagot a fundusra.

Vályogbehordásra a kollegiumból is megérkezett a válasz. Dávid úr nagy kiváncsisággal bontotta fel. Ki lesz, mi lesz, hány éves diák lesz? Micsoda ember az apja? Mert ezek mind lényeges kérdések egy világba lépő ifjúra nézve.

Majd kiszédűlt a karos székből, mikor az első sorokat átfutotta. Hihetetlen az, hogy ennyi áldozatkészségre ilyen választ adhasson művelt ember. «Hogy ilyen fizetésre az ifjak nem vállalkoznak, hanem ha a Tekintetes Familia a készpénzfizetést pengőben megajánlja, a vékabuzák helyett ugyanannyi mérőt ád, a kibocsátandó ifjúnak – míg háztartását berendezheti – sorba főzet, azonkívül a földjeit megszántatja, magot bele a tanító adván…»

– Huj, huj, huj! – szörnyűködék Dávid úr, – nem olvasom tovább, mert itt még koszorús füge is következik. – Nem is olvassa.

Hanem hirdet rögtön rendkívüli gyűlést rendkívüli tárgyban s ott eredetiben felmutatja a példátlan levelet, melynek örül Mámög és Mineka, mert imé, nem kell semmi erőt kifejteni a czél agyonütésére, minthogy magától is meghal. A Kikőhuznyiak pedig képmutató fájdalommal forgatják szemöket Dávid zsidó felé, hogy ők megtettek mindent, lássa a Dávid a többit is. Látja is és becsületes arczán világosan olvasható a komoly aggodalom. Mi lesz már most az ő gyermekeiből, a kik három hónap óta mindent elfeledtek s most nagyobb gonosztévők, mint akármelyik magyar gyerek.

– Az én ifjuságomban, – panaszkodék Dávid úr – mindig tekintettel volt a kollegiumi professorátus az előkelőbb helyekre; megválasztotta a java ifjakat, hogy becsületet valljon velük. Most pedig még azt merik ide írni, hogy csekély fizetés! Hát hiszen nem adhatunk neki viczispáni fizetést! Hát mire valók a kollegiumok, ha tanítót sem kapni belőlük? De panasszal nem segítünk a dolgon. Ha már mindenünk megvan, a mi kell, nem hagyjuk összeomlani a szép épületet. Tennünk kell. S ha méltóztatnak elfogadni, az én véleményem az, hogy vagy közakarattal neveljük az alapot a kollegium kivánatához képest…

– Dejszen! Új terhet nem vállalunk. A mit igértünk (egy ráta fa), álljuk, de tovább nem megyünk – zúdulnak fel a Minekák.

– Magam is ezen nézetben vagyok – fordítá Dávid úr a köpenyegét, – de méltóztassanak meghallgatni véleményem másik részét is. Tulajdonképpen nekünk nem tanítóra van szükségünk, mert az csak egyoldalú szolgálatot tesz, azt is csak télen, holott mi egész esztendőre fizetjük. Mit gondol a Tekintetes Familia, ha már ennyi áldozatot hoztunk: kő, vályog behordva, tessék megnézni, nem jobb volna-e papot hoznunk? Lévitát, azaz: adminisztrátort, azaz: lelkész-tanítót, a ki tanít is, prédikál is. Hiszen erre a fizetésre akármelyik káplán is eljön, mert jobb, mint a legjobb káplánság. Itt élhet tanulmányainak, maga ura lesz, senki asztalát sem kell neki terítgetni. Előre kikötjük, hogy független és önálló adminisztrátor lesz, akár püspöknek hivassa magát. E czélból csak a papi szolgálatokért járó díjakat kell a díjlevélbe iktatnunk. Punktum.

– És egy két tornyú bazilikát a Nyöszörgő-hegyre iktatnunk. Punktum. – Dörmögte Csont Ábel.

Ábel úr megjegyzése ezúttal rosszaló zúgással fogadtatott. Mindenkit elbájolt a Dávid úr ötlete.

