Part 4

Az asztal legvége és az ajtó közötti szűk téren állva csoportosúl egy negyedik párt, a _Kikőhúznyiaké_. Mert ezeknek minden indítványra, mely az asztal felső végén támad, egyetlen egy véleményük van: _ki kell húzni!_ T. i. nem az indítványt a jegyzőkönyvből, hanem az indítványozót a szálából. Mely vélemény erélyes kifejezése után az egész párt rendesen oda szokta hagyni a gyűlést hangos tüntetéssel.

Van még egy ötödik párt is, mely a nagy boglyakemencze széles patkáján rajthúzlis jobblábát a patkára felhúzva s térden át összefogva figyel. Ha fésületlen haját és a négy szelek által ápolt szakállát nézzük, azt hiszszük, hogy ez a _Kikőhúznyiak_ csontjából való csont; de ha deáknyelv-tudományát, melyre sokat ád, családi összeköttetéseit, melyekre semmit sem ád, s tekintélyes birtokát, melytől még adót soha sem fizetett, tekintjük, úgy Csont Ábel urat hajlandók vagyunk az úri párthoz sorozni. Majd meglátjuk. – Egy véleménye van: mindenre _nem_-et mondani, a mit ugyan megtesznek a _Mámögök_ is, a _Kikőhúznyiak_ is, csakhogy Ábel úr nemcsak mondja, hanem foganatosítja is a _nem_-et. Egy ábrándja van: királyt választani a Duna jegén; és egy foglalkozása: a méhészet, melytől adó nem jár. Egyszer össze akarták irkálni a méheit, de ő fogott egy marok herét és az adóvető úrnak az inge gallérjába tömködte, a mint ez a méhesben az asztalra hajolva töltögette ki a rubrikákat. Azóta felé sem mernek menni. – A tanácskozásba csak akkor szól bele, ha valami jó deák-idézetnek épen nyilása akad.

– Tekintetes család! – kezdé az elnök, – a gyűlés ezúttal a rendes időn kívül tartatik meg, a miért elnézést kérek a kurátor úr részére, ki – kétségkívül saját fontos teendői által – akadályozva volt a meghívó szétküldözésében.

– «Publica privatis præferenda» – dörmögé Ábel úr. – A közügy a magándolognál elébbvaló.

– Fölöslegesnek láttam a familiát fárasztani, – mondá Ihárosi úr, – semmi előterjeszteni valóm nem lévén.

– Ha az úrnak nem lévén, lehetvén másnak! – csendűlt bele Mecseki szava. Az úrra nincs egyéb bízva, mint a kihirdetés. Ha ezt sem bírja az úr elvégezni, akkor mondjon le.

– Majd lemondok, mikor akarok, de nem az úrnak.

– Az úr itt most szolgája a familiának, s az úrnak itt nincs szava.

– Több van mint az úrnak. Az én öregapámat nem fakószekéren szalajtották ám ide Girgácziábúl.

– No majd elszalajtják az unokáját.

Mámög és Mineka uraimék kegyes megbotránkozással csóválgatják a fejüket. «Mámög, mámög! Minek a’ mámög?» Pedig álnok a lelkük! Pénzen is megvennék az ilyen mulatságot, ha ingyen nem juthatnának hozzá.

– Azt hiszem, – szólt az elnök – hogy eltérünk a tanácskozás tárgyától. A tisztelt atyafi urak a magánkérdéseket tisztázzák másutt, itt pedig tartsák szem előtt a tanácskozási tisztesség követelményeit.

– Sic! – mond Csont Ábel úr. – Hoc faciendum, illud non omittendum.

– Minthogy – folytatá az elnök – sem az elnöknek, sem a kurátornak nincsenek előterjesztései, felhivom a család tagjait indítványaik vagy intézkedést váró kérelmeik előadására.

Most újra Mecseki állott fel.