– Kár a szent dolgokkal tréfálkozni! – vágta vissza Dávid úr. – Én a tisztelt atyafi úrtól egészen mást vártam. Azt vártam, hogy ezen javaslat után ő is meghozza a maga fillérét az oltárra, és saját foglalkozásának gyümölcséből egy-két itcze mézet, mely nélkül papi fizetés nem is képzelhető, lelkesülten felajánl; annyival is inkább, mivel közülünk neki van legtöbb oka sajnálni ezen hivatal hiányát.

Ezen utóbbi megjegyzés nem volt nagyítás. Ábel úr a környék minden papjával hadi lábon állt. Szidta az atyákat úton-útfélen pataki diáknak, debreczeni diáknak. Nem is kereszteltetett az ortodox kokczéjusokkal, hanem hármat-négyet összevárt, akkor szekérre rakta, felvitte Gömörmegyébe Uza-Panyitra, a hol, részjószága lévén, pátrónus volt, ennélfogva a panyiti papnak kötelessége volt minden ellenséges érzület nélkül keresztelni meg a kis patrónusokat és patrónákat.

Most ezek és az ezekhez hasonló viszontagságok eszébe juttatták Ábel úrnak, hogy nemcsak az életnek, hanem a halálnak is van angyala, mely utóbbi, ha be talál köszönteni, messzi lesz Panyitról hozni papot. Ezekkel a vaskalaposokkal pedig akkor se lehet birni, ha helyükbe megy az ember, hát ha még kocsira kell őket rakni. Förhécztelen kocsira fel nem ül az egy se. Már pedig ő a csézát be nem küldi nekik, hiszen maga sem jár rajta, mióta az asszonyt haza hozta. Mégis jó volna, ha helyben volna az alkalmatosság. Kezdett olvadni szívéről a következetesség zuzmarája, s már-már ajkain volt a _méz_, mikor Ihárosi újra kezdte.

– Sőt megvallom, hogy midőn énnekem e szerencsés gondolatom támadt, ugyanazon pillanatban gondnokra is gondoltam, még pedig egyenesen Csont Ábel úrra, mint a ki úgy képzettségénél, mint törhetlen jelleménél fogva hivatva van a leendő lelkész hierarkhikus czélzatainak gátot vetni.

– Mit! Hogy én gondnok legyek? – zúdult fel Ábel úr. – Inkább a pusztából is kiköltözöm. – Megrázta magán a subát és odahagyta a gyűlést.

Ihárosi tudta, hogy a ki a megtiszteltetés elől kiköltözéssel fenyegetődzik, annak a szive fájdúlna meg, ha szaván fognák; másfelől azt is tudta, hogy a megtámadott ügy élére mindig legczélszerűbb annak legnagyobb ellenségét állítani, mert ha oda áll, bizonyosan dülőre húzza. Ezen bölcs okokból tehát keresztülvitte az eltávozott úrnak gondnokká választását, még pedig _főgondnoki_ czímmel, hogy a falusi kurátoroktól _megkülönböztetődjön_. (Ne tessék deresre húzni ezt a szót. A mai hívságos évad ugyan nem használja, de a debreczeni codex, úgyszintén a debreczeni civis is halálig nem hagyja.)

Azután választatott még hét presbytert, a kik a jövő tavaszi egyházi gyűlésre, élükön Dávid úrral, testesületileg[1] fognak elmenni. Papot kérni az atyáktól, miután egyházunk szervezve van immár.

Addig pedig vegyük le szemünket Dávid úrról. Hadd folytassa erkölcsi támogatását, mely abban áll, hogy meghozat Posnertől egy 152-ik számú vonalozott könyvet, azt elnevezi _aranykönyvnek_ és abba bejegyzi mindazok neveit, a kik «e mi zsenge egyházunk megalapításához járultak», megjegyezvén, hogy ez eszme Siró János és Uherszkó Márton becsületes birkások elméjében fogamzott meg. Ezek neve fénylett első helyen, azután jött Dávid zsidó, úgy tovább végig a polyvaáldozókig és vályoghordókig, a kik ríttak örömükben, mikor tudtukra esett, hogy a könyv már most be lesz terjesztve a szent székre örök emlékezetnek okáért.

Hathatós fegyver volt ez Dávid úr kezében. Kéz alatt hirdetgette, hogy van annak a könyvnek egy másik lapja is, mely II. résznek, azaz: _feketekönyvnek_ neveztetik, melyben viszont azok nevei adatnak át a késő századok megvetésének, a kik a szent ügytől hidegen visszavonúltak.

Így az aranykönyv, meg a feketekönyv rakják naponkint sorra a vályogot, keverik a sarat, hordják a nádat, a meszet, az épületfát. A hol a könyvek nem segítenek, segít a furfang, a magasztalás; a hol ennek is kötele szakad, Dávid úr nyakára jár az atyafiaknak, zaklatja őket deszkáért, költségért, ajándékért, fuvarért. Azok szidják, rútolják, Dávid úr nem marad adós. Egy pár rozzant ajtóért még Mecsekit is megrekvirálja. Hát ne tessék kicsinybe venni, drága Talpárdi úr, azt az erkölcsi támogatást, mert azt feleli rá Dávid öcscse: «Csinálja utánam urambátyám, majd én megfizetem a harmincz mérő búzát meg a száz forintot. Nem volna jó dolgom, ha a magamét fogyasztanám, míg mást húzhatok. Magamat mindig megtalálom.»

Utoljára is ez az úr egy furfangos fukar, a ki csak szóval tudja; egy bohó majom, a kinek kedve telik benne, hogy macskákat keressen a maga mulattatására. Majd meglátjuk.

És ez az egész Tekintetes Familia, mely torkig úszik a bővségben, de isteneinek csak a hulladékokat áldozza, egy értetlen földhöz tapadt nép.

Nem, tisztelt olvasó! Ez a familia egyenesen azoktól az ősöktől származik le, a kik – Csont Ábel nyelvén szólva – egykor azt kiáltották: «Vitam et sangvinem, sed avenam non. Éltünket és vérünket, – de zabunkat nem.» Azért a zabbal sem maradt adós. Csak várjunk egy kicsit, Ihárosi jól ismeri őket, s tudja, hogy a fát sem vágják le egy vágásra, hanem a ki Á-t mond, majd B-t is utána mondja. Ő erősen hisz a B-ben.

V.

Az olvasó kétségkívül beleúnt már a sok gyűlésezésbe, a falusi diplomata aprólékos furfangjaiba és egy vályogból épülendő pusztai ház és polyvából épülendő közintézet szervezkedési kinjaiba. Pedig még lesz módunk a gyűlésekben; most azonban pihenőre egy csendes félhomályos szobácskába viszszük az olvasót.

Útközben elmondjuk, hogy az a szoba kápláni szoba s benne e pillanatban egy fiatal ember méláz, meg sem álmodva, hogy egy (hízelgek magamnak és könyvemnek) néhány ezer főből álló kiváncsi sereg tart feléje. Ne féljünk, hogy a monstre-látogatás zavarba hozza: ő csak akkor méláz, ha egyedül van; de ha meglepik, egy pillanat alatt talpon áll s a világ legközlékenyebb embere lesz belőle.