– Tekintetes család! Van szerencsém Siró János és Uherszkó Márton birkás-embertársainknak alázatos folyamodását benyujtani, s ha méltóztatnak parancsolni, azt, a mit ők a maguk együgyű nyelvén folyamodásukban rebegnek, élőszóval röviden előadni. (Halljuk, halljuk!) Méltóztatnak jól tudni, embernek való ember nevét a nevelés és oktatás adja meg; bárha nem tagadom, vannak egyes szánalomra méltó kivételek, kik minden nevelés mellett is állatabbak maradnak az állatnál. Azonban semmi újat nem mondok, ha azt mondom, hogy az ilyen szomorú kivételek csak a szabály erősítésére szolgálnak. Mi sem vonhatunk khinai falat a határainkat ostromló czivilizáczió áldott hatása ellen…

– Mámög! – zúgott baljós gyanakodással a Mámög-párt, a pogány szó hallására, melynek mindig «fizess» a következése.

– Ennélfogva indítványozom, találjon módot a Tekintetes Familia, hogy e mi virágzó pusztánk bájos rónaságán egy, a kor igényeinek megfelelő iskola állíttassék.

– Minek a? – harsant meg a Mineka-párt, a közelgő veszély élénk érzetében szokatlanul elszánt és határozott hangon.

– Nem a magam érdekében emeltem szót, mert hálaistennek van annyi módom, hogy gyermekeim mellett külön instruktort tarthatok, hanem épen azok érdekében, kik közűl némelyek a maguk földhözragadtságában…

– Ki kell húzni! – búgott az ajtó mögül a közvélemény.

– Kinek nem inge, ne vegye magára. Nem az én igen tisztelt atyafi birtokos-társaimat értem én, hanem a felvilágosodásnak azokat a buta ellenségeit, kik a maguk kurta eszével…

– Gyerünk innét! – zúdult fel a Kikőhúznyiak csoportja. – Ez az úr minket szemtől-szembe összebolondoz. – Én is csak olyan úr vagyok, mint az úr. – Ha az úrnak olyan sok az esze, vegyen be belőle óránként egy evőkanállal. Ráfér. – Eb ura kurta!

– Sajnálattal látom, hogy némelyek félreértik jószándékú kifejezéseimet és távoznak; de örülök azon, hogy most már a familiának csak szine és java maradt együtt, kiknél sem a belátás, sem a buzgóság nem hiányzik szavaim helyes felfogására, s kellő műveltséggel birnak az indítvány fontosságának megmérlegelésére s hatásának kiszámítására. Én, tehát, Tekintetes Atyafiság, azon két embertársunk és nagyszámú ártatlan gyermekeik nevében, kiket a familia tisztelt kurátora folyamodásukkal együtt előlegesen és kihallgatás nélkül (Haud æquus fuit: Csont Ábel) szokása szerint embertelenül összekáromolt, könyörgök, méltóztassék kimondani elvben az iskola felállításának szükségét.

– Minek a? – kiáltott újra a Mineka-párt, nem engedvén szemét beköttetni a szónok magasztalásai által. – Jó a dicséret, de csak ingyen. – Eddig megvoltunk iskola nélkül, ezután is meglehetünk.

– Hiszen nem mondom én tisztelt Atyafi urak, hogy most mindjárt neki fogjunk. Várjuk végire. Nem olyan fekete ám az ördög, mint a milyennek festik.

– Ha nem olyan is, de azért még se jó azt a falra festeni, – mond egy éltes Mineka.

– Egyelőre, mondom, csak indítványomnak elvben leendő elfogadását kérem. Utasíttassék egyszersmind a falu kurátora egy véleményes javaslat készítésére, melyben az iskolaépítés költségeire és a tanítói fizetés alapjául szolgáló források lennének kijelölendők, de – és ezt hangsúlyozom – _a közbirtokosság minden terheltetése_, – méltóztassanak jól megérteni, – a _közbirtokosok minden terheltetése nélkül_.

– Csinálja, a ki kezdte, én nem avatkozom bele – dünnyögé Ihárosi.

– Kötelessége az úrnak. Azért húz a közjövedelmekből külön részt. Különben is elérzékenyülve jelenthetem, hogy azon két embertársunk, kiket a kurátor úr szent szándékukért illőnek tartott rútul megszidalmazni, nem maradt meg a kérelmezés merev korlátai között, hanem tényleges ajánlatot is tőn. Imé: «ajánlunk a tanító évi fizetésébe 5 azaz öt font fadgyút, 4 azaz négy itcze vajat, 50 azaz ötven font sót». – Kérem – folytatá, letéve az írást, és fejét hátravetve kihivólag nézett végig a gyülekezeten, – ha egy familia-kurátor ilyen alapra sem tud valamit építeni, akkor menjen Ukrániába szék-sót söpörni. Igaz vagy nem, uraim?