Szőke-e, barna-e, magas-e vagy középtermetű? Nem tartozik a dologra; kiki képzelje olyannak, a minőnek egy szeretetreméltó fiatal embert képzelni szeret. Előéletéből csak annyit jegyzünk meg, hogy Dombay Máté egész élettörténete e két szó körül forog: tanulás és tanítás. Tanúlt falusi oskolában mindent, a mit a rektor nem tanított, – és tanított ugyanott, mint első gyerek mindig, valahányszor a rektornak elébbvaló foglalatossága akadt, pedig sokszor akadt. Tanúlt, mikor a falusi oskolából kikerűlt és szülei a kikerűlhetetlen német szóra adták egy asztaloshoz, kinek nyelvét és mesterségét egy esztendő alatt eltanúlta; ugyanott tanította a mestert és legényeit magyar szóra, írásra és számvetésre. Tanúlt és tanított mikor árván maradt; tanúlt maga erejére támaszkodni, és tanította társait mindenre, a miben erősebb volt náluk, főként kötelességhűségre, – a mire nagy szükség volt a demonstrácziók korában. Tanúlt theologiát, mert papi vagy tanári pályára készűlt, s mikor a theologiai tanfolyamot itthon bevégezte: külföldi egyetemekre szándékozott. Míg ezt tervezgette, az alatt ismét tanúlt valamit; igen fontos dolgot. Megtanúlta, hogy az ültetvényfának ugyan nem kell gyámol és védő oszlop, de a kinőtt fa nem boldogúlhat ilyesmi nélkül; más szóval, míg diák az ember, addig semmi szüksége pártfogásra, hanem a mint kinőtte a tógát, azontúl elengedhetetlen feltétele a földi létnek a pártfogás, mely nélkül a ki szűkölködik, bizony nem mehet egyetemekre, mert az egyetemi ösztöndíjakat boldogabb halandók nagyramenendő csemetéi seprik be Jénában úgy, mint Heidelbergben. Ő viszont megtanította a rajta sajnálkozókat arra, hogy ösztöndíj nélkül is lakhatik az ember két évig Bázelben és Edinburgban olyformán, hogy hat órát egyetemen, hatot pedig az asztalos műhelyben dolgozik naponként, ekként kötelezvén a testet a lélek táplálására, s egyszersmind arra is, hogy a hazajövetelre egy láda idegen könyvet, útiköltséget s a következő kápláni szűk esztendőkre némi kis tartaléktőkét takargasson meg.

Itthon valami nagyúri csemete nevelésére vállalkozott; azonban egy év alatt meggyőződött arról, hogy a csemete az ő közreműködése nélkül is azzá lehet, a minek indult, t. i. nagy úrrá. Megköszönte a hivatalt, letette a vizsgát és kápláni alkalmazást nyert egy nagy városban.

Itt már alig tanúlt (mit is tanúlhatna már többet), csak tanított.

Tanította környezetét, a nélkül hogy maga akarta, vagy a környezet észrevette volna. Igéző beszéde foglyul ejtett minden embert, hogy a ki vele találkozott, nem bírt tőle megválni: mint a két tanítvány Emmausnál, mikor azt mondta a mesternek: Maradj velünk, mert beestveledik.

Tanított a kathedrában. Egyszerű mesterkéletlen előadással, melynek minden szavát mély meggyőződés és meleg szeretet hatotta át. Lehetetlen volt a szíveknek e nyilak, a szemeknek e sugarak előtt zárkózni. A férfinép csodálta, a női közönség halk sóhajjal gondolta el: Boldog a méh, mely téged hordozott. Úgy tisztelték mint magát az öreg atyát. A mit az öreg úr nem is vett szívére; csak a Nagytiszteletű asszony duruzsolt miatta, hogy ugyan mit tudnak szeretni azon a nyápicz emberen. Káplán káplán!

Tanított szívével, az ő áldott jó szívével. Maga is gyermekkorától fogva árva és rokontalan, kimondhatatlan rokonszenvet érzett azok iránt, a kik az életnek egy vagy más keresztjét hordozták, a kiknek homlokán az ő mélyen látó szemei (a szeretet mindig mélyen látó) fölfedezték a fájdalom titkos pecsétjét; véghetetlen szeretetet a gyermekek iránt. Minél vidámabbak, minél ártatlanabbak, minél nemesebb lelküek voltak, annál inkább szerette őket sajnálatból. Mert mennyi szenvedés, mennyi szenny és mennyi csalódás vár rájok.

Azután volt a városban egy _nőképző intézet_. Nem merem _felsőbb leányiskolának_ nevezni, mert az igazgatónő sajtópört kezdene ellenem, hogy kisebbítem az intézetét. Hát legyen _nőnövelde_. Még pedig nevezetes és sikeres nőnövelde. Ott a kisasszonykák fél év alatt megtanúltak zongorázni, mert a zongorát maga az igazgatónő tanította. Fél év alatt németűl (mert «az ég _egy_ kincset ad minden hazának») – mert a német nyelvet a zsidó tanító tanítja. Fél év alatt francziául, igazi franczia mosziőtől. Fél év alatt rajzolni. Mindent fél év alatt, mint a 27 kros bolt. Csak egyetlen egy csorbája volt az intézetnek, mely miatt nem versenyezhetett a fővárosi legelőkelőbb hasonnemű intézetekkel. Az angol nyelv.

Könnyű kitalálni, hogy az új káplánra az igazgatónő azonnal kivetette a hálót. «Két órát hetenként.» «Tehát csak egyet.» «Van vagy nincs haszna vagy szüksége, ne tessék azzal gondolni; legalább azoknak, a kik szeretnének, legyen alkalmuk megismerkedni az angol irodalommal.»

Mielőtt határozott választ nyert volna, rögtön kihirdettette a helyi lapban, hogy «intézetében ez évre az angol nyelv is fel _lett_ ölelve a rendes tantárgyak közé, Tanítja Dombay úr Edinburgból». (Értsd nem is holmi Londonból, hanem sokkal feljebb: Edinburgból.)

Dombay nem akarta meghazudtolni az igazgatónőt, tehát – meghazudtolta önmagát. Ajánlkozott naponkénti egy órára, mert a heti két órát kevésnek találta.

Mikor az első héten megismerkedett a kisasszonykákkal, megsajnálta a szegény kis teremtményeket. Az apai háznak ezeket a jövendőbeli papagájait, a kik a _nevelőben_ két év alatt megtanúlnak mindenféle tudományt; a kik által beoltatik a nemzettestbe hetedíziglen az a meggyőződés, hogy a német nyelv mellőzhetlen kelléke a neveltségnek; a kik megtanúlják szavalni a _Szép Ilonkát_ – tanúlnak világtörténetet és egyetemes földrajzot, – úgyszintén Magyarországét is; és a kiknek kézirásuk tele van a hibák minden nemével – – – – Ah! szegénykék «német szón» vagytok bizony ti. Jól mondja apátok, akárhogy bizonyoz a mama, hogy az «Nevelő».

Dombay – s itt hazudtolta meg magát – letett az angol nyelvről, a melyre igérkezett. Nem gyötri őket, eleget gyötrik mások. Inkább enyhíteni kivánja nyomorúságukat, szépíteni világukat.

Beszélgetett velük; a leánykák figyelemmel, szeretettel függtek ajkain. Más tanár szavai feliből-harmadából maradtak meg náluk, de abból, a mit Dombay mondott, egy szó el nem veszett.

Lassanként figyelemre szoktatta őket, azután fogalmaztatta velök a hallottakat, a hibákat igaz szívjósággal kiigazgatta. Válogatott műveket olvasott, olvastatott, magyarázott; fölfedeztette velük azt, a mi szép, vonzó, megragadó van a költői kifejezésekben és rajzokban, s megszerettette a mi nehéznek és unalmasnak látszott előttük. Megtanította őket hazájuk nyelvének és irodalmának ismeretére.

Atyának ifjú, játszótársnak nagy, rokonnak idegen: egy édes jó testvér volt; bizalmas és finom, gyöngéd és komoly, megközelíthetetlen távolságban, s mégis közvetlen közelükben, úgy bánt velük, – mint gyermekekkel, mint szent gyermekekkel.

Azok a tiszta szemek!

Nem gondolt arra, hogy egy párt ezek közűl örökre magához igéz. Hogy egynek a kiröpülők közül köt a szárnyacskája alá egy finom selyemszálat, a melynek segélyével fölkeresheti s magához vonhatja az elrepültet, mikor eljön a tavasz? Hogy ez neki csak egy titkos mély pillantásba kerül, melyről nem tud számot adni, sem a ki adta, sem a kire esett?