A kérdés nyert ugyan egy pár udvarias fejbólintást a közelben, de a Mámögök és Minekák részéről konok hallgatással fogadtatott. Oh a Mámögnek van annyi esze, hogy nem felel minden kérdésre. A Mámög ha egyszer kimondja a sibboletjét, beszélhetsz azután neki. Csak néz maga elé és mosolyog. A Mámög a legravaszabb petrefactuma a világ társadalmi konvulzióinak.

Most Ihárosi kért szót.

– Miután az érdeme szerint tisztelt úr a tervjavaslat készítésével engem kíván megbizatni, miután kikötötte, hogy a familia minden terheltetése nélkül kerestessenek ki a források, s e czélból egyenesen Girgácziába utasít, a hol pedig nem tudom mit találnék, ha csak bizonyos nemzetség forrását nem: – bátor vagyok személyes tájékozás tekintetéből őt magát kérdezni meg először is: csupán a száraz indítványnyal kíván-e járulni az iskola-alaphoz és lelkes szónoklatával s buzdító nyögdécseléseivel a tanító fizetéséhez, vagy pedig követi az általa magasztalt kérelmezők példáját, s ezennel kinyilatkoztatja, hogy a magasztos czélhoz ő is járúl ennyivel vagy annyival?

– Igenis – felelt Mecseki belevörösödve, mert a dolognak ezen oldalára még nem gondolt – én ugyan úgy értettem, hogy az iskola épüljön föl a közösből, mert van elég nád, épületfa és vályognak való föld; a tanító-fizetés terhét pedig viseljék azok, a kik szolgálatával élnek: de minthogy az általam érdemén felyül tisztelt úr ilyen egyenesen mellemnek szegezi a puskát – valószinűleg agárnak vél – ezennel kijelentem, hogy a tanító fizetéséhez évenként két mérő búzával kivánok járulni.

Azután mintha megijedt volna a nagylelkűségtől, világosabban is körül írta ajánlatát, egymásután hullatva a magyarázatot. – Igenis; két mérő buza. Kenyérnek való. Pozsonyi mérőt értve. Míg élek. Ezen ajánlatom örököseimet nem kötelezvén.

– Éljen! – szólt az elnök. – Én a magam részéről ugyanezen czélra húsz petrencze szénát ajánlok. Önként értetvén: _mikor terem_.

– Tehát ezeket jegyzésbe teszem. Ezek már források. Igaz, hogy csak időszakiak.

E közben a Minekák kezdettek elszivárogni. Nagyon meleg van idebenn. Nem értenek ők ehhez, végezzék az urak. A Mámögök közül is csak a fiatalabbja maradt benn, a ki jól tudta, hogy az ő élete nem forog veszélyben, mert neki még él az apja, az pedig otthon maradt, s ő annak a nevében nem igérhet semmit. – Eddig csak _elv_nek vélték a dolgot, a mi ő szerintök azt teszi, hogy «semmi sem lesz belőle». De mikor már az elnök is megteszi ajánlatát, már ennek fele sem elv. Hátha még Talpárdi nagysága is szól valamit az asztragán prém közűl. Juj juj juj! Akkor már _fuss_ se lehet, csak _fizess_.

Talpárdi úr nem szólt, hanem szólt helyette Dávid, a bérlő. A mint az öreg nemzetes urak kezdettek menekülni, ő az ajtónál szembe jött velük és szép csendesen visszaterelte őket.

– Ha megengedi a Tekintetes Familia, én is csatlakozom a két kérelmezőhöz. Sok gyermekem van, sokba kerül a házitanító, működésének sincs kellő sikere, mert nem lehet mindig jót kapni, kivált pusztára. Innep lenne az nekem, mikor az az oskola megnyílnék, és templom az a kis szeglet benne, a hol az én gyermekeimnek helyet engednének. E czélra én is meghozom a kivánt áldozatot. Fizetem kétszeresen a mi rám esik. Azon felyül pedig, míg itt lakom – akár lesz iskolás gyermekem, akár nem, évenként tíz véka zabot és száz fej káposztát ajánlok a tanító fizetésébe.

Mecseki úr szemei ragyogtak a tűzben és könyben. Azt hitte, hogy egy ilyen lélek megeleveníti a petrefactumot. De csalódott. A Mámög mindenből tud fegyvert rögtönözni. Neki bátorodtak, mert Dávidnak könnyen el lehet mondogatni egyetmást, a mit Mecsekinek nem mer az ember kitálalni.

– Könnyű magának Dávid! Maga ajándékozhat, mert pálinkáért kapja a zabot az aratóktól. A káposztát meg ingyen is nyakán hagyja a káplárdi ember.

– Tisztelt Atyafi-gyűlés! – szólt ismét egy éltes Mineka. – A mit ama zsidó férfiú mondott, én azt nem javallom. Mert jóllehet, hogy ő zabot adna, de minek a préczeptornak a zab? Mert minek a préczeptornak a ló? Különb lovak is megvannak zab nélkül, mint egy préczeptor-lovak. Azért adjunk-é neki zabot, hogy zabozza a lovait, eljárjon vásárokra kupeczkedni, mint az én rektorom Szent-Gálon, hogy az oskolás gyerekek voltak a kocsissa; nem tért ki senkinek; osztán a lovát vasvillával agyonszúrták a Csöglei uraimék, akkor a rektor – volt neki egy fiskális bátyja…

– Hová beszél bátyámuram annyit? – szólt egy Mámög. – Noha a szentírás azt mondja: a vénember orczáját megbecsüljed, – én csak azt mondom, hogy a mely uraiméknak tetszik, építsenek oskolát, de mi nem építhetünk, mert az építéshez pénz kell, ahhoz pedig szegények vagyunk.

– Szegények a nemzetes urak? Hadd lám csak, – szólt Dávid bérlő, szemeit a mestergerendára emelve, – van a pusztában 10,000 hold szántóföld birtok, egyéb vagyont nem is számítva. Egy iskolaház belekerül 2000 frtba, melyből egy hold földre 20 kr., száz holdra húsz forint esik…

– Micsoda? – szólt az öreg Mineka, kinek épen száz holdas birtoka volt, – hogy én húsz forintot kidobjak csak azért, hogy az Izrael nemzete még jobban megtanulja a kétszerkettőt? Könnyű neked Dávid, mert mi adót fizetsz te a butyrodtól? Adóra kell most a húsz forint, meg a húszszor húsz is. Nem úgy van már, mint volt régen…

– Ha így van a dolog – szakasztá félbe a bérlő, – akkor én kénytelen vagyok a bérletet megszüntetni. Ide hagyom a bánatpénzemet is. De el kell mennem olyan helyre, a hol a gyermekeimet iskoláztathassam.

Ezzel Dávid kiment az udvarra, s az ott csoportozó atyafiaknak újra elmondta szándékát. Ez gondolkodóba ejtette az atyafiakat. Egyszerre eszükbe jutott, hogy ha Dávid elköltözik, bizony a könyveit is elviszi, s azokban sok mindenféle kölcsönök, gyapjúra, repczére, buzára adott előlegek vannak bejegyezve; elmegy a kimeríthetetlen hitelpénztár, mely minden jóravaló embernek egyetlen szóra megnyilt, a nélkül, hogy valakinek odaharapta volna a kezét. Aztán milyen zsidó következik utána? Hátha szegény lesz, vagy vérszopó és csalárd? Hátha nem is lesz zsidó, hanem körösztény, a ki maga is fülig adós? De már abból semmi sem lesz, hogy a Dávid itt hagyjon bennünket.

Rohantak vissza a szállába; a legszájasabbik Kikőhúznyi előadta, hogy mit végeztek odakinn. Ők nem viszik el a lelkükön, hogy ilyen igaz izraelita, mint a Dávid, kiben nincsen álnokság, elhagyja őket. Ha már annyiba kelt, hát legyen oskola. Van a familiának erdeje, nádja, abból kikerül a tetőzet. Polyvát ők maguk adnak a vályoghoz; a vályogot vessék meg és hordják be a kertészemberek, úgy is azok veszik hasznát.