Nem.

Vagyonos házak sarjai mind, kiknek az élet sokkal többet megadott, mintsem az ő részvétére szorulnának. Ha volna közöttük egy árva, egy irgalomból felfogott – –! Mert részvét és szerelem, ez a kettő nála egy, legalább majdnem egy.

A kik az intézetből időközben eltávoznak, mind megteszik nála a búcsu-látogatást, s hagynak nála valami szép emléket, kis kezeik drága munkáját; és egy pár forró könnyet, kis szívük hálájának múló zálogát.

Egy közülök – egy szép szőke sarjú leányka – váratlanul kellvén távoznia, nem gondoskodhatott idejében méltó emlékről, de azért megtette a búcsu-látogatást anyjával.

– Dombay úr kérem…

Akkor sírva fakadt, lehajolt és kezet csókolt az ifjúnak, mielőtt az kezét kiszabadíthatta volna. Azután megkapta a másik kezét, azt is megcsókolta.

*

Tehát abban a szobában, a hová bekopogtatunk, Dombay Máté méláz a kanapén.

A szoba nőies tisztasággal van gondozva, miből azt következtethetnénk, hogy lakója örök nőtlenséget esküdött. Leánykák! gyűlöljétek az olyan ifjú embert, a kinek szobája izlés, rend, tisztaság dolgában vetélkedik a tietekkel: az nem fog szorúlni a ti gondjaitokra. Tiszteljétek ellenben azt, a kinek asztala rendetlen, szobája sepretlen, nyakkendője kötetlen stb., mert az ilyennek van szüksége segítőre, a ki mindenkor mellette légyen.

A szokatlan kézcsók története állandó helyet foglalt Dombay lelkében. Még most is érzi kezein a szőke leányka ajkainak édes melegét.

Micsoda indulatnak volt a kifejezője ez a kézcsók? Talán a szégyené csupán? Fájt a leánykának, hogy ő semmi emléket nem tud adni, holott az _úgy szokás?_ Talán a háláé, melyet az okos leányka társainál élénkebben érzett? (A hálához mindig ész kell; korlátolt elmék ritkán tudnak hálásak lenni.) Talán a csodálaté? – – Azok a mély tüzű kökény-szemek oly figyelemmel függöttek az ő beszédein! Talán… Itt elpirúlt Dombay. Abbahagyta a találgatást. Megrettent a gondolattól, hogy akarva vagy akaratlanul titkos vonzalmat kelthetett maga iránt valakiben, a ki mellett ő az atya és anya hűségének egy részét vállalta magára.

– El innen! – szólt, jobb kezével meglegyintve homlokát, mintha valami fantómot akarna elűzni. – Áruló! Feledni tudnád a te szegény kis Jundádat?

És akkor a szegény kis Jundára gondolt. Újra átgondolta és elmondta magának megismerkedésének egész kis regéjét.

*

Junda árva leányka volt, kivel Dombay a múlt őszszel találkozott először. A gyász hozta őket össze.

A múlt ősszel dúló járvány elragadta Junda atyját, a ki Tarhalom lelkésze volt. A váratlanúl elhúnyt lelkész végtisztességétől a hivataltársakat távoltartotta a rettegés: családos ember nem megy járványos helyekre. Úgy hogy a két avagy három prédikáczió helyett, mely egy állásbeli lelkészt megillet, a boldogúlt atyának csak egy rövid ima jutott, az is csak egy közönséges káplántól mondva. A káplán Dombay volt.

Alig hantolták föl az atya sírját, megbetegedett az anya s harmadnapra ismét megjelent Dombay imádkozni az anya koporsója felett.

A temetési szertartás itt is ugyanaz volt, csakhogy most a közönség még gyérebb, – s az öt gyermek sírása meg szívszaggatóbb volt. A négy kisebb folyton kiáltozta: «Anyám, anyám!» Az ötödik csak halkan zokogott, fehér kendőcskéjével eltakarva szemeit. Ez volt Junda.