Mecseki szükségesnek látta megdicsérni a fölvilágosodott jellemű férfiakat, kik készek áldozatokkal tartani fenn azt a hazát, melyet őseik áldozatokkal szereztek.

Ismét Dávid úr bátorkodott szót emelni, ha méltóztatnék a familia helyben hagyni azon alázatos nézetét, mely szerint a tanító fizetésére a közös jövedelmekből éveként egy ráta fa – –

– Helyes. Megadjuk.

– Világosan odajegyeztetvén záradékul: mikor a familia vágat –

– És: melyből az oskolát is tartozik fűteni –

– Igen, mindezeket én is úgy értem; – továbbá egy pár darab marhatartás a köz-földeken –

– Megadjuk – –

– De tulajdonjog igénye nélkül –

– Igen; tisztán használati joggal; továbbá minden tanítónak van egy kis földecskéje – –

– Dejszen földet nem adunk; minek a préczeptornak a föld? hogy azt bújja az oskola helyett?

– Egy fertály-telek falukon…

– «Malo adficietur si quis _quartam_ tetigerit» «kihúzza a lutrit, a ki a fertályt emlegeti.» «Nekem a préczeptor nem osztályos atyámfia.» – Szavazott Ábel úr.

– Hallgassanak ki, urak! Egy fertály telek falukon is kijár a tanítónak; nem azt mondom, hogy mi is adjunk annyit, de ha valaki ád, azt nem ellenezhetjük. Bátor vagyok kegyes emlékezetükbe hozni, hogy nagynevű atyánkfia, Árion úr, a neki ajándékozott harminczöt czöveknyi jogot közczélokra kívánta adományozni…

«Utasíttatik kurátor, – diktálta Mecseki – hogy e tárgyban keresse meg az ünnepelt atyafi urat, s igyekezzék kieszközölni beleegyezését…»

– Én óvást teszek ellene, – dörgött Csont Ábel. – Az az atyafi úr nőtelen, s magvaszakadása esetén birtoka a familiára visszaszáll…

«Csont Ábel úr óvása figyelmen kívül hagyatván», – fejezé be Mecseki indítványát az elnök.

Csont Ábel úr leeresztette maga alól a jobb lábát s a viszonosság elvénél fogva a balt húzta föl. Majd meglátja ő, ki lesz a preczeptor!

«Tehát nyolcz hold föld»…

– De robot munkát nem végzünk ám rajta, mint falun szokás.

– Nem; bele lesz írva: «A míveltetési költségek haszonélvezőre nézvén»…

– Úgy nem bánjuk.

«A gabnafizetést 45 vékában gondolom megállapítandónak s évről-évre közadakozás útján beszerzendőnek – …»

– Gabona czím alatt _kenyérnek való_ értetvén, a mi elegybúzának is neveztetik…

– És meg nem engedtetvén, hogy e czélból _valakik, valakik_ által személyesen megkerestessenek és az adakozásra mintegy végrehajtásilag kényszeríttessenek…

«Úgy lesz. – Végre hogy indítványozó úr azt ne gondolja, hogy más alszik, míg ő virraszt, hálás elismeréssel veendő tudomásul bejelentem Pátróiné asszony kegyes alapítványát. Ő ugyanis száz aranyból és száz váltó forintból álló alapítványt tett a tanítói fizetésre.»

Semmi riadó éljenzés. Ellenkezőleg, az ijedtség némasága. Általános elszörnyűködés. A pártok meghökkentek. Mert a Dávid zabja, az Ámbár Lőrincz petrenczéje, a familia fa-rátája és az Árion czövekjussa szerintök még mindig csak elvi oldalához tartoztak a dolognak. Piros és fehér borsószemek, melyeket Ihárosi és Mecseki urak csak egymás ingerlésére és mások mulattatására rakosgatnak a malomtáblára. De száz arany! Ez már nem elv. Ez méltó arra, hogy elszaladjon tőle az ember. Mert a mily bizonyos, hogy a többi deputatumok megannyi ágyúsánczok, melyeknek lőtávolába semmiféle preczeptor nem merészel mutatkozni: ép oly bizonyos, hogy a száz aranynak nem elvi immár, hanem szomorú fizikai következése egy magyarcsizmás, attilás, kurtaszárú kazinczipipás fiatal ember lesz.

Most már olyan lejtőre jutottak, honnét nincs visszatérés. A száz arany egy rettenetes kő, melyet semmi pártszövetkezés száz keze ki nem húz a Dunából. A Minekák fenyegető tekintetet vetettek a Kikőhúznyiakra s tolultak ki az udvarra folytatni a csetepatét.

Utoljára csak két ember maradt a szálában. Talpárdi és Ihárosi.

A két férfi merően nézett egymásra.

Ihárosi tekintetében kérdőjelek hemzsegtek. Hát te leggazdagabb embere a pusztának, hatalmas végrehajtó eszköze a czivilizáló hatalomnak, főnöke a megyének és oszlopembere az egyháznak! Megbénultál-e, hogy ennyi dicső példa nem ragad magával, megkövültél-e, hogy ennyi áldozat nem lelkesít?

A néma kérdést elértette a kihívott és így felelt rá:

– Ó te bunfordi Ihárosi! te legnagyobb szédelgője a világnak! te Law! te Barnum! mit fundáltál ki már megint azzal a kerek fejeddel? Micsoda száz arany az a Pátróiné száz aranya?

– A mivel urambátyám öregapja adós maradt a második feleségének.

– Mindjárt gondoltam. Így szentül van a dolog. Majd az öregapám megfizeti. – Aztán te Psammenith! oda mersz bolonditani arra a hegyével lefelé állított piramisra valami boldogtalan embert? A száz aranyod kamatját sohasem látod. A birkások elmennek a bérletből, Dávid zsidó idehagyja a korcsmát. Juczi nénéd meghal: ki fizeti akkor a vajat, meg a zabot, meg a szalonnát?

– «A holnapi nap gondot visel az ő dolgairól!» – felelt Dávid úr példás kegyességgel. – Emlékszik-e rá tisztelt urambátyám, mikor a tolnai Duna-kanyarulatot átmetszették? Egy hat öl széles csatornát ástak Domboritól Gemenczig, a mire azt mondta a bogyiszlói biró: «Mind megiszom én uram azt a vizet, a mi ezen az _ásáson_ lefolyik.» No hiszen ihatná most. Bécstől Belgrádig nincs olyan medre a Dunának; széles, mély, egyenes. Az én dolgom is csak ilyen. Megássuk a hat öl széles csatornát, és a vízre bízom, hogy csinálja a többit, ha Duna. Ha pedig nem Duna, akkor megmarad a száraz árok, emlékeül a sikertelen munkának. Sikertelen volt, de munka volt.

– Nagyon bölcs beszéd ez a te fúrt fejedből Dávid. – Hát aztán te magad mivel járulsz a kollegiumod alapjához?

– Erkölcsi támogatással! – vakkantá ki Dávid úr.

– No nekem az nem terem. Hanem itt van száz forint az építésre. Azonfelyűl kapsz harmincz mérő búzát, – nem a tanító két évi fizetésére elpocsékolni, hanem a takarékmagtári huzavonádra, hogy a gányókat legyen mivel eladósítanod. Száz esztendő mulva az egész puszta belekerül a granáriumodba. Hanem aztán vége legyen a koldulásnak. A száz aranynyal pedig elhallgass, mert calumniát akasztok a nyakadba.

Bánta is azt Dávid. Fölszedte a sátorfát, hazament s leírta a díjlevelet egy forgalomból kiment 15 kros bélyegpapirra, hogy hiteles legyen. Azt elküldte Mecsekihez, hogy írja alá, mert ő a keresztapja ennek a bolondságnak. Azután magához hivatott két szóvivő Kikőhuznyit, hogy ha olyan nagyon erősködtek az iskolán a Dávid zsidó kedveért, hát már most hitelesítsék. Azok aláírták daczból; ne csak mindig az legyen meg, a mit az urak akarnak!

IV.

Ihárosi beporozta az aláírásokat, borítékba zárta a hitelesített díjleveleket és beküldötte a postára, czímezvén az x-i kollegium Rektorának. Másfelől csőszök által felrendeltette a pusztában lakó mindenféle szegénységet, a zselléreket, kis bérlőket, gányókat, juhászokat, gulyásokat, még pedig feleségestől. Gyűlésre. Birság alatt nem szabad elmaradni senkinek.