A koporsót kivitték a temetőbe, az anyát letették az atya mellé. Az üvöltő jajokba belezendűlt a vigasztaló zsoltár:

«Már lelkem dicső széked körül Szent szined látásának örül – –»

A vén ákáczok bús kétkedéssel hajtogatták ágaikat az ének szavára (mert a vénebbje megcsontosúlt skeptikus), mintha azt kérdezték volna: hát tud örülni? míg a fiatalabb csemeték aláhajolva gyöngéden simogatták az árvák fejét másodvirágos lombjaikkal.

Úgy lesz, úgy lesz, szegénykék! Bízzatok! Nézzétek, mi is másodszor virágzunk.

Az éneklés alatt a gyér közönség szétoszlott, fölkeresni, elsiratni a maga halottját. Minő szép látvány volna az, a mint az élő a holt fejfájára borúl, ha nem volna benne annyi ámítás; minő drágák volnának azok a könyek, ha a halottnak volnának szánva és nem a világnak!

Csak az árvák maradtak ott és Dombay. Junda megtörölte szemeit, kézen fogta a két kisebb testvért s a két nagyobbat maga előtt útnak indította.

Menjünk haza.

_Haza_.

E szóra újra kicsordúlt szeméből a köny és fényes ösvényt hagyva, alászaladt orczáján.

Dombay elkisérte az árvákat s búcsuvételkor megkérte Jundát, hogy ha ügyei elrendezésénél szolgálatára lehet, parancsoljon vele.

Jundának erre nem volt szüksége. Testvéreivel együtt másnap nagybátyjához költözött, a ki szintén lelkész volt egyik közel faluban s a nagybátya elintézte, rendbehozta az árvák ügyét, biztosította örökségüket.

De Dombay nem feledhette azt a jelenetet, melyet a sírdombnál látott. Mikor a legidősebb árva megtörli szemeit, mint a ki tudja, hogy már most ő a család feje, a kinek ennélfogva sírni nem szabad; a ki tudja, hogy az öt testvér között csak egy az árva – ő maga, mert a többinek van anyja – és ez anya ő maga –: mintha az élet és halhatatlanság angyalát látta volna állani a sír felett, a mint mondja a kicsinyeknek: «Mit féltek kicsinyhitűek! A ti angyalaitok látják a ti mennyei atyátok orczáját mindenkor.»

Annyi bátorító volt azoknak a sötét szemeknek könyek közül ragyogó sugáraiban! Dombay megszerette azt az alakot ott a sírdomb előtt. Nem akkor, mikor sírt, hanem akkor, mikor megtörülte szemeit és azt mondta testvéreinek: menjünk haza; holott egymaga tudja csak az öt közül, hogy nincs «haza».

Néhány nap mulva meglátogatta Jundát új hazájában.

A leányka egy pár czipőcske fényesítésével foglalkozott a folyosón. Az érkező láttára nem rejtette el hirtelen a czipőcskét (kis testvérjéé volt), hanem csendesen letette s kezett nyujtott az ifjúnak. Azután fölvette ismét s nehányszor végig simította a puha kefével.

– Ha megengedi, bevégzem munkámat, mert az ifjuúr nagyon kényes a czipőire. Visszaveti, ha meg nem látja benne a gömbölyű képét.

Az ifjúnak tetszett ez a keresetlen modor. Sem nem szégyenli, sem nem mutogatja, a mivel foglalkozik.

Megismerkedett a nagynénivel és nagybácsival. Kedélyes, szeretetreméltó öreg pár, kik egymást elkényeztették, – s most a kényeztetés gondjait Jundára ruházták át.

Junda lett a háznak mindene.

Kis testvérei gondozása, tisztántartása; cselédre, konyhára ügyelés: a nagynéni ozsonnájának elkészítése, kedvencz könyveinek felolvasása: ez az ő belügyminiszteri tárczájához tartozott.

E mellett a felség személye körüli miniszterkedés sem volt terhére. Értjük a felség személye alatt a nagybácsit.