A szegénység örült, hogy ő is bevétetett az alkotmány sánczaiba és életében egyszer ő is tarthat familia-gyűlést. Fel is gyűlt szép számmal; az asszonyok is mind. Hogyne! olyan drága úrnak a szép szavaira, mint a Nemzetes Uram!

Könnyű itt gyűlést tartani, mert úgy hallgatják a Nemzetes urat, mint az angyalt. Aztán itt nincs se Mecseki, se Mineka. Maga Dávid úr elnök is, jegyző is, szótöbbség is, általános felkiáltás is. Egy személyben.

Elmondta nekik, hogy a familia miben fáradozik. Hogy milyen lelkes alapítványok történtek. Csak maga Pátróiné száz aranyat adott. Talpárdi nagysága egy egész granáriom buzát, melyből takarékmagtár lesz, hogy a szegénynek sohasem lesz szabad ezután megszorúlni élet dolgában, mert onnan mindig kaphat, a mennyi kell; hogy lesz tanító, a ki elé járathatják a gyereket _télen_. Voltak ugyan, a kik azt követelték volna, hogy nyáron is, de ő erre halálig rá nem áll, inkább abba hagyja az egészet, mert ki őrzi akkor a libákat? Lesz, a ki elénekeli és kikiséri tisztességesen a halottakat. – A tanító fizetését a familia vállalta magára, mert ahhoz csak birtokosnak van jussa, így tehát a nem-birtokos lakosokra semmi egyéb teher nem járul, minthogy nehány ezer vályogot megvetnek és a fundamentomhoz való követ kiássák, kirakják… S mivel a jelenlevő embertársak általános hallgatásából örömmel konstatálhatja az indítvány egyértelmű elfogadtatását, – ebben az értelemben enuncziálja és improtokollálja a végzést, a jelenlévők neveit is bejegyezvén.

Akkor elővett egy üres paksamétát s abba a jelenvolt embertársak neveit bejegyezte mind. Diktálták a neveiket nagy örömmel s törtettek előre, hogy ki ne találjanak maradni a lisztából.

– Most már kedves magyar-embertársaim, válaszszanak önök magok közül két érdemes embert, a ki a jelen gyűlés nevében a familia-gyűlés elnökénél, Ámbár Lőrincz úrnál hálás köszönetet tolmácsoljon. Ajánlom e tisztre Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács embertársakat. Ők tudnak szépen beszélni.

– Igen is, kérjük szeretettel, – felelt egyszerre a két becsületes arczú galambősz öreg, – tudunk mi az urak nyelvén, mert sokat forgottunk urak között; abban vénűltünk meg. (Hirhedt lókötő volt mind a kettő.)

– Már most barátim, elbocsátom önöket áldásom kiséretében. E napon oszlopot emeltek önök maguknak; a kor embereinek és a felvilágosodás fáklyavivőinek lenni magukat megbizonyitván. Ez a lap – s felmutatta a paksamétát – a késő századokra hirdetni fogja azon nagy lelkek neveit, kik önként és minden rábeszélés nélkül szivöket-vérüket felajánlották a népnevelés országára. Tehát a jövő hétfőn minden háznéptől egy ember ezennel kirendeltetik vályogot vetni, illetőleg követ ásni a kerek tóból. El ne maradjon senki, mert az aztán nem az én szégyenem lesz ám. Azt megmondom. Itt van felírva mindenki neve, a ki ajánlkozott. Senki sem volt vele kénytelen. Hát a ki mit magától igért, bolondot én belőlem ne csináljon ám! Mert én nem vagyok gyerek. Jó békességet kívánok önöknek!

A szegény emberek így nekibiztatva, másik héten hozzáfogtak a vályogvetéshez. Az erősebbje ásta a tó fenekéről és rakta köbökbe a terméskövet; munkaközben egy éltes özvegy juhász még arról is suttogott, hogy van neki száz forintja, ő azon harangot vesz, de nem adja addig oda, míg meg nem hal, hogy ő rá huzzák meg legelőször. Ihárosi támogatta őket erkölcsileg; el-ellátogatott hozzájuk, mesélt sokat, kérdezősködött a családjaikról, tüzet kért tőlök, dohányt adott nekik. Csupa jóság volt